Fejér Megyei Hírlap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-25 / 120. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1982. MÁJUS 25. Vasárnap rendezték a székesfehérvári ifjúsági és úttörőházban a negyedik Fejér megyei gyer­mekklub-találkozót. A sokszínű programból kiemelkedett a pákozdi citerazenekar műsora Megnyitó: ma délután BICSKEI NAPOK Bicske nagyközség Közös Tanácsa, a Hazafias Népfront és a KISZ nagyközségi bi­zottsága, a Járási Egyesült Áfész, illetve a járási műve­lődési központ negyedik al­kalommal rendezi meg a bics­kei napok kulturális és társa­dalompolitikai sorozatot. Há­rom év tapasztalata alapján kialakított közművelődési cé­lokkal és tartalommal ezúttal is sikerült változatos, jónak ígérkező programot kialakíta­ni. A helyi sajátosságoknak, lehetőségeknek megfelelő, komplex formával egyaránt megvalósítható a művelődés, önnevelés és szórakozás né­hány napra meghatározott célja. Ez a tudatosság, kul­turális derűlátás külön nagy figyelmet, érdeklődést érde­mel. Az új sorozat egyik legje­lentősebb tartalma: találkozás a Csepel Művek Munkásott­hona alkotóinak munkájával, a művészeti csoportokkal. Me­gyénk 1973 óta eredményes kulturális és baráti kapcso­latot tart a csepeliekkel, ezért a bicskei közös munka csak erősítheti ezt az együttműkö­dést. Bemutatkozik a több si­kert, jó eredményt, nemzet­közi elismerést szerzett csepe­li képzőművészeti kör, Sor Júlia ötvösművész, az Ipar­művész Szövetkezet, a mun­kásotthon táncegyüttese, mo­dern- és társastánc csoportja és a csepeli ifjúsági panto­mimcsoport. A kiemelkedő rendezvény nagy sikerének, a munkahelyi művelődés népszerűsítésének és a végzett munka igazolásá­nak ígérkezik a szocialista bri­gádok politikai és művelődési vetélkedője. A nagyközség fejlődő ipari és mezőgazdasá­gi üzemeiben 53 szocialista brigád vállalta, hogy a tuda­tos, korszerű népművelési for­ma és az együttműködések le­hetőségeivel megszerzik, fel­dolgozzák, rendszerezik egy politikai és­­művelődési kate­gória ismereteit, s játékosan vetélkedve beszámolnak felké­szülésükről. A programok színvonalát emeli az ünnepi könyvhét or­szágos szövetkezeti és megyei megnyitója. A szabadidős le­hetőségekkel, illetve a köz­­igazgatási terület általános is­kolás tanulóinak közreműkö­désével megrendezik az orszá­gos sportnapokat. Megemlé­keznek a gyermekekről és a hagyományoknak megfele­lően, bemutató foglalkozást tartanak a művelődési köz­pont gyermekcsoportjai, a ba­lett-tanfolyam, a karate-tan­folyam és a néptáncegyüttes ifjú növendékei. A negyedik bicskei napok közművelődési sorozatát, a kiállításokat május 25-én, kedden délután 6 órakor dr. Sass József, a bicskei járási hivatal elnöke nyitja meg. Közreműködik a Csepeli Munkásotthon Vegyeskara. Ezt követően megemlékez­nek Kodály Zoltán születésé­nek évfordulójáról, századunk magyar zenéje legnagyobb képviselőjének centenáriumá­ról, amit a Háry János daljá­ték bemutatása színesít. A Népszínház előadása nagyon szép nyitánya, kifejező indí­tása a bicskei rendezvények- Urbán László Hazakerült az Ómagyar Mária-siralom Pieter De Somer, a leuveni Katolikus Egyetem rektora hétfőn átadta Zircz Péternek, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgató-helyettesének azt a XIII. századi pergamenkódexet, amely az egyik legrégibb írásos emlékünket, az Ómagyar Mária­­siralmat tartalmazza. A két in­tézmény vezetői aláírásukkal hi­telesítették a megállapodást, amelynek értelmében a leuveni egyetem flamand vonatkozású tudomány-, könyv és művelődés­­történeti dokumentumokat kap cserébe a számunkra felbecsül­hetetlen értékű kódexért. Az ün­nepségen jelen volt Korcsog András művelődési miniszté­riumi államtitkár, s a politikai, a tudományos, az irodalmi élet számos vezető személyisége, va­lamint Jacques G. Gerard, a Bel­ga Királyság budapesti nagy­követe. Az 132 szóból álló Ómagyar Mária-siralom a Halotti Be­széd mellett a másik olyan szö­vegemlékünk, amely igényes megformáltságával, teljességé­vel a magyar irodalom kezdetét jelenti. A latin nyelvű vallásos elmélkedéseket, prédikációkat, bibliai szövegmagyarázatokat tartalmazó könyv valószínűleg a XIII. század végén került a Bolognában vagy Párizsban ta­nuló magyar egyháziak tulaj­donába. Ekkor jegyezték fel a kötet 134. lapjára a párizsi Geoffroi De Breteuil-től szárma­zó Mária-siralom részben szó szerinti, részben gondolat sze­rinti magyar fordítását. A kó­dex sorsa a XIV. századtól a XX. század­­elejéig ismeretlen. Egyik­, tulajdonosa, — a feltéte­lezések szerint — értelmetlennek találván a magyar nyelvű be­jegyzést, annak egy­ részét meg­próbálta eltüntetni. Szerencsére az írásról készült fényképen a kitörölt szöveg olvashatóvá vált. A kötet 1922-ben került Leuven­­be, ekkor már magyar irattáro­sok is elvégezték a nyelvemlék első lejegyzését, értelmezését. A felfedezés nagy feltűnést kel­tett hazánkban, számos tudós foglalkozott az Ómagyar Má­ria-siralom egyes szavainak, fordulatainak nyelvi magyará­zatával, valamint dallamával.­­ A második világháború alatt a leuveni egyetemi könyvtár szinte teljesen elpusztult. Az egyetlen épen maradt páncél­­szekrény azonban megőrizte az értékes kötetet. Az elmúlt 35 évben több magyar közgyűjte­mény (így az egyetemi és a pannonhalmi könyvtár) is kez­deményezte a kódex megszerzé­r­­ét csere útján, de a tárgyalások nem vezettek eredményre. Az Országos Széchényi Könyvtár két éve vette fel ismét a kap­csolatot a leuveni Katolikus Egyetem könyvtárával, amely időközben flamand és francia részre vált szét. Az előbbinek a vezetői magukévá tették a csere gondolatát, s mivel számukra jelentős értékű, flamand vonat­kozású ősnyomtatványokat aján­lott fel a magyar könyvtár, létrejött a megállapodás. A kódex az Országos Széché­nyi Könyvtár kézirattárában őr­zött nyelvemlékek közé kerül, s a tudósok hamarosan megkezd­hetik feldolgozását. A szakértők nagy reményeket fűznek a ku­tatásokhoz; mivel a 302 levelet tartalmazó kötet alapos vizsgá­latára eddig nem volt mód, most fény derülhet az Ómagyar Mária-siralom keletkezésének körülményeire, részleteire is. Fi­lm­jegyzet Szívzűr Groteszk életképek, fa­nyar burleszkjelenetek és harsány kabarétréfák keve­rednek Böszörményi Géza új filmjében, sőt még szürreális elemek is feltűnnek a hatás élénkítése kedvéért. A sokfé­le stíluselem azonban inkább közömbösíti egymást, mint­sem erősítené. Következete­sen végigvitt cselekmény, árnyalt jellemzés, gyökere­kig kibontott mondanivaló hiányában a játék részletek­re esik szét. Pedig a film indítása a mai társadalmi lét elevenébe metsző konfiktussorozatot ígér. A friss diplomával fa­lura települő orvos és felesé­ge személyében a tiszta hit, az áldozatkész munkakedv megszemélyesítőit sejtjük a saját zsírjába fulladó anya­gi jólét helybeli megtestesí­tőivel szemben. Ám egy szal­­malángnyi nekibuzdulás után az összecsapás elmarad, a fiatal pár túl könnyen megadja magát, az asszony természetes önző hajlamai­nak engedve, a fiatalember ugyan némileg nyugtalan lelkiismerettel, de lényegé­ben ellenállás nélkül. Túl­ságosan hamar idomulnak a rezervátumszerű falu sivár lelkületű vezetőrétegéhez, az üresfejű, fontoskodó funk­cionáriusokhoz, az eszem­­iszomokba süppedt iskola­­igazgatóhoz. Meglehetősen riasztó az a kép, amelyet Böszörményi Géza fölvázol a vidéki értel­miség igénytelenségéről, cél­talanságáról, kiúttalanságá­ról, s ha tudjuk is, hogy van valóságalapja a látleletnek, az érvelés ebben a formában mégsem meggyőző. Hogy az orvostéma szóhasználatánál maradjunk, Böszörményi be­éri a tünetek bemutatásával, a baj eredetét, a kórokozó­kat meg sem kísérli földerí­teni, így még a diagnózisig sem juthat el, hogy a gyógymódról ne is beszél­jünk, így aztán a társadalmi szatírának indult alkotás egykettőre elkanyarodik eredeti irányától. Különös, hogy a film fel­színe minőségben felülmúlja lényegét. Böszörményi kitű­nően érti a rendezés mester­ségét, elegánsan komponálja jeleneteit, mulatságos figu­rákkal népesíti be a gondo­san kiválasztott, illetve fel­épített helyszíneket. Janku­­ra Péter operatőr képalkotá­sa és színei kivált sokat len­dítenek a látszaton. Az or­­vos szerepében Máté Gábor — teljesen érthetően — nem tudott megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a forgató­­könyv félbevágta a figurát. Annál jobban sikerült a tör­tető és sznob asszonyka kari­katúrája a filmjeinkben mind gyakrabban feltűnő Udvaros Dorottyának. Él­ményszámba ment a híres­­ Szigorúan ellenőrzött vona­tok rendezőjének Jiri Men­­zelnek vendégszereplése, no­ha az általa megformált alak szimbolikája egészen elütő stílusréteget képviselt. Básti Juli, Pogány Judit, Koltai Róbert és néhány amatőr szereplő színes, komikus epi­zódalakokat teremtett. — ász — Klasszikus görög és modern lengyel Euripidész tragédiája Aki a végzettel rettenthe­­tetlenül szembenéző hősök, magasztos érzelmek és a ne­mes pátosz fogalmát kap­csolja az ókori görög tragé­diához, csodálkozva vagy csalódottan vehette észre, hogy Euripidész Oresztészé­­nek nemzeti színházi előadá­sából hiányoznak ezek az emelkedett eszmények. Pe­dig a Székesfehérváron is bemutatott színrevitel nem hűtlen a szerzőhöz, a klasszi­kus hellén tragédiaköltő tri­ász legfiatalabb tagjához. A görög dráma fejlődésében az időszámítás előtti ötödik szá­zad közepére-végére Euri­pidésszel tetőződött az a fo­lyamat, amelynek során a kezdeti liturgikus, játékból, majd mitikus regéből a je­lenkor erkölcsi dilemmáit visszatükröző lélekábrázolás lett. Oresztész és Élektra nem félistenek, mint Aiszkhülosz­­nál, nem is morális ideálok, mint Szophoklésznél. Lel­kiismerettel gyötört, meghaj­szolt emberi lények. Az anyagyilkosság miatti bűn­tudatukat nem egyensúlyoz­za ki a­ zsarnokölés igazság­érzete, Élektra csupán két­ségbeesetten makacs, Oresz­tész pedig egyenesen hiszté­rikusan kapkodó lelki sé­rült. A feszültséget volta­képp a közösségi erkölcsi normák és a személyiség jo­gainak összeütközése adja. Euripidész azzal, hogy hősei nem nyugosznak bele a nép­­, gyűlés elmarasztaló ítéleté­be, hanem újabb bosszú, Helené megölése és leánya, Hermioné túszul ejtése árán ragaszkodnak saját életük­höz: az egyén szabadságára adja szavazatát. Meglehet, hogy ez az állásfoglalás túl­zottan forradalmi vagy leg­alábbis szokatlan volt ma­ga korában, talán ezért zárul a játék még a tragikus vég­kifejlet előtt kurta-furcsa isteni beavatkozással, pszi­­chikailag hiteltelen boldog véggel. Zsámbéki Gábor rendezése elsősorban a főszereplők zak­latott érzelemvilágának hi­teles ábrázolására irányult. Cserhalmi György sodró hangdinamizmussal és akro­batikus mozgáskultúrával azonosult a pszichopátiáig feldúlt Oresztésszel. Alkati­lag tán kevéssé illett hozzá, de szenvedélyben méltó tár­sa volt Molnár Piroska mint Élektra. A testvérpár egyértelmű centrumba állítása , megtör­te az előadás egészét, ugyan­is a többi szereplőnek egy­szerűen nincs lehetősége az ő szférájukba emelkedni. Gelley Kornél elegáns, diplo­matikus Menelaosza mintha egy társalgási színműből sé­tált volna át. Moór Marian­na (Helené), Udvaros Do­­rotty (Hermioné) és Balkay Géza (Apollón) megkurtított szövegükkel inkább csak de­korációt adhattak, mint való­ságos alakítást. Akik szere­pük mostoha lehetőségein igyekeztek túllépni,­­ mint Vajda László és Horváth Jó­zsef, elkanyarodtak a darab­nak és a rendezésnek is el­lentmondó egyénieskedés fe­lé. A kórus — pedig neves szólistákból állt — erőtlen volt, a közelébe sem jutott a műfaj megkövetelte jelentős funkciónak. Egészében véve a Nemzeti Színház Euripidész-előadása kissé kedvetlenül elvégzett, noha egyes részleteiben nem értéktelen feladatmegadás­­ként hatott. Az értékekhez Pauer Gyula fantáziátlan, sivár színpadképe és jelmez­tervezése semmit nem adott hozzá. A. Sz. J. A feldúlt Oresztész (Cserhal­mi György) Slawomir Mrozek szomorújátéka A Jelenia Gora-i Norwich Színházat egyszer — úgy há­rom esztendeje — egy rend­kívül pergő, szcenikájában is látványos, s ha van még jó értelme ennek a szónak, azt is mondhatnám: teátrális, előadásban láthattuk Székes­­fehérváron. Slawomir Mrozek drámái­nak összefoglaló kötetét ta­lán ugyanebben az időben hagyta jóvá az Európa Könyvkiadó (1980-ban jelent meg), s ebből egy olyan írót ismerhettünk meg, aki az abszurd irányzatok azon szárnyára sandít, ahol a sza­vak egyre inkább elvesztik értelmüket, a gondolatok a cselekedetek ellentmondásá­ból, az értékes beszéd hiá­nyából bontakoznak ki. Azóta megváltozott a Nor­wich Színház, megváltozott Mrozek, miképp megválto­zott Lengyelország is. Az a Mrozek-dráma, ame­lyet a Jelenia Gora-i társulat vasárnap este bemutatott a székesfehérvári Vörösmarty Színházban továbblép a csúcsként emlegetett „Tan­­gó”-n, holott az abszurd helyzetek halmozása már ab­ban sem egyéb formai meg­oldásnál egy egyáltalán nem abszurd mondandó tolmácso­lásához. A „Gyalogszerrel”­­ben már a helyzetek sem ab­­szurdak. Amit annak ítél­nénk — a halott visszatéré­sét a téren és időn túli vi­lágból — felfoghatjuk akár görögös motívumnak; egy klasszikus szimmetriával megszerkesztett előadásban az ilyesmit már nem tekint­hetjük irreálisnak. Miként a görögöknél, itt is ismerjük a „mítoszt”, a háború „monda­körét”, a távoli puskaropo­gás, bombarobbanás előteré­ben itt is egy „sorskérdés” áll: megváltoztatja-e az em­bert (patetikusabban: a né­pet) ez az esztelenség? Mro­zek állásfoglalása: minden­ki elvesztheti az eszét, csak a paraszt nem, akinek az a dolga, hogy folytassa útját hazafelé a feleségéhez, föld­jéhez, akitől a fia egykor nemcsak a cipőt, de az év­százados örökséget is meg­kapja. A csillagoktól — azok örökkévalóságától — ez a sors csak abban különbö­zik, hogy az égitestek nem gyalogosan haladnak pályá­jukon. Amivel rokoníthatjuk ezt a művét a korábbi prozek­­drámákkal, az éppen ez a meglehetősen keserű pesszi­mizmus. Jöhetnek fennkölt gondolatok, fújhatnak új időknek új szelei, a parasz­tot, aki kamaszfiával ott halad az előre kijelölt sín­pályán, útjáról nem téríti le semmi. Ha azt mondják neki, „halt”, feltartja a ke­zét, igazából még félnie sem kell, hiszen ki sem rabolható, neki nincs mása csak az út, amelyen gyalogosan kell vé­gighaladnia. Szó ami szó,­­nem éppen forradalmi mon­danivaló. Mindössze: embe­ri. A pesszimizmusban ott van a kérdőjel: miért van ez így? Ami hiányzik, az csu­pán egy másik kérdés: így kell-e lennie? A Norwich Színház puritán­ságában alkalmazkodott a darab gondolatvilágához. A csaknem üres színpadon a füstfelhős ég előterében egy sínpár jelenti a díszletet, s a színészek mondatait csupán a folytonos fény lassú vál­toztatásai erősítik vagy gyen­gítik. Játékosság helyett szo­morúság ül a színpadon. S így tárul elénk az a há­rom év is, amely azóta telt el, hogy utoljára Fehérváron láttuk a Norwich Színházat. W. J. A. Mrozek főhőse árnyékában felvonultatja a háború végi Len­gyelország minden típusát. Képünkön a megerőszakolt leány, s a Kurázsi mamával szegről-végről rokonságban álló anyja 5. OLDAL

Next