Fejér Megyei Hírlap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

„A világ legnépszerű­i kézikönyve“ „Ez a mű a világ legnép­szerűbb kézikönyve, amelyet szülők számára valaha is ki­adtak”. Ezekkel a szavakkal bocsátotta ki a Medicina C.Könyvkiadó dr. Benjamin Spock orvosprofesszor 760 oldalas könyvét. A gyermekét szerető szülőt a könyv kedves, közvetlen hangja baráti kapcsolatba hozza az íróval, aki a kis­­­baba megszületése előtti idő­től kezdve egészen ..önálló’' kisfiúvá, illetve kislánnyá va­ló felcseperedésig az újszü­­­­löttel kapcsolatos minden­­tennivalóra kitér. • . Tanácsot ad a szülőknek a csecsemőgondozással, gyer­mekneveléssel kapcsolatban. ■ Dr. Benjamin Spock orvos­­-■ professzor részletesen leírja a szülők teendőit azokra az esetekre vonatkozóan is, ami­kor rendellenesség tapasztal­ható az újszülött vagy kis­gyermek életében. A könyv jól, áttekinthetően van megszerkesztve, s a be­tűrendes tartalomjegyzék le­hetővé teszi, hogy az olvasó­­pillanatok alatt a kívánt szö­­■v egrészt olvashassa Sz. L. nemzeti kegy­eleti szobák Lengyelország területén 6000 nemzeti kegyeleti szoba áll fenn az általános és középiskolákban. A tanulóifjúságnak és a peda­gógusoknak ezt az igen értékes kezdeményezését felkarolta a Szabadság és Demokrácia Len­gyelországi Harcosainak Szövet­sége, s országos mozgalommá fejlesztette. A lengyel iskolákban eleinte szerény „emlékparkokat” rendeztek be, ahol a fiatalok összegyűjtötték a megszállók el­leni harc dokumentumait, az er­re vonatkozó fényképeket, visz­­szaemlékezéseket, stb. Ezekből az „emléksarkokból” fejlődtek k­i a nemzeti kegyeleti szobák, amo­lyan kis iskolai múzeumok, ahol gyakran tartanak történelemórá­kat, és osztályfőnöki órá­kat, ünnepi megemlékezéseket, találkozókat a szabadság és de­mokrácia harcosaival. A közelmúltban létrejöttek a nemzeti kegyeleti szobák metodi­kai központjai, ahol a Szabadság és Demokrácia Lengyelországi Harcosainak Szövetsége, valamint a Harc és Vértanúság Emlékvé­­delmi Tanácsának aktivistái tár­sadalmi munkában segítséget nyújtanak a fiataloknak az anyag kiválogatásában, s az újabb ke­gyeleti szobák létrehozásában. TAKÁCS IMRE: a PákszeLl O-Sz Pörög a meghasonlott napraforgó, lángol a paprika­füzér violában, szikrázik rőt aranyban a fehér fal, új hordó csöpög a borház udvarában. Darazsak eszik a szőlőt az illatos, a szelíd októberben, a melegben. A gazos föld ostobasága őszül őszben, a kertek tanakodnak a hulló levelekkel. Elvarázsolt M­ár csak nem is szen­záció. pedig össze­­hordták, kiál­tot­­ták itt, a 35. Velen­cei Biennálén a modern vi­lág modernnek tartott (majd, hogy azt nem ír­tam, képzőművészetnek hitt) alkotásait. S vasárnap délután alig lézeng egy-két látogató. Velence árkádjain, hídja­­in piros feliratok — invi­tálnak a Biennáléra. És amikor a Canale Granden, túl a Szent Rlk­k téren, a Doge-Palotán, kiszállok a vaporettóból, a szépen gon­dozott­ park bejáratánál ott fújja a szél a résztvevő or­szágok zászlait. (köztük a magyar trikolort). Több, mint fél évszázada (1895 óta) rendeznek Velencében kétévenként képzőművésze­ti szemléket. Olykor viha­ros „felhajtással”, még a hatvanas évek elején is a kiállított művek mellett vagy ellen irányuló tünte­tésekkel, botrányokkal. De mostanában — olvasom, mondják — alig akad né­zője a Biennálénak. És mi­nél hangosabbak, minél rendhagyóbbak a laborató­riumi, technikai módszerek­kel előállított műalkotások — annál kevésbé izga­tott a közönség, annál ke­vésbé érdeklődő. Amit Szabó György az 1962-es Biennálé „átlagfest­ményéről” írt, aktuális az ideire is. Hogy „a képnek eleve nem szabad hasonlí­tania a látott világra, de még a geometriában vagy másutt alkalmazott absz­trakciókra sem”. Csakhogy az action-painting, a gesz­tusfestészet, a fasizmus, az informale irányzataihoz még egy csomó art, — a pop, az op. — az absztrakton túli művek és mindenféle gép­művészet csatlakozik, művi úton előállított tárgyak, amelyek a természetben akár az emberi tevékeny­ségtől függetlenül is létez­hetnek. Értékelés, teljesség he­lyett néhány villanásnyi emlék, színfolt a Biennálé­ról Az előzmények ismereté­ben, s a hasonló rendelte­tésű nyugati kiállítások után nem érhet nagy meg­lepetés. A kiállított tárgyak inkább hasonlítanak építé­szeti alkotó elemekre, a nyersanyag természetes já­tékára, a hegesztőpisztoly, az olvadás, a lyukasztás mes­terkéletlen mesterkéltségé­­ben született tárgyakra, minthogy legkevésbé is mű­alkotásnak lehetne nevezni. A spanyol pavilon nyitja a sort. Mértéktartó absztrak­ciók, szürrealistának ható táblák. A belga op-art rá­csok, relief szerű, falra akasztott képződmények után lépek az olasz kiállí­tási csarnokba. Műhelynek berendezett termek. Mű­anyag-, fémszobrok. Gép­­művészet. Pillanatok alatt új alkotásokat produkál az elektromos árammal mű­ködtetett toll, ceruza. A „művész” ki és bekapcsolja az áramot. Most piros, majd zöld ceruzát indít be. Lép­cső vezet föl-le. Bizonyára eltévedtem. Koromsötét te­rembe jutottam. Indulnék visszafelé, amikor a terem­őr kézenfog, és átvezet. A sarokban megállunk. Itt a műtárgy­­ mutat egy pis­lákoló fényforrásra. Mint­ha a városligeti elvarázsolt kastélyba tévedtem volna. K­eskeny folyosón fe­hér madzagok lóg­nak a mennyezetről. Természetesen ezek is kiállítási tárgyak. Forgó, éneklő fémkarikák. Vá­rom, mikor érek a görbe tükörhöz, a mozgó lépcső­höz. Nem sokáig, megindul velem a padló, fények gyul­ladnak fel, aztán teljesen sötét lesz. Phci, csakhogy ki­értem a szabad levegőre. A csehszlovákok piros és fehér műanyag „szobrai” deformált kezeket, torz, or­­thopéd lábakat utánoznak. A japán pavilonban lefe­­lé indulok. Vízcsobogás, ja­pán kertet sejtető lejárat. De ott aztán nincs semmi. Fentről nevetnek — beug­ratás volt’ a lefelé vezető lépcső — és a terem köze­pén nyíló köralakú lelátók­ról figyelnek. Aztán helyet cserélünk. Most én figye­lek, és nevetek — máso­kon. Ja, hogy a kiállítás! — óriási fehér táblákon ma­tematikai műveletek Szor­zások, összeadások, gyök és tangens, cosinus jelek. Fe­kete korong — az angol nyelvű szöveg (magán az alkotáson) azt közli — ez a kör piros, majd odébb, csak a szöveg változik né­mileg : ez a kör fekete, kék, vagy fehér. Különös építmény a fran­cia pavilon. Mintha házte­tőn, padlástérben járnánk. Fa lécek, átjárók, ékek — benne, közte lépegetek. Hol féllábon, hol lejtőn ugrál­va. Ablakok, korlátok tar­kítják a látványt. Elektro-art. A venezue­laiak hozták, állították ki színes lámpáikat. Az egyik teremben zöld fényt árasz­tanak­­ az égők. A „haszná­lati utasítás” szerint egy percig kell­­ itt tartózkod­nom, aztán átmehetek a következőbe, ahol piros fénybe kell néznem újabb egy percig. Tágul­ szűkül a pupillám. Most már vissza­­mehetek a zöld színű te­rembe. — Mit lát? — kér­dezi az őr. — Semmit — gondolom, és azt mondom — érdekes! A sok absztrakton túli, dekoratív folt­, rács, tér­elem forgatagában jóleső érzéssel lépek a magyar pavilonba. Az idén kiállí­tott anyag (Hincz Gyula, Somogyi József) ezúttal is hű tükre annak a követ­kezetes művészpolitikának, amely jól mérhető le akár az elmúlt Biennálék ma­gyar anyagának számbavé­telével. A felszabadulás utáni évektől napjainkig olyan művészek szerepeltek hazánk képviseletében Ve­lencében, (Egry, Szenyi, Márffy, Vilt, Derkovits, Ku­­rucz, Kokas, Barcsay), akik­nek művészete hagyomá­nyokra támaszkodó, nemze­ti és európai igénnyel fel­lépő. S szereplésüket itt­­ és más nemzetközi kiállítá­sokon siker kíséri. E­gy olasz kritikus, Corrado Maltese, egy vita során azt taná­csolta a szocialista országok képviselőinek, hogy „alázattal és türelemmel tanulmányozzák a nyugati múzeumok gyűjteményét és fussák be ugyanazt az utat, (vagy, ha úgy tetszik labi­rintust), amelyet a nyugati képzőművészet befutott”. Nos, nem hiszem, hogy érdemes lenne! Kádár Márta Biennálé visszajárt a művelődési házba egy maszek hakni brigád. Két kikopott táncdalénekesnő jelentette plakátjukon az úgynevezett „húzó nevet”. Ami azon kívül volt, az maga a vi­dékre sózott kultúrszemét. Beszédhibás konfe­ranszié kötötte össze a műsorszámokat malac­­ságokkal gondosan telitűzdelt szellemtelen szövegével. Két akrobata próbált néhány gyöngécske szaltóval varieté hangulatot te­remteni. Egy melyette dáma négy pincsiku­tyát hajkurászott a színpadon, de az ebek fü­tyültek idomárnőjük idegen nyelvű parancs­szavaira. Közben lemezről mozgalmi induló­kat játszottak, hogy e harmatgyönge produk­ció így váljék szocialista színezetűvé. — Uram — mondta határozottan az elnök­­nő, a műsort ismét fölajánló hakni brigadéros­­nak, amikor az vesztére a tanácsházára ment a kultúr­igazgató után — ezt a műsort mutas­sa be a rokonságának. — Elvtársnő — hadarta a viharedzett imp­resszárió — a szocialista kultúrpolitika meg­kívánja, hogy a falu is részesüljön az élő mű­vészet áldásából — Uram — hangzott a konok válasz — a szocialista kultúrpolitika nem malaclopó kö­pönyeg, ami alatt maga ezt a silányságot ránksózhatja. — De elvtársnő, nekem ajánlólevelem van a járástól. — Kossuth Lajostól is lehet uram. . És az előadás elmaradt­* Terembér, foto, kosztüm ! Milyen a kapcsolata a község kulturális éle­tével? A könyvtárban hallottam. — Évről évre kisebb a könyvtárfejlesztésre költségvetésileg biztosított összeg. Az idén még ebből a pénzből is elvitt tízezer forintot az árvíz. Mégsem romlott le a könyvtárunk. Egyik fővárosi gyár munkásokat toborzott a községünkbe. Naponta két különbusz viszi be az embereket Pestre. Elnöknőnk a gyárnál el­intézte, a kulturális alapjukból húszezer fo­rintot kaptunk azo­n a címen, hogy a gyár itt lakó dolgozóinak könyvtári ellátottságát segí­tik elő. A művelődési házban hallottam: — Részben a tanács tartja fönn ezt az in­tézményt. Az évi költségvetésileg biztosított támogatás mindössze harminchétezer forint. Ebből a munkabérek is alig fedezhetők­ Az elnöknő rábeszélte a szomszéd községben mű­ködő háziipari szövetkezetét: közgyűlésekre és egyéb rendezvényeihez vegye igénybe a mi nagytermünket, mert a saját falujukban nincs megfelelő méretű gyűléshelyiség. Így évente csak terembérből tízezer forint tiszta bevéte­lünk van. Az elnöknő volt iskolája patronálja az ifjúsági klubunkat. Beat-zenekarunk — mindössze az útiköltségüket térítjük meg — jó esztendeje ingyen lép föl táncdélutánjain­kon, ezek jövedelméből a foto-szakkör labo­ratóriumot rendezett be, a népi táncosok pe­dig kosztümöt kaptak. — Szóval csodaelnöknőjük van? — kérdez­tem kétkedve a községi párttitkárra. — Ó, dehogy — legyintett nevetve az öreg tsz-brigádvezető. — Néha összekoccanunk. Hajlik arra, hogy a gimnáziumban gondolja magát. Néha a vb-tagok úgy vélik, magyar­­órán vannak, mert nyelvhelyességi előadást tart hetvenéves parasztoknak. Olykor össze­­pöröl fiatalasszonyokkal, mert azok régimódi falvédőket raknak a tűzhelyhez Nem minden­ki­ járt egyetemre, mint ő. Az én lányom is jobban kedveli a régimódi lakásdíszeket, mint az olyasmiket, aminek a neve absztrakt, ahogy a mi elnöknőnk mondja- Nem elég Az elnöknő, amikor fölkerestem, ezekről nem beszélt. Valóban tapáros szabatossággal azt fejtette ki, hogy miben látja a helyileg kezdeményezett közművelődési tevékenység fontosságát. Arról is volt szava, hogy egyetért Bíró Verának a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetőjének legutóbbi cikkével, amely szerint valamennyi helyi közművelődési intéz­mény fenntartásának és általános irányításán­­ak a jogát a helyi tanácsok hatáskörébe kel­lene adni. Mondta, mondta jó magyarsággal és a helyi problémák fölényes ismeretében. Nem állhat­tam meg, hogy szóvá ne tegyem. — Végül is mi itt a munkaköre, tanácselnök vagy népművelő? Megmosolyogta kérdésemet és kérdéssel vá­laszolt: — Ez talán két külön dolog? Akkor vettem észre, hogy hivatali szobá­jának faláról a poéta­politikus Váci Mihály arcmása nézett rám, a költőé, aki e kor fia­taljainak szívébe égette a cselekvésre nadoz­­tató két szót: „nem elég ...” Bajor Nagy Ernő FAZEKAS LAJOS: tömhetitek szólítalak Torz koponya, te számmal megjelölt múzeumi tárgy; csont-ember-alak, névtelen ős — hogyan szólítsalak? — itt éltél, s arcodra hullott e föld. S talán tested: kíno s árnyék-köntösöd viselem én; — hány nemzedék szakadt véredből, küzdő, lázadó, szabad? E folytonosságban­ születsz s halsz, örök változandóság arcát viseled. Torz koponya, te rabszolga-erős ősöm, te gyilkos, te kínzott, te hős, vagy tán asszonyért esett vad fejed egy régi, pogány tivornya alatt? Ki voltál?­... Embernek szólítalak! ANNA SEGHERS HETVENÉVES Hetven évvel ezelőtt született Anna Seghers német írónő és esszéista. Egyetemi tanulmányait Kölnben és Heidelberg­­ben végezte. 1928 óta a Német Kommunista Párt, egyben a Proletár-Forradalmár írók Szövetségének a tagja. 1933-ban letartóztatják, majd Franciaországba menekül. Párizsban antifasiszta folyóiratok és kiadók munkatársa­ 1940-ben Fran­ciaország meg nem szállt részére, onnan Mexikóba menekül 1947-ben hazatér az NDK-ba, ahol számos kultúrpolitikai- és közéleti funkciót tölt be. A jénai egyetem díszdoktora. 1951- ben Lenin Békedíjjal tüntetik ki, kétszeres Nemzeti-díjas. A legjelentékenyebb jelenkori német szocialista írók egyike. A szent barbarai halászok lázadásáé, regénye először 1932-ben jelent meg nálunk. A hetedik kereszt négy magz­at kiadása mellett lefordították több elbeszélés-kötetét, valamint A hol­tak nem vénülnek, Út az éjszakából, Döntés, A bitófán csil­log a fény, Tranzit, és A februári út című regényét. IHASZ-KOVÁCS ÉVA: . /// € teöl fi / ó q i a Esztergagépek zümmögését utánozza a megélénkülő északi szél: a szeszélyes idő tovább tart. Változó felhőzet: állandó kegyetlenség! Szórványos eső, szívszaggató, örökös sírás, köd a szemekben, mérges pára a nyeldeklőben. Jöhetne már az enyheség, süthetne a nap: a holdújévi tüntetés után a híres An Quang pagoda előtt anyákkal együtt menetelő gyerekek is letörölnék a könnyüket. Ihatóbb volna a kutakban a víz. Vasárnap, 1970. november 22. » TM t 1 ====r n ===== i ===== » HÍRLAP ■ —===, i =s=, a­­==• i ===== i i ·—— ■ == i -ü---■ = o :■■■■■■■—!

Next