Fejér Megyei Hírlap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

V­alahányszor Budapestre jövök, fel­megyek a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? Onnan, a hegycsúcs­ról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Ci­tadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán, mint turista szeretek gyö­nyörködni a város panorámájában, mely a­ hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a háromméternyi vastag falakat, s ezredszer is elcsodálkozom azon, hogy katonáink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fasiszták helyőr­ségét. Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről Pestet és Budát. De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási Emlékmű — Kisfalud! Stróbl Zsigmond lenyűgöző alkotása. Magas talapzaton egy nőalak fe­je fölé emelt kezében a béke pálmaágat tartja.­­Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. , Budapest vendégeit most nem a négy­ről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pálmaág­y a béke jelképe. 1965 áprilisában egy háborús, veterán küldöttség tagjaként érkeztem Budapestre. Magyarország felszabadulása 20. évforduló­jának megünneplésére. A második vagy a harmadik napon kezd­tem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán — Vaszilij Mihajlovics Golovcov — néha eltűnik Hol maga megy el, hol gépkocsi­val jönnek érte. Előfordult, hogy kora reggel a szálloda halljában újságírók gyűrűjében lehetett látni — interjút kértek tőle a lapok, a rá­dió és a televízió számára —, máskor meg úttörők, vagy idősebb emeberek vették kö­rül. Kiváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklő­dés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarorszá­gon Golovcovot évek óta várták... Kisfa­­ludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási Emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov felkutatása sem volt mindennapi. A szobrász emlékezett keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij ve­zetékneve katonai rangra emlékeztet. (Go­lovcov „fejest” jelent. — A fordító). A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelent­kezzen az a Vaszilij kerszetnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van”. A felhívásra 30 ember jelentkezett, de sajnos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov volt. Golovcovval egymás melletti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak tűnt. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegyzettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért barátian elbeszélgettünk. Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovóban él, a pamutfeldolgozó kombinátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de ponto­san magam elé tudtam képzelni Golovcov elbeszélése nyomán. Csendes kisváros, sok parkkal. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál és Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után, egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Golovcovot, va­lóban fel kellett, hogy keltse a szobrász érdeklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekin­tete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember ma­gabiztossága sugárzik róla. Azután pillantásom az ablakon keresz­tül messze Budára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Bu­dapestről. Négy év múlva, 1969 márciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alka­lommal szakszervezeti küldöttséggel. Bár március hideg és esős volt, a Ma­gyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az országban nagy tö­megek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai különböző váro­sokba látogattak. Én a Győrbe és Sopron­ba tartó csoportba kerültem. Találkoztunk veterán forradalmárokkal, a volt nemzetközi brigádok katonáival, közülük sokan harcoltak Oroszországban a polgárháború idején a szovjethatalo­mért, majd hazájukban, Magyarországon, Győrből Sopronba utaztunk. Itt meglá­togattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobá­ból egy szép, szobortermetű nő lépett ki fehér köpenyben. Valamennyien felfigyel­tünk rá. A nő felénk jött, és az orosz be­szédet meghallva, sorra megölelte küldött­ségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte: — Ő a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat, tartó nő alakját.. Most meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismer­ték őt! így ismerkedtem meg, számomra is vá­ratlanul,­­Turánszki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelő­helyiségeket, leültünk az ablak alatti pad­ra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyermekes család­ból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Meg­próbáltatások vártak rá az 1956-os ellen­forradalom napjaiban is. Nem bocsátottak meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondinak. Azzal fenyegették, hogy meg­ölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz ha­sonmásomra azonban már kötelet vetette le, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mel­lett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számára. A régi Magyar­­országon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány­. Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz óráiban csak a szov­jet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta. — Aki az emlékmű ta­lapzatán zászlóval és géppisztollyal áll. Emlékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golovcovot sze­mélyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva, újra Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondol­tam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást következő magyarországi látogatásom ide­jére terveztem. Másnap visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Par­lamentben, tolmácsom bemutatott a mű­velődésügyi miniszternek. Nagyon szívé­lyes volt, megkérdezte, lehetne-e valami­ben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospo­hárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel figyeltem. Nem­csak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletreméltó kora ellené­re energikus, erős embernek tűnt. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gel­lérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam a következő munkájához. Felhajtottuk a borunkat. — Az új munkám — Petőfi Sándor. A költő. Megformálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a kö­nyökömet, és meghatva mondta: — Leningrad!... Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az íjász az Ermi­­tázsban látható... Ha aura jár, köszöntse majd. Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjásza az Er­­mitáns udvarán áll, s az íj húrját megfe­szítve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi te­kintetét. C­e­rgij Holopov ismert szovjet író. El­beszéléseinek és regényeinek fő té­mája a Nagy Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditu­dósítóként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvan­éves író a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. (Folutatta: Lovasa Páhté) GEORGIJ HOLOPOV: Ballada a gellérthegyi emlékműről • • • (Pólya Zoltán felvétele—KS) 1974. április 4. S­ Z ! HAZÁNKBAN a magyar­­-szovjet barát­ság ápolása a felszabadulásunk­ óta elmúlt csaknem harminc évben, a társadalom kö­zös ügyévé vált. Nincs ünnepünk, s nin­csenek hétköznapjaink, amelyek ne kötőd­nének valamilyen formában e barátsághoz. Azt tartja a mondás — bajban ismerni meg, hogy ki az igazi barát. Nos 1945-ben, amikor hazánk kifosztva, meggyalázva állt, a Szovjetunió igazi barátként segítségünk­re sietett. Az új élet megteremtésének le­hetőségét, a felemelkedést kínálta népünk­nek. A barátság szálai egyre sokoldalúbbá, erősebbé váltak. Megalakult a Magyar— Szovjet Baráti Társaság, s ezzel a minden­napi életben összekapcsolódó ezernyi ten­nivaló mellett közéletünkben is reprezen­tálhattuk kapcsolatainkat, együttműködé­sünket. Ma már történelem az is, hogy új­jáépítésünk, a szocializmus alapjainak le­rakása idején mit jelentett e közös barát­ság a hétköznapokon, ünnepeken egy­aránt. 1970. április első napjaiban a Benin Ko­hászati Művekből érkezett a hír: megala­kult hazánkban az első MSZBT tagcsoport. Olyan tagcsoport, amely nem az eddig ismert úton járt, nem vált hivatalos szer­kezetté, nem voltak kötött előírásai Azok lettek tagjai, akik érezték, hogy a szovjet nép iránti szeretet és barátság még újabb és újabb kapcsolatokat teremthet. Az azóta el­telt négy év őket igazolta: a tagcsoportok száma megközelíti az ezret, s a barátság e­­zernyi fészkében csaknem kétmilliónyian tevékenykednek. Üzemek, termelőszövetke­zetek, egyetemek, iskolái­ lettek tagcso­portjai a baráti társaságnak; tagjai művé­szek, tudományos kutatók, munkások, pa­rasztok, szocialista brigádok, KISZ-ta­­gok, főiskolások. Az ezernyi tagcsoport mind fóruma ennek a rendkívül sokat je­lentő barátságnak. A mozgalom megkülönböztetett helyet foglal el társadalmunkban, közéletünk­ben. Nincsen politikai, társadalmi, gazda­­dasági, kulturális életünknek egyetlen olyan területe sem, ahol ne éreznénk ennek a ba­rátságnak az erejét. Az alap szilárd: közö­sek az eszmék, közösek a politikai, társa­dalmi célok. És a nagy egészben a kis tag­csoportok is megtalálják helyüket, feladatu­kat. Az­ orvosokat természetesen a­ szovjet orvosok kutatásainak eredményei érdek­lik, a termelőszövetkezeti tag a termésered­ményekre, a termelés legújabb módsze­reire kiváncsi. A mozgalom egyik megle­hetősen új és kitűnően bevált munkamód­szere a védnökség. A magyar üzemekben már sok helyen vállaltak védnökség­et a Szovjetunió számára készített exportter­mékek felett. Ezekben a gyárakban a szocia­lista brigádok jó példáját nyújtják annak, hogy minőségben kifogástalanul termelje­nek, de a kapcsolat a megrendelővel ne csak munkakapcsolat, hanem annál jóval több legyen. Amilyen nagyszerű e kezde­ményezés, azanyira természetes is. A Zsigu­li-programban részt vevők, a Május 1. Ru­hagyár, a Fémmmunkás Vállalat dolgozói, végezhetik-e másként munkájukat, mint barátsággal, kölcsönös megbecsüléssel? Nyilvánvaló, hogy ez nem ünnepélyes for­malitás, hanem a hétköznapi élet, a közös boldogulásért végzett munka velejárója. Természetesen továbbra is egymás minél jobb megismerése a cél, de nem csupán ez, általános ismeretek megszerzéséről van szó, hanem arról, hogy a két nép minél kö­zelebb kerüljön egymáshoz. A tagcsoportok ebben sokat tehetnek és tesznek is. Akti­vistáik azt szeretnék, hogy népünk, közvé­leményünk a Szovjetuniónak ne csupán a társadalmi haladásban betöltött általá­nos szerepét ismerje, hanem mindekihez eljusson az igényeinek mefelelő szakmai rész is — munkásnak, értelmiséginek, diáknak egyaránt. A formák ebben külön­bözőek. Közismertek a testvérmegyei, test­vérvárosi kapcsolatok, de sok helyen kisebb közösségekben, közös pénzalapot létesítet­tek, s ebből fedezik látogatásukat a Szov­jetunióba. A kölcsönös tájékoztatások célja is­ változott. Egyre inkább azonos érdeklő­désű, munkakö­rű emberek utaznak baráti látogatásra és tapasztalatcserére. Ismer­kedni egymással és tanulni egymástól. A TAGCSOPORTOK tevékenysége ter­mészetesen önként vállalt társadalmi mun­ka. Nem csupán a magyar—szovjet barátság ügyét szolgálja, hanem egyúttal a szocia­lista közgondolkodás fejlesztésének is fon­tos tényezője. Ezért is érdemlik a tagcso­portok a társadalom megbecsülését. Olyan mozgalom ez, amely szervezeti kötöttség nélkül is méltóan fejezi k ki népünk baráti érzéseit a szovjet nép iránt. Erdélyi György A barátság fészke Ä Rí RLÄE ÜNNEPI WEILE KLEIE

Next