Fejér Megyei Hírlap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

Vasárnap, 1977. április 3. HÍRLAP — Kihaló mesterség ? A bornak az ágyát csinálom — Valamikor kérem, tizenhat kádár volt Fehér­váron, és mind megélt! Csak Palotavárosban hatan voltunk. Nézzük csak: a Selyem utcában voltak a Hofferék, Bencsikék, Korádért, odébb a Csobánczi Gyula, aztán a Fónád, meg ugye mi, a Kucseráék a Horog utcában. Ma már csak én vagyok aktív, a Fónád nyugdíjas, de úgy tudom, otthon dolgozgat azért még. — Tizennyolc éve büty­köletek itt a MÉK-telepen, a tartósítóban — mondja Kucsera József. Alacsony, kék svájcisapkás, apró em­berke. — Mert kérem, ez csak bütykölés. Javítgatom ezeket a százliteres hordó­kat, de tudja mi kerül be­léjük? Ki sem merem mon­dani. Megboldogult apám, szegény, agyoncsapna, ha tudná, hogy milyen haszon­talan munkát végzek. Ká­poszta lesz a hordókban, kérem! Jól hallotta, Ká­poszta ! — Meg aztán, nézzen ide! Már szorulok én is innen kifelé. Ebben a helyiségben, a lakatosok mellett dolgo­zom. Ahogy ez a szakma döcög kifelé a köztudatból, úgy kerülök ki én is lassan az udvarra. De sebaj! Lát­ná otthon a műhelyemet! Ott még ügyködöm ám, Ká­dárhoz méltón. Az ajtó mel­lett ott a „cirkli”, az ab­roncshajtó kalapács, a setz­­hammer, a donga szorító, az eresztőgyalu. — Befektetés kell ám eh­hez a szakmához. Ki kell választani a megfelelő, görcsmentes tölgyet, a leg­jobb a kocsányos tölgy! Egy évig kell szabad ég alatt tá­rolni az udvaron, kitéve az időjárás viszontagságainak. Ha szél fúj, fújjon, ha eső veri, verje. Ebből lesz a jó hordó! Persze, ma már nem tartjuk be. Kinek van ide­je egy évet várni, ebben a rohanó világban? — Ez a munka, kérem, megviseli a szívet, lelket, gyomrot, a kart, és a lába­kat. Faragni kell, meg az­tán a dongát hajlítani. Ma már nagyüzemben fűrésze­lik a dongát, de én kérem, esküszöm a hajlításra. Per­sze, nehezebb csinálni, az igaz. De az én hordóimat nem kell vinni tovább, hogy gyékényezze már be mester, mint a boltban vásároltat . Apám a Horog utcai házban öt gyereket nevelt de sohasem csikorogtunk. Volt mit aprítani a borba. Tejet ugye, nem mondhatok, mert annak inkább voltunk híjában, mint a bornak. A kádár csak bort iszik, hi­szen a bornak az ágyát csi­­­nálja. Valamikor, kérem, tudja milyen ára volt a jó hordónak? Ahány literes volt, annyi liter bor árát fizették érte. Meg aztán, ha a borosgazda elégedett volt szüret után gyűltek a demi­­zsonok a pincénkben. Ak­kor csináltunk 8—10 hektós hordókat is. Ma már csak olyan egészen aprók a di­vatosak, dísznek! Mert hogy mi fér abba, azt magam sem tudom. — Amikor aztán vásár volt régen, este tízkor elin­dultunk a lovasszekérrel, lépésben ugye, hogy meg ne sérüljön a portéka. Hajnal­ban aztán kipakoltuk az árunkat, voltunk tizen-ti­­zenketten konkurrensek. A gazdák ötször is körbejár­ták a piacot, amíg megálla­podtak valamelyikünknél. Utána aztán áldomást it­tunk, ha jól sikerült a vá­sár. Persze, olyan is volt, hogy a fuvart sem tudtuk kifizetni. — Most, öreghegyen la­kom. Nem panaszkodom, akad munkám. Segít a bá­tyám is, főleg a faragásban. Ő is kádárnak tanult, de később elment vasutasnak. Most már nyugdíjas, de em­lékszik még a mesterségre. Az előbb ön az utánpótlást emlegette. Mit mondjak er­re? A fiam autószerelőnek ment... G. G. Demissi, a sofőr Demissiről sokáig azt hitték naivabb év­folyamtársnőim — akik valaha olvasták a „Tamás bánya kunyhóját” —, hogy ő is a cukornádültetvények rabszolgája volt. Ez a hitük akkor dőlt meg végérvényesen, amikor egy társadalmi munka szünetében etióp barátunk színes fényképeket mutatott apjáról. A pápa, Szelasszié császár egyik tábornoka, két szíjra kötött, szelídített ud­vari gepárdot tartott, és egy úszómedencés mesebeli palota üde zöld gyepén tekintett bizakodón valószínű udvari fényképésze ja­pán masinájának lencséjébe. Ezek után megdőlt korábbi elhatározásunk is, mely szerint karácsonyra Demissinek gyöngyöt tükröt és „tüzes vizet" akartunk ajándé­kozni Azt hiszem, abban a pillanatban mindannyian az otthon bárk­áló tyúkokra vagy a másfél szobás panel­lakásra gondol­tunk, és egyben mélyen egyetértettünk: Demissi mellett anyagilag labdába sem rúghatunk, hozzá képest mindannyian „ki­futófiúk” lehetünk, és egykori gyerekszobá­ját ebédlőnek is elfogadnánk. (Akkor még szegény Demissi sem tudta, hogy a derék Hailé Szelasszié uralmának egy katonai puccs miatt egyszer vége lesz mint a bot­nak, és mint ilyenkor lenni szokott, híveit is védettebb épületekbe költöztetik. Tény, hogy Demissi gazdag volt. Demis­­sit szerettük. Talán azért, mert­ ezt sohasem éreztette velünk. Gyakori volt, hogy törzs­kocsmánkban egyszer csak eltűntek az asztalt fogyasztó üres söröskriglik, és De­missi hamiskásan, törve a magyart megje­gyezte: „Az urák a vendégeim voltak”. Az­­urák" — mármint mi — ilyenkor azonnal viszonozták váratlanul megmaradt pén­zükből Demissi kedvességét, melynek az lett az eredménye hogy reggelig a kocsma előtt dekkolt etióp barátunk világoskék Opelja, néma tanúként hirdetve a reggel arra járóknak gazdája kicsapongását Demissi igazi, jó haver volt. Talán ép­pen ez biztatott fel barátomat és engem arra a morbid és hülye viccre melynek Demissi — hogy kedvünkben járjon — jó­pofa és önzetlen alanya lett. Akkoriban gyakran jártunk a város egyetlen és legelőkelőbb szállodájának a bárjába. Zsebünkben összesen nyolc forint hatvan fillér csörgedezett általában, akko­riban ugyanis ennyibe került egy deci Márka­vermouth az első osztályú helyeken. Citromot is tettek bele. E mellett húztuk ki az éjjelt, rendszerint záróráig, nyáron több forduló jeget kértünk, mert az ingyen volt. Mit szépítsem a dolgokat, „csórók” voltunk. Egyik este két, öltözetéről előkelőnek látszó hölggyel roptuk barátommal a tán­cot. A zeneszünetekben azon aggódtunk, nehogy annyira összebarátkozzunk még a bárban velük, hogy meg kelljen hívni őket egy korty italra. Ez ugyanis anyagi helyze­tünknél fogva lehetetlen lett volna. Azt a látszatot igyekeztünk kelteni a két lány előtt, hogy mi csupán egy pohár vermouthra ugrottunk be, ez elég is nekünk, ha többet innánk már nem is esne jól, és ha már őket ..megláttuk és megszerettük", tánco­lunk is egy jót. Ördögi tervünk a két ide­gen hölggyel azonban egy pillanatra sem szunnyadt csupán a „lábról levevés eszkö­zeinek” voltunk abszolút hiányában. Az egyik szünetben barátom a bár pi­szoárjában váratlanul a homlokára ütött. — Demissi! — kiáltott fel. — Én menjek érte, vagy te? Talán még nem alszik. A nőket kocsival fogjuk hazavinni. Érted, tökfej? És Demissi lesz a néger sofőrünk. Szerzek neki a koleszban fehér kesztyűt és egy hordássapkát. Fél óra, addig tartsd szóval a nőket! És már rohant is buszra szállva a kollé­gium felé. Nem tudom, Demissi milyen ar­cot vághatott, amikor barátom legszebb ál­mából felrázta, és előállt a javaslatával. Én csak a szálloda bárjának vendégeit, továbbá a két újdonsült barátnőnket láttam megdöbbeni, amikor Demissi fehér kesz­tyűben és simléderes sofőr tányérsapkában helyet foglalt a szomszéd asztalnál. — Egy narancslevet kérek Johnnynak! — nézett szét, közönségsikert kiváltva bará­tom. — Hölgyeim, rozoga csotrogányunk előállt, továbbdöcögnénk engedelmükkel a poros és szunnyadó kisvárosunk éjszakai életének következő állomása felé — Johnnykám, indulunk, nyissa az ajtó­kat! Demissi fehér fogai elővillantak amikor a hölgyeket besegítette a hátsó ülésre. Csak amikor ketten kívül maradtunk egy fél percre súgta oda nekem — A Johnnyt én találtam ki. Általában így hívják a néger sofőröket. Beült a volán mögé lopva még egyszer kacsintott, és a világoskék Övei széles orra belelendült a kisvárosi éjszakába GABNAI GÁBOR 9 EGYÜTTLÉPÉS Mit nem adnának, ha meggyorsíthatnák a naptári lapok pergését! Legalábbis az előttük álló negyedéven szeretnének mielőbb túl lenni. Úgy, zökkenőmente­sen, miként 1975 szeptem­berétől minden megméreté­sen, minden számadáson. Ha meg arra gondolnak, mennyi mindent kell ismé­telniük, megtanulniuk érett­ségiig, akkor nagyon is nyúlfarknyinak tűnik a né­hány hét, amit huszonhatos­­ban még együtt töltenek. A helyszín az oktatási igazgatóság politikai szak­­középiskolája. A tanulók valamennyien fiatalok. Még­hozzá olyan fiatalok, akik igen szerették és szeretik szakmájukat. Jó munkások hírében állnak. És kiváló közéleti emberek, párttagok. Nagyra tartották őket mun­kahelyeiken. Ezért esett rá­juk a választás, az újdonság­számba menő politikai szak­­középiskola szervezésekor Naprakészen i­s . A fiatalok könnyen összeismerkednek, barát­koznak egymással. Mi is így voltunk. Az évnyitó után hamarosan egymásra ta­láltunk. Az egy helyben ülést annál nehezebben viseltük el — idézi a kezdetet Ma­gyar Istvánná, az Ikarus fe­hérvári gyárának hegesztője. — Nem vagyok egészen egy véleményen Ancival — (Magyarné) veszi át a szót Szép Csaba, a balinkai bá­nya várára. Jóllehet hamar összerázódtunk, de főleg a kezdeti hetekben kevés idő jutott egymásra. Jóval ke­vesebb, mint annak idején a bentlakásos öthónaposon. Igaz-e Laci? — néz kérdőn Hegyi László gépszerelőre, akivel annak idején fél évig együtt tanultak. A kérdezett egyetértően azzal egészíti ki, hogy a világért sem akarnak pa­naszkodni. Miért is tennék, amikor már túl vannak a nehezén. Az azonban tény, hogy szabad idővel nem ké­nyeztették el őket. Hatan ülnek az asztal mellett. Egymás szavába vágnak, egymást kiegészítve folyik a diskurzus. Szerda délelőtt egyéni tanulás van, így ennek rovására beszél­getünk. Olyan iskola tanu­lói a harmincon inneniek,­­aki ezen az életkoron túl van, itt ünnepelte a három ikszet, ahol a naprakészség elengedhetetlen. — Eleinte bizony meg­viselt bennünket a sok ülés, meg a jegyzetelés. Hiába mi nem ehhez szoktunk. Meg­kezdődött a műszak, aztán hajrá! Talpon voltunk, mo­zogtunk és fizikailag elfá­radtunk minden nap — hal­lom Málics László, a megyei tanács építőipari vállalata kőművesének véleményét Tanár — diák Minden bizonnyal az első hónapban jobban simult volna kezünkhöz a megszo­kott szerszám, mint a toll. Többfelől jöttek: huszonha­­tan, huszonnégy munka­helyről. Az igaz, hogy va­lamennyien szakmunkások. Ám volt aki három és volt aki tizenhárom évvel ezelőtt tanult iskolarendszerűen, utoljára. Meg az egyéni ké­pességek sem egyformák. Viszont a törekvés, az aka­rat, a bizalom megszolgálá­­sának igyekezete mindenki­nél azonos hajtóerő volt és ma is az.­­ Enélkül aligha sike­rült volna szintre hozási elhatározásunkat megvaló­sítani. Ugyanis az együtt­­lépés, a folyamatos szá­monkérés ebben az iskola­típusban elengedhetetlen. A startnál sokféle tényező­vel számoltunk. Úgyszól­ván minden fontos témát megbeszélünk tantestületi értekezleten. Hári elvtárs, az Ybl szakközépiskola igazgatója, Gubacsi Judit osztályfőnök, s az oktatási igazgatóságon kollégáim is minden tőlük telhetőt meg­tettek a tananyag minél teljesebb elsajátíttatása ér­dekében. Ez párosult a hall­gatók tudásvágyával, aka­ratával. Öröm őket taníta­ni. És ez nemcsak az én vé­leményem — mondja Koz­ma Ferenc, aki a megyei párt-végrehajtó bizottság megbízása alapján tölti be a tanfolyamvezetői tisztet. És én most hallgatói mi­nősítése szerint hadd di­csérjem őt: ritkán hall az újságíró annyi jó szót, elis­merést, mint amivel őt il­letik a diákok. — Napjaink többségét tanórákon töltjük. Óra­rend szerint heti 29—31 órai elfoglaltságunk van. Noha minden tanárunkról a legjobb véleménnyel va­gyunk, le a kalappal előt­tük, amit értünk tesznek. De Kozma Ferivel (par­don, elvtárssal) másfajta, szoros barátság kötődött Hányszor adódott, hogy es­te későn is írta a táblára a matek példát, magyaráz­ta a fizikát, vagy filozófi­át. Szóval, mikor mi­ oko­zott gondot — jegyzem fel az osztály legjobbjának, Rábavölgyi Miklósnak, a Dunai Vasmű villanyszere­lőjének mondatait. Aztán nevek, esetek hangzatak el, bizonyítván, hogy a hallgatók törekvése mindig megértésre talált az Ybl szakközépiskola ta­nárai körében is,­­ — öröm bennünket ta­nítani — mondták jó pár­szor. És erre az embernek még jobban össze kellett szednie magát. Pedig nem mindig könnyű. Nekem és az osztálytársaim többsé­gének is családja, gyerme­ke, vagy gyermekei van­nak. Én a GYES-ről egy­ből idejöttem az iskolára , s ezzel új témát hoz a beszélgetés hangulatába ifjú Horváth Győzőné, a tejipari vállalat szakmun­kása. Pártmunka: a tanulás Segítség az intézetben. Korrepetálás. Pártcsopor­tok tanulókörökké szer­vezése adott esetben. Meg­értés otthon. Csak így tud­ták venni az akadályokat, így tudtak időről-időre megbirkózni a vállukra nehezedő terhekkel. Osz­tályzataikban, az ismeret­­anyag elsajátításában ben­ne van az egyéni képes­ség és az otthonról hozott ösztönzés. A munkahely, a pártbizottságok figyelmes­sége, a látogatások is azért valók, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg. Noha me­net közben is nagy gondot fordítottak a tanultak gya­korlati alkalmazására. Az üzemlátogatások, kirándu­lások tapasztalatait minden esetben témához kötötten feldolgozták, hasznosítot­ták. Nyáron az egyhónapos szakmai gyakorlat Két hét a munkahelyen, két hét a járási, városi pártbizottsá­gok apparátusában. Mind­mind a kapcsolatot erősí­tette. Káderek az iskola hall­gatói. Az iskola megkezdé­se előtt is gyakorló politi­kai, mozgalmi munkások, tisztségviselők voltak. Ki a KISZ-ben, ki a szakszer­vezetben, a népfrontmozga­lomban, a munkásőrségben teljesítette pártmegbizatá­­sát. Rujp József, Szabó Ti­bor, Szép Csaba, Dormán Gyula éppúgy eljártak a munkásőr foglalkozásokra, mint régebben. Hiszen eze­ket szombaton, vasárnap tartják.­­ Igaz, hogy most leg­fontosabb pártmegbizatá­­sunk a tanulás. Alapszer­vezetünk vezetősége, isko­lai önkormányzatunk, KISZ-eseink programjai el­sősorban a tanulmányi munkát segítették. Tag­gyűléseinken téma volt az ideológiai nevelő munka, a hazafiság és proletár inter­nacionalizmus, a szocialis­ta életmód és életvitel. Párcsoport foglalkozásokon a kongresszusok határoza­tait dolgoztuk fel. Legutób­bi taggyűlésünkön új mun­kásőrt is avattunk. Mátyás László kapta az újabb meg­bízatást — sorolja Málics László, az alapszervezet titkára. NÉMETH ERZSÉBET

Next