Fejér Megyei Hírlap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
6. OLDAL MÉLTÓSÁG Mostanában történt, hogy egy interjú olvasása közben fölkaptam a fejem és váratlanul, de nem ok nélkül, ilyeneket kérdeztem magamtól: Mondd, te újságíró, aki hivatásos társadalomismerőnek és emberségjobbítónak gondolod magad, mikor láttál utoljára porig megalázkodó embert? Mikor láttad utoljára a meghajló gerinc, a remegő térd, a nadrágvarráshoz szorított kéz, a lesunyt szem kínos tornamutatványát? Mikor a gőgtől homorító derék, a parancsnokló törpeszállás, a fenyegetésre lendülő kéz, a pöffeszkedő fölszegett fej szoborparádéját? Mikor láttál kalapját zavartan gyűrögető kérelmezőt? Mikor láttad vöröslő füleit, dadogó ajkait,nyüszítő menekülésvágyát az úgynevezett kisembernek, ha az úgynevezett nagyember a megszólításával tüntette ki? Mikor azt a bizonyos szolgavigyort emberi arcon? Vagy azt a bizonyos szolgasunyiságot? Még szimplábbakat kérdezek: Mikor tapasztaltál utoljára lapító bizalmatlanságot, ha úgynevezett nadrágos emberként vagy írásban, kezdő kolléga a kérelmezők alázatos mondatformuláival? Nyújtja-e most is kézcsókra kezét a plébános úr? Rád szólnak-e hivatalban, patikában, hogy vedd le a kalapod? Kérdezik-e tőled, felelősségre vonón, és tegezve, hogy: Nem tudsz köszönni? Felszólítanak-e, koldusmosollyal az utcán, agogy ne dobd el a csikket, add oda inkább, telik meg belőle egy-két szippantás? Mindezekre pedig azért kérdezem tőled — mondtam magamnak —, mert arra lettem kíváncsi, hogy is állunk mi most a demokráciával. Hogy éppen egy interjú olvasása közben lettem kíváncsi erre, azt meg az interjú magyarázza. Az interjú alanya ugyanis Erdei Ferenc politikusi, társadalomtudósi indulásáról beszélt. És elmondta, mifajta hatással volt a makói parasztkörnyezetből indult fiatal Erdei Ferencre egy nyugat-európai tanulmányút. Nem is ezeknek az országoknak a mienkénél akkor kiáltóan nagyobb iparosítottsága, városiassága, civilizáltsága. Nem is intézményeinek demokratikusabb működése. Hanem az emberi kapcsolatoknak nálunk akkor olyannyira hiányzó — és ott olyannyira irigylésre méltóan érzékelhető — demokratikussága. A győztes polgári egyenlőségeszmény viszonylagos — de a miénkhez képest teljesnek tetsző — érvényesülése. Egy másfél százados politikai gondolat hagyománnyá, magatartássá, szinte emberi alaptermészetté ivódása. Az az egyszerre lezser és egyszerre tisztelettudó mozgáskoreográfiája, amellyel a kalauz dolgozott. Szemben a mi kalauzainkkal, akik a harmadosztályon hatóságosdit játszottak, az első osztályon szalutáló csicskást. Az a kölcsönös méltóságérzet, amely a gyári üzemvezető és a munkás kapcsolatából — a vagyoni és beosztásbeli különbség ellenére is — sugárzott. Szemben a mi intézőink és béreseink úr—szolga kapcsolatával, amelyen az emberséges indulatú intéző sem változtathatott, mert nálunk ez az úr—szolga viszony a parancsoló hagyomány. Vagy az az illendőségszabály, amely szerint a köztársasági elnöktől az utcaseprőig mindenkinek az „úr”, „uram” megszólítás dukált. Szemben a mi illendőségszabályainkkal, a tekintetes úrnál kezdődő megszólításfokozatokkal, amelyeknek rejtelmeibe a szegény ember — akinek a szimpla „úr” megszólítás sem dukál — menthetetlenül belezavarodott. Erdei Ferenc akkor elhatározta — mondja az interjúalany —, hogy olyan Magyarországért fog küzdeni, amelyben a kalauz lezser és tisztelettudó, a gazdaságvezető és a munkás kapcsolatán a kollegális egymásrautaltság uralkodik és egyféle megszólítás jár ki mindenkinek. Azóta ötven év telt el, az Erdei Ferenc-i elhatározás hivatalos rangra emelése óta pedig harminchat. Ezért kérdeztem hát, fölkapva a fejem az interjú olvasása közben, hogy is állunk most ezzel a magtartásbeli demokráciával, mekkora is nálunk a személyiség méltósága. Válaszoljak? Ha már megkérdeztem, mondanom kell valamit. De nagyon óvatos leszek, mert egyetlen olyan tudományos vizsgálatról sem tudok, amely segítene a magabiztos válaszban. És óvatos leszek azért is, mert ismerem saját kérdésem ellenkérdését, amely így hangzik: biztos-e, hogy az egyenlőség olyan nagyon kívánatos? Az intézmények és az emberek rangkülönbségeinek lerombolásával nem mentünk-e máris túl messzire? Nem az-e baj, hogy semminek és senkinek nincs tekintélye? Hogy a gyerek nem féli a szüleit, feleség a férjét, beosztott az elöljáróját, polgár az állam intézményeit? Válaszoljak-e erre az ellenkérdésre is? Ha már elővezettem, mondanom kell valamit. Legalább annyit, hogy a tiszteletlenség nem a demokrácia egyenlő&á£.követelményéből fakad. Sőt: a demokrácia egyenlőségkövetelménye ellen dolgozik. Hiszen a tiszteletlenség és a szolgaalázat ugyanannak az éremnek két oldala. A tiszteletlenség nem forradalom, hanem éretlen szolgalázadás. De ismerem az ellenkérdés ellenkérését is, amely így hangzik: már hogy mentünk volna túl messzire? Nincs még épp elég szervilizmus a főnöki beosztott kapcsolatokban? Nem alázkodunk meg még a hiánycikkárusító bolti alkalmazott előtt is? Nincs-e szolgavigyor a Nagy Emberrel beszélgető riporterek arcán? Mondom, mindkét ellenkérdésben van alkalmi igazság, de a végleges igazság nem az ellenkérdésekben van. Hanem azokban a folyamatokban, amelyek egy demokratikus egyenlőségeszmény kialakulásával, megszilárdulásával és hagyománnyá nemesülésével bíztatnak. Hiszen még csak harminchat év telt el és nem százötven. Hogy ez a folyamat hol tart most? Erre mondtam, hogy csak tudományos vizsgálat állapíthatná meg pontosan. Én magam úgy gondolom, hogy a folyamat vizsgálatához az a terep kínálná a tiszta példákat, ahonnan legmesszebbről kellett a folyamatnak elindulnia. A falusi terep. A paraszti szolgaság ravasz fokozatainak egykori terepe. Kolléganőm jött hozzám a friss tapasztalással: alföldi gyógyszállóban üdült, falusi asszonyok és férfiak közt. És meghatódott tőlük. Természetességüktől, amellyel a szállót birtokukba vették. Kulturált alkalmazkodásuktól, amellyel az üdülés rendjébe beilleszkedtek. Eleganciájuktól, amellyel fürdőköpenyeiket, több váltás fürdőruhájukat, esti öltözékeiket viselték. Tökéletes evőeszköz-használatuktól, melyet diszkrét példakereséssel egymástól tanultak. Okos beszédüktől, vidámságuktól, nyílt barátkozókedvüktől, amelyből a félszegség éppúgy hiányzott, mint a parvenü törleszkedés. Nagyszerű emberanyag, ráadásul egyetlen generációs váltás produkálta, magasan fölötte áll a nagyvárosok kevertebb értékű emberanyagának, mint ahogy a falvak és a kisvárosok légkörében, önérzésében is több az érett méltóság. Valahányszor szülőfalumban, Újkígyóson járok, engem is megcsap a falunak az az erkölcsi értelemben vett jó légköre, amely attól kerekedett azonossá, hogy a szolgalelkűségtől megszabadulva önérzéssé dúsult anélkül, hogy a jó hagyományok közül családias nyájasságát elvesztette volna. Mostanában azt hallom, hogy a gazdaság ipari szerkezetének reformjához az öntörvényűbb és mozgékonyabb mezőgazdaság kínálja a másolható modellt, ahogyan a közös ésa háztáji harmóniáját megteremtette például. Lehet, hogy demokratikus méltóságönérzésből is ad tanulnivalót a falu? Faragó Vilmos Vasárnapi melléklet FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1981. AUGUSZTUS 2. Gyógyító szóval... „Leülök az írógépem mellé, úgy, ahogyan ötven esztendővel ezelőtt az orgona mellé ültem. Ujjaim a billentyűkön, a c-moll lágy akkordjainak betűit keresik, hogy az orvos-író írógép-orgonáján felcsendüljön az egészség csodálatos muzsikája .. (Idézet dr. Buga László naplójából) A nem sok reménnyel kecsegtető telefonhívás váratlan sikert hozott. Két-három csengetés után a milliók által ismert hang jelentkezett. És közölte, hogy ráér. Buga doktor ráér, és szívesen fogad. Elképesztő, hogy mi mindenre képes magának időt „teremteni!” Egy egész országot lát el orvosi tanácsokkal az éter hullámain, és a nyomtatott betűn keresztül. Nem mond le arról sem, hogy személyesen találkozzon az okos, jó szót igénylő hallgatósággal. Tavaly például — az év háromszázhatvan-egynéhány napjából — 207 alkalommal, az ország legkülönbözőbb helyein tartott előadást, leggyakrabban falun. — Elmegyek én a pokol fenekére is, ha hívnak! Nem a honoráriumért, hanem azért, mert ott jobban rászorulnak! — mondja. Íme, Buga doktor ezért elsősorban a falu orvosa! — Elárulná a titkot: hogyan ejti rabul hallgatóságát? — Az ember ne csak szellemileg készüljön fel az előadásra, hanem külső megjelenésében is. Nos, hát én is előszedtem a régi falusi csizmámat, a csizmanadrágot és rövid kabátot. Aztán elmentem a kocsisok kultúrházába. Oda, ahol már három alkalommal maradt el a TIT- előadás, mert nem ment be senki. Régen volt, de jól emlékszem : roppant elegáns, bundás hölgy állt a kapuban. Próbálta becsalogatni az embereket. De bizony azok akkor sem mentek. Én meg bementem. Az istállóba. Elkezdtem beszélgetni a kocsisokkal, akik akkor szerelték le a lovakat. Kérdezem: gyerekek, mi lesz itt a kultúrházban? — Valami pasas jön, aztán az alkoholról fog beszélni. Hát arról nem beszélni kell, azt meg kell inni! Mondom: «ez igaz, de azért vigyázni kell, hogy mennyit iszunk! Mert a magyar ember könnyelmű. — Mi az, hogy könnyelmű? — kérdezik. — Mert olyanért fizet, ami kijön belőle. Hát ez kár! — Az istenit magának, igaza van! — mondja a kocsis. — Meg aztán másért is kell vigyázni! Mert az alkohol elkapja ám az embernek a gyomrát, a veséjét, a szívét. A máját is tönkreteszi. — Maga honnan tudja? — kérdik többen. — Hát az ember olvas egyet, mást. — Aztán hallja, nem tudja ki ez, aki az előadást tartja? — Orvos — mondom —, aki ismeri a módját. — Aztán vajon mit mond? — Azt, hogy nem mondta senki, hogy ne igyanak. Csak mindig anynyit, hogy az ember legyen az úr, ne a szesz. — Hallja, miért nem maga tartja az előadást? — mondják. — Hát én tartom! — Mi, hát maga az az orvos? — Én! — Aztán ,maga ide bejön? — Be hát! — Aztán itt e lekezelt?! — Miért, maguk más emberek, mint én? — Akkor mondja már, lehet, hogy a Lajos bácsinak tényleg az alkoholtól van már zsugora? — És záporoztak a kérdések. Mire azt mondtam: jól van, emberek, de ne itt a ló falánál intézzük ezt el. Inkább jöjjenek be. — Hát magával bemegyünk! — Lényeg az, hogy a „közös nyelvet” megtaláljuk. Ennek érdekében, én például az Alföldön — Kecskeméttől lefelé — szegedi dialektusban beszélek. Ott megrágom a beszédet, és úgy mondom ki a szót — ha lelöm az ottanit, — ahogyan azok az emberek mondják, így aztán azok az emberek jobban megértik és meg is becsülik az én szavam, írói stílusáról is sokat beszélnek. Ezúttal Lőrincze Lajost idézzük, aki az „Orvosnaplóm” megjelenése kapcsán írta a szerzőnek: „Nagy élvezettel olvasom szellemes, bölcs, humánus cikkeidet, írásaid stílusát tanítani kellene. Hogyan lehet egyszerűen, világosan és vonzóan, szellemesen ismereteket terjeszteni. Nyelvi megjegyzéseid is igen találók. Kijegyezgettem, és majd alkalomadtán fel is használom őket.” — Gondolom, Buga doktornál a művészi hajlam, kifejezésvágy, és az orvosi hivatástudat szerencsés találkozásáról van szó... — Talán! Előadásaim során valóban nagy hasznát érzem annak, hogy a színészi pályába is belekóstoltam. Ez még gimnazista koromban történt, Komáromban. Az irodalom szeretete — és az írás kényszere — pedig végigkíséri egész életem. Még nem voltam érettségis ember, amikor 1924-ben egy tanítóval közös első könyvem megjelent. Aztán sok verset, és egy színdarabot is írtam. A szegedi egyetem elvégzése után sokáig több helyen dolgoztam gyógyító orvosként. Eközben bőségesen tapasztaltam , milyen nagy szüksége van a „gyógyító szónak”. Hát — valahogy így jött össze... — „Buga doktort”, „Laci bácsit”, a „főorvos urat” az egész ország ismeri. Milliók hallgatják a rádióban, havonta levelek százaival keresik fel. Úgy tudom, mégis sok gáncs érte ... ” A támadásokkal kapcsolatban „Orvosnaplóm” című könyvéből idézi: „Higygyék el a kutatók és gyógyítók, a kicsik és a nagyok, hogy az egészség szószólói ugyanazt a szekeret tolják, amit ők, és nem csökkentértékűségük, hanem rátermettségük vitte őket erre a ma még kissé hínáros talajra.” — Nos, előadásaim alkalmával is mindig hangsúlyozom: kérem, én nem vagyok kutató, én nem vagyok tudós! Nekem az a mesterségem, hogy amit ellesek a nagyoktól, azt az igazságot el tudjam mondani magyarán. Úgy, hogy mindenki megértse! E „mesterség” gyakorlásában kívánunk még nagyon sok sikert a 75 éves néptanító „faluorvosnak”. És kívánjuk, hogy bőségében legyen, amire mindnyájunkat tanít: az egészségnek! Albrecht Gyula A 75 ÉVES BUGA LÁSZLÓRÓL belém vagy írva, Magyarország.” Él és dolgozik Szegeden és a Kincskeresőnél egy költő,aki 3 évvel ezelőtt — egy kötettel, a Magdolna-záporral a háta mögött — így vallott eszményeiről: „Nem hiszek olyan költészet érvényességében, amely hagyományok (elsősorban a nemzeti költészet hagyományai nélkül akar boldogulni.” Ennél pontosabban nem tudjuk meghatározni Baka István eddigi pályájának a lényegét. Többen megállapították már róla, hogy erős történelmi hagyománytudattal rendelkezik, s a magyar világnézeti-esztétikai előzmények döntően befolyásolták alkotómódszerét. Idei kötete, a Tűzbe vetett evangélium tovább árnyalja a képet. Most is ún. „szép verseket” olvashatunk, letisztult formavilági művekben gyönyörködhetünk, s e mögött ott a morális feszült-ség, a gondolat mélysége. A szépség nem holmi elvont eszményt üdvözít, hanem nagyon is kemény, evilági és erkölcsi értékeket rejt a csiszolt forma, a költői biztonság. ősi tragikum vonul végig a verseken, népek évezredes múltja villan föl, történelmi sorsok alakulását fogalmazza újra Baka István. A Székelyekben pl. a jövő iránti aggodalom a meghatározó, de a hallatlan összetartó erőt is hangsúlyozza a költő: Szövetkezünk, hogy megmaradjunk / Oltár az asszonyok öle/ , átlobban öleléseinken / Isten teremtő gyönyöre. Baka István olyan korban él ezekkel a régi művészi eszközökkel, amikor a divat mást követel. Ő azonban makacsul hisz a líra ősi megtisztító erejében, s nem véletlen, hogy Balassival vagy Vörösmartyval példálózik, és témáiban sem tér le költészetünk múltjának útjáról. Helyenként szinte belebújik egy-egy régi költő bőrébe, az ő hangjukon szól, mint Weöres Sándor az általa teremtett figurák másaként. Költői játék ez csupán? A világhoz és a jelenségekhez való viszonya hasonlít elődeiéhez, de különbözik is azoktól. Nála a harc, az állandó szembefordulás a fontosabb elem. „Hogy hoz, rámvénült ez az ország!” — írja a Vörösmartyban, s itt máris a hazával szembeni per, a nyugtalanító kérdésföltevés a szembetűnő. „És megszállják az eget szürke / egyenkabátos fellegek...” — olvassuk ugyanitt a frappáns mondatot. Igen, ez már XX. századi nyelv, az archaizmus ötvözete a „korszerű keménységgel”. Közvetlen elődei közül Nagy László és Kormos István nevét említhetjük, akik szintén megőrizték a formát, hogy azt új lényeggel töltsék meg. Nemzedékéből Baka István hasonló törekvésekkel tűnik ki. Hétköznapi témával nem is foglalkozik, nem érdekli a „redukált világ”. Istennel perel és keresi a lényét, azt a harmonikus erőt kutatja benne, ami szintén a költők problémája régóta, s ebben Ady a legnagyobb mester. Az ember támpontjának a szüksége a fontos itt, viszony korántsem harmonikus; vad istenkeresés a Baka Istváné. Aztán adott esetben a szerelem jelent támpontot, máskor természeti keretben láttatja emberi gondjait. Egyik legszélesebb ívű vállalkozásában, a Balladában a régi műfaj és mondandó időszerű gondolatokat sugall: ... ne lépj a tóra szép leány/ csalás a szerelem csalás.... Baka István mindig jelentős értékekről szól; itt azok megingása kap hangot. Kár, hogy művészi észrevételei lényegében közhelyszerűek. A szépség és tragikum fölmutatásán túl új tudást nem merítünk belőlük. Lényeges persze, hogy segítségükkel újra végig kell gondolnunk közös problémáinkat. Ezért érték a Tűzbe vetett evangélium, legújabb líránk gondosan válogatott, a minőséget magas szinten megvalósító versezetkötete. (Szépirodalom, 1981.) Bakonyi István