Fejér Megyei Hírlap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-02 / 180. szám

6. OLDAL MÉLTÓSÁG Mostanában történt, hogy egy interjú olvasása közben föl­kaptam a fejem és váratlanul, de nem ok nélkül, ilyeneket kérdeztem magamtól: Mondd, te újságíró, aki hivatásos tár­sadalomismerőnek és emberségjobbítónak gondolod magad, mikor láttál utoljára porig megalázkodó embert? Mikor lát­tad utoljára a meghajló gerinc, a remegő térd, a nadrágvar­ráshoz szorított kéz, a lesunyt szem kínos tornamutatványát? Mikor a gőgtől homorító derék, a parancsnokló törpeszállás, a fenyegetésre lendülő kéz, a pöffeszkedő fölszegett fej szo­borparádéját? Mikor láttál kalapját zavartan gyűrögető ké­relmezőt? Mikor láttad vöröslő füleit, dadogó ajkait,­nyüszítő menekülésvágyát az úgynevezett kisembernek, ha az úgyne­vezett nagyember a megszólításával tüntette ki? Mikor azt a bizonyos szolgavigyort emberi arcon? Vagy azt a bizonyos szolgasunyiságot? Még szimplábbakat kérdezek: Mikor ta­pasztaltál utoljára lapító bizalmatlanságot, ha úgynevezett nadrágos emberként vagy írásban, kezdő kolléga a kérelme­zők alázatos mondatformuláival? Nyújtja-e most is kézcsók­ra kezét a plébános úr? Rád szólnak-e hivatalban, patikában, hogy vedd le a kalapod? Kérdezik-e tőled, felelősségre vo­nón, és tegezve, hogy: Nem tudsz köszönni? Felszólítanak-e, koldusmosollyal az utcán, agogy ne dobd el a csikket, add oda inkább, telik meg belőle egy-két szippantás? Mindezekre pe­dig azért kérdezem tőled — mondtam magamnak —, mert ar­ra lettem kíváncsi, hogy is állunk mi most a demokráciával. Hogy éppen egy interjú olvasása közben lettem kíváncsi erre, azt meg az interjú magyarázza. Az interjú alanya ugyanis Erdei Ferenc politikusi, társadalomtudósi indulásáról beszélt. És elmondta, mifajta hatással volt a makói paraszt­környezetből indult fiatal Erdei Ferencre egy nyugat-európai tanulmányút. Nem is ezeknek az országoknak a mienkénél akkor kiáltóan nagyobb iparosítottsága, városiassága, civili­­záltsága. Nem is intézményeinek demokratikusabb működése. Hanem az emberi kapcsolatoknak nálunk akkor olyannyira hiányzó — és ott olyannyira irigylésre méltóan érzékelhető — demokratikussága. A győztes polgári egyenlőségeszmény viszonylagos — de a miénkhez képest teljesnek tetsző — ér­vényesülése. Egy másfél százados politikai gondolat hagyo­mánnyá, magatartássá, szinte emberi alaptermészetté ivódá­­sa. Az az egyszerre lezser és egyszerre tisztelettudó mozgás­koreográfiája, amellyel a kalauz dolgozott. Szemben a mi kalauzainkkal, akik a harmadosztályon hatóságosdit játszot­tak, az első osztályon szalutáló csicskást. Az a kölcsönös mél­tóságérzet, amely a gyári üzemvezető és a munkás kapcsola­tából — a vagyoni és beosztásbeli különbség ellenére is — sugárzott. Szemben a mi intézőink és béreseink úr—szolga kapcsolatával, amelyen az emberséges indulatú intéző sem változtathatott, mert nálunk ez az úr—szolga viszony a pa­rancsoló hagyomány. Vagy az az illendőségszabály, amely szerint a­ köztársasági elnöktől az utcaseprőig mindenkinek az „úr”, „uram” megszólítás dukált. Szemben a mi illendőség­szabályainkkal, a tekintetes úrnál kezdődő megszólításfoko­zatokkal, amelyeknek rejtelmeibe a szegény ember — aki­nek a szimpla „úr” megszólítás sem dukál — menthetetlenül belezavarodott. Erdei Ferenc akkor elhatározta — mondja az interjúalany —, hogy olyan Magyarországért fog küzdeni, amelyben a kalauz lezser és tisztelettudó, a gazdaságvezető és a munkás kapcsolatán a kollegális egymásrautaltság ural­kodik és egyféle megszólítás jár ki mindenkinek. Azóta öt­ven év telt el, az Erdei Ferenc-i elhatározás hivatalos rangra emelése óta pedig harminchat. Ezért kérdeztem hát, fölkapva a fejem az interjú olvasása közben, hogy is állunk most ezzel a magtartásbeli demokráciával, mekkora is nálunk a szemé­lyiség méltósága. Válaszoljak? Ha már megkérdeztem, mondanom kell vala­mit. De nagyon óvatos leszek, mert egyetlen olyan tudomá­nyos vizsgálatról sem tudok, amely segítene a magabiztos vá­laszban. És óvatos leszek azért is, mert ismerem saját kérdé­sem ellenkérdését, amely így hangzik: biztos-e, hogy az egyenlőség olyan nagyon kívánatos? Az intézmények és az emberek rangkülönbségeinek lerombolásával nem mentünk-e máris túl messzire? Nem az-e baj, hogy semminek és senki­nek nincs tekintélye? Hogy a gyerek nem féli a szüleit, fele­ség a férjét, beosztott az elöljáróját, polgár az állam intézmé­nyeit? Válaszoljak-e erre az ellenkérdésre is? Ha már elő­vezettem, mondanom kell valamit. Legalább annyit, hogy a tiszteletlenség nem a­ demokrácia egy­enlő&á£.kö­vetel­ményéből fakad. Sőt: a demokrácia egyenlőségkövetelm­énye ellen dol­gozik. Hiszen a tiszteletlenség és a szolgaalázat ugyanannak az éremnek két oldala. A tiszteletlenség nem forradalom, ha­nem éretlen szolgalázadás. De ismerem az ellenkérdés ellen­kérését is, amely így hangzik: már hogy mentünk volna túl messzire? Nincs még épp elég szervilizmus a főnöki beosztott kapcsolatokban? Nem alázkodunk meg még a hiánycikkáru­sító bolti alkalmazott előtt is? Nincs-e szolgavigyor a Nagy Emberrel beszélgető riporterek arcán? Mondom, mindkét el­lenkérdésben van alkalmi igazság, de a végleges igazság nem az ellenkérdésekben van. Hanem azokban a folyamatokban, amelyek egy demokratikus egyenlőségeszmény kialakulásá­val, megszilárdulásával és hagyománnyá nemesülésével bíz­tatnak. Hiszen még csak harminchat év telt el és nem száz­ötven. Hogy ez a folyamat hol tart most? Erre mondtam, hogy csak tudományos vizsgálat állapíthatná meg pontosan. Én magam úgy gondolom, hogy a folyamat vizsgálatához az a terep kínálná a tiszta példákat, ahonnan legmesszebbről kel­lett a folyamatnak elindulnia. A falusi terep. A paraszti szol­gaság ravasz fokozatainak egykori terepe. Kolléganőm jött hozzám a friss tapasztalással: alföldi gyógyszállóban üdült, falusi­ asszonyok és férfiak közt. És meghatódott tőlük. Ter­mészetességüktől, amellyel a szállót birtokukba vették. Kul­turált alkalmazkodásuktól, amellyel az üdülés rendjébe be­illeszkedtek. Eleganciájuktól, amellyel fürdőköpenyeiket, több váltás fürdőruhájukat, esti öltözékeiket viselték. Tökéletes evőeszköz-használatuktól, melyet diszkrét példakereséssel egymástól tanultak. Okos beszédüktől, vidámságuktól, nyílt barátkozókedvüktől, amelyből a félszegség éppúgy hiányzott, mint a parvenü törleszkedés. Nagyszerű emberanyag, ráadá­sul egyetlen generációs váltás produkálta, magasan fölötte áll a nagyvárosok kevertebb értékű emberanyagának, mint ahogy a falvak és a kisvárosok légkörében, önérzésében is több az érett méltóság. Valahányszor szülőfalumban, Újkígyóson já­rok, engem is megcsap a falunak az az erkölcsi értelemben vett jó légköre, amely attól kerekedett azonossá, hogy a szol­­galelkűségtől megszabadulva önérzéssé dúsult anélkül, hogy a jó hagyományok közül családias nyájasságát elvesztette volna. Mostanában azt hallom, hogy a gazdaság ipari szerke­zetének reformjához az öntörvényűbb és mozgékonyabb me­zőgazdaság kínálja a másolható modellt, ahogyan a közös és­­a háztáji harmóniáját megteremtette például. Lehet, hogy de­mokratikus méltóságönérzésből is ad tanulnivalót a falu? Faragó Vilmos Vasárnapi melléklet FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1981. AUGUSZTUS 2. Gyógyító szóval... „Leülök az írógépem mellé, úgy, ahogyan ötven esztendővel ezelőtt az orgona mellé ültem. Ujjaim a billentyűkön, a c-moll lágy akkordjainak betűit keresik, hogy az orvos-író írógép-orgonáján fel­csendüljön az egészség csodálatos muzsikája .. (Idézet dr. Buga László naplójából) A nem sok reménnyel ke­­­csegtető telefonhívás várat­lan sikert hozott. Két-háro­m csengetés után a milliók által ismert hang jelentkezett. És közölte, hogy ráér. Buga doktor ráér, és szívesen fo­gad. Elképesztő, hogy mi min­denre képes magának időt „teremteni!” Egy egész orszá­got lát el orvosi tanácsokkal az éter hullámain, és a nyomtatott betűn keresztül. Nem mond le arról sem, hogy személyesen találkoz­zon az okos, jó szót igénylő hallgatósággal. Tavaly például — az év háromszázhatvan-egynéhány napjából — 207 alkalommal, az ország legkülönbözőbb helyein tartott előadást, leg­gyakrabban falun. — Elmegyek én a pokol fenekére is, ha hívnak! Nem a honoráriumért, hanem azért, mert ott­ jobban rá­szorulnak! — mondja. Íme, Buga doktor ezért elsősorban a falu orvosa! — Elárulná a titkot: ho­gyan ejti rabul hallgatósá­gát? — Az ember ne csak szel­lemileg készüljön fel az elő­adásra, hanem külső megje­lenésében is. Nos, hát én is előszedtem a régi falusi csiz­mámat, a csizmanadrágot és rövid kabátot. Aztán elmen­tem a kocsisok kultúrházába. Oda, ahol már három alka­lommal maradt el a TIT- előadás, mert nem ment be senki. Régen volt, de jól em­lékszem : roppant elegáns, bundás hölgy állt a kapuban. Próbálta becsalogatni az em­bereket. De bizony azok ak­kor sem mentek. Én meg bementem. Az istállóba. El­kezdtem beszélgetni a kocsi­sokkal, akik akkor szerelték le a lovakat. Kérdezem: gyerekek, mi lesz itt a kul­­túrházban? — Valami pasas jön, aztán az alkoholról fog beszélni. Hát arról nem be­szélni kell, azt meg kell in­ni! Mondom: «ez igaz, de azért vigyázni kell, hogy mennyit iszunk! Mert a ma­gyar ember könnyelmű. — Mi az, hogy könnyelmű? — kérdezik. — Mert olyanért fizet, ami kijön belőle. Hát ez kár! — Az istenit magá­nak, igaza van! — mondja a kocsis. — Meg aztán másért is kell vigyázni! Mert az al­kohol elkapja ám az ember­nek a gyomrát, a veséjét, a szívét. A máját is tönkrete­szi. — Maga honnan tudja? — kérdik többen. — Hát az ember olvas egyet, mást. — Aztán hallja, nem tudja ki ez, aki az előadást tartja? — Orvos — mondom —, aki is­meri a módját. — Aztán va­jon­ mit mond? — Azt, hogy nem mondta senki, hogy ne igyanak. Csak mindig any­­nyit, hogy az ember legyen az úr, ne a szesz. — Hallja, miért nem maga tartja az előadást? — mondják. — Hát én tartom! — Mi, hát maga az az orvos? — Én! — Aztán ,maga ide bejön? — Be hát! — Aztán itt e leke­zelt?! — Miért, maguk más emberek, mint én? — Akkor mondja már, lehet, hogy a Lajos bácsinak tényleg az alkoholtól van már zsugora? — És záporoztak a kérdések. Mire azt mondtam: jól van, emberek, de ne itt a ló falá­nál intézzük ezt el. Inkább jöjjenek be. — Hát magával bemegyünk! — Lényeg az, hogy a „kö­zös nyelvet” megtaláljuk. Ennek érdekében, én például az Alföldön — Kecskemét­től lefelé — szegedi dialek­tusban beszélek. Ott megrá­gom a beszédet, és úgy mon­dom ki a szót — ha lelöm az ottanit, — ahogyan azok az emberek mondják, így aztán azok az emberek job­ban megértik és meg is be­csülik az én szavam, írói stílusáról is sokat be­szélnek. Ezúttal Lőrincze Lajost idézzük, aki az „Or­vosnaplóm” megjelenése kapcsán írta a szerzőnek: „Nagy élvezettel olvasom szellemes, bölcs, humánus cikkeidet, írásaid stílusát ta­nítani kellene. Hogyan lehet egyszerűen, világosan és vonzóan, szellemesen isme­reteket terjeszteni. Nyelvi megjegyzéseid is igen talá­lók. Kijegyezgettem, és majd alkalomadtán fel is használom őket.” — Gondolom, Buga dok­tornál a művészi hajlam, ki­fejezésvágy, és az orvosi hi­vatástudat szerencsés talál­kozásáról van szó... — Talán! Előadásaim so­rán valóban nagy hasznát érzem annak, hogy a színészi pályába is belekóstoltam. Ez még gimnazista koromban történt, Komáromban. Az irodalom szeretete — és az írás kényszere — pedig vé­gigkíséri egész életem. Még nem voltam érettségis em­ber, amikor 1924-ben egy ta­nítóval közös első könyvem megjelent. Aztán sok verset, és egy színdarabot is írtam. A szegedi egyetem elvégzése után sokáig több helyen dolgoztam gyógyító orvos­ként. Eközben bőségesen ta­pasztaltam , milyen nagy szüksége van a „gyógyító szónak”. Hát — valahogy így jött össze... — „Buga doktort”, „Laci bácsit”, a „főorvos urat” az egész ország ismeri. Milliók hallgatják a rádióban, ha­vonta levelek százaival ke­resik fel. Úgy tudom, mégis sok gáncs érte ... ” A támadásokkal kap­csolatban „Orvosnaplóm” cí­mű könyvéből idézi: „Higy­­gyék el a kutatók és gyógyí­tók, a kicsik és a nagyok, hogy az egészség szószólói ugyanazt a szekeret tolják, amit ők, és nem csökkentér­­tékűségük, hanem rátermett­ségük vitte őket erre a ma még kissé hínáros talajra.” — Nos, előadásaim alkalmá­val is mindig hangsúlyozom: kérem, én nem vagyok ku­tató, én nem vagyok tudós! Nekem az a mesterségem, hogy amit ellesek a nagyok­tól, azt az igazságot el tud­jam mondani magyarán. Úgy, hogy mindenki megért­se! E „mesterség” gyakorlásá­ban kívánunk még nagyon sok sikert a 75 éves népta­nító „faluorvosnak”. És kí­vánjuk, hogy bőségében le­gyen, amire mindnyájunkat tanít: az egészségnek! Albrecht Gyula A 75 ÉVES BUGA LÁSZLÓRÓL belém vagy írva, Magyarország.” Él és dolgozik Szegeden és a Kincskeresőnél egy költő,­­aki 3 évvel ezelőtt — egy kö­tettel, a Magdolna-záporral a háta mögött — így vallott eszményeiről: „Nem hiszek olyan költészet érvényessé­gében, amely hagyományok (elsősorban a nemzeti költé­szet hagyományai­ nélkül akar boldogulni.” Ennél pon­tosabban nem tudjuk meg­határozni Baka István eddi­gi pályájának a lényegét. Többen megállapították már róla, hogy erős történelmi hagyománytudattal rendel­kezik, s a magyar világnéze­ti-esztétikai előzmények dön­tően befolyásolták alkotó­módszerét. Idei kötete, a Tűzbe vetett evangélium tovább árnyalja a képet. Most is ún. „szép verseket” olvashatunk, le­tisztult formavilági művek­ben gyönyörködhetünk, s e mögött ott a morális feszült-­­ség, a gondolat mélysége. A szépség nem holmi elvont eszményt üdvözít, hanem na­gyon is kemény, evilági és erkölcsi értékeket rejt a csi­szolt forma, a költői bizton­ság. ősi tragikum vonul vé­gig a verseken, népek év­ezredes múltja villan föl, történelmi sorsok alakulá­sát fogalmazza újra Baka István. A Székelyekben pl. a jövő iránti aggodalom a meghatározó, de a hallatlan összetartó erőt is hangsú­lyozza a költő: Szövetkezünk, hogy megmaradjunk / Oltár az asszonyok öle/ , átlobban öleléseinken / Isten teremtő gyönyöre. Baka István olyan korban él ezekkel­­ a régi művészi eszközökkel, amikor a divat mást követel. Ő azonban makacsul hisz a líra ősi megtisztító erejében, s nem véletlen, hogy Balassival vagy Vörösmartyval példáló­zik, és témáiban sem tér le költészetünk múltjának út­járól. Helyenként szinte be­lebújik egy-egy régi költő bőrébe, az ő hangjukon szól, mint Weöres Sándor az álta­la teremtett figurák mása­ként. Költői játék ez csu­pán? A világhoz és a jelensé­gekhez való viszonya hason­lít elődeiéhez, de különbözik is azoktól. Nála a harc, az állandó szembefordulás a fontosabb elem. „Hogy hoz­, rámvénült ez az ország!” — írja a Vörösmartyban, s itt máris a hazával­­ szembeni per, a nyugtalanító kérdés­föltevés a szembetűnő. „És megszállják az eget szürke / egyenkabátos fellegek...” — olvassuk ugyanitt a frappáns mondatot. Igen, ez már XX. századi nyelv, az archaizmus ötvözete a „korszerű ke­ménységgel”. Közvetlen elő­dei közül Nagy László és Kormos István nevét említ­hetjük, akik szintén meg­őrizték a formát, hogy azt új lényeggel töltsék meg. Nemzedékéből Baka István hasonló törekvésekkel tűnik ki. Hétköznapi témával nem is foglalkozik, nem érdekli a „redukált világ”. Istennel perel és keresi a lényét, azt a harmonikus erőt kutatja benne, ami szintén a költők problémája régóta, s ebben Ady a legnagyobb mester. Az ember támpontjának a szük­sége a fontos itt, viszony ko­rántsem harmonikus; vad is­tenkeresés a Baka Istváné. Aztán adott esetben a szere­lem jelent támpontot, más­kor természeti keretben lát­tatja emberi gondjait. Egyik legszélesebb ívű vállalkozá­sában, a Balladában a régi műfaj és mondandó időszerű gondolatokat sugall: ... ne lépj a tóra szép leány/ csalás a szerelem csalás.... Baka István mindig jelentős értékekről szól; itt azok meg­ingása kap hangot. Kár, hogy művészi észrevételei lénye­gében közhelyszerűek. A szépség és tragikum fölmu­tatásán túl új tudást nem merítünk belőlük. Lényeges persze, hogy segítségükkel újra végig kell gondolnunk közös problémáinkat. Ezért érték a Tűzbe vetett evangélium, legújabb líránk gondosan válogatott, a minő­séget magas szinten megva­lósító versezetkötete. (Szépirodalom, 1981.) Bakonyi István

Next