Fejér Megyei Hírlap, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
8 OLDAl Petőfi Sándor születésének másfélszázados évfordulóján avatták várossá szülőhelyét, Kiskőröst. A most egy évtizedes város ünnepségsorozattal emlékezik a tíz esztendő fejlődéséről, s egyben Petőfi születésnapjáról, melynek Szilveszter éjszakáján volt 160 esztendeje. A városi művelődési központban állították ki— december 29 és január 15 között — Tavaszy Noémi linómetszet-sorozatát, mellyel a költő emlékének adóznak. Ezúttal ezekből három János vitéz-illusztrációt mutatunk be. Ujszászi Ignác Kodály csöndet vallató emberség - apó kalapjából szarvast itat medvét kerget nézésével igazságért völgybe ballag szimatolják erdők rétek csöndet vallató emberség - apó Déva-vár szivünk megkötött hazával széppel zenével arcod arcunkba falazva - s igy hazug ki hitet éhezi • Lassan, vigyázva, hozta, hozta a tenyerén az ázott szárnyú méhet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa- Pancsa. Arcán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepedett meg a homlokán. — Jaj, apu!... Vigyázz!... Méhecske. Csak le ne essen. — Óvatosan gázolt a somogyi part felé a sekély vízben. — Nehogy locsolj ne gyere közel!... — Figyelmeztetett többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy körültekintéssel kerülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-megállt nézelődött merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, nehogy az önfeledten játszó gyerekek miatt újra vízbe kerüljön a méhecske. Keskenyre húzott tatár szemével minduntalan körbe fürkészett, aztán újra elindult a herényi part felé. Magam pedig mint valami testőr, ugyancsak óvatosan lépegettem mellette. — Segítek — mondtam. — Jó, de van ám más is — szólt, és rövid, göndör haját mutatta. — Nahát! — A feje tetején pedig, mint valami fészekben, katicabogarak piroslottak. — Te kis életmentő — simogattam meg az arcát. — Jaj! Vigyázz!... A méhecske! — Hám... — ki tudja mit „gondolt” a méhecske? ...— Egyszercsak elindult Ancsa- Pancsa tenyeréből fölfelé az apró ujjakon. — Jaj!... Beleesik a buta!... — Ancsa-Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta terelni a tenyere síkjára, a biztonságba. A markát is öblösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a maga szabadságára vágyott. Megindult az apró kislány-ujjak magaslatai felé, hogy majd a legmagasabb pontról elrepüljön. Ancsa-Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára szilánkokba verődtek az enyhén hullámzó víz fénycsillámai. Homlokát ráncolta. — Jaj apu! — Repülni akar, el akar menni... — nyugtattam. — Dehát nem tud, vizes még a szárnya. Újra a vízbe esik szegén... Hallod? ... — Igen, de... — ebben a pillanatban a méhecske valóban el akarta hagyni Ancsa- Pancsa tenyér repülőterét, de nem jutott messzire. Azonnal a vízije kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. Ancsa-Pancsa sikoltva utána kapott, s az újra a tenyerébe hulló, szabadságát áhító kis szárnyashoz enyhén, védőn hozzáért a nagyujj... — Jaj! — kiáltotta Ancsa-Pancsa, mert a méhecske máris szúrt! — Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa- Pancsa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis fővár fullánkja az ujjában. S vele a testének piciny, kiszakadt darabja. Ancsa-Pancsa még így is a vízben vergődő, haláltusáját vívó apró élőlényre gondolt mert akaratlanul is lehajolt. — Ne ... Ne bántsad! Már hiába, úgyis megdöglik. — Jaj, apu!... Miért?... hal meg? ... — így mondta. — Ez az ő sorsa — mondtam csöndesen, és óvatosan kihúztam kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pancsa ujjából. — Hát nem hallottál Bódi bácsitól a méhekről? Ancsa-Pancsa csaknem egy hónapot töltött falun, Zalában a rokonoknál. Nagybátyjának, aki egyébként gépkocsivezető, hátul a kertben méhese van. Több mint húsz család. — De ... De... — szüppögte. — Azt nem mondta Bódi bácsi, hogy mi történik a méhecskékkel, ha valakit megszúrnak? — De mondta... — Még mindig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpantó gondolat suhant át rajtam; a szabadságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomásul. Örök és kiélhetetlen az élőlényekből. Az élet legfontosabb eleme. — Na látod — jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást mondani. Noha láttam az arcán hogy nem fogja föl, ő segíteni akart életet menteni és a méhecske mindezt fájdalmat okozva, és egyúttal a saját pusztulását is tehát fölfoghatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem hessegettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadságnak értelme van! Az ember... — Ancsa- Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna. — Nem tudta mit akarok? ... Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — Ó, a szegény... Együtt lábaltunk kifelé a sekély víziben. A katicákat megmentette, óvatosan helyezte le a fűre, a parttól távolabb. Elnéztem, amint kedvesen, mindenről elfeledkezve dédelgeti őket. Ancsa- Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sérült szárnyú galambot hozott föl a hetedik emeleti lakásba. Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúságot, ha nem sikerül meggyógyítani. Bekötöztük a lábát. Rá se bírt állni. Féloldalra dőlve feküdt a kis papírdobozban. De aztán néhány nap múlva magához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papírdobozt ritka szövésű függönydarabbal takartuk le. Egy idő után már próbálgatta a szárnyát. Csapkolódott. Ancsa-Pancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tornáztatja a száryait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üresen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és elrepült. — Gondolj a galambra — emlékeztettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mellett. — Igen... — de arcát nem emelte föl. Számára szent volt minden, ami él. Szobába tévedt darázs, légy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot. Közben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyárvégi jóidőt. Csak Ancsa-Pancsa állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ugrált fejest már a korábbi években is Szepezden, ahol parközeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félrehúzódott. — A galamb is szerette a szabadságot, és amint meggyógyult, elrepült. Így a természetes. — Próbáltam tovább nyugtatni. — Igen — mondta minden meggyőződés nélkül. Én pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kóbor kutyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szívében ez a szeretet, az életnek, másokénak is a tisztelete? Vagy a felnőttség kikoptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd!... Sokkal több és bántóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az arcát, és az ujját szopja. — Mutasd csak! — Léptem hozzá. Kivette a szájából a mutatóujját. — Hejaj, ez bizony megdagadt. Fáj is? — Nem baj! — mondta szinte kiáltva. Ebben a két szóban megsajdult a méhecske hálátlansága, s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bizony nem, ha a másik nem fogja föl ezt a melengető sugárzást. Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt az ujja, a méhekről beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etetni a méheket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen bebújtak a rések között. — De azt sem bántam, apu. tényleg nem — mondta. Milyen csodálatosan változatos az élet birodalma! Nem értette, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem petézik annyit, amennyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűséges törvénye, akármennyire irgalmatlan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elélhetne a régi ha már új királynőt neveltek, akkor is ... Elélhetne? ...Hát az ember milyen? Erre kellett gondolnom! Ha már megöregszik, vajon méltóit megbecsülik? Közhely ez!.. Közhely — gondoltam tovább, dehát, nem igaz? Az ember mindig irgalmaz? Gyakran még asaját szülőjének sem. Minden továbbélésben ott sandít a pusztítás, a pusztulás? Másként nem lehet? Percekig álltunk némán a napfényben, ketten — egyedül! — a sok vidám és gondtalan embert között. Mintha olykor sötét sugarak is hulltak volna körénk a napból a világra. A fákra, virágokra árnyalt foltjai estek. S ekkor történt az, amiért e sorok papírra kívánkoztak. Ancsa- Pancsa hirtelen hozzám bújt és azt mondta: — Apu!... Mi lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a másikat bántják? — Mi lenne... — a szavak maguktól hulltak ki a számból. Nem az én szavaim voltak. Visszhang volt. A kis ember különös, már-már értelmen túli világból érkező csöndes jajdulása. Mintha ketten maradtunk volna véglegesen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshozsimulva — Hallod apu? ... Mi lenne? — Igen hallom... Mi lenne? Simult hozzám és én hozzá. Apró szél billegtette a fák leveleit finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üzenete. Aranylás volt, az pedig a haldoklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen közeliek. Újra megrázott. — Apu!... Figyelsz?... Mi lenne? — Mi?... — Nem tudtam válaszolni csak még jobban magamhoz szorítottam. Nézett föl rám. Arca szomorú volt, s valóban a vonásaira rajzolódott az a kérdés amire már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán megmoccantam. — Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősödik, mindjárt elmegy a nap, elmegy a nyár. — Jó — mondta, és kézenfogva elindultunk a tó felé. * Kiss Dénes tárcája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán tárca kategóriában II. díjat nyert. Kiss Dénes Ha ölnek, meghalnak Káldi János versei Magyaros Órája már azt csodálom: óriás Hold ül az ágon. Az a kis ág hogyan bírja? Reszket néha, mintha sírna. Tartanám én súlyos terhét, ha mehetnék, segíthetnék. De be vagyok régen zárva vad terembe, éjszakámba. Hófödte vers Tél a földön, tél az egekben. Az egész világ leveleden. Mennek a hóban az anyókák. Fújja szívük az égi nótát. Mindegyiküket hadd öleljem. Tipegnek haza a szivemben. A postásfiút - nagyon fázik - a versem viszi el hazáig. A kis vasutast - megy serényen - bebugyolálja jóreményem. Fű, fa, virág: mind,mind szerelmem Védem őket a vad fagy ellen. Minden élővel vész komázgat. Bújtatok mókust, madárkákat. Csöng a patak a késes szélben: „Ki kell telelni mindenképpen.” FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1983. JANUÁR 8. SZOMBAT