Fejér Megyei Hírlap, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
I Biszey András Szélcsendesítő Napok óta fújt a szél. Nem lehetett elrejtőzni előle, fújt a hegyoldalban, és fújt a tengerparton, besüvített a barlangba, forogva megtáncoltatta a lángokat, és szikraesőt szórt a tűz körül ülők arcába. A barlang mélyén, fönt, ahová nem juthatott fel ember a meredek sziklafalakon, kürtő nyílt, amelyen át máskor elszállt a füst, most azonban onnan is a szél kuhosott, éjszakánként halálra rémítve a hordát. Az emberek félig dermedten hevertek a tűz mellett, a magukra terített állatbőrök sem védték meg őket a hideg széltől. Egy napon Nog hirtelen felállt a tűzmellől, és azt mondta: — Tennünk kell valamit! A horda felparázsló reménnyel vette körül. — Mondd meg, mit termil''1’ f — Mutassunk be engesztelő táncot? — Áldozzunk kecskét a szélnek, és kérjük, hogy másfelé vegye az útját? — Nem! — mondta Nog. Engesztelő táncra és áldozatra nincs szükség. Tudjuk, hogy mitől támad a szél, tehát tehetünk is ellene! — Mit tegyünk? — Mondd gyorsan, mert megfagyunk! Nog csendet intett. — Mi csinálja a szelet? — kérdezte, és magasra emelte a mutatóujját. Senki sem válaszolt. — A szelet a fák csinálják — felelt Nog a saját kérdésére. — Persze a bokrok, sőt a füvek is — tette hozzá —, — de leginkább a fák. Ideoda hajladoznak, attól támad a szél. A horda elismerően felmorajlott. Nog ismét megtalálta a legkézenfekvőbb magyarázatot, amely akármelyiküknek eszébe juthatott volna. — Mit kell tennünk tehát, hogy elcsituljon a szél? — tette föl az újabb kérdést Nog. — Engesztelő táncot kell bemutatnunk a fáknak! — kiáltotta valaki. — Kecskét kell áldoznunk! — vetette ellene más. — Nem! — csattant föl keményen Nog hangja. — Nem könyörgünk többé a fáknak. Fogjatok szerszámokat! Gon elégedetlenül megcsóválta a fejét. — Ki akarod vágni a fákat? — Hatékony és végleges megoldásra van szükség! — mondta Nog. — Ha most tánccal vagy áldozattal meg is szüntetnénk a szelet, néhány nap múlva a fák újat támaszthatnának. Nem fogunk örökké könyörgni nekik! A horda fenyegetően felmorajlott. — Nem akarunk több szelet! — Elég volt a didergésből! — Most leszámolunk a fákkal! Gon az emberek elé állt. — A hideg után mindig meleg jön — mondta. — És a forróságban kellemes a fák lombja alatt az árnyékban pihenni. — Most fázunk! — morogta a horda. — A meleg után ismét hideg jön! — válaszolta Nog. — És a fák akkor újra dermesztő szelet kavart fák! — Kivágni! Kivágni! — zúgta a horda. — Nem vághattok ki minden fát! — kiáltotta Gon. — Hiszen megszámlálhatatlan sokan vannak! A horda elbizonytalankodott. Az emberek várakozva néztek Nogra. — Nem is kell minden fát kivágni — felelte Nog. — Csak azokat, amelyek a barlang közelében vannak! A távolabb álló fák csak hajladozzanak, kavarjanak szelet, ahogy nekik tetszik, az a szél már megenyhülve, simogató szellőként ér ide. — Gyümölcsöt teremnek nekünk! — mondta Gon. — Nem alkuszunk! — kiáltotta Nog. — Vagy minden fát kivágunk a barlang környékén, vagy hozzá se fogjunk! A gyümölcsfák ugyanolyan bűnösök a széltámasztásban, mint a többi fa. — Kivágni! Kivágni! — zúgta a horda. A következő napokban egymás után zuhantak földre a barlang környékén álló fák. A legélesebbre pattintott kőbalták is nehezen roncsolták ugyan a vastag törzseket, de a horda olyan dühös elszántsággal vetette magát rájuk, hogy előbb-utóbb mindegyiknek beteljesedett a sorsa. A szél változatlan erővel fújt, messzire röpítette a lepattanó forgácsokat, port vágott az emberek arcába. Fenyegetően zúgtak a lombok, a vékonyabb fatörzsek vadul hajladoztak. — Csak erőlködjetek! — kiáltotta Nog. — Csak hajladozzatok! Úgysem tudjátok elkerülni baltáink csapásait! Fenyegető zúgásotok nem ijeszt meg bennünket! Gon némán figyelte, hogyan dolgozik a horda. — Hiába vágjátok ki a fákat — mondta Nognak. — A szél nem csitul. Talán nem is a fák csinálják... Nog harsányan felkacagott. — Ha nekem nem hiszel — kiáltotta —, legalább a saját szemednek higgy! Mindig akkor van szél, amikor hajladoznak a fák. — Hiába fáradoztok — mondta Gon makacsul —, a szél inkább erősödött. — Ha majd elegendő fát kivágtunk — felelte Nog —, akkor elcsitul a szél. — De hiába zúg még — tette hozzá — hiába fütyül, és kavarja a port, már nem olyan dermesztően hideg, mint korábban volt. — Megtörölte izzadó homlokát, és elégedett mosollyal nézett Gona. — Sokkal melegebb lett — folytatta. — A dermedtségünk elmúlt, már nem fázunk. Ez is bizonyítja, hogy jó, amit teszünk. A szelet még nem győztük le, de a hideget igen. — Honnan fogod tudni, hogy már elegendő fát vágtatok ki? — kérdezte Gon. — Onnan, hogy eláll a szél, vagy legalábbis csökken az ereje — felelte Nog. — Ez olyan egyszerű, nem is hiszem, hogy magadtól nem jöttél rá. Egy különösen dús lombú, vastag fát vágtak éppen, amelynek kemény törzsével nehezen bírtak a kicsorduló kőbalták. Azután ez a fa is megadta magát, nagy reccsenéssel kidőlt. Abban a pillanatban csökkenni kezdett a szél ereje. Olyan gyorsan történt, hogy szinte észre sem vették, amint a süvítés elhalkult, a port kavaró, hajcibáló vihar simogató szellővé szelídült, csak a beálló nagy csend döbbentette rá a hordát, hogy már nem fúj a szél. Nog a levegőbe hajította a baliját, és felüvöltött. — Győztünk! — Győztünk! — visszhangozta a horda. — Megfékeztük a szelet, legyőztük a fákat! — kiáltotta Nog. Miközben a horda önfeledten ünnepelt, Nog odalépett Gonhoz. Mosolygott. — Látod — mondta szelíden —, ha nyitott szemmel jársz a világban, és megismered a titkait, úrrá lehetsz a természeten. A vén, kerekes hajóról egy vékonyka fiatalember szállt le. Poggyásza nem volt. Könnyen megtalálta, amit keresett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte tőle a fogadós. — Ebédelni szeretnék, de előbb hozzon egy meszellyel. A fogadós elétett egy kancsót, s egy csuprot. Néhány gubás paraszt üldögélt csak a sarokban — ráért, álldogált még egy kicsit. A fiatalember belekóstolt a borba. — Neszmélyi? — kérdezte. — Az. De lehet, hogy almási. De inkább neszmélyi. Azaz, persze hogy neszmélyi. — Szóval feleúton termett. — Valahogy úgy — dünynyögte a korcsmáros. — Nincs azok között különbség! Egyik hegy olyan, mint a másik, higgye az úr! A fiatalember megebédelt, s odaintette a vén fogadóst: — Hol lakik Lévainé? Hozzá tartanék. — Nem Lévainé már az, özvegy Lévainé, de már az se, hanem Végh Mihályné, a Juliska nagyságos asszony, a papunk felesége. Itt lakik, három házzal alább, a templom mellett. Rokona az úr? — Afféle — morogta a vendég. — Vagy inkább a Csokonai Vitéz. — A Veres Vitézről már hallottam, de Csokonai!... Hm. Nem vélekszem Csokonaiakra, igaz, nemigen jár Juliska asszonyomhoz se vendég, se rokon. — Csak pajkoskodtam. Az én nevem: Petőfi Sándor. — Olyan atyafiról se hallottam — ingatta fejét a korcsmáros. A fiatalember a kora őszi napsütésben lenézett a Dunára, ott folyt nem messzire, a kertek alatt, s elindult az Úr háza felé. A plébánia alacsony, de tisztességes lak volt, négy ablakkal nyúlt ki az útra. Hátul az udvarban szilvalekvár Totyogott rézüstben, s az újdonász egy derék termetű, őszes, kövéredő némberrel ült szemközt az első szobában. Ó, csak Lillát hagytad volna, / Csak magát nekem, / Most panaszra nem hajolna / Gyászos énekem. Nézte a némber, nem ... mégse némber ..., a nő homlokát, gondosan fésült, fehéredő haját, s szótlanul tartotta kezében az a könyveket, amelyek nem is voltak olyanok, olyan régiek, csak mintha évszázadok homályából bukkantak volna föl, egy másik, tévedő világból. S az a kézírás! Végigtapogatott — érezte — a betűkön, ama léleknek a domborodásain: Ó, csak Lillát hagytad volna, / Csak magát nekem, / Most panaszra nem hajolna / Gyászos énekem. Nem tudta továbbolvasni, ujja alatt összefonódott Lilla, Csokonai, Debrecen, Komárom, Domby Márton, a jó öreg, akinek most olyan oktalanul a nyomába szegődött. Vagy csak álmodik? A nő a szilvalekvárra gondolt: fortyogott, bugyogott, bugyborékolt. „Én élek és vígan — azt hallom az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal mikor legjobbnak véli és ítéli az úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, akkor a Lidi is férjhez megy.” A Lidi! Fogta ölébe a cifra kis ébenfaládikát. „Oh, kedves édes barátom, áldom azon időket, melyeket veled töltöttem; áldom azon eszközöket, melyek óhajtott barátságodat megesmertették velem; áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet, míg élek. Jó emlékezetedet elviszem gyászos koporsómba.” Gyászos koporsóm... S még most is élek!... Szeme világát lassan, nehézkesen a jövevényre vonta. Milyen fiatal! A gyermekem lehetne, ha lehetett volna gyermekem! Ó, csak Lillát hagytad volna, / Csak magát nekem, / Most panaszra nem hajolna / Gyászos énekem. A gyerekember, a szerkesztő úr, sápadt, sárga, rángatózó arccal ült az asztal túloldalán. Győri László LILLA Hétvégi melléklet Csonkacsütörtöki kakasütés A kakasütés Európában a germán és a nyugati szláv népeknél az ünnepi és a lakodalmi szokásokban jelenik meg. Magyar elnevezése a német Hahnenschlagen tükörfordítása. A 18. században a dunántúli falvakba telepített németek és szlovákok eredeti lakóhelyükről magukkal hozták a kakasütés szokását. Néhány községben a szokás századunk első felében is élt, a baranyai Mozsgón napjainkban is gyakorolják. Korábban a Dunántúl négy településén derítettem fel a kakasütést: Lajoskomáromban és ösküben lakodalmi szokásként, Sóskúton és Mozsgón a hamvazószerdái, illetve a húsvéthétfői elsőlegényválasztás ügyességi játékaként élt. A közelmúltban Veszprém megyében a Kálimedence falvaiban bukkantam a kakasütés nyomára. Itt a farsangvasárnapi, illetve a hamvazószerdát követő csonkacsütörtöki zenészavatáshoz kapcsolódott. Brueghel képén láthatjuk A kakasütés ügyességi játék, ahol az arra jelentkező legény szemét bekötik, kezébe kardot, csépet vagy botot adnak, amivel a nyakig földbeásott, cserépfazék alá tett vagy állványra kötözött kakas fejét kell egy ütésre levágni vagy az állatot agyoncsapni. A sikeres ütést rendesen valamilyen cím, megbízatás elnyerése, elismerés vagy ajándék követi. Ez alól csak a lakodalmi kakasütés a kivétel, ahol hajnal felé elsősorban az álmos vendégek szórakoztatására történt. A szokás középkori eredetét az is jelzi, hogy egyik formáját idősebb Pieter Brueghel németalföldi mester is megörökítette Gyermekjátékok című festményén a 16. században. Képének középső részén két vak fazekast játszó fiú látható. Egy sapkával befedett szemű gyerek a kezében tartott doronggal megpróbálja eltalálni a másik suhanc által egy felfordított, kormos cserépfazékra helyezett kést. Akinek ez sikerült, jutalmat kapott. Eredetileg a fazék alá egy élő kakast rejtettek, a cél egyetlen csapással a fazék összetörése, a kakas agyonütése volt. Prímásavatás kakasnyakvágással Köveskálon (Veszprém m.) 1939-ben a hamvazószerdát követő csonkacsütörtökön rendeztek kakasnyakvágást Szabó Réka László prímássá avatásakor. Szabó Réka József helybeli muzsikus cigány négy fiával együtt játszott zenekarában, amelynek prímásává ekkor legidősebb gyermekét avatták. Az esemény egy jelképes lakodalom keretében játszódott le, ahol a prímásjelölt a vőlegény szerepét játszotta. Menyaszszonynak erre az alkalomra egy jó táncos, módos leányt, Győrffy Sárát, keresztapának Meckler József kocsmárost kérte fel. Csonkacsütörtökön délután két órakor gyülekeztek a falu fiataljai a nagykocsmában. A leányok koszorúslánynak, a legények vőfélynek öltöztek. Indulás előtt minden vőfély koszorúslányt választott magának. Harminc pár vőfély és koszorúslány vonult a menetben. A vőlegény a kiválasztott menyasszony házához ment és a gyülekező helyére vezette őt. A Réka-féle zenekaron kívül a közeli Kapolcsról és Tapolcáról is érkezett egyegy banda. Az egész falu né- Néprajzi gyűjtőúton pe a kocsma előtt várta a szerveződő menetet. Közben a legények egy kakast pálinkás kenyérrel megrészegítettek. A bódult állatot lábainál fogva két hosszú, szalagokkal díszített léchez kötözték. A lakodalmi menetben legelői a vőlegény és a menyasszony haladt. Őket egy pár vőfély és koszorúslány követte. Utánuk vitte négy legény a lécekre kötözött kakast, úgy ahogy a Szent Mihály lovát viszik. Őket a többi vőfély-koszorúslány, majd a falu népe követte. A menetben haladtak a zenészek is, hegedűvel, bőgővel. A Henyei úton Molnár Gábor kocsmája előtt álltak meg. A kocsma előtti tér volt a kakasütés színhelye. Fehér kötényt kötöttek a vőlegény elé, a helybeli tanító katonatiszti kardját adták a kezébe. A kocsma előtt az öreg prímás beköszöntőjében előadta, hogy a mai napon felavatják az új prímást. Erre a keresztapa így szólt: „De csak akkor, ha egy vágásra le tudja vágni a kakas fejét!”. A beköszöntő után a prímásjelölt egyetlen kardvágással leütötte a kakas fejét, amire a jelenlevő zenekarok nagy zendülettel reagáltak. Rögtön ittak is a sikeres kakasnyakvágás örömére, majd továbbvonultak a Meckler-kocsmába. Itt vették le a lécekről a fejnélküli kakast, s a vendégzenészek számára főzitek meg azt. A Meckler-vendéglőben a kakasütés résztvevői egyet ittak, táncoltak, majd hazamentek vacsorázni. A vőfélyeket a koszorúslányok hívták meg vacsorára, amiért az esti bálra a vőfélyek fizették be őket. A bál valamennyi résztvevője éjfélkor egy friss csárdásra menyasszonytáncot járt a felkért menyasszonynyal. Az összegyűlt pénzt a frissen avatott prímás kapta meg. A menyasszonytánc után a bál tovább tartott reggelig. Köveskálon 1940-ben csonkacsütörtökön ifjabb Szabó Réka József prímássá avatássakor azonos módon ismétlődött meg a kakasütés. A menyasszony ekkor Varga Jolán volt. Új nagybőgős a bandában Szentbékállán 1941-ben farsangvasárnapon kakasütéssel vették be a kapolcsi bandába nagybőgősnek Horváth László 19 éves cigánylegényt. A községi ifjúsági egyesület által rendezett bálokon évtizedeken keresztül a kapolcsi zenekar játszott, ezért úgy döntöttek, hogy az új bandatagot Szentbékállán avatják fel. A jelölt menyasszonyának Istvándi Máriát, keresztapjának Németh Gyulát, az ifjúsági egyesület pénztárosát kérte fel. Az első vőfély Ohárczy Lajos, az első koszorúslány a köveskáli Réka-kontrás lánya volt. Tíz pár vőfély és koszorúslány vett részt az eseményen. A vőfélyek sorozás előtt álló, 18—20 év körüli legényekből kerültek ki. A résztvevők farsangvasárnap délután a Lakosy Jenőféle kocsmában gyülekeztek. Innen indult a lakodalmas menet az ifjúsági egyesület kultúrházához. Elöl két legény vitte a lécekhez kötözött fehér-tarka kakast, amit a felkért keresztapa adott. A vőlegény az első koszorúslánynyal, a menyasszony az elsővőféllyel vonult. Őket a vőfélyek, koszorúslányok követték. A kakasütés a keresztapa udvarán történt, ami a kultúrházzal szemben van. Az udvarba érve a prímás felköszöntőjében elmondta, hogy ma bandataggá avatják a legényt. Keresztapja erre azt válaszolta, hogy az csak akkor válhat a banda tagjává, ha egyetlen kardvágással le tudja vágni a kakas fejét. A legény sikeres vágására a banda egy zendítéssel felelt, amit a jelenlevők éljenzése követett. Felkért keresztapja ezután uzsonnát és bort adott a kakasütés szereplőinek. A kakast is az ő házánál főzték meg a zenekar számára. A szentbékállai kakasütést az ifjúsági egyesület kultúrházának nagytermében rendezett bál követte, ahol már az új bandatag is muzsikált. Javára éjfélkor itt is menyasszonytáncot jártak. Lukács László néprajzos muzeológus |