Fejér Megyei Hírlap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-01 / 101. szám

Vasárnap, 1977. május 1. HÍRLAP Kemencék mellett A kokszoló kemencék közelében lévő parkban - de legyünk szerényebbek, legalább annyira mint az itt álló fácskák, amelyek örülnek, ha feleannyi levegőhöz jutnak mint ideális környezet­ben élő társaik - tehát mondjuk inkább azt, hogy facsoportban­ lendült a kasza, rendre dőlt a magas fű. Hárman serénykedtek. Az egyik gyűjtő Tonka István gázmester. Kis híján rossznéven veszi, amikor megkérdezem, tud-e ka­szálni. Hogy ő ne tudna? Született pöntölei — dicsek­szik. Amivel viszont nem ő „vág fel”, hanem a kok­szoló egység vezetője. Hor­váth László: — Pista részt vett a szo­cialista brigádvezetők or­szágos tanácskozásán és SZOT ezüstéremmel tün­tették ki. Egyébként ő a kokszvegyészeti gyárrészleg párttitkára. — Két éve — teszi hozzá. Előtte KISZ-titkár voltam. Rendbe kell tenni a parkot, ünnep közeledik. Ez egy ki­csit nehezebben megy mint a munka az üzemben, de csi­nálni kell, nem szégyenkez­hetünk miatta, összehúzza maradék fü­vet, utána elkísér, s elma­gyarázza a kemencék fűté­sét. Egy alagútszerű folyo­són gázbevezető készülékek, szabályozó karok sokasága és kegyetlen hőség, amitől talán csak a látogató fullad annyira. A hőmérő 58 fokot mutat. — Árnyékban, azaz ta­vasszal, — vígasztalnak hun­cut mosollyal. — Legyen sze­rencsénk a nyári kánikulá­ban is invitál Tonka István. A fűtőfolyosó mindkét be­járatánál két öklömnyi vö­rös üvegbúrás készülék a falon. Metángáz jelzők. Meg- s értik ki sem mondott kérdé­semet. Részvét felhőzi arcu­kat. — Nagyon szerettük... A lelkiismeretes munkás pél­daképe volt... Ne is kér­dezze. — Hőség és veszély. — Nem csupán. A harma­dik a kíméletlen percmuta­tó. Műszaktervet mutatják, az öles papírcsíkon egymás alatt sorakozó percbeosztást. Elől a kamra száma, utána a kamra ürítésének ideje, per­cekre darabolva a nyolcórás műszak. Félórás pihenő csak akkor, amikor kigázosítanak A kitolókocsi­n nevezzük így a hatalmas, sínen mozgó berendezést, amely a 12 mé­ter hosszú, négy és fél méter magas és 40 centiméter szé­les izzó kemencéből kitol­ja a tizenkét és fél tonna még izzó kokszot — vezér­lőfülkéjében Utassy László mozdulatait figyelem. Ő meg valahova messzire néz. — Látja a gőzfelhőt? Most hűtik a kokszot a túloldalon. Ezután kiürít az Imre, most indulok a kamrához, mert ő is odaáll az oltókocsival. Hallotta a dudát? Közben a nyitószerkezeten leemelte a kamra ajtaját... A kamra mint egy szelet­ke vulkán 1200 fokos hőt lövel felém. A vibráló hő­hullámok megtörtek a fülke üvegén s csak annyi erejük maradt, hogy langymelegü­­ket megérezze bőrünk. Már jött is vissza a keskeny si­kátorban a hosszú rúd vé­gén lévő acél kosfej. Odébb álltunk egy kamrával, s egy másik rúd a betöltött anya­got egyengette el, helyet csi­nált az áramló gáznak. — Huszonharmadik éve­met töltöm a vasműben, — mondta a gépkezelő. Tizen­kilenc éve a kokszolóban va­gyok, födémnyitóként kezd­tem, és nagyon igyekeztem. Itt nem maradhat meg csak az igyekvő, lelkiismeretes munkás. Meg aki pontos. Nem volt szakmám, de ho­gyan is lett volna, amikor a 7. meg a 8. hiányzott. Har­mincöt éves fejjel nekilát­tam tanulni. Aztán a szén­­feldolgozó szakmunkásbizo­nyítványt is megszereztem. Jól keresek, arra nem lehet panaszom. De kell is, két lá­nyom tanul. Egyik Szege­den a tanárképző főiskolán, a másik Dunaújvárosban jár gimnáziumba. Hirtelen begyulladt egy ajtó. A nagytestű Utassy úgy ugrott, mintha az élete fo­rogna kockán. Kapta a lég­vezetéket és a nagynyomású levegővel elfújta a lángokat. Pedig csak egy láthatatlan percmutató ösztökélte a villámgyors mozgásra. Hi­szen a másik oldalon Mül­­hoffer Imre oltókocsi kezelő már nyomta a duda gomb­ját. — Csak beugró vagyok a kocsin — fogadott Mülhof­­fer. — Ő az, akinek teljesen mindegy, hogy melyik posz­ton dolgozik. Mindenütt ott­hon van — mondta Horváth László. A kemencesornak azon az oldalán mozog az oltókocsi — kis villamos vontatóhoz kapcsolt, hőálló téglával bé­lel óriás önürítő vagon — ahova a kamrából kizúdul az izzó koksz.­­ Az oltókocsi kezelője diktálja az iramot, mert ha a kamra előtt megnyomja a dudát és nem ömlik a koksz, azonnal szól a művezetőnek. Egy szerelőszalag nem kíván nagyobb gyorsaságot és pon­tosságot, mint a kokszolás technológiája. Ezért is válo­gatjuk meg nagyon, kikkel dolgozunk együtt. Annak a szónak, hogy munka, sem a csengése, sem a tartalma nem kophat meg nálunk. Nem engedhetjük.­­ De azt sem, hogy vala­ki ittassan álljon munkába Senki szép szeméért nem vállaljuk a felesleges ve­szélyt. Annyira már ismer­jük egymást, hogy a műve­zető félóra múlva megtudja, ha egy dolgozó szesz szagú, Arinak haza kell mennie. És ebből nem lehet sértődés. Aki pedig jelent, az nem stréber. Ellenkezőleg. Újra ömlik a lávafolyam. — Megtörtént már, hogy a kokszból a fülke tetejére is jutott? — A Jóskával — nevetnek. — Egyáltalán nem volt ér­zéke a géphez. Rosszul szá­mított, s a pokol „kénkövé­ből” a fülke tetejére is jócs­kán hullott. A srácok har­sány nevetése közepette az ablakon át menekült a tüzes kalitkából. — Nem ijedt meg, itt ma­radt. .. — Szeretünk itt. Az embe­rek a veszélyben jobban összekovácsolódnak, így van ez az öt szocialista brigád tagjaival is. — Mikor, s honnan jött a kokszolóba? — Huszonöt éve, tehát kezdettől fogva itt vagyok 1952-ben leszereltem a kato­naságtól és mivel két álló hétig agitáltak, hogy men­jek vissza hivatásosnak a seregbe — „megszöktem” Vas megyéből. * A Dunai Vasmű I-es kok­szoló blokkja kereken húsz­esztendős. Még néhány év és nyugdíjba megy. A H-es blokk kemencéit a hatvanas évek közepén gyújtották be. Az Állami Tervbizottság a III-as kokszolóblokk meg­építésére nemzetközi pályá­zatot írt ki. Indiai, két NSZK, aztán NSZK—indiai közös, majd lengyel és ju­goszláv cégek ajánlatai ér­keztek be. Közülük előrelát­hatóan a nyugatnémet és indiai cég közös javaslatát fogadja el az ÁTB. A gene­ráltervezők — a KÖGÉP­­TERV és a VEGYTERV, valamint a Dunai Vasmű — a beruházási javaslatát 1977. június 15-ig tartozik elkészí­teni. Megfelelő véleményezések és az Országos Tervhivatal záradékolása után 1977. ok­tóber 15-ig kerül a javaslat ismét az Állami Tervbizott­ság elé. Végleges cél az új kokszo­lóblokk megépítésével, hogy az eddigi, évenkénti 770 ezer tonnás termelés 1,1 millió tonnára emelkedjen 1986-ig. Az új kokszolóblokk beru­házási költsége körülbelül hatmilliárd forint lesz, üzembe helyezésének határ­idejét pedig 1981. II. félévé­re tervezik. BOGNÁR JÁNOS 3 ''OROSZLO­V GRÁD LAKÓTELEP FOTÓ: KABACZY — Beszélj a május elsejékrt! Odafönn, egy férfivállnyi magasságban oly szépen kitárul a tér. S minden szüntelen mozgásban. Jön, jön feléd az utca hul­lámzó emberfők tengere, indulóharsogás, lobogó színek, piros fény, jókedvű és harsány kiáltások. Erő. S mérhetetlen biztonság ebben az erőben, mint apa keze, amely keményen fog, hogy a járdaszélen se ne sodorjanak a vállairól. Fiammal már a második emberöltő tekinti be kisgyermek­távlatokból az utcák szabadon áradó, szélesen hömpölygő má­jusi nagy folyamát. Magamat emelem fel, mikor őt tartom a fénybe, magasba, az énekkel, szóval folyó szép hangáradatba, fürösztöm csillagokról és selyemlapokról reá ragyogó piros szí­nekben. Fejmagasban — ahol a zászlók nyelét látni, ahol a transzpa­rensek támléceit hordozzák — beszélgetnek egymással a fel­nőttek. Ebből az alsóbb perspektívából jól látszanak a drapériás emelvény gyalulatlan fából összeácsolt talpai. Észrevenni a munkatársnő elegáns kiskosztümjét, amelyet kimondottan erre az alkalomra vett fel először, s a felvonulásra hivatkozva sür­getett a varrónőnél. Szabad pillantás esik a sátorárnyékban ter­peszkedő pultok sörrel, virslivel kínálkozó bőségére. A léggömb­árusokra, meg a cukorkával, rágógumival kereskedőkre, akiknél bevétel, ami az utca közepén ünnep. A várakozásban talpon töltött óra fáradtsága, a közelgő ebéd ígéretes előérzetei, a délutáni vidám parki vidámsága, a proto­koll a „Kiváló üzem" transzparens mögött sétáló igazgató kör­nyezetében. Odafönt, a tribün magasába emelt gyermekfejek tágas látó­mezejében alig látni valamit ebből. Onnan egyetlen élőlénynek látszik az ezerfejű utca, a magasba csak a dal és a kiáltás ér fel. Piros feliratok erdeje közeleg és sodródik egyre előrébb. A feliratok akkor is lelkesítenek, ha az ember még olyan kicsiny, hogy vállra lehet emelni, s jó, ha egy-egy szót képes kiböngész­ni a táblák és színes vászonlapok sokaságában. Bennük az ün­nep. Az ünnep értelme odabent nyiladozik. S este, ha majd na­gyon fáradt leszel, kisfiam, ha majd mesére bújsz az ágyba, megkérsz, hogy most a május elsejékről meséljek neked. S én zavarban leszek majd, melyikről is meséljek. Arról, amit még én is odafönt láttam apám vállain, vagy arról a másikról, amelynek filmje a zászlónyeleket fogó kezek szintjén pörög sze­meim elé. De te nem hagysz békén. Beszélj a május elsejékről! És min­den május elsejéről! Hogyan volt régen, tüntetve, bújva, amit magam sem láttam, megszületésem előtt. Hogyan daloltunk, vörös nyekkendősen, férfizakóban, olykor óvatos esernyők alá bújva, vagy bélelt kabátok védelmében. Beszélj a május elsejékről! A májusról, a dalról, a szépről, a tiszta igazról. És hidd iga­zán, hogy soha nem feleded otthon a kemény kiáltást, a piros betűk olvasatian is ünneplő lelkesedését. Emeljük fel magasra gyermekeinket! MEKIS JÁNOS

Next