Fejér Megyei Hírlap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1981. DECEMBER 24. Az év legjobb sportolói A magyar sportújságírók 1958-től választják meg az év legjobb magyar sportolóit. Az idén 24. alkalommal került sor a szavazásra, a nőknél, a férfiaknál és csapatban egy­aránt új győztest avatnak. A szavazás eredményeként 1931 legjobb magyar női spor­tolója a kajakozó Rakusz Éva (Olefin), a legjobb férfi sportoló Vladár Sándor úszó (II. Dózsa), míg csapatban a kardválogatott az első. A nőknél Rakusz Éva a 16. győztes, az első Körmöczi Zsuzsa teniszező volt. A nők­nél az evezős Pap Jenőné­­ és az úszó Gyarmati Andrea vezet az összesítésben, 1959- ■ben, 1960-ban, 1961-ben, illet­ve 1970-ben, 1971-ben és 1972- ben kiérdemelt 3—3 győzel­mükkel. Rakusz Évát 26-an jelölték az első helyre, s biztosan előzte meg az ifjú, mindössze 15 esztendős teniszező re­ménységet, Temesvári Andre­át. A férfiaknál Pólyák Imre kapta az első díjat 1958-ban, Wladár Sándor a 17. győztes. Visszavonulásával megsza­kadt a tornász Magyar Zol­tán sorozata, három alkalom­mal (1974, 1978 és 1980) volt az év legjobb férfi sportoló­ja. Rajta kívül csak az öttu­sázó Balczó András (1966, 1969 és 1972) rendelkezik 3 első helyezéssel. Wladár Sándort 30-an je­lölték az első helyre, győzel­mét a birkózó Tóth István nem veszélyeztette. Csapatban a kard-váloga­tottat helyezték az újságírók az első helyre, a VB döntőbe került labdarúgó-válogatott elé. Párbajtőrben már négy­szer volt a válogatott az év legjobb csapata, de meglepő, hogy a kardvívók ezt a címet most érdemelték ki először, 1973. és 1978. évi második helyük után. A rekorder a csapatoknál a vízilabda válo­gatott az 1958 és 1977 közötti 7 győzelemmel, s mindössze eggyel maradnak el tőlük az öttusázók. 1958-tól 16 sportág jutott a női, a férfi és a csaptaver­­seny összesen 72 első helyé­hez az alábbi megoszlás sze­rint: 1981 legjobb női sportolója: Rakusz Éva kajakozó (Ole­fin) 177 pont (26 első hely), 2. Temesvári Andrea teniszező (Bp. Spartacus) 109 pont (15), 3. Fórián Éva (Bp. Honvéd) sportlövő, 77 pont (9). 1. Szavazatot kapott még — többek között — Polgár Zsuzsa sakkozó (MTK—VM), Orosz Irén atléta (VI. Dózsa), Petro­­nvicsiné Verőczi Zsuzsa sak­kozó (Vasúépítő Törekvés). 1981 legjobb férfi sporto­lója: Wladár Sándor úszó (II. Dózsa) 198 pont (30), 2. Tóth István birkózó (Ganz-Mávag) 91 pont (10), 3. Holtverseny­ben: Székely Zoltán vívó (Ú. Dózsa) 72 pont (8) és Vaskúti István (Bp. Honvéd) 72 pont (8). Versenyben volt még Klam­­pár Tibor asztaliteniszező (Bp. Spartacus), Gedővári Imre kard­vívó (V. Dózsa), Guczoghy György tornász (Bp. Honvéd) és Mészáros Ferenc labdarúgó (Sporting Lisszabon). 1981 legjobb csapata: Kardi válogatott 175 pont (24), 2. Labdarúgó-válogatott 136 pont (21), 3. Fogathajtó-válo­gatott 57 pont (8). Szavazatot kapott még az öttusa, a férfi asztalitenisz, a női röplabda és a vízilabda­válogatott, valamint a Vasas női kézilabda csapata. • * • A Magyar Televízió sport­­osztálya a szövetségek javas­latai alapján az OTSH-val egyetértésben az idén huszon­negyedszer ítélte oda Az év ifjúsági sportolója címet a legjobb fiatal versenyzőknek. A győzteseknek és a helye­zetteknek, valamint edzőik­nek a díjakat a január 31-i tv-műsorban adják át. Az év ifjúsági sportolója a lányoknál: Temesvári And­rea (teniszező), 2. Orosz And­rea (úszó), 3. Bolvári Katalin (aszteliteniszező) és Polgár Anna (kajakozó). . Az év ifjúsági versenyzője a fiúknál: Wladár Sándor (úszó), 2. Bereczki József (atléta) és Hlavati András (súlyemelő), 3. Spránitz Gá­bor (sportlövő).­ ­4-4 CV d­ Q N t-4 CD W •O V(D V) W Z n o vívás 5 3 5 13 öttusa — 5 7 12 atlétika 7 3 — 10 vízilabda — — 7 7 úszás 4 2—6 birkózás — 5 — 5 evezés 5 — — 5 kajak-kenu - 1 2 — '13 torna — 3 — 3 asztalitenisz 1 — 12 kézilabda — — 1­1 korcsolya — — 11 labdarúgás — — 1­1 sakk — — 1­1 súlyemelés — 1 —­ 1 tenisz 1 — —­ 1 összesen: 24 24 24 72 Tömegsport A Székesfehérvári KISZ V. B. és a Köfém SC decem­ber 26-án (szombaton) 9 órai kezdettel „Nincs karácsony mozgás nélkül” tömegsport­­délelőttöt szervez. Az érdek­lődők összemérhetik tudásu­kat többek közt, tekeverseny­ben, asztaliteniszben és „Mi­ni-foci” tornára is sor kerül. Ezenkívül lehetőség lesz az „Edzett vagyok” kategória fu­tópróbáinak teljesítésére is. A bajnokság a vége felé közeledett, de semmi sem dőlt még el. A biz­tos esélyek sokszoros bajnok KTC csupán egyetlen pont­tal előzte meg hetek óta veretlen nagy riválisát, a szolnoki MEAC-ot. Hétről hétre fokozódott az izgalom, ugyanis az utolsó fordulóban Szolnokon éppen egymás el­len kellett mérkőzniük. Halasi egyenesen a klubot támogató nagyvállalat igaz­gatójától jött és titkárnője rögtön látta, hogy jobb lesz békén hagyni, a klub elnöké­nek nagyon rossz napja van. A KTC legutóbb csak dön­tetlenre végzett az egyik ki­esőjelölttel és a „vezér” ke­gyetlenül lehordta az egész bagázst, ahogy harapós ked­vében a csapatot és annak vezetőit szokta emlegetni. Kijelentette, hogy ha a KTC elveszíti a bajnokságot, ak­kor egypáran azonnal repül­ni fognak , és eközben fél­reérthetetlenül az elnök sze­me közé nézett. Halasi valamikor maga is futballozott. Ismert minden furfangot, a csak beavatot­tak számára megnyíló kiska­pukat, sőt, állítólag némelyik játékvezető is a zsebében volt. Most azonban tudta, hogy az igazgató nem tréfál. Ha elúszik a bajnokság, a nemzetközi kupaszereplés, ha ugrik a nagy felhajtás, az országos dicsőség, népszerű­ség, amelyben oly sok ki­­sebb-nagyobb góré szokott megmártózni, akkor bizony az ő „országlásának” is vé­ge. A magafajta szakértőket ugyan minden egyesület tárt karokkal várta, de nem szí­vesen hagyta volna itt a klu­bot, a birodalmát, ahol végül is tíz esztendeje mindenben az ő szava döntött. A „nagy­­fejűeket” mindannyiszor le­vette a lábukról — ez sem volt akármilyen tudomány — a szakosztályi vezetők ed­zők, játékosok meg a mar­kában voltak, hisz gondo­san ügyelt arra hogy embe­rei minél több szállal függ­jenek tőle. A KTC-t, a klu­bot, a bajnokcsapatot, az épülő stadiont — gyönge pillanataiban legalább ön­magának be kellett vallania — az életművének tekintet­te. — Megnyerjük, ha fene fenét eszik, akkor is! — szi­szegte összeszorított fogak­kal, és abban a pillanatban megcsörrent irodájában a telefon. A pályáról keresték. — Azonnal adom Hege­dűs urat — mondta a gond­nok és a következő pillanat­ban már a rohanvást érkező edző hangját hallotta. — Baj van, főnök! — li­hegte. — Kovács egy vető­désnél nekiütközött a kapu­fának, már el is vitték a mentők. A doktor szerint súlyos agyrázkódása van. Azt állítja, hogy a hátralé­vő meccseken semmiképpen sem védhet! Halasi nem volt többre kíváncsi, szó nélkül letette a kagylót. Ennél rosszabb hírt nem kaphatott volna. Kovács volt ugyanis a csapat­­ lelke. Mostanában, hogy a csatárok csak kínke­servesen hoztak össze egy­két gólt, a kapus lett a nye­­­­rőember. Ahogy mondani szokás, lehúzta a redőnyt, ha kellett, sorozatban hárította a védhetetlennek látszó lö­véseket. A tartalékkapus, a 19 éves Pásztor nem volt ugyan ügyetlen gyerek, de válogatott társa árnyékában eddig mindössze pár percre jutott szóhoz. A következő meccsen már pásztor védett. Bemutatko­zása jól sikerült, igaz, a kö­zepes ellenfél nem is igen tette próbára. A győzelem­mel a KTC megőrizte mini­mális előnyét. Az utolsó előtti fordulóban viszont hazai pályán is ala­posan meggyűlt a baja a ki­esés ellen küzdő miskolci­akkal. Csupán az utolsó per­cekben értékesített büntető­vel nyert , a sportsajtó másnap azt írta, hogy a já­tékvezető megkönyörült a formán kívül lévő bajnok­­csapaton ... Halasi, aki a tettek embe­rének tartotta magát, úgy érezte, ezúttal ki van szol­gáltatva a sors szeszélyei­nek. Ahogy közeledett a min­dent eldöntő rangadó napja, úgy gyülemlett föl benne a feszültség. Sohasem volt ba­rátkozó, beszédes fajta, sőt, egyesek­ kifejezetten, gyanak­vó, zárkózott embernek tar­tották. „Aki kutyával ját­szik, annak bot legyen a ke­zében” — szokta mondogatni és ehhez tartotta magát. A taktikai értekezletet most is végighallgatta, ám képtelen volt követni He­gedűs apróra kimódolt ha­ditervét, gondolatai másfelé kalandoztak. Mindenkit meglepett, hogy az edző után ő is szót kért, hiszen ez nem volt szokása. Minden szem az elnökre tapadt, ő pedig végignézett a játékosokon — mit is mondhatna ezeknek a meg­győződése szerint léha felfo­gású, csak a maguk kicsi­nyes ügyeivel elfoglalt fia­talembereknek? — Nagyon szeretném, ha ma nyernének — bökte ki végül, s máris kifordult az öltözőből. Pokoli hangzavarban az első perctől fogva a szolno­kiak rohamoztak, szüntele­nül ostromolták a KTC ka­puját. Pásztornak mégsem volt nehéz dolga, a tapasz­talt, összeszokott védelem a döntő pillanatokban mindig megállította a támadásokat. Szünet után a hazaiak lassacskán ismét fölénybe kerültek. S hamarosan újra kapujához szegezték az egy­re inkább kifáradó, mind bizonytalanabb vendégcsapa­tot. Hiába, Pásztor ugyanis bámulatosan védett, időn­ként még Kovács bravúrja­in is túltett. Már csupán öt perc volt hátra. Halasi, aki görcsösen összeszorított, öntudatlan imádságra kulcsolt kezekkel ült a helyén, ismét kezdett reménykedni, hogy csapata talán mégis kiharcolhatja az újabb bajnokságot. Ekkor olyasmi történt, hogy egyszerre hördült fel a 20 ezer néző. Pásztor túlsá­gosan könnyedén nyúlt egy ártalmatlan beadásért, s a labda kicsúszott a kezéből. Pontosan egy szolnoki elé, aki máris lőni készült, ami­kor a kapus kétségbeesetten elkapta a lábát. 11-es! — ujjongott a kö­zönség és a bíró valóban a büntetőpontra mutatott. Pásztor dermedten állt a kapu közepén. Úgy látszott, végzetes baklövése teljesen összetörte. A játékvezető sípolt, s a szolnokiak válogatott játéko­sa nagy erővel megcélozta a felső sarkot. A szurkolók már gólt kiáltottak, de a ka­pus párducmódra elrugasz­kodott és valószerűtlenül gyors, szemmel szinte kö­vethetetlen vetődéssel ki­ütötte a labdát. Az óriási morajban el­veszett a sziréna hangja, miközben a mentő a dísz­páholy elé gördült. — Odanézz, kipurcant va­lami öreg krapek! — bökte oldalba a haverját egy su­hanó. Halasi az arcára fagyott üdvözült mosollyal feküdt a hordágyon... Posch Ede A büntető Sport Átadták a Sportcsarnokot Szerdán a beruházó Fővá­rosi Tanács nevében Szép­völgyi Zoltán tanácselnök átvette a kivitelezőktől a budapesti Sportcsarnokot és átadta az üzemeltető Or­szágos Testnevelési és Sport­­hivatal elnökének, Buda István államtitkárnak. A budapesti Sportcsarnok a tervezett költségkereten belül, határidőre készült el. Az impozáns létesítmény ti­zenhét sportágban nagysza­bású versenyekre, kulturális, szórakoztató rendezvények, társadalmi illetve politikai tömeggyűlések megtartására egyaránt alkalmas. Építése 1978 elején kezdődött. Ter­veit a leningrádi tervező­­iroda által kidolgozott el­képzelések alapján a köz­épülettervező vállalat ké­szítette. A kivitelezést a 31. számú Állami Építőipari Vállalat több mint 40 válla­lat közreműködésével vé­gezte. Ott lesz a lelátón... Varga Miklóst, a megyei labdarúgó-szö­vetség nemrégiben leköszönt elnökét azok közé lehet sorolni, akik a sportért élnek. Ezt bizonyítja eddigi életútja, az a több mint félévszázados tevékenység, amit ked­venc sportjáért, a labdarúgásért tett. A történet, mondhatni szokásosan kezdő­dött. Társaival Székesfehérváron a sáskerti grundon kergették a labdát, mert az isko­lában akkoriban játékra nemigen volt le­hetőség. Mellettük játszottak az akkor nagymenőknek számítók is, akik már iga­zolt játékosok voltak.­Az ő tanácsukra je­lentkezett a város egyesületénél, a DVM- nél, így lett a húszas évek végén Varga Miklós igazolt labdarúgó, ekkor váltotta fel a rongylabdát az igazi futballabda. Egyesületénél is megállta a helyét olyany­­nyira, hogy több neves klub is felfigyelt rá köztük az MTK. 1933-ban engedett a hí­vásnak és a pesti kék-fehérekhez igazolt. A­­bemutatkozás jól sikerült, állandó csa­pattag lett és felajánlották részére a profi­szerződést. Ez akkoriban, nagy szó volt, hi­szen kétszáz pengős havi jövedelmet jelen­tett. Bármennyire csábító volt az ajánlat, nem fogadta el, mert visszahívták Székes­­fehérvárra, ahol állandó munkát ígértek számára. Azóta neve összeforrott a város, majd később a megye labdarúgásával. Még aktív labdarúgó korában, közvetlenül a felsza­­dulás után kért részt a szövetségi munká­ból, majd mint edző több klubnál is tevé­kenykedett. Pár nappal az idei karácsony előtt kérte, hogy „engedjék” nyugdíjba vo­nulni immár a sportmozgalomból is. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy átadja helyét a fiatalabbaknak. Mivel pontos, döntéseit mindig megfontolt embernek is­merték, biztosak voltak abban, hogy ez az elhatározása is megalapozott. Most még nehezen tudja elképzelni éle­tét, napjait úgy, hogy ne induljon el reg­gelente a sporthivatal felé, hogy megbe­szélje a napi teendőket, megvitassa a gon­dokat, tanácsokat adjon, ha kérik vélemé­nyét. De azért ott lesz majd a lelátón, fi­gyeli a maiak játékát és segít ha kell. Ahogy ezt tette több évtizeden keresztül. S. J. Póker a javából Az olimpiai televíziós köz­vetítési jogokért a legtöbb­ször vérbeli pókerjátszma folyt. Úgy tűnik azonban, a Los Angeles-i közvetítésért minden eddiginél nagyobb a blöffölés. Ami a mostani póker gyökere: a szinte áthidalha­tatlan érdekellentét a LADOC és az EBU között, ami a követelésekben és az ajánlatokban csapódik le. S ehhez még hozzájön az, hogy a tárgyalópartnerek — bennfentesek szerint — tá­volról sincsenek tisztában a lehetőségekkel. A LADOC elnöke követe­lései előterjesztésekor az ABC amerikai televíziós tár­saság szerződésére hivatko­zik. Az amerikai közvetítési jogokért az ABC-óriásnak 225 millió dollárt kell elő­teremtenie, ebből csupán a technikai létesítményekre 125 milliót. Emlékeztetőül: annak idején például München és Montreal 13,5, illetve 25 millió dollárba ke­rült az amerikaiaknak. Mi­vel a Los Angeles-i szerve­ző bizottság egyetlen cent állami támogatást sem kap, 400 milliós költségvetési ki­adásainak legnagyobb részét a televíziós bevételekből kí­vánja fedezni. Az EBU-ban tömörült nyugat-európai televíziós társaságok viszont abból a hatmillió dollárból indul­nak ki, amit 1980-ban Moszkvának fizettek. Los Angelesnek ezen felül csakis az inflációs pótlékot hajlan­dók megfizetni. Ezek után, hogyan to­vább? A nyugatnémet ZDF televíziós társaság elnöke a közelmúltban azt nyilatkoz­ta, hogy Los Angeles vo­natkozásában igencsak „fe­ketén látja a jövőt.” A köz­vetítési lehetőségeket illető­en hasonlóan borúlátó a töb­bi nyugat-európai televíziós társaság is. A pókerben a döntő szót talán a Nemzetközi Olim­piai Bizottság (NOB) mond­hatja ki. A NOB jóváhagyá­sa ugyanis elvileg szükséges a televíziós szerződésekhez. Ez alkalommal azonban a bizottság is érdekkonflik­tusba kerül. Egyrészt érde­kelt abban, hogy a televízi­ós bevételek a lehető legma­gasabbak legyenek, elvégre ő is azokból él. (A NOB anyagi ügyeit tulajdonkép­pen a moszkvai közvetítés­ből befolyt részfizetések hozták rendbe.) Másrészt ahhoz is érdeke fűződik, — s egyben felelősséggel tarto­zik is ezért —, hogy a játé­kokat lehetőleg a világ min­den táján közvetítsék. Meg kell akadályoznia­­azt az irányzatot, hogy a jövőben az olimpiai játékokat csak a gazdagabb országokba lát­hassák. Sok idő nincs már hátra, előbb-utóbb ki kell derülnie, ki az, aki blöfföl, s ki az, akinek tényleg pókere van. 15. OLDAL

Next