Fejér Megyei Hírlap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-29 / 99. szám

Péntek, 1977. április 29. Ifjúságművelő tábor A megye ifjúságának mű­velődéséért felelős, művelő­dését szervező szervek júni­us végén egyhetes táborozás­ra hívnak kétszáz diákot. Gimnazistákat, szakközépis­kolásokat, szakmunkástanu­lókat. A nyári közművelődési tábor újdonsága: az eddig külön-külön rendezett bent­lakásos tanfolyamokat egy nagy táborba vonja, s ez ol­vasótábornak is otthont ad. A középiskolások nyelvi és irodalmi táborában a ne­velőnek készülő tehetséges munkás- és pedagógusgyere­kek készülhetnek az előttük álló nagy próbákra, a képző­­művészeti tábor a megye szakköreiben tevékenykedő diák- és munkásfiatalok leg­tehetségesebbjeinek lesz egy­hetes műhelye, az ifjúsági klubok vezetőinek egyéves képzését záró tábor negyed­­szerre bocsát szárnyra egy csapat képzett ifikör-vezetőt, a honismereti tábor munkája pedig a megye helytörténeti­honismereti kutatásainak föl­lendítését szolgálja. Az olva­sótábor egy nagy sikerű or­szágos kezdeményezés me­gyénkben megvalósulása. Az első megyei olvasótábor különlegessége, hogy szak­munkástanulóknak szerve­zik. Célja a jövő szakmunká­sainak olvasóvá nevelése. S ha most csak negyven fiatal­lal foglalkozhatnak is a jeles írók, költők, magyartanárok, módszertani tapasztalataik, eredményeik közkinccsé téte­lével már az egész ifjú nem­zedék olvasóvá nevelését szolgálhatjuk. Igaz, egy hét alatt nem le­het valakit az irodalmi mű­vek értő olvasójává tenni, ám a velencei táborba éppen azok a szakmunkástanulók mennek, akik társaiknál is otthonosabban mozognak a könyvek világában. S e haté­kony táborbeli „olvastatás” bizonyára egy életre eljegyzi őket a szépirodalommal. Az olvasótábor foglalkozá­sainak központi tárgya: „ho­gyan olvassunk verset és no­vellát?” írók, tanárok elem­zik Kosztolányi, Vajda, Mó­ricz, Ady, József Attila, s több mai költő, s író műveit­ író-olvasó találkozókon vesz­nek részt," zenét hallgatnak, filmet néznek, képzőművésze­ti előadásokat hallhatnak, irodalmi és anyanyelvi isme­reteiket vetélkedőn mérhe­tik meg, kirándulnak me­gyénk irodalmi emlékhelyei­re... Megannyi lehetőség a minden szépre szomjas mun­kásfiataloknak , hogy el ne felejtsük: a megyei könyvtár 2300 kötetet visz ki a velen­cei táborba! E tábor remélt eredménye: osztályukban, családjukban, baráti körükben, majd szak­munkássá válva munkahe­lyükön az igaz irodalom hír­verői lehetnek az olvasótábo­­rosok. Idén negyven, aztán, reméljük, évente újabb csapat ilyen könyvszerető, irodalom­értő fiatal rajzik majd szét a megyébe. A hatás minden­képpen sokszoros lesz. Ezért érdemes jó szívvel, s előre, köszönteni a nyári köz­­művelődési tábort. S. M. Csanádi Imre verseivel A Kaláka együttes nagylemeze Egyre több a költészetet igényesen népszerűsítő hang­lemez. Ezek sorában a leg­utóbb jelent meg a Fehérvá­ron nemrégiben nagy siker­rel szerepelt a Kaláka együt­tese.­­Ez állja a lemezver­senyt Szörényiék és Koncz Zsuzsa, a Sebő együttes, vagy éppen Halász Judit hasonló vállalkozásaival. Zeneileg talán a Kalákáék lemeze a legsokoldalúbb, s ugyanakkor a versek világá­hoz mindig jól alkalmazkodó. A legtöbb művel Weöres Sándor szerepel a költők kö­zül. (A maiak mezőnyében kétségtelenül ő adja a leg­gyakoribb zenei ötleteket.) Legemlékezetesebb Az éj­szaka csodái megzenésítése, végig összhangban az irodal­mi művel. Hasonló élményt nyújt az Első szimfónia, vagy például a Haragosi és a Ku­tyatár ötletekben nagyon gaz­dag feldolgozása. Valószínű­leg a gyerekek kedvenceivé is válnak ezek a dalok. Szin­tén telitalálatnak mondhatók a Kosztolányi-versek változa­tai. A Szegény kisgyermekek panaszaiból választott részlet­re minden bizonnyal­­ nagy népszerűség vár. Tekintélyes részt tesz ki a megyénkből, Zámolyról szár­mazó Csanádi Imre költemé­nyeinek megzenésítése. A le­mez legjobb darabjaihoz tar­tozik mind a négy dal. (Négy testvér, Búcsúzva köszöntő, Szüretes, Lakodalmas.) A né­pi elemek felhasználása a szövegéhez hasonló mértékű, s külön öröm, hogy egy ze­neileg eddig kevésbé népsze­rűsített költői életmű része a forrás. A felsoroltakon kívül még Nagy László, Kiss Anna, Bari Károly és József Attila ver­sei hallhatók az egyenletes színvonalú lemezen. A már mások által is megzenésített versek újbóli feldolgozása hagy csupán némi hiányérze­tet. (Adjon az Isten, Betlehe­mi királyok.) A szép feladat vállalóinak, az album zeneszerzőinek név­sora: Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos, Radványi Balázs, Huzella Péter, Mikó István és Dabasi Péter. B. Kovács István SZEBERÉNYI LEHEL Ki fém­iá volt? Meglátták Lacót. — Most jössz?! — kiáltottak fel neki. — És miért nem az úton? — Buda tanító csóválta a fejét. — A kannát hol hagytad? — tudakolta Dombai Gyurka. Ekkor már Laco közel volt, s a két keze üres volt, mert bozót se volt ott, amit megfoghatott volna. S Laco előbb az egyik kezére nézett, aztán a másikra, de egyik­ben se találta a kannát. Ezek meg­nézték, hogy Laco észreveszi: nincs nála a kanna. És az arca olyan volt, mint aki ébred. Közel — 202 — „LEG” Megütődsz-e, Olvasom, ha ilyesmit hallasz vagy ol­vassz: „A legoptimálisabb esetben... A legmaximáli­­sabb mértékben... A legextrémebb módon...” Nem csodálom, ha nem szisszensz fel, hiszen annyi­ra szokásossá vált a latin felsőfokok továbbf­okozása, hogy gyengének, erőtlennek érzi az ember az ilyesmit: „Optimális esetben... Ma­ximális mértékben ... Ext­rém módon ..holott ez a helyes. Persze még helyesebb, ha ezt mondjuk: „A legjobb esetben... A legnagyobb mértékben ...A legszélsősé­gesebb módon...” S hadd tegyek hozzá még valamit: a felsőfok használata jelleg­zetesen latisan fordulat: a római ifjú, ha azt akarta mondani, hogy „nagyon sze­retlek”, ezt mondta: „maxi­málisan szeretlek”, s ha Egyiptomból nagyon kevés gabona volt várható, akkor a szenátusban a gabonaszál­lítás pesszimumáról beszél­tek. A magyar árnyaltabb: nagyon szeret nagyon gyű­löl, rossz termésről, jó idő­ről, nagyon szép jövőről, nagyon rút múltról beszél — csínján bánik a felsőfok­kal. ..Kutyarossz ember volt szegény”, mondta egyszer a férjéről egy somogyi asz­­szony, de nem mondta, hogy „a legrosszabb”, s hányszor hajlottam gyerekkoromban: „Áldott jó asszony volt az anyám", de azt nem, hogy a „legjobb”. Mert ki tudná, hol van határa a jóságnak és a go­noszságnak! *— kd — HÍRLAP 5 -----­ Miniszteri dicséret A „milliomos” művelődési ház Háromszor hirdették meg eddig a „Kiváló művelődési ott­hon” elnevezésű kétéves országos pályázatot, ennek során a székesfehérvári építők művelődési háza két ízben is minisz­teri dicséretet kapott. Először 1971-ben érte el ezt a megtisz­teltetést, másodszor az idén. A művelődési ház jól is­mert Fehérváron, hiszen nem csupán az építőipar dolgozói látogatják, hanem gyerme­kektől nyugdíjasokig a város minden részéből felkeresik rendezvényeit az érdeklődők. Ezek a rendezvények nagyon sokszínűek: a különféle tan­folyamoktól a könnyedebb szórakozáson át a legigénye­sebb művészeti estekig ter­jednek. Kiállításoknak éppen úgy rendszeresen helyt ad a művelődési ház, mint kitű­nően működő könyvtára a folyóiratokat lapozóknak és színpadra a népszerű vasár­napi gyermekfoglalkozások­nak. Érthető, hogy látogatói­nak száma évről évre növek­szik: tavaly már 132 ezer volt, az utóbbi tíz esztendő alatt pedig egymilliónál töb­ben lépték át kapuját, „mil­liomos” lett. Az „Építők” azonban első­sorban nem a számszerűleg mérhető nagy népszerűségé­ről nevezetes, hanem a mű­velődés, ezen belül a mun­kásművelődés érdekében ki­fejtett példás tevékenységé­ről. — Miként, milyen módsze­rekkel sikerült ezen a téren elérni azt az eredményt, amelyet most újabb minisz­teri dicséret fémjelez? Erről faggattuk Rajnai László Velinszky-díjas igazgatót, aki már két évtizede irányítja a művelődési ház munkáját. A következőket mondotta: — Saját munkánkat az ott­honunkban tevékenykedő vállalatok programjával egyeztetve kettős célt tűztünk magunk elé. Egyrészt, hogy növeljük az úgynevezett tar­tós közösségeink — különféle klubok, tanfolyamok és mű­vészeti csoportok — tagjai­nak létszámát, másrészt e kö­zösségek érdeklődését keltsük fel más közösségek munkája, a művelődést szolgáló egyéb rendezvényeink iránt. A tar­tós közösségek taglétszámát az utóbbi két évben három­százzal sikerült bővítenünk, így többek előtt volt lehető­ségünk népszerűsíteni műve­lődési programjainkat. Hogy példát mondjak: a nagy lét­számú társastánc-tanfolyam és szabás-varrás tanfolyam résztvevőinek figyelmét igye­keztünk felkelteni a klubja­ink élete, műsoros estjeink, vagy a könyvtárunk szolgál­tatásai iránt. Ugyanígy könyvtárunk látogatóinak fi­gyelmét — érdeklődési körü­ket ismerve — igyekszünk felhívni olyan rendezvé­nyünkre, amely számukra érdekes lehet. Munkánkban a komplexitás elvét a nyug­díjasoktól a gyermekekig mindenkinél igyekszünk al­kalmazni. — A gyermekekkel miként foglalkoznak? ■— A nyolccsoportos balett­iskolánkba több mint 260 gyermek jár, magától értető­dőnek tűnt, hogy velük a könyveket is minél jobban megismertessük, gyermek­­könyvtárunk rendszeres láto­gatóivá tegyük őket. Számuk­ra olyan mesematinékat ren­dezünk, amelyeken filmek vetítése és hivatásos művé­szek fellépte mellett székes­fehérvári fiatal műkedvelők szereplésére is lehetőség nyí­lik. A gyermekeket elkísérő mamákat és papákat öröm­mel fogadjuk, szeretnénk őket művelődési házunk éle­tével, könyvtárával, rendez­vényeivel minél jobban meg­ismertetni és látogatóinkká tenni. Olyan apróságnak tűnő „fogásokat” is alkalmazunk, mint azt, hogy a gyermekek­nek saját nevükre címezve küldünk meghívókat, amiket nagy örömmel és büszkeség­gel fogadnak. — Munkásművelődési te­vékenységükről mit hallhat­nánk? — Ez többirányú. Hadd említsem meg például a munkásszállóban rendezett munkásakadémiákat vagy a hetedik és nyolcadik osztály befejezése céljából tartott előkészítő tanfolyamokat, amelyek segítségével az utób­bi években eddig félezernél többen szerezték meg a nyolc általános iskolai végzettsé­get. A gazdasági vezetés ré­széről minden lehető támo­gatást megkapunk a mun­kásművelődési és általában a közművelődési munka végzé­sére, a kapott lehetőségek alapján igyekszünk minél több munkást vendégül látni minél többféle rendezvé­nyünkön. Külön meg kell emlékeznem a FÁÉV szocia­lista brigádjainak klubjáról, amelynek gazdasági, politikai programját a vállalat, művé­szeti programját pedig a mű­velődési házunk segíti. Öröm látni a változatos műsor kel­tette érdeklődést és öröm volt hallani az őszinte elismerést, amely a brigádklub legutób­bi rendezvényén Pestről ér­kezett vendégeink szájából hangzott el F. T. Átadták az idei SZOT-díjakat Csütörtök délelőtt a SZOT székházában ünnepélyesen kiosztották az 1977. évi SZOT-díjakat. Az ünnepsé­gen részt vett Aczél György, a Minisztertanács elnökhe­lyettese; Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­jai; Brutyó János, az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottsá­gának elnöke; Pozsgay Imre kulturális miniszter; Orbán László, az Országos Közmű­velődési Tanács elnöke és Dobozy Imre, a Magyar Írók Szövetségének elnöke. Üdvözlő beszédében Viniz­­lay Gyula, a SZOT titkára utalt arra, hogy ezúttal har­madszor adják át a SZOT-díjakat, amelyekkel azokat köszöntik, akik kiemelkedtek a szocialista kultúrát terem­tő és terjesztő, embert for­máló munkásságukkal. Ezután Gáspár Sándor át­adta a SZOT-díjakat. SZOT-díjat kapott Bogina Ellemér, a Közalkalmazottak Központi Szimfonikus Zene­karának karnagya, Demján Éva előadóművész, Bordás György magánénekes, az Ál­lami Operaház tagja, dr. Czei­­czel Endre, az orvostudomá­nyok kandidátusa, Csongrádi Mária, az Állami Déryné Színház rendezője, Dorogi Zsigmond, a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezető­je, Féner Tamás fotóművész, dr. Fukász György egyetemi tanár, Gobbi Hilda színmű­vésznő, a Nemzeti Színház tagja, Karácsonyi Jánosné központi könyvtárigazgató, Kováts György Megyei Mű­velődési Központ igazgató, Madaras József színművész, a Nemzeti Színház tagja, Matuz Józsefné, a televízió híradó vezetője, Mesterházi Lajos író, Mikus Sáán­dor szobrászművész, Orsovszky István, a zalai táncegyüttes művészeti vezetője. Vámosi János és Zárai Márta tánc­­dalénekesek, Veress József filmkritikus, esztéta, s Post­­humus-díjat kapott Radnai György operaénekes, az Álla­mi Operaház közelmúltban elhunyt tagja. volt már Laco, néhány lépésre, jól látták a tejszínű ar­cát, mely zavaros volt, mint az álomkórosoké. Fiatalabb volt Laco náluk egy-két évvel, alig egy hónapja, hogy megszabadult az iskolától. Eszes gyerek volt, s Buda tanító szerette volna, ha tovább tanul, de Laco a sze­mébe röhögött: elmegy segédmunkára, s egyből a dup­láját kapja, mint most a tanító úr. Pedig a tanító úr már régen tanít. Odaért Laco a tűzhöz, és látták, olyan, mint a fal. A térde rogyadozni kezdett. S ketten felugrottak, mert látták, hogy mindjárt eldől. Megfogták a karját, s érez­ték, hogy reszket. Mindjárt leültették.­­ — Vizet! — mondták. De víz meg nem volt. Csak annyi volt, amennyi a leveshez kell a bográcsban. Laco, hogy leült, s kipihegte magát, jobban lett kissé. — Mi történt? — kérdezték tőle, de nem kaptak vá­laszt. — Csak nem találkoztál te is vele? — kérdezte Kis Pista, gunyorkás szeme a társak tekintetét kereste. Laco válasz helyett bólintott. Krétafehér arca még mindig nem nyerte vissza a színét. * — A kannát elvette? Laco hitetlenül nézte körül magát újra. Az előbbi za­varodottsággal. Sejtelme sincs, hová lett — állapították meg ma­gukban a többiek. — Látott egy árnyékot, s ijedtiben eldobta — gúnyo­lódott Kis Pista. De nem társult hozzá senki. Éppen csak vigyorogtak, mintha timsó húzná össze a szájukat. — 203 — Holub Ciprián éppen indulni akart a kővel. De most csak állt, maga is kővé váltan a megrakott kocsi tete­jén. Csóválta a fejét. — Igaz-e, mondtam, felső forrás ne menjetek? Gön­dör Lidi katonája ottan kóborolja ... — Maga is hiszi ezt, tata? — Dombai Gyurka fordí­totta Ciprián bátyó felé a hirtelenszőke fejét. — Hisz, nem hisz — mormogott Ciprián bátyó —, láthatod-e! — Lacóra bökött. Kis Pista megnevettette a népet, így szövegelt: — Hol van az a katona már?! Rég disszidált, vagy megrágták a kukacok. Holub Ciprián nem nevetett velük, noha még Laco is megszínesedett kissé, s kezdte hinni, hogy álmodott. Holub Ciprián morózus maradt, s a megbántottságot alig titkolta. — Csak azt én mondhatok — szólott —, emerrefele is van kút. S a falu iránt mutatott a világos, kerekfoltos lan­kákra. — Nem jó a vize — mondták a fiúk. Buda tanító pe­dig szétosztotta a levest. Ki-ki odanyújtotta tányérját vagy lábasát, amivel odahaza felszerelkezett. — Hát te? — Észrevette Zsabkát. Ült csak egy félre­eső kövön, nem jött a levesért. Anyicska azt gondolta, miatta nem jön. — Nincs edényem — mondta Zsabka. Buda tanító odavitte neki a bográcsot, a sűrűjével. — Megérdemled — mondta —, jól dolgoztál. Zsabka vállat vont, és falni kezdett. — 204 —

Next