Fejér Megyei Hírlap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
„A világ legnépszerűi kézikönyve“ „Ez a mű a világ legnépszerűbb kézikönyve, amelyet szülők számára valaha is kiadtak”. Ezekkel a szavakkal bocsátotta ki a Medicina C.Könyvkiadó dr. Benjamin Spock orvosprofesszor 760 oldalas könyvét. A gyermekét szerető szülőt a könyv kedves, közvetlen hangja baráti kapcsolatba hozza az íróval, aki a kisbaba megszületése előtti időtől kezdve egészen ..önálló’' kisfiúvá, illetve kislánnyá való felcseperedésig az újszülöttel kapcsolatos mindentennivalóra kitér. • . Tanácsot ad a szülőknek a csecsemőgondozással, gyermekneveléssel kapcsolatban. ■ Dr. Benjamin Spock orvos-■ professzor részletesen leírja a szülők teendőit azokra az esetekre vonatkozóan is, amikor rendellenesség tapasztalható az újszülött vagy kisgyermek életében. A könyv jól, áttekinthetően van megszerkesztve, s a betűrendes tartalomjegyzék lehetővé teszi, hogy az olvasópillanatok alatt a kívánt szö■v egrészt olvashassa Sz. L. nemzeti kegyeleti szobák Lengyelország területén 6000 nemzeti kegyeleti szoba áll fenn az általános és középiskolákban. A tanulóifjúságnak és a pedagógusoknak ezt az igen értékes kezdeményezését felkarolta a Szabadság és Demokrácia Lengyelországi Harcosainak Szövetsége, s országos mozgalommá fejlesztette. A lengyel iskolákban eleinte szerény „emlékparkokat” rendeztek be, ahol a fiatalok összegyűjtötték a megszállók elleni harc dokumentumait, az erre vonatkozó fényképeket, viszszaemlékezéseket, stb. Ezekből az „emléksarkokból” fejlődtek ki a nemzeti kegyeleti szobák, amolyan kis iskolai múzeumok, ahol gyakran tartanak történelemórákat, és osztályfőnöki órákat, ünnepi megemlékezéseket, találkozókat a szabadság és demokrácia harcosaival. A közelmúltban létrejöttek a nemzeti kegyeleti szobák metodikai központjai, ahol a Szabadság és Demokrácia Lengyelországi Harcosainak Szövetsége, valamint a Harc és Vértanúság Emlékvédelmi Tanácsának aktivistái társadalmi munkában segítséget nyújtanak a fiataloknak az anyag kiválogatásában, s az újabb kegyeleti szobák létrehozásában. TAKÁCS IMRE: a PákszeLl O-Sz Pörög a meghasonlott napraforgó, lángol a paprikafüzér violában, szikrázik rőt aranyban a fehér fal, új hordó csöpög a borház udvarában. Darazsak eszik a szőlőt az illatos, a szelíd októberben, a melegben. A gazos föld ostobasága őszül őszben, a kertek tanakodnak a hulló levelekkel. Elvarázsolt Már csak nem is szenzáció. pedig összehordták, kiáltották itt, a 35. Velencei Biennálén a modern világ modernnek tartott (majd, hogy azt nem írtam, képzőművészetnek hitt) alkotásait. S vasárnap délután alig lézeng egy-két látogató. Velence árkádjain, hídjain piros feliratok — invitálnak a Biennáléra. És amikor a Canale Granden, túl a Szent Rlkk téren, a Doge-Palotán, kiszállok a vaporettóból, a szépen gondozott park bejáratánál ott fújja a szél a résztvevő országok zászlait. (köztük a magyar trikolort). Több, mint fél évszázada (1895 óta) rendeznek Velencében kétévenként képzőművészeti szemléket. Olykor viharos „felhajtással”, még a hatvanas évek elején is a kiállított művek mellett vagy ellen irányuló tüntetésekkel, botrányokkal. De mostanában — olvasom, mondják — alig akad nézője a Biennálénak. És minél hangosabbak, minél rendhagyóbbak a laboratóriumi, technikai módszerekkel előállított műalkotások — annál kevésbé izgatott a közönség, annál kevésbé érdeklődő. Amit Szabó György az 1962-es Biennálé „átlagfestményéről” írt, aktuális az ideire is. Hogy „a képnek eleve nem szabad hasonlítania a látott világra, de még a geometriában vagy másutt alkalmazott absztrakciókra sem”. Csakhogy az action-painting, a gesztusfestészet, a fasizmus, az informale irányzataihoz még egy csomó art, — a pop, az op. — az absztrakton túli művek és mindenféle gépművészet csatlakozik, művi úton előállított tárgyak, amelyek a természetben akár az emberi tevékenységtől függetlenül is létezhetnek. Értékelés, teljesség helyett néhány villanásnyi emlék, színfolt a Biennáléról Az előzmények ismeretében, s a hasonló rendeltetésű nyugati kiállítások után nem érhet nagy meglepetés. A kiállított tárgyak inkább hasonlítanak építészeti alkotó elemekre, a nyersanyag természetes játékára, a hegesztőpisztoly, az olvadás, a lyukasztás mesterkéletlen mesterkéltségében született tárgyakra, minthogy legkevésbé is műalkotásnak lehetne nevezni. A spanyol pavilon nyitja a sort. Mértéktartó absztrakciók, szürrealistának ható táblák. A belga op-art rácsok, relief szerű, falra akasztott képződmények után lépek az olasz kiállítási csarnokba. Műhelynek berendezett termek. Műanyag-, fémszobrok. Gépművészet. Pillanatok alatt új alkotásokat produkál az elektromos árammal működtetett toll, ceruza. A „művész” ki és bekapcsolja az áramot. Most piros, majd zöld ceruzát indít be. Lépcső vezet föl-le. Bizonyára eltévedtem. Koromsötét terembe jutottam. Indulnék visszafelé, amikor a teremőr kézenfog, és átvezet. A sarokban megállunk. Itt a műtárgy mutat egy pislákoló fényforrásra. Mintha a városligeti elvarázsolt kastélyba tévedtem volna. Keskeny folyosón fehér madzagok lógnak a mennyezetről. Természetesen ezek is kiállítási tárgyak. Forgó, éneklő fémkarikák. Várom, mikor érek a görbe tükörhöz, a mozgó lépcsőhöz. Nem sokáig, megindul velem a padló, fények gyulladnak fel, aztán teljesen sötét lesz. Phci, csakhogy kiértem a szabad levegőre. A csehszlovákok piros és fehér műanyag „szobrai” deformált kezeket, torz, orthopéd lábakat utánoznak. A japán pavilonban lefelé indulok. Vízcsobogás, japán kertet sejtető lejárat. De ott aztán nincs semmi. Fentről nevetnek — beugratás volt’ a lefelé vezető lépcső — és a terem közepén nyíló köralakú lelátókról figyelnek. Aztán helyet cserélünk. Most én figyelek, és nevetek — másokon. Ja, hogy a kiállítás! — óriási fehér táblákon matematikai műveletek Szorzások, összeadások, gyök és tangens, cosinus jelek. Fekete korong — az angol nyelvű szöveg (magán az alkotáson) azt közli — ez a kör piros, majd odébb, csak a szöveg változik némileg : ez a kör fekete, kék, vagy fehér. Különös építmény a francia pavilon. Mintha háztetőn, padlástérben járnánk. Fa lécek, átjárók, ékek — benne, közte lépegetek. Hol féllábon, hol lejtőn ugrálva. Ablakok, korlátok tarkítják a látványt. Elektro-art. A venezuelaiak hozták, állították ki színes lámpáikat. Az egyik teremben zöld fényt árasztanak az égők. A „használati utasítás” szerint egy percig kell itt tartózkodnom, aztán átmehetek a következőbe, ahol piros fénybe kell néznem újabb egy percig. Tágul szűkül a pupillám. Most már visszamehetek a zöld színű terembe. — Mit lát? — kérdezi az őr. — Semmit — gondolom, és azt mondom — érdekes! A sok absztrakton túli, dekoratív folt, rács, térelem forgatagában jóleső érzéssel lépek a magyar pavilonba. Az idén kiállított anyag (Hincz Gyula, Somogyi József) ezúttal is hű tükre annak a következetes művészpolitikának, amely jól mérhető le akár az elmúlt Biennálék magyar anyagának számbavételével. A felszabadulás utáni évektől napjainkig olyan művészek szerepeltek hazánk képviseletében Velencében, (Egry, Szenyi, Márffy, Vilt, Derkovits, Kurucz, Kokas, Barcsay), akiknek művészete hagyományokra támaszkodó, nemzeti és európai igénnyel fellépő. S szereplésüket itt és más nemzetközi kiállításokon siker kíséri. Egy olasz kritikus, Corrado Maltese, egy vita során azt tanácsolta a szocialista országok képviselőinek, hogy „alázattal és türelemmel tanulmányozzák a nyugati múzeumok gyűjteményét és fussák be ugyanazt az utat, (vagy, ha úgy tetszik labirintust), amelyet a nyugati képzőművészet befutott”. Nos, nem hiszem, hogy érdemes lenne! Kádár Márta Biennálé visszajárt a művelődési házba egy maszek hakni brigád. Két kikopott táncdalénekesnő jelentette plakátjukon az úgynevezett „húzó nevet”. Ami azon kívül volt, az maga a vidékre sózott kultúrszemét. Beszédhibás konferanszié kötötte össze a műsorszámokat malacságokkal gondosan telitűzdelt szellemtelen szövegével. Két akrobata próbált néhány gyöngécske szaltóval varieté hangulatot teremteni. Egy melyette dáma négy pincsikutyát hajkurászott a színpadon, de az ebek fütyültek idomárnőjük idegen nyelvű parancsszavaira. Közben lemezről mozgalmi indulókat játszottak, hogy e harmatgyönge produkció így váljék szocialista színezetűvé. — Uram — mondta határozottan az elnöknő, a műsort ismét fölajánló hakni brigadérosnak, amikor az vesztére a tanácsházára ment a kultúrigazgató után — ezt a műsort mutassa be a rokonságának. — Elvtársnő — hadarta a viharedzett impresszárió — a szocialista kultúrpolitika megkívánja, hogy a falu is részesüljön az élő művészet áldásából — Uram — hangzott a konok válasz — a szocialista kultúrpolitika nem malaclopó köpönyeg, ami alatt maga ezt a silányságot ránksózhatja. — De elvtársnő, nekem ajánlólevelem van a járástól. — Kossuth Lajostól is lehet uram. . És az előadás elmaradt* Terembér, foto, kosztüm ! Milyen a kapcsolata a község kulturális életével? A könyvtárban hallottam. — Évről évre kisebb a könyvtárfejlesztésre költségvetésileg biztosított összeg. Az idén még ebből a pénzből is elvitt tízezer forintot az árvíz. Mégsem romlott le a könyvtárunk. Egyik fővárosi gyár munkásokat toborzott a községünkbe. Naponta két különbusz viszi be az embereket Pestre. Elnöknőnk a gyárnál elintézte, a kulturális alapjukból húszezer forintot kaptunk azon a címen, hogy a gyár itt lakó dolgozóinak könyvtári ellátottságát segítik elő. A művelődési házban hallottam: — Részben a tanács tartja fönn ezt az intézményt. Az évi költségvetésileg biztosított támogatás mindössze harminchétezer forint. Ebből a munkabérek is alig fedezhetők Az elnöknő rábeszélte a szomszéd községben működő háziipari szövetkezetét: közgyűlésekre és egyéb rendezvényeihez vegye igénybe a mi nagytermünket, mert a saját falujukban nincs megfelelő méretű gyűléshelyiség. Így évente csak terembérből tízezer forint tiszta bevételünk van. Az elnöknő volt iskolája patronálja az ifjúsági klubunkat. Beat-zenekarunk — mindössze az útiköltségüket térítjük meg — jó esztendeje ingyen lép föl táncdélutánjainkon, ezek jövedelméből a foto-szakkör laboratóriumot rendezett be, a népi táncosok pedig kosztümöt kaptak. — Szóval csodaelnöknőjük van? — kérdeztem kétkedve a községi párttitkárra. — Ó, dehogy — legyintett nevetve az öreg tsz-brigádvezető. — Néha összekoccanunk. Hajlik arra, hogy a gimnáziumban gondolja magát. Néha a vb-tagok úgy vélik, magyarórán vannak, mert nyelvhelyességi előadást tart hetvenéves parasztoknak. Olykor összepöröl fiatalasszonyokkal, mert azok régimódi falvédőket raknak a tűzhelyhez Nem mindenki járt egyetemre, mint ő. Az én lányom is jobban kedveli a régimódi lakásdíszeket, mint az olyasmiket, aminek a neve absztrakt, ahogy a mi elnöknőnk mondja- Nem elég Az elnöknő, amikor fölkerestem, ezekről nem beszélt. Valóban tapáros szabatossággal azt fejtette ki, hogy miben látja a helyileg kezdeményezett közművelődési tevékenység fontosságát. Arról is volt szava, hogy egyetért Bíró Verának a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetőjének legutóbbi cikkével, amely szerint valamennyi helyi közművelődési intézmény fenntartásának és általános irányításának a jogát a helyi tanácsok hatáskörébe kellene adni. Mondta, mondta jó magyarsággal és a helyi problémák fölényes ismeretében. Nem állhattam meg, hogy szóvá ne tegyem. — Végül is mi itt a munkaköre, tanácselnök vagy népművelő? Megmosolyogta kérdésemet és kérdéssel válaszolt: — Ez talán két külön dolog? Akkor vettem észre, hogy hivatali szobájának faláról a poétapolitikus Váci Mihály arcmása nézett rám, a költőé, aki e kor fiataljainak szívébe égette a cselekvésre nadoztató két szót: „nem elég ...” Bajor Nagy Ernő FAZEKAS LAJOS: tömhetitek szólítalak Torz koponya, te számmal megjelölt múzeumi tárgy; csont-ember-alak, névtelen ős — hogyan szólítsalak? — itt éltél, s arcodra hullott e föld. S talán tested: kíno s árnyék-köntösöd viselem én; — hány nemzedék szakadt véredből, küzdő, lázadó, szabad? E folytonosságban születsz s halsz, örök változandóság arcát viseled. Torz koponya, te rabszolga-erős ősöm, te gyilkos, te kínzott, te hős, vagy tán asszonyért esett vad fejed egy régi, pogány tivornya alatt? Ki voltál?... Embernek szólítalak! ANNA SEGHERS HETVENÉVES Hetven évvel ezelőtt született Anna Seghers német írónő és esszéista. Egyetemi tanulmányait Kölnben és Heidelbergben végezte. 1928 óta a Német Kommunista Párt, egyben a Proletár-Forradalmár írók Szövetségének a tagja. 1933-ban letartóztatják, majd Franciaországba menekül. Párizsban antifasiszta folyóiratok és kiadók munkatársa 1940-ben Franciaország meg nem szállt részére, onnan Mexikóba menekül 1947-ben hazatér az NDK-ba, ahol számos kultúrpolitikai- és közéleti funkciót tölt be. A jénai egyetem díszdoktora. 1951- ben Lenin Békedíjjal tüntetik ki, kétszeres Nemzeti-díjas. A legjelentékenyebb jelenkori német szocialista írók egyike. A szent barbarai halászok lázadásáé, regénye először 1932-ben jelent meg nálunk. A hetedik kereszt négy magzat kiadása mellett lefordították több elbeszélés-kötetét, valamint A holtak nem vénülnek, Út az éjszakából, Döntés, A bitófán csillog a fény, Tranzit, és A februári út című regényét. IHASZ-KOVÁCS ÉVA: . /// € teöl fi / ó q i a Esztergagépek zümmögését utánozza a megélénkülő északi szél: a szeszélyes idő tovább tart. Változó felhőzet: állandó kegyetlenség! Szórványos eső, szívszaggató, örökös sírás, köd a szemekben, mérges pára a nyeldeklőben. Jöhetne már az enyheség, süthetne a nap: a holdújévi tüntetés után a híres An Quang pagoda előtt anyákkal együtt menetelő gyerekek is letörölnék a könnyüket. Ihatóbb volna a kutakban a víz. Vasárnap, 1970. november 22. » TM t 1 ====r n ===== i ===== » HÍRLAP ■ —===, i =s=, a==• i ===== i i ·—— ■ == i -ü---■ = o :■■■■■■■—!