Fejér Megyei Hírlap, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-31 / 306. szám

­.OLDAL Ünnepi melléklet Petőfi fehérvári Szilvesztere Tizenkilenc esztendős ifjú ember volt Petőfi Sándor, amikor színészetre adta a fe­jét. Volt-e tehetsége, hivatá­sa ehhez a pályához, azt a Petőfi-kutatók nem egyértel­műen ítélik meg. Fischer Sándor egyenesen megrója a költőt, amiért nem akarta elhinni, hogy „e pályához semmi hivatottsága”,­­ Gyulai Pál „rossz színész­nek” tartotta, Beöthy Zsolt pedig „nagy tévedésnek” te­kintette Petőfi színészi becs­vágyát. Viszont nem kisebb nevek fémjelzik az ellentábort, mint Illyés Gyuláé, aki Pe­tőfi színészi tehetsége mel­lett szavaz, Palágyi Meny­hért és Horváth János pedig „alakító ösztönéről” tesznek említést Nem célunk vitatni — ál­lítani vagy tagadni — sem egyiket sem másikat. Csupán emlékezni szeretnénk ez al­kalomból azokra a napokra, amikor Petőfi Sándor a fe­hérvári színtársulat tagja­ként városunkban lakott és lépett fel — színészként. Fehérvári fellépését meg­előzően Petőfi már statisz­­táskodott 1839 tavaszán Pes­ten. Eléggé felderíthetetlen és homályos időszaka az éle­tének. Útijegyzeteiben maga írja: hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocs­mába szaladtam sörért, bo­rért, tormás kolbászért... Majd a vándorszínészek sorába találjuk a költőt. Katonáskodás és diákos­­kodás után 1841 nyarán is­mét a színészettel próbálko­zik. „Én játszottam hatod­­magammal Ozorán, Cecén, Szilasbalháson (Mezőszilas), Sárkosárdon ...” írja ismét az útijegyzetekben. Ozorai tartózkodásáról verset is írt: ... Ékép játék egy nyári délután Egy kis városba, fáradt lábaim A fogadóban megpihente­nek. — Vendégszobája egyik oldalán Helyet szerényen színpad foglala. A kortársi emlékezések sö­tét színnel ecsetelik ezt az időszakot, amikor a fiatal színésznek bizony nem sok művészi feladat jutott és el kellett látnia meglehetősen alantas munkákat is, mint színicédulák írása és kihor­dása, kellékek beszerzése stb. A­­ falazások után 1842 te­lén Fejér megye székhelyén, Székesfehérváron találjuk Petőfit A város már a múlt­­ század tízes, húszas éveiben a vidéki színjátszás köz­pontja volt s bár a negyve­nes évek végére csökkent e jelentősége, így is a legjobb társulatoknak adott otthont a Pelikán fogadó és a Fekete Sas. ......fájdalom és örömteli szívvel értem Fejérvárra, hogy Szabó József igazgató (derék) társaságába felvéte­­tem. Örömmel mentem oda, mert a pálya várt, melyért élek, melyért lélegzem, de fájdalommal is, mert tudtam, hogy e lépés villámcsapás lesz szüleimre.” Szuper Károly színész fennmaradt naplója értékes dokumentum ez időből, bő tájékozódással szolgál a szí­nészek életéről és körülmé­nyeiről városunkban és má­sutt. Érdemes belelapozni: „Székesfehérvár 1842. ja­nuár 23. Ma délután négy­kor kísértük ki örök nyuga­lomra a vidéki színészet egyik jelesebb tagját Erdős Jánost, aki igen jó színész volt. Szerepei egynémelyiké­­ben a pesti művészeket is túlhaladta, nem eléggé saj­nálható, hogy sorvasztó be­tegeskedése miatt, művészete nem fejlődhetett ki talentu­mával arányosan. Utolsó szerepe „Lázár a pásztor” volt, melyben örökre felejt­hetetlen lesz a fehérváriak előtt. Tegnap éjjel hunyt el, s ma nagyszerű gyászmenet­tel temettük el.” (Nemes feladat lenne meg­keresni Erdős János sírját, akinek halála a belvárosi plébánia anyakönyvében van bejegyezve, s kinek sírjához Petőfi is elzarándokolt 1842 Szilveszter napján ( Szuper Károly színésztársával egye­temben.) Erről így ír Szuper: December 31. „Reggel át­jött hozzám Petőfi, s ének­­próbára mentünk, de mint­hogy itt nem volt ránk szük­ség, ő elhívott a könyvkötő­höz, s onnan az olvasókörbe. Délután olvasgattam, midőn hozzám jött Petőfi, s hívott, hogy menjünk ki a temető­be, s nézzük meg Erdős Já­nos sírját, s az év utolsó napján emlékezzünk meg színészetünk nagy halottjai­ról. Éppen egy gazdag halot­tat temettek nagy pompával a mi jeles pályatársunk ko­pár sírja mellé. Hazatérve az emberi jellemek különös volta, s alacsonysága volt beszélgetésünk tárgya ...” Petőfi 1842. november 2-án indult el Pápáról — feltehe­tően gyalog — s Veszpré­men át érkezett Székesfehér­várra november 4-én. Még az első éjszaka átkelvén a Bakony vadonján, veszprémi pihenőjén született a Vadon­ban című költeménye: Éj leng alá a mély vadonra, S az út majd jobb, — majd balra tér. Lépteim bolyongva tévedeznek, Ki lesz előttem hű vezér? November 4-én jelentke­zett az igazgatónál. Kipró­bálták a Bársonycipő egyik jelentéktelen szerepében és még aznap, vagy másnap ő volt a súgó. Éjszaka újabb vers született, A súgó cím­mel. November 10-re teszik az első fehérvári színészi fel­lépését, a Párizsi naplopó­­ban, ahol a második inas szerepét játszotta. Erről szól Első szerepem című költemé­nye, melyet Fehérváron írt: Színésszé lettem. Megkapom Az első szerepet, S a színpadon először is Nevetnem kelletett. Én a szerepben jóízűn a szívemből nevetek. Pályámon oh úgyis tudom, Leend­ők sírni még Szuper Károly így emléke­zik naplójában Petőfi érke­zéséről: November 11. A na­pokban érkezett hozzánk egy pápai diák, aki minthogy kúnsági mint én, mert fél­egyházi, engem keresett föl, hogy mint földije ajánljam az igazgatónak. Mint mondá rég vonzalma van a színé­szethez, sőt már meg is kí­sérelte egyszer Csehfalvi tár­sulatánál, de ott rögtön ab­bahagyta. Én rögtön ajánl­­tam készséggel közbenjárá­somat, s fel is vetettem a társulathoz. Ez ifjú Petőfi, aki tegnap lépett először színpadra a Párisi naplopó­­ban egy inas szerepben, aki, Bizotot kineveti. Mi csakha­mar jó barátok lettünk. Pető­fi már ekkor egész csomó költeményt írt, de ezekből még kevés látott napvilágot Én már többnyire ismertem költeményeit, mert amint egyet írt mindjárt hozzám hozta elolvasás végett... Szegény Petőfi sohasem fe­lejtem el egész télen hideg szobában lakott szomszédom­ban, s ha fel akart meleged­ni, hozzám jött. Hát így élt Petőfi mint színész Fehérváron, éhezve és fázva. Eseménynek számít hát és nagyon is jól jön a házigazda disznótoros meg­hívása. Ez november 18-án volt és Petőfi verset is írt a nagyszerű alkalomra Disznó­torban címmel. December 16-án szomorú hírt hallottak: meghalt Me­gyeri. „Vele veszté hazánk első komikusát” — írja Szu­per Károly naplójában. Petőfi Fehérváron Boros­tyán néven lépett fel, de az a tény is városunkhoz fűző­dik, hogy itt vette fel a Petőfi nevet, miután előzőleg Petrovics családi nevén kívül Dalma Rónai, Ösör­fi, Hilá­­rius és Pöncsei Kis Pál né­ven, írta költeményeit. Szabó József igazgató tár­sulatában lépett fel egy ün­nepelt színésznő a széphan­gú énekesnő De Caux Mari, aki később De Caux Mimiként íratta a nevét. E francia származású színésznő Petőfi jó barátja volt, őt a költő gyakran felkereste, talán gyengéd szálak is fűzték a szép színésznőhöz. „Soha tö­kéletesebb női alakot nem lehet elképzelni” — írja ró­la Jókai. Talán érdekes megemlíte­ni, hogy a magyar színészek közül 123 vett részt a szabad­ságharcban, több hősi halott­jukat gyászolták és sokan bujdosni kényszerültek. Az 1843-as új esztendő nem sok jót hozott. A társu­lat tagjai civódtak, széthúz­tak, és január 10-ével fel is oszlott. Nagy részük, közöttük a naplóíró Szuper Károly és Petőfi is útrakeltek Kecske­métre, hogy ott egy új tár­sulathoz csatlakozva folytas­sák a vándorszínészek oly keserves életét. Balázs Katalin Székesfehérvár a múlt század harmincas éveiben Orlai Petrich Soma festme- De Caux Mimi nye Petőfi Sándorról A Pelikán fogadó udvara FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1982 DECEMBER 31. Az Építési és Városfejlesztési Minisztérium meghí­vására nemzetközi építész-szakíró csoport látogatott hazánkba. A csoportban néhány kivétellel Nyugat-Eu­­rópa valamennyi számottevő építészeti folyóiratának szerkesztői jelen voltak. Magyarországi körútjuk során Esztergom, Visegrád, Szentendre, Kecskemét, Bugac Szeged, Pécs, Siklós, a Balatonkörnyék, Veszprém és Herend után Székesfehérvárra is ellátogattak. Ezt az alkalmat kihasználva beszélgetett munkatársunk a cso­port tagjaként itt-tartózkodó Lothar Juckellel, a Stadt Hamburg című folyóirat főszerkesztőjével, Martin Har­­tunggal, a koppenhágai Berlingske Tidende építészeti és formatervezési magazin főszerkesztőjével, valamint Hoeppner Dietrichhel, a bécsi Baufórum főszerkesztőjé­vel magyarországi benyomásaikról és a korszerű vá­rosépítési elvekről. Zsákutcák és sugárutak Az utóbbi húsz eszten­dőben rendkívül sokat fejlődött Magyarország. Volt-e korábbi magyar­­országi élményük, amely viszonyítási alapként megkönnyítette a válto­zások megértését? Martin Hartung (Koppen­hága): Egyszer egy napot töl­töttem Magyarországon. Egy csoporttal Jugoszláviába tar­tottunk. Csak egy nap, az is csak Budapesten. De nagyon régen volt A bátyám viszont egy alkalommal itt töltötte szabadságát a feleségével és ők sokat meséltek az itteni életről. Hoeppner Dietrich (Bécs): Jártam már Budapesten, egy­szer Veszprémben is voltam. Tervezem, hogy rendszeressé teszem magyarországi láto­gatásaimat Bizonyos kontak­tus már alakulóban van az itteni Építőművészet című folyóirattal. Lothar Juckel (Hamburg): Húsz éve az Építőművészet című magyar folyóirat leve­lezője vagyok, valamennyire ismerem az önök építészetét. Igaz, hogy eddig három al­kalommal jártam már Ma­gyarországon, ezen a mostani látogatáson mégis számos új benyomással gazdagodtam. Melyek voltak a leg­szembetűnőbbek? Martin Hartung: Mivel építészettel és formatervezés­sel foglalkozom, úgyszólván minden érdekelt, aminek for­mája van. Nemcsak a tájat, a városokat és a házakat fi­gyeltem, hanem a tárgyakat, a lakberendezési kultúrát, még a divatot is. Már koráb­ban gyanítottam, hogy Ma­gyarország törekszik nemzeti jellege kifejezésére és nem kopírozza a kelet-európai országok építészetét. Nem mondom, hogy emlékeztet a francia, vagy a német épí­tészeti iskolákra, de tapasz­taltam, hogy a magyar kony­ha nagyon jó, kitűnő a ma­gyar bor és az emberek na­gyon barátságosak. Hoeppner Dietrich: A leg­szembetűnőbb a gyors előre­törés a néhány évvel ezelőtt látottakhoz képest. Régen el­követtük például azt a hibát, hogy a lelakott házakat újak­kal váltottuk fel, a régit pe­dig lebontottuk. Most azon­ban példásnak mondhatom, ahogy a magyarok az épí­tészeti emlékeket mentik. Lothar Juckel: Az utóbbi években nagyon sok lakás épült Magyarországon, ugyanakkor látszik, hogy a régi építészetet is megmen­teni igyekeznek, akár úgy is, hogy a régi épületnek új funkciót kölcsönöznek, ven­déglőt, vagy múzeumot ala­kítanak ki falaik között. Ez a dolog most egész Európában reneszánszát éli. Azt hiszem, a régi épületek látványa az emberek történelmi tudatát erősíti. És a panelépítkezés? Martin Hartung: Nálunk Dániában igen fejlett a de­sign, előbbre vagyunk, mint más országok. Lakáson belül több a négyzetméter, több a helyiség és több a családi ház. A legtöbb lakás családi ház, össze sem tudom hason­lítani. Hoeppner Dietrich: Itt a népesség szinte meghárom­szorozódott (a városi népes­ség — J. B.), ami lakásgon­dokat okozott. Bécs lakossága inkább csökken. Nálunk is épül magas ház, de a tenden­cia a kicsit lazább építkezés. Lothar Juckel: Nos, a pa­nelépítkezésnél az a problé­ma, hogy nem túl nagy a va­riációs lehetőség. Ezzel szem­ben minden ember szemé­nek van egy külön igénye. A szem a változatosságot kere­si, amit a tervezőknek terve­zés közben nem volna szabad figyelmen kívül hagyni. Az emberek az optikai élményt keresik környezetükben, ezért vágynak egy családi házra, egy hétvégi házra, vagy csak egy darabka zöldre, amivel egy rész tájat akarnak meg­vásárolni. Egyre többen sza­vaznak a magasházas épít­kezés ellen. A tizedik eme­letről már nem tudja meg­szólítani az anya az óvodába induló gyerekét. Vagy — hogy a szomszédból vegyem a példát — Bécs lakosságá­nak fele rendelkezik valahol egy hétvégi tartózkodási hellyel, amit felfoghatunk második lakásként is. Ennek elérése érdekében autót kell tartania, ezek üzemelteté­séhez pedig az államnak uta­kat kell építenie. Ezt a jelen­séget itt is tapasztaltuk a Ba­laton körül. Végül, milyennek lát­ták városainkat? Hoeppner Dietrich: Nálunk egy időben minden falu akart magának legalább egy ma­gas házat. Ilyen presztízsto­rony néhány itt is látható. Veszprémben például domb­tetőre épült egy. Magas há­zat völgybe kell építeni, mert nemcsak az alul lakók sze­retnének zöldet látni. Ha a toronyház dombra épül, a felsőbb szintek lakói csak az eget láthatják, mindazon­által egy így épített ház a vá­rosképet is összetöri. Veszp­rém egyébként relatív kis vá­rosközponttal bír, de igen sok a parkfelület és a virág. Ezt itt, Székesfehérváron nem tapasztaltuk. Úgy lá­tom, hogy a városközpontok túl sűrűn lakottak, akár öreg, lelakott házakban is, ahol ez már nem gazdaságos. Jónak találom, hogy alacso­nyabb sorházakat építenek, ami jobban megfelel a né­pesség igényeinek, hogy úgy mondjam közelebb áll a la­kásról alkotott elképzelések­hez. Egyébként sok párhuza­mosság akad Bécs és Buda­pest utóbbi századbeli építé­szete között. Lothar Juckel: A nyugat­európai városok olyanok, mint az itteniek. Egy idő­ben ugyanis nálunk is nagy volt a lakások iránti meny­­nyiségi igény. De minden társadalomra jellemző, hogy ha már kielégítette bizonyos irányú igények zömét, újabb igények keletkeznek, és ezek az újabb igények — el kell fogadnunk — az individuali­tás felé mutatnak. A Német Szövetségi Köztársaságban már elmúlt a tömeges lakás­építés időszaka. Előbb-utóbb Magyarországon is törvény­szerűen apadnia kell a roha­mos építkezésnek. Martin Hartung: Amennyit tudunk a magyarországi gaz­dasági reformról, úgy tűnik, jó irányba fejlődik a gazdasá­gi rendszer. Az új lehetőségek szélesre nyitották az utat a minőség javítása előtt. Juhász Béla

Next