Fejér Megyei Hírlap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1981. DECEMBER 24. Az év legjobb sportolói A magyar sportújságírók 1958-től választják meg az év legjobb magyar sportolóit. Az idén 24. alkalommal került sor a szavazásra, a nőknél, a férfiaknál és csapatban egyaránt új győztest avatnak. A szavazás eredményeként 1931 legjobb magyar női sportolója a kajakozó Rakusz Éva (Olefin), a legjobb férfi sportoló Vladár Sándor úszó (II. Dózsa), míg csapatban a kardválogatott az első. A nőknél Rakusz Éva a 16. győztes, az első Körmöczi Zsuzsa teniszező volt. A nőknél az evezős Pap Jenőné és az úszó Gyarmati Andrea vezet az összesítésben, 1959- ■ben, 1960-ban, 1961-ben, illetve 1970-ben, 1971-ben és 1972- ben kiérdemelt 3—3 győzelmükkel. Rakusz Évát 26-an jelölték az első helyre, s biztosan előzte meg az ifjú, mindössze 15 esztendős teniszező reménységet, Temesvári Andreát. A férfiaknál Pólyák Imre kapta az első díjat 1958-ban, Wladár Sándor a 17. győztes. Visszavonulásával megszakadt a tornász Magyar Zoltán sorozata, három alkalommal (1974, 1978 és 1980) volt az év legjobb férfi sportolója. Rajta kívül csak az öttusázó Balczó András (1966, 1969 és 1972) rendelkezik 3 első helyezéssel. Wladár Sándort 30-an jelölték az első helyre, győzelmét a birkózó Tóth István nem veszélyeztette. Csapatban a kard-válogatottat helyezték az újságírók az első helyre, a VB döntőbe került labdarúgó-válogatott elé. Párbajtőrben már négyszer volt a válogatott az év legjobb csapata, de meglepő, hogy a kardvívók ezt a címet most érdemelték ki először, 1973. és 1978. évi második helyük után. A rekorder a csapatoknál a vízilabda válogatott az 1958 és 1977 közötti 7 győzelemmel, s mindössze eggyel maradnak el tőlük az öttusázók. 1958-tól 16 sportág jutott a női, a férfi és a csaptaverseny összesen 72 első helyéhez az alábbi megoszlás szerint: 1981 legjobb női sportolója: Rakusz Éva kajakozó (Olefin) 177 pont (26 első hely), 2. Temesvári Andrea teniszező (Bp. Spartacus) 109 pont (15), 3. Fórián Éva (Bp. Honvéd) sportlövő, 77 pont (9). 1. Szavazatot kapott még — többek között — Polgár Zsuzsa sakkozó (MTK—VM), Orosz Irén atléta (VI. Dózsa), Petronvicsiné Verőczi Zsuzsa sakkozó (Vasúépítő Törekvés). 1981 legjobb férfi sportolója: Wladár Sándor úszó (II. Dózsa) 198 pont (30), 2. Tóth István birkózó (Ganz-Mávag) 91 pont (10), 3. Holtversenyben: Székely Zoltán vívó (Ú. Dózsa) 72 pont (8) és Vaskúti István (Bp. Honvéd) 72 pont (8). Versenyben volt még Klampár Tibor asztaliteniszező (Bp. Spartacus), Gedővári Imre kardvívó (V. Dózsa), Guczoghy György tornász (Bp. Honvéd) és Mészáros Ferenc labdarúgó (Sporting Lisszabon). 1981 legjobb csapata: Kardi válogatott 175 pont (24), 2. Labdarúgó-válogatott 136 pont (21), 3. Fogathajtó-válogatott 57 pont (8). Szavazatot kapott még az öttusa, a férfi asztalitenisz, a női röplabda és a vízilabdaválogatott, valamint a Vasas női kézilabda csapata. • * • A Magyar Televízió sportosztálya a szövetségek javaslatai alapján az OTSH-val egyetértésben az idén huszonnegyedszer ítélte oda Az év ifjúsági sportolója címet a legjobb fiatal versenyzőknek. A győzteseknek és a helyezetteknek, valamint edzőiknek a díjakat a január 31-i tv-műsorban adják át. Az év ifjúsági sportolója a lányoknál: Temesvári Andrea (teniszező), 2. Orosz Andrea (úszó), 3. Bolvári Katalin (aszteliteniszező) és Polgár Anna (kajakozó). . Az év ifjúsági versenyzője a fiúknál: Wladár Sándor (úszó), 2. Bereczki József (atléta) és Hlavati András (súlyemelő), 3. Spránitz Gábor (sportlövő). 4-4 CV d Q N t-4 CD W •O V(D V) W Z n o vívás 5 3 5 13 öttusa — 5 7 12 atlétika 7 3 — 10 vízilabda — — 7 7 úszás 4 2—6 birkózás — 5 — 5 evezés 5 — — 5 kajak-kenu - 1 2 — '13 torna — 3 — 3 asztalitenisz 1 — 12 kézilabda — — 11 korcsolya — — 11 labdarúgás — — 11 sakk — — 11 súlyemelés — 1 — 1 tenisz 1 — — 1 összesen: 24 24 24 72 Tömegsport A Székesfehérvári KISZ V. B. és a Köfém SC december 26-án (szombaton) 9 órai kezdettel „Nincs karácsony mozgás nélkül” tömegsportdélelőttöt szervez. Az érdeklődők összemérhetik tudásukat többek közt, tekeversenyben, asztaliteniszben és „Mini-foci” tornára is sor kerül. Ezenkívül lehetőség lesz az „Edzett vagyok” kategória futópróbáinak teljesítésére is. A bajnokság a vége felé közeledett, de semmi sem dőlt még el. A biztos esélyek sokszoros bajnok KTC csupán egyetlen ponttal előzte meg hetek óta veretlen nagy riválisát, a szolnoki MEAC-ot. Hétről hétre fokozódott az izgalom, ugyanis az utolsó fordulóban Szolnokon éppen egymás ellen kellett mérkőzniük. Halasi egyenesen a klubot támogató nagyvállalat igazgatójától jött és titkárnője rögtön látta, hogy jobb lesz békén hagyni, a klub elnökének nagyon rossz napja van. A KTC legutóbb csak döntetlenre végzett az egyik kiesőjelölttel és a „vezér” kegyetlenül lehordta az egész bagázst, ahogy harapós kedvében a csapatot és annak vezetőit szokta emlegetni. Kijelentette, hogy ha a KTC elveszíti a bajnokságot, akkor egypáran azonnal repülni fognak , és eközben félreérthetetlenül az elnök szeme közé nézett. Halasi valamikor maga is futballozott. Ismert minden furfangot, a csak beavatottak számára megnyíló kiskapukat, sőt, állítólag némelyik játékvezető is a zsebében volt. Most azonban tudta, hogy az igazgató nem tréfál. Ha elúszik a bajnokság, a nemzetközi kupaszereplés, ha ugrik a nagy felhajtás, az országos dicsőség, népszerűség, amelyben oly sok kisebb-nagyobb góré szokott megmártózni, akkor bizony az ő „országlásának” is vége. A magafajta szakértőket ugyan minden egyesület tárt karokkal várta, de nem szívesen hagyta volna itt a klubot, a birodalmát, ahol végül is tíz esztendeje mindenben az ő szava döntött. A „nagyfejűeket” mindannyiszor levette a lábukról — ez sem volt akármilyen tudomány — a szakosztályi vezetők edzők, játékosok meg a markában voltak, hisz gondosan ügyelt arra hogy emberei minél több szállal függjenek tőle. A KTC-t, a klubot, a bajnokcsapatot, az épülő stadiont — gyönge pillanataiban legalább önmagának be kellett vallania — az életművének tekintette. — Megnyerjük, ha fene fenét eszik, akkor is! — sziszegte összeszorított fogakkal, és abban a pillanatban megcsörrent irodájában a telefon. A pályáról keresték. — Azonnal adom Hegedűs urat — mondta a gondnok és a következő pillanatban már a rohanvást érkező edző hangját hallotta. — Baj van, főnök! — lihegte. — Kovács egy vetődésnél nekiütközött a kapufának, már el is vitték a mentők. A doktor szerint súlyos agyrázkódása van. Azt állítja, hogy a hátralévő meccseken semmiképpen sem védhet! Halasi nem volt többre kíváncsi, szó nélkül letette a kagylót. Ennél rosszabb hírt nem kaphatott volna. Kovács volt ugyanis a csapat lelke. Mostanában, hogy a csatárok csak kínkeservesen hoztak össze egykét gólt, a kapus lett a nyerőember. Ahogy mondani szokás, lehúzta a redőnyt, ha kellett, sorozatban hárította a védhetetlennek látszó lövéseket. A tartalékkapus, a 19 éves Pásztor nem volt ugyan ügyetlen gyerek, de válogatott társa árnyékában eddig mindössze pár percre jutott szóhoz. A következő meccsen már pásztor védett. Bemutatkozása jól sikerült, igaz, a közepes ellenfél nem is igen tette próbára. A győzelemmel a KTC megőrizte minimális előnyét. Az utolsó előtti fordulóban viszont hazai pályán is alaposan meggyűlt a baja a kiesés ellen küzdő miskolciakkal. Csupán az utolsó percekben értékesített büntetővel nyert , a sportsajtó másnap azt írta, hogy a játékvezető megkönyörült a formán kívül lévő bajnokcsapaton ... Halasi, aki a tettek emberének tartotta magát, úgy érezte, ezúttal ki van szolgáltatva a sors szeszélyeinek. Ahogy közeledett a mindent eldöntő rangadó napja, úgy gyülemlett föl benne a feszültség. Sohasem volt barátkozó, beszédes fajta, sőt, egyesek kifejezetten, gyanakvó, zárkózott embernek tartották. „Aki kutyával játszik, annak bot legyen a kezében” — szokta mondogatni és ehhez tartotta magát. A taktikai értekezletet most is végighallgatta, ám képtelen volt követni Hegedűs apróra kimódolt haditervét, gondolatai másfelé kalandoztak. Mindenkit meglepett, hogy az edző után ő is szót kért, hiszen ez nem volt szokása. Minden szem az elnökre tapadt, ő pedig végignézett a játékosokon — mit is mondhatna ezeknek a meggyőződése szerint léha felfogású, csak a maguk kicsinyes ügyeivel elfoglalt fiatalembereknek? — Nagyon szeretném, ha ma nyernének — bökte ki végül, s máris kifordult az öltözőből. Pokoli hangzavarban az első perctől fogva a szolnokiak rohamoztak, szüntelenül ostromolták a KTC kapuját. Pásztornak mégsem volt nehéz dolga, a tapasztalt, összeszokott védelem a döntő pillanatokban mindig megállította a támadásokat. Szünet után a hazaiak lassacskán ismét fölénybe kerültek. S hamarosan újra kapujához szegezték az egyre inkább kifáradó, mind bizonytalanabb vendégcsapatot. Hiába, Pásztor ugyanis bámulatosan védett, időnként még Kovács bravúrjain is túltett. Már csupán öt perc volt hátra. Halasi, aki görcsösen összeszorított, öntudatlan imádságra kulcsolt kezekkel ült a helyén, ismét kezdett reménykedni, hogy csapata talán mégis kiharcolhatja az újabb bajnokságot. Ekkor olyasmi történt, hogy egyszerre hördült fel a 20 ezer néző. Pásztor túlságosan könnyedén nyúlt egy ártalmatlan beadásért, s a labda kicsúszott a kezéből. Pontosan egy szolnoki elé, aki máris lőni készült, amikor a kapus kétségbeesetten elkapta a lábát. 11-es! — ujjongott a közönség és a bíró valóban a büntetőpontra mutatott. Pásztor dermedten állt a kapu közepén. Úgy látszott, végzetes baklövése teljesen összetörte. A játékvezető sípolt, s a szolnokiak válogatott játékosa nagy erővel megcélozta a felső sarkot. A szurkolók már gólt kiáltottak, de a kapus párducmódra elrugaszkodott és valószerűtlenül gyors, szemmel szinte követhetetlen vetődéssel kiütötte a labdát. Az óriási morajban elveszett a sziréna hangja, miközben a mentő a díszpáholy elé gördült. — Odanézz, kipurcant valami öreg krapek! — bökte oldalba a haverját egy suhanó. Halasi az arcára fagyott üdvözült mosollyal feküdt a hordágyon... Posch Ede A büntető Sport Átadták a Sportcsarnokot Szerdán a beruházó Fővárosi Tanács nevében Szépvölgyi Zoltán tanácselnök átvette a kivitelezőktől a budapesti Sportcsarnokot és átadta az üzemeltető Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökének, Buda István államtitkárnak. A budapesti Sportcsarnok a tervezett költségkereten belül, határidőre készült el. Az impozáns létesítmény tizenhét sportágban nagyszabású versenyekre, kulturális, szórakoztató rendezvények, társadalmi illetve politikai tömeggyűlések megtartására egyaránt alkalmas. Építése 1978 elején kezdődött. Terveit a leningrádi tervezőiroda által kidolgozott elképzelések alapján a középülettervező vállalat készítette. A kivitelezést a 31. számú Állami Építőipari Vállalat több mint 40 vállalat közreműködésével végezte. Ott lesz a lelátón... Varga Miklóst, a megyei labdarúgó-szövetség nemrégiben leköszönt elnökét azok közé lehet sorolni, akik a sportért élnek. Ezt bizonyítja eddigi életútja, az a több mint félévszázados tevékenység, amit kedvenc sportjáért, a labdarúgásért tett. A történet, mondhatni szokásosan kezdődött. Társaival Székesfehérváron a sáskerti grundon kergették a labdát, mert az iskolában akkoriban játékra nemigen volt lehetőség. Mellettük játszottak az akkor nagymenőknek számítók is, akik már igazolt játékosok voltak.Az ő tanácsukra jelentkezett a város egyesületénél, a DVM- nél, így lett a húszas évek végén Varga Miklós igazolt labdarúgó, ekkor váltotta fel a rongylabdát az igazi futballabda. Egyesületénél is megállta a helyét olyanynyira, hogy több neves klub is felfigyelt rá köztük az MTK. 1933-ban engedett a hívásnak és a pesti kék-fehérekhez igazolt. Abemutatkozás jól sikerült, állandó csapattag lett és felajánlották részére a profiszerződést. Ez akkoriban, nagy szó volt, hiszen kétszáz pengős havi jövedelmet jelentett. Bármennyire csábító volt az ajánlat, nem fogadta el, mert visszahívták Székesfehérvárra, ahol állandó munkát ígértek számára. Azóta neve összeforrott a város, majd később a megye labdarúgásával. Még aktív labdarúgó korában, közvetlenül a felszadulás után kért részt a szövetségi munkából, majd mint edző több klubnál is tevékenykedett. Pár nappal az idei karácsony előtt kérte, hogy „engedjék” nyugdíjba vonulni immár a sportmozgalomból is. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy átadja helyét a fiatalabbaknak. Mivel pontos, döntéseit mindig megfontolt embernek ismerték, biztosak voltak abban, hogy ez az elhatározása is megalapozott. Most még nehezen tudja elképzelni életét, napjait úgy, hogy ne induljon el reggelente a sporthivatal felé, hogy megbeszélje a napi teendőket, megvitassa a gondokat, tanácsokat adjon, ha kérik véleményét. De azért ott lesz majd a lelátón, figyeli a maiak játékát és segít ha kell. Ahogy ezt tette több évtizeden keresztül. S. J. Póker a javából Az olimpiai televíziós közvetítési jogokért a legtöbbször vérbeli pókerjátszma folyt. Úgy tűnik azonban, a Los Angeles-i közvetítésért minden eddiginél nagyobb a blöffölés. Ami a mostani póker gyökere: a szinte áthidalhatatlan érdekellentét a LADOC és az EBU között, ami a követelésekben és az ajánlatokban csapódik le. S ehhez még hozzájön az, hogy a tárgyalópartnerek — bennfentesek szerint — távolról sincsenek tisztában a lehetőségekkel. A LADOC elnöke követelései előterjesztésekor az ABC amerikai televíziós társaság szerződésére hivatkozik. Az amerikai közvetítési jogokért az ABC-óriásnak 225 millió dollárt kell előteremtenie, ebből csupán a technikai létesítményekre 125 milliót. Emlékeztetőül: annak idején például München és Montreal 13,5, illetve 25 millió dollárba került az amerikaiaknak. Mivel a Los Angeles-i szervező bizottság egyetlen cent állami támogatást sem kap, 400 milliós költségvetési kiadásainak legnagyobb részét a televíziós bevételekből kívánja fedezni. Az EBU-ban tömörült nyugat-európai televíziós társaságok viszont abból a hatmillió dollárból indulnak ki, amit 1980-ban Moszkvának fizettek. Los Angelesnek ezen felül csakis az inflációs pótlékot hajlandók megfizetni. Ezek után, hogyan tovább? A nyugatnémet ZDF televíziós társaság elnöke a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy Los Angeles vonatkozásában igencsak „feketén látja a jövőt.” A közvetítési lehetőségeket illetően hasonlóan borúlátó a többi nyugat-európai televíziós társaság is. A pókerben a döntő szót talán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) mondhatja ki. A NOB jóváhagyása ugyanis elvileg szükséges a televíziós szerződésekhez. Ez alkalommal azonban a bizottság is érdekkonfliktusba kerül. Egyrészt érdekelt abban, hogy a televíziós bevételek a lehető legmagasabbak legyenek, elvégre ő is azokból él. (A NOB anyagi ügyeit tulajdonképpen a moszkvai közvetítésből befolyt részfizetések hozták rendbe.) Másrészt ahhoz is érdeke fűződik, — s egyben felelősséggel tartozik is ezért —, hogy a játékokat lehetőleg a világ minden táján közvetítsék. Meg kell akadályozniaazt az irányzatot, hogy a jövőben az olimpiai játékokat csak a gazdagabb országokba láthassák. Sok idő nincs már hátra, előbb-utóbb ki kell derülnie, ki az, aki blöfföl, s ki az, akinek tényleg pókere van. 15. OLDAL