Fejér Megyei Hírlap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

8 A TAVASZON AZON A kor hozta magával, hogy a Tanár úr megszólítást Gyula bácsi váltotta fel. Ma is ízig-vérig pedagógusnak tartom egykori polgári isko­lai tanáromat, aki a dunaúj­városi járás szakfelügyelő­­jeként ment nyugdíjba. Er­csiben él Paczolay Gyula, nyugdíjas pedagógus, a köz­ség múltjának nagy isme­rője, aki a krónikás meg­szállottságával kutatta a múltat. Különösen értékes fel­jegyzésekben örökítette meg a község felszabadítását és az azt követő eseményeket, mindazt, ami akkor történt, azon a tavaszon. Előzmények. A Népszava 1905. július 13-i számában arról adott hírt, hogy Gróf Wimpffen Szigfrid ercsi uradalmának nyolc pusztáján aratósztrájk tört ki. Az aratók követel­ték a robotmunka teljes el­törlését, azt, hogy a már le­dolgozott robotmunkáért napi 2 koronát fizessen az uraság, és hogy az előleg­ként kiadott búzát ne kell­jen visszafizetni. További követeléseik vol­tak : bizalmi férfi elismerése, tisztességes bánásmód, ren­des alvósátrak a tarlón, és elsősegélyhez kötszerek biz­tosítása. A szolgabíró az egyik pusztán megpróbált alku­dozni az aratókkal. Miután nem tudott velük megegyez­ni, felszólította őket, hogy aki szocialista, az álljon bal­ra, aki nem, az maradjon a helyén. Ugyancsak megle­pődött, amikor az összes aratómunkás balra sorako­zott, és közülük többen, akik ismerték, elkezdték énekelni a Marseillaise-t. A szolgabíró 20 csendőrt hívatott Fehérvárról, és a sztrájk szervezőit börtönbe záratta. 1937. február 22. A Falu­szövetség vezetője levelet írt a Kormányhoz: „a nyo­mor ijesztő. A cukorgyár alig termel. Négy-öt heti munkalehetőség az üzemben alig oldott meg valamit Ercsi és Ráckeresztúr lako­sainak munkanélküliségéből és nyomorából. Az inség­­munka és népkonyha pedig nem pozitív megoldás, csak csillapítószer, koldus te­nyésztés”. A történelmi változást a fasizmus erői felett ara­tott győzelem hozta meg, 1945 tavaszán. A szabadság vérben és harcban szüle­tett, Budapest után a leg­hevesebb harcok Fejér me­gyében zajlottak le, és Er­csi is azok közé a községek közé tartozott, amely több­ször cserélt gazdát. Az eseményeket a tanár úr naplószerű feljegyzések­ben örökítette meg 1944. november 17-től 1945. ápri­lis 8-ig. A novemberi dátum pénteki napján bombázták először a községet. November 24. Egy őrnagy több fegyveres katonával megjelent a községházán. Felelősségre vonták Bilics István bírót, mert nem ürí­tették ki a községet. — A lakosság nem volt hajlandó elmenni. Kocsik sem álltak rendelkezésre, — válaszolt a községi bíró. — Miért van még maga is itt? Én csak utoljára hagyha­tom el a községet. —­ Letartóztatom! Az őrnagy két fegyverest állított a bíró ajtaja elé. Később azok is elmentek, látva, hogy már semmit sem tehetnek. December 4. Körülöttünk találatot kapott Király Jó­zsef, Haidekker József, Tóth alezredes és Félix Ist­ván orvos háza. December 5. Erős akna­tűz. Az orosz csapatok át­keltek a Dunán. Éjjel ut­cai harcok. A házunk teteje aknatalálatot kapott. Reg­gelre a Pénztár utcától északra lévő rész szovjet kézen volt. Az utcán német lángszórós raj tüzelőállás­­ban a Duna felé. Sok halott és sebesült. December 6. Reggel az utcaajtón kinéztem. Egy orosz katonát pillantottam meg a szemben lévő közben, egy akácfa mögé rejtőzve. Ő, is észrevett. Bejött, és vizet kért. Mondtuk, hogy van tea is. Adtunk neki. Bemutatkoztam: Ja­ncsitól. Megértette, hogy tanár va­gyok. Megveregette a vál­­lam: Haraso, — mondta. Felszabadult a község. És tovább az események, nap­­ról-napra. December 25. Karácsony. Kilenc repülőbomba találat érte a községet. 1945. január 20. A német ellentámadás éke elérte Felsőbesnyőt. Egy harckocsi betört a cukorgyárba. Délu­tán német repülők bombáz­tak. Alig tudtunk lemene­külni a pincébe. Tóthék szo­bájába bomba esett, de nem robbant fel. Hat Duna felé eső ablakunkat betörte a légnyomás. Január 21. A németeket visszaszorították. Három­ezer szovjet katonát kellett a községben elszállásolni. Február 16. Délelőtt ki­dobolták, hogy holnap fe­jenként egy kg lisztet mér­nek, és a cukorgyárban répa kapható. Cukor főzhető be­lőle. Február 20. Házunkban volt a stáb. A parancsnok­ságon az egyik katonát Szabó Miklósnak hívták. Jól beszélt magyarul. Novo­­szibirszkben lakott, apja hadifogolyként maradt kinn. Rokonai Szegeden él­nek. Miklós 20 éves, három éve katona. Négy testvére esett el Sztálingrádnál. Február 19. Három kiló lóhúst hoztunk. Február 21. Tanácskozás az iskolai oktatás beindítá­sáról. Február 28. Pontonhidat építettek az oroszok. Töme­gesen kelnek át a Dunán, és vonulnak nyugat felé. Március 15. Rendkívüli ülést tartott a községi tanács. Az ünnepi megemlékezésen a nemzet, a nép, a gondolat szabadságának és az össze­fogásnak a fontosságát fej­tegettem. Közben és egész nap az ágyúdörgés adta az ünnepi zenét. Március 25. Virágvasár­nap. Ercsi megszűnt hadmű­veleti terület lenni. Április 1. A hidat az oro­szok szétszedték. Április 4. Cziráki szoba­festő festi az emeleti sarok­szobát. Április 8. A polgári isko­la tornatermében a földre­formot ismertető népgyűlést tartottak. Az előadó Veres Péter volt... így történt, akkor, azon a tavaszon, amikor végül is egy napba sűrűsödött a nagy sorsforduló. Az emberek a háború csillapuló vihara után, akkor még nem tud­ták, hogy április 4. jelenti majd népünk számára a sza­badságot, a békét, minden dolgoknak a kezdetét. Egykori tanárom hábo­rús feljegyzéseit ezért őrzi meg emlékeztetőül és ér­tékes kortörténeti dokumen­tumként Dunaújvárosban a Járási és Városi Levéltár. DR. HETÉNYI ISTVÁN Önéletrajz Anyámék nem tudták amikor szü­lettem, hogy életem első négy évét a há­borúnak adják. Apám, amikor anyám alma-kívánó álmát teljesítve egy zsák nyírségi almát küldött bolondos boldogságában, hogy pár év múlva anyám, nekem óvott egy szem almájáért nem alszik a pince sötét és zsúfolt tö­megében. Apám tüdőbajban halt meg. S mert később háború jött, utána mindenki úgy beszélt apámról: természetes ,halállal halt meg. Emlékszem még a légiriadókra. Em­lékszem repülőrajok zúgására. A zúgás­ra, amitől párnába fúrták fejüket az asszonyok, s a fér­fiak a bérház négy emeletének még ép falain keresztül les­ték reszkető szájjal, és nyáltalanul nyel­ve, a zúgás adta fe­szültség oldódását. Az oldódást, amikor a becsapódás előtt hallani a sivítást, s aztán a robbanáso­kat. Más halálát je­lentő robbanásokat. Emlékszem anyám sebére , mikor ví­zért ment nekem, s egy aknaszilánk stigmaszerűen fel­vérezte lábfejét. Emlékszem a nekem akkor tűzijátéknak tűnő rakétákra. Pirosra, fehérre, zöldre. A mindenkit iga­zoltató pufajkások­­ra. A tömegre, elhul­lott lovak körül, s a kifosztott Janicsá­­ry-féle patikára. Fekete kenyér, marmaládé. Fekete kenyér, só, fekete kenyér, főtt krump­lival. Jegyek. Tejjegy, k­enyérjegy, cukor­­jegy, lisztjegy. Egyszer elvesztet­tem a jegyeket. Anyám ennivalóra cserélte jegygyűrű­jét. Nyakamban mad­zagon kulcs. Reggel ágyam mellett a reggeli. Levél: ,Az ebéded a gázon, melegítsd meg. Nehogy hide­gen edd! Tanulj. Utána kimehetsz játszani. Későn jö­vök haza, feküdj le. Fürdés!” Levél: „Az intőt irdd alá légyszíves. Nem is úgy volt. Majd elmesélem. Egész délután ta­nultam. Elmehetek moziba?" Emlékszem játé­kainkra: a téglák romjaiból épített kisházakra, a lefeje­zett töltények pus­kaporára, a kukori­cagránátokra. Kleisz Pityunak az egyik lábát, Németh Tibinek a szemét. Szégyentábla. Út­­törővasút. Kisérett­­ségi. Emlékszem egy­szer a szép tavasz­ban Újpest felé me­net az első lakótele­pi házak sora a Rá­kos-patak partján megkönny­estetett. Felvonulás. Köte­lező? Nem. Aki akár eljön. Nincsenek névsor után elszököttek. Nincsenek félredo­bott zászlók. Mi leszel érettségi után? Hova mész? És naponta edzés. És edzés után a nyári esték szép szerelmei. Csukott szájú csókok, resz­kető kezű simogatá­­sok. Munkahelyek fel­sorolása: ... Külföldi utak fel­sorolása. . .. Családi állapot. Gyermekek száma. Kimegyünk a meccsre? Utána egy sör? Kislányom mi az, hogy nem kell a va­jas kenyér?! Tudod hogy apád amikor akkora volt mint te . 1911 decemberé­ben születtem Bu­dapesten ... S. BODA ANDRÁS HÍRLAP ▼a sä map, 1977. április 3k GRIGORIJ CSUHRAJ: A győzelem ára a Pápától nem messze, a magyar—oszt­■­rák határ közelében sebesültem meg — egyáltalán nem hősies körülmé­nyek között. Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasisz­ta tankhadosztállyal, Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszte­ségeket szenvedtünk, de a közkatonák és a tisztek emelkedett hangulatban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ek­korra már mindnyájan vérbeli, harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szokásait, értettük a helyzetét és könnyen kitaláltuk, mi várható tőle. Már mindany­­nyiunk számára világos volt, hogy az el­lenség feladta a küzdelmet — mégpedig véglegesen. A tizenegy német hadosztály állomá­nyában a felnőtt, harcedzett katonák mel­lett nagyon sok fiatal akadt: kisfiúk még, elveszettek és rémültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagy nehezen tudták összeszedni őket egész Németországból, hogy kiegészítsék velük a kimerült német hadtesteket, ame­lyek folytatták az ellenállást csapataink­kal szemben. Amikor fogságba estek, biz­tosak voltak benne, hogy megkínozzuk és megöljük őket. Katonáink azonban jólel­­kűen, békésen és némi humorral bántak velük, sőt még — a maguk férfias módján — sajnálták is őket. A szétvert és visszavonuló ellenség mö­gött haladtunk, és tudtuk, hogy már nem kell igazi ellenállásra számítanunk. Tré­fálkoztunk és anekdotákat meséltünk egy­másnak. Egyszerre csak tüzérségi tüzet kaptunk. Körös-körül lövedékek robban­tak. Parancsot adtam ejtőernyős száza­domnak: „Széttagozódni!” Láttam, ahogy a katonák az árkokon átugrálva lehasal­nak az út két oldalán és úgy döntöttem, hogy ezzel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sokkal pontosabb volt... Hirtelen fájdalmat éreztem a lábam­ban, aztán merevedni kezdett a jobb ka­rom, rengeteg apró szilánk vagdosta ösz­­sze. Lövöldözés kezdődött A földön fek­ve osztogattam a parancsokat. Világos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb olda­lamba vágódott egy golyó. Erre már na­gyon cudarul lettem, és odakiáltottam kül­döncömnek, Szavelij Davidovnak (valami oknál fogva Szásának hívtuk, egyébként ma is él és most valahol Kazahsztánban dolgozik­, hogy segítsen nekem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Fel­­nyalábolt, a karomat átvetette a vállán és elvonszolt az arcvonal mögé ... Hamarosan a hadosztály parancsnoksá­gán voltunk. Itt jelentettem, hogy megse­besültem, s Perelomov hadnagynak ad­tam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméletem. Amikor ma­gamhoz tértem egy parasztház mellett fe­küdtem. A küldöncöm éppen kantárt ra­kott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Száját elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált: — el­vérzik a parancsnok ... Te pedig velem jössz, velem! Elszállítjuk a századparancs­nokot a kórházba, és aztán viheted a kan­cádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segí­tett neki. Ketten tettek fel a szekérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallgatott Amikor legközelebb kinyitottam a sze­mem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között. Egy föld­­birtokos házában voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenes hadikórházzá alakítottak át. Minden he­lyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküdtek — de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyó­gyítani pedig, az igazat megvallva, nem­igen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte, és csak egy soha nem csüggedő grúz ve­­nerológus, (ebben a pillanatban nem a leg­szükségesebb szakterület,) meg két-három ápolónő maradt itt. Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg. Mindnyájan arra vártunk, hogy átszál­lítsanak egy rendes kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a föl­dön egy ismerősöm feküdt, szintén ejtőer­­nyős, de egy másik csapatból: Hja Mako­­voz kapitány. A lábát szétzúzta egy rob­• Részlet ■ vteghitt szovjet filmrendező vis­szaemlékezéséből: bánó golyó, de mindig tréfálkozott. Vi­dámsága a többiekre is átragadt. Különö­sen sokat nevettünk a venerológuson. Ő sem vesztette el humorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért, a ház dugig volt emberekkel, akiknek azon­nali operációra lett volna szükségük, ez az orvos meg legfeljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a be­teghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hi­szen sebesült vagy ... Nővér, streptocidot és bort!” A következőnél ugyanez ismét­lődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a bor­ból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tu­dott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi elő­írásokat olyan részletekkel gazdagította, amelyeket itt a legjobb szándékkal sem reprodukálhatok. De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázál­mában hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kór­házban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtőasztalig, kitisz­tította a sebet és megmentette Makovoz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a ne­vét sem tudom, de mindig megindult«- emlékezem rá. És nemcsak én ... Amikor sok évvel később, már mint filmrendező Zaporozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, fel­léptem a helyi televízióban is. Ahogy ki­léptem a televízió épületéből, egyszer csak Ilja Makovozt pillantottam meg, nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva, és engem várt Összeölel­keztünk, aztán ittunk egyet a nagy öröm­re, és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú magyar ökrök vontatta szekereken. Egy verőfényes áprilisi nap egyenként ki­vittek minket az utcára, és felraktak a ko­csikra. Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves arcú nővér pa­rancsnokolt, aki a kiabálástól egészen be­rekedt. Ő szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított ben­nünket. Útközben megálltunk egy falu­ban. A szekereket körülállták a paraszt­asszonyok, csak néztek minket, siránkoz­tak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek valahová. De ha­marosan visszatértek , ki egy darab ke­nyeret hozott, ki tejet korsóban vagy agyagköcsögben. Számukra ez természe­tes és magától értetődő lehetett, én azon­ban egész életemre megjegyeztem magam­nak azt a kenyeret és azt a tejet. Éjszakára értünk Veszprémbe. A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Később engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, itt egy volt lánygimnázium­ban éltem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoz­tunk, és amelyet annyira vártunk a hos­­­szú, véres háború évei alatt Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták magukat kiözönlöttek a fo­lyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is ki­bicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zaj­lott le az emberekben, arra abból követ­keztettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy ki­felé mi látszott ebből... nos, egyszeriben leírhatatlan zűrzavar támadt Mind a három emelet rázendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, összecsókolództak, valaki fülsiketítőt füttyentett, egy másik táncra perdült, én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hango­san beszéltünk, izgatottan egymás szavá­ba vágtunk, hahotáztunk. Eközben a kórtermünkben két tiszt hal­a­doklott. Már néhány napja nem vol­tak eszméletüknél. Az orvosok hiába küz­döttek az életükért, már semmi nem segí­tett. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtóza­­tosan drága volt a győzelem. BERKES ILDIKÓ FORDÍTÁSA ___________________/

Next