Fejér Megyei Hírlap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-04 / 79. szám
Valahányszor Budapestre jövök, felmegyek a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? Onnan, a hegycsúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán, mint turista szeretek gyönyörködni a város panorámájában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a háromméternyi vastag falakat, s ezredszer is elcsodálkozom azon, hogy katonáink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fasiszták helyőrségét. Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről Pestet és Budát. De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási Emlékmű — Kisfalud! Stróbl Zsigmond lenyűgöző alkotása. Magas talapzaton egy nőalak feje fölé emelt kezében a béke pálmaágat tartja.Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. , Budapest vendégeit most nem a négyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pálmaágy a béke jelképe. 1965 áprilisában egy háborús, veterán küldöttség tagjaként érkeztem Budapestre. Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának megünneplésére. A második vagy a harmadik napon kezdtem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán — Vaszilij Mihajlovics Golovcov — néha eltűnik Hol maga megy el, hol gépkocsival jönnek érte. Előfordult, hogy kora reggel a szálloda halljában újságírók gyűrűjében lehetett látni — interjút kértek tőle a lapok, a rádió és a televízió számára —, máskor meg úttörők, vagy idősebb emeberek vették körül. Kiváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták... Kisfaludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási Emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov felkutatása sem volt mindennapi. A szobrász emlékezett keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij vezetékneve katonai rangra emlékeztet. (Golovcov „fejest” jelent. — A fordító). A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelentkezzen az a Vaszilij kerszetnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van”. A felhívásra 30 ember jelentkezett, de sajnos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov volt. Golovcovval egymás melletti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak tűnt. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegyzettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért barátian elbeszélgettünk. Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovóban él, a pamutfeldolgozó kombinátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de pontosan magam elé tudtam képzelni Golovcov elbeszélése nyomán. Csendes kisváros, sok parkkal. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál és Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után, egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Golovcovot, valóban fel kellett, hogy keltse a szobrász érdeklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember magabiztossága sugárzik róla. Azután pillantásom az ablakon keresztül messze Budára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Budapestről. Négy év múlva, 1969 márciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alkalommal szakszervezeti küldöttséggel. Bár március hideg és esős volt, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai különböző városokba látogattak. Én a Győrbe és Sopronba tartó csoportba kerültem. Találkoztunk veterán forradalmárokkal, a volt nemzetközi brigádok katonáival, közülük sokan harcoltak Oroszországban a polgárháború idején a szovjethatalomért, majd hazájukban, Magyarországon, Győrből Sopronba utaztunk. Itt meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép, szobortermetű nő lépett ki fehér köpenyben. Valamennyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz beszédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte: — Ő a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat, tartó nő alakját.. Most meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul,Turánszki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyermekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátottak meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondinak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetette le, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány. Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta. — Aki az emlékmű talapzatán zászlóval és géppisztollyal áll. Emlékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golovcovot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva, újra Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást következő magyarországi látogatásom idejére terveztem. Másnap visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt, megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel figyeltem. Nemcsak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletreméltó kora ellenére energikus, erős embernek tűnt. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gellérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam a következő munkájához. Felhajtottuk a borunkat. — Az új munkám — Petőfi Sándor. A költő. Megformálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet, és meghatva mondta: — Leningrad!... Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az íjász az Ermitázsban látható... Ha aura jár, köszöntse majd. Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjásza az Ermitáns udvarán áll, s az íj húrját megfeszítve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. Cergij Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Nagy Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditudósítóként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvanéves író a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. (Folutatta: Lovasa Páhté) GEORGIJ HOLOPOV: Ballada a gellérthegyi emlékműről • • • (Pólya Zoltán felvétele—KS) 1974. április 4. S Z ! HAZÁNKBAN a magyar-szovjet barátság ápolása a felszabadulásunk óta elmúlt csaknem harminc évben, a társadalom közös ügyévé vált. Nincs ünnepünk, s nincsenek hétköznapjaink, amelyek ne kötődnének valamilyen formában e barátsághoz. Azt tartja a mondás — bajban ismerni meg, hogy ki az igazi barát. Nos 1945-ben, amikor hazánk kifosztva, meggyalázva állt, a Szovjetunió igazi barátként segítségünkre sietett. Az új élet megteremtésének lehetőségét, a felemelkedést kínálta népünknek. A barátság szálai egyre sokoldalúbbá, erősebbé váltak. Megalakult a Magyar— Szovjet Baráti Társaság, s ezzel a mindennapi életben összekapcsolódó ezernyi tennivaló mellett közéletünkben is reprezentálhattuk kapcsolatainkat, együttműködésünket. Ma már történelem az is, hogy újjáépítésünk, a szocializmus alapjainak lerakása idején mit jelentett e közös barátság a hétköznapokon, ünnepeken egyaránt. 1970. április első napjaiban a Benin Kohászati Művekből érkezett a hír: megalakult hazánkban az első MSZBT tagcsoport. Olyan tagcsoport, amely nem az eddig ismert úton járt, nem vált hivatalos szerkezetté, nem voltak kötött előírásai Azok lettek tagjai, akik érezték, hogy a szovjet nép iránti szeretet és barátság még újabb és újabb kapcsolatokat teremthet. Az azóta eltelt négy év őket igazolta: a tagcsoportok száma megközelíti az ezret, s a barátság ezernyi fészkében csaknem kétmilliónyian tevékenykednek. Üzemek, termelőszövetkezetek, egyetemek, iskolái lettek tagcsoportjai a baráti társaságnak; tagjai művészek, tudományos kutatók, munkások, parasztok, szocialista brigádok, KISZ-tagok, főiskolások. Az ezernyi tagcsoport mind fóruma ennek a rendkívül sokat jelentő barátságnak. A mozgalom megkülönböztetett helyet foglal el társadalmunkban, közéletünkben. Nincsen politikai, társadalmi, gazdadasági, kulturális életünknek egyetlen olyan területe sem, ahol ne éreznénk ennek a barátságnak az erejét. Az alap szilárd: közösek az eszmék, közösek a politikai, társadalmi célok. És a nagy egészben a kis tagcsoportok is megtalálják helyüket, feladatukat. Az orvosokat természetesen a szovjet orvosok kutatásainak eredményei érdeklik, a termelőszövetkezeti tag a terméseredményekre, a termelés legújabb módszereire kiváncsi. A mozgalom egyik meglehetősen új és kitűnően bevált munkamódszere a védnökség. A magyar üzemekben már sok helyen vállaltak védnökséget a Szovjetunió számára készített exporttermékek felett. Ezekben a gyárakban a szocialista brigádok jó példáját nyújtják annak, hogy minőségben kifogástalanul termeljenek, de a kapcsolat a megrendelővel ne csak munkakapcsolat, hanem annál jóval több legyen. Amilyen nagyszerű e kezdeményezés, azanyira természetes is. A Zsiguli-programban részt vevők, a Május 1. Ruhagyár, a Fémmmunkás Vállalat dolgozói, végezhetik-e másként munkájukat, mint barátsággal, kölcsönös megbecsüléssel? Nyilvánvaló, hogy ez nem ünnepélyes formalitás, hanem a hétköznapi élet, a közös boldogulásért végzett munka velejárója. Természetesen továbbra is egymás minél jobb megismerése a cél, de nem csupán ez, általános ismeretek megszerzéséről van szó, hanem arról, hogy a két nép minél közelebb kerüljön egymáshoz. A tagcsoportok ebben sokat tehetnek és tesznek is. Aktivistáik azt szeretnék, hogy népünk, közvéleményünk a Szovjetuniónak ne csupán a társadalmi haladásban betöltött általános szerepét ismerje, hanem mindekihez eljusson az igényeinek mefelelő szakmai rész is — munkásnak, értelmiséginek, diáknak egyaránt. A formák ebben különbözőek. Közismertek a testvérmegyei, testvérvárosi kapcsolatok, de sok helyen kisebb közösségekben, közös pénzalapot létesítettek, s ebből fedezik látogatásukat a Szovjetunióba. A kölcsönös tájékoztatások célja is változott. Egyre inkább azonos érdeklődésű, munkakörű emberek utaznak baráti látogatásra és tapasztalatcserére. Ismerkedni egymással és tanulni egymástól. A TAGCSOPORTOK tevékenysége természetesen önként vállalt társadalmi munka. Nem csupán a magyar—szovjet barátság ügyét szolgálja, hanem egyúttal a szocialista közgondolkodás fejlesztésének is fontos tényezője. Ezért is érdemlik a tagcsoportok a társadalom megbecsülését. Olyan mozgalom ez, amely szervezeti kötöttség nélkül is méltóan fejezi k ki népünk baráti érzéseit a szovjet nép iránt. Erdélyi György A barátság fészke Ä Rí RLÄE ÜNNEPI WEILE KLEIE