Fejér Megyei Hírlap, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

I Biszey András Szélcsendesítő Napok óta fújt a szél. Nem lehetett elrejtőzni előle, fújt a hegyoldalban, és fújt a tengerparton, besüvített a barlangba, forogva megtán­coltatta a lángokat, és szikra­­­­esőt szórt a tűz körül ülők arcába. A barlang mélyén, fönt, ahová nem juthatott fel ember a meredek szikla­falakon, kürtő nyílt, amelyen át máskor elszállt a füst, most azonban onnan is a szél kuhosott, éjszakánként halál­ra rémítve a hordát. Az em­berek félig dermed­ten hever­tek a tűz mellett, a magukra terített állatbőrök sem véd­ték meg őket a hideg széltől. Egy napon Nog hirtelen felállt a tűz­­mellől, és azt mondta: — Tennünk kell valamit! A horda felparázsló re­ménnyel vette körül. — Mondd meg, mit te­rm­­il''1’ f — Mutassunk be engeszte­lő táncot? — Áldozzunk kecskét a szélnek, és kérjük, hogy más­felé vegye az útját? — Nem! — mondta Nog. Engesztelő táncra és áldozat­ra nincs szükség. Tudjuk, hogy mitől támad a szél, te­hát tehetünk is ellene! — Mit tegyünk? — Mondd gyorsan, mert megfagyunk! Nog csendet intett. — Mi csinálja a szelet? — kérdezte, és magasra emelte a mutatóujját. Senki sem válaszolt. — A szelet a fák csinálják — felelt Nog a saját kérdé­sére. — Persze a bokrok, sőt a füvek is — tette hozzá —, — de leginkább a fák. Ide­­oda hajladoznak, attól támad a szél. A horda elismerően felmo­­rajlott. Nog ismét megtalálta a legkézenfekvőbb magyará­zatot, amely akármelyikük­nek eszébe juthatott volna. — Mit kell tennünk tehát, hogy elcsituljon a szél? — tette föl az újabb kérdést Nog. — Engesztelő táncot kell bemutatnunk a fáknak! — kiáltotta valaki. — Kecskét kell áldoznunk! — vetette ellene más. — Nem! — csattant föl keményen Nog hangja. — Nem könyörgünk többé a fáknak. Fogjatok szerszámo­kat! Gon elégedetlenül meg­csóválta a fejét. — Ki akarod vágni a fá­kat? — Hatékony és végleges megoldásra van szükség! — mondta Nog. — Ha most tánccal vagy áldozattal meg is szüntetnénk a szelet, né­hány nap múlva a fák újat támaszthatnának. Nem fo­gunk örökké könyörgni ne­kik! A horda fenyegetően fel­­morajlott. — Nem akarunk több sze­let! — Elég volt a didergésből! — Most leszámolunk a fákkal! Gon az emberek elé állt. — A hideg után mindig meleg jön — mondta. — És a forróságban kellemes a fák lombja alatt az árnyékban pihenni. — Most fázunk! — morog­ta a horda. — A meleg után ismét hi­deg jön! — válaszolta Nog. — És a fák akkor újra der­mesztő szelet kavart fák! — Kivágni! Kivágni! — zúgta a horda. — Nem vághattok ki min­den fát! — kiáltotta Gon. — Hiszen megszámlálhatat­lan sokan vannak! A horda elbizonytalanko­dott. Az emberek várakozva néztek Nogra. — Nem is kell minden fát kivágni — felelte Nog. — Csak azokat, amelyek a bar­lang közelében vannak! A távolabb álló fák csak hajla­dozzanak, kavarjanak szelet, ahogy nekik tetszik, az a szél már megenyhülve, simo­gató szellőként ér ide. — Gyümölcsöt teremnek nekünk! — mondta Gon. — Nem alkuszunk! — ki­áltotta Nog. — Vagy minden fát kivágunk a barlang kör­nyékén, vagy hozzá se fog­junk! A gyümölcsfák ugyan­olyan bűnösök a széltámasz­tásban, mint a többi fa. — Kivágni! Kivágni! — zúgta a horda. A következő napokban egymás után zuhantak föld­re a barlang környékén álló fák. A legélesebbre pattintott kőbalták is nehezen roncsol­ták ugyan a vastag törzseket, de a horda olyan dühös el­szántsággal vetette magát rájuk, hogy előbb-utóbb mindegyiknek beteljesedett a sorsa. A szél változatlan erő­vel fújt, messzire röpítette a lepattanó forgácsokat, port vágott az emberek arcába. Fenyegetően zúgtak a lom­bok, a vékonyabb fatörzsek vadul hajladoztak. — Csak erőlködjetek! — kiáltotta Nog. — Csak hajla­dozzatok! Úgysem tudjátok elkerülni baltáink csapásait! Fenyegető zúgásotok nem ijeszt meg bennünket! Gon némán figyelte, ho­gyan dolgozik a horda. — Hiába vágjátok ki a fá­kat — mondta Nognak. — A szél nem csitul. Talán nem is a fák csinálják... Nog harsányan felkaca­gott. — Ha nekem nem hiszel — kiáltotta —, legalább a saját szemednek higgy! Min­dig akkor van szél, amikor hajladoznak a fák. — Hiába fáradoztok — mondta Gon makacsul —, a szél inkább erősödött. — Ha majd elegendő fát kivágtunk — felelte Nog —, akkor elcsitul a szél. — De hiába zúg még — tette hozzá — hiába fütyül, és kavarja a port, már nem olyan der­mesztően hideg, mint koráb­ban volt. — Megtörölte izza­dó homlokát, és elégedett mosollyal nézett Gon­a. — Sokkal melegebb lett — foly­tatta. — A dermedtségünk elmúlt, már nem fázunk. Ez is bizonyítja, hogy jó, amit teszünk. A szelet még nem győztük le, de a hideget igen. — Honnan fogod tudni, hogy már elegendő fát vág­tatok ki? — kérdezte Gon. — Onnan, hogy eláll a szél, vagy legalábbis csökken az ereje — felelte Nog. — Ez olyan egyszerű, nem is hiszem, hogy magadtól nem jöttél rá. Egy különösen dús lombú, vastag fát vágtak éppen, amelynek kemény törzsével nehezen bírtak a kicsorduló kőbalták. Azután ez a fa is megadta magát, nagy reccse­­néssel kidőlt. Abban a pilla­natban csökkenni kezdett a szél ereje. Olyan gyorsan történt, hogy szinte észre sem vették, amint a süvítés elhal­kult, a port kavaró, hajcibáló vihar simogató szellővé sze­lídült, csak a beálló nagy csend döbbentette rá a hor­dát, hogy már nem fúj a szél. Nog a levegőbe hajította a bal­iját, és felüvöltött. — Győztünk! — Győztünk! — visszhang­­­ozta a horda. — Megfékeztük a szelet, legyőztük a fákat! — kiáltot­ta Nog. Miközben a horda önfeled­ten ünnepelt, Nog odalépett Gonhoz. Mosolygott. — Látod — mondta szelí­den —, ha nyitott szemmel jársz a világban, és megis­mered a titkait, úrrá lehetsz a természeten. A vén, kerekes hajóról egy vékonyka fiatalember szállt le. Poggyásza nem volt. Könnyen megtalálta, amit keresett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte tőle a fogadós. — Ebédelni szeretnék, de előbb hozzon egy meszellyel. A fogadós elétett egy kan­­csót, s egy csuprot. Néhány gubás paraszt üldögélt csak a sarokban — ráért, álldogált még egy kicsit. A fiatalember belekóstolt a borba. — Neszmélyi? — kérdezte. — Az. De lehet, hogy al­­mási. De inkább neszmélyi. Azaz, persze hogy neszmélyi. — Szóval feleúton termett. — Valahogy úgy — düny­­nyögte a korcsmáros. — Nincs azok között különbség! Egyik hegy olyan, mint a má­sik, higgye az úr! A fiatalember megebédelt, s odaintette a vén fogadóst: — Hol lakik Lévainé? Hoz­zá tartanék. — Nem Lévainé már az, özvegy Lévainé, de már az se, hanem Végh Mihályné, a Juliska nagyságos asszony, a papunk felesége. Itt lakik, három házzal alább, a temp­lom mellett. Rokona az úr? — Afféle — morogta a vendég. — Vagy inkább a Csokonai Vitéz. — A Veres Vitézről már hal­lottam, de Csokonai!... Hm. Nem vélekszem Csokonaiak­ra, igaz, nemigen jár Juliska asszonyomhoz se vendég, se rokon. — Csak pajkoskodtam. Az én nevem: Petőfi Sándor. — Olyan atyafiról se hal­lottam — ingatta fejét a korcsmáros. A fiatalember a kora őszi napsütésben lenézett a Du­nára, ott folyt nem messzire, a kertek alatt, s elindult az Úr háza felé. A plébánia ala­csony, de tisztességes lak volt, négy ablakkal nyúlt ki az útra. Hátul az udvarban szilvalekvár Totyogott rézüst­ben, s az újdonász egy derék termetű, őszes, kövéredő némberrel ült szemközt az első szobában. Ó, csak Lillát hagytad vol­na, / Csak magát nekem, / Most panaszra nem hajolna / Gyászos énekem. Nézte a némber, nem ... mégse némber ..., a nő hom­lokát, gondosan fésült, fe­héredő haját, s szótlanul tar­totta kezében az a könyveket, amelyek nem is voltak olyan­ok, olyan régiek, csak mint­ha évszázadok homályából bukkantak volna föl, egy má­sik, tévedő világból. S az a kézírás! Végigtapogatott — érezte — a betűkön, ama lé­leknek a domborodásain: Ó, csak Lillát hagytad vol­na, / Csak magát nekem, / Most panaszra nem hajolna / Gyászos énekem. Nem tudta továbbolvasni, ujja alatt összefonódott Lilla, Csokonai, Debrecen, Komá­rom, Domby Márton, a jó öreg, akinek most olyan ok­talanul a nyomába szegődött. Vagy csak álmodik? A nő a szilvalekvárra gon­dolt: fortyogott, bugyogott, bugyborékolt. „Én élek és vígan — azt hallom az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazál­­tal mikor legjobbnak véli és ítéli az úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, akkor a Lidi is férjhez megy.” A Lidi! Fogta ölébe a cifra kis ébenfaládikát. „Oh, kedves édes barátom, áldom azon időket, melyeket veled töltöttem; áldom azon eszközöket, melyek óhajtott barátságodat megesmertették velem; áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet, míg élek. Jó emlékezetedet elvi­szem gyászos koporsómba.” Gyászos koporsóm... S még most is élek!... Szeme világát lassan, nehézkesen a jövevényre vonta. Milyen fiatal! A gyermekem lehet­ne, ha lehetett volna gyerme­kem! Ó, csak Lillát hagytad vol­na, / Csak magát nekem, / Most panaszra nem hajolna / Gyászos énekem. A gyerekember, a szerkesz­tő úr, sápadt, sárga, rángató­zó arccal ült az asztal túlol­dalán. Győri László LILLA Hétvégi melléklet Csonkacsütörtöki kakasütés A kakasütés Európában a germán és a nyugati szláv népeknél az ünnepi és a la­kodalmi szokásokban jelenik meg. Magyar elnevezése a német Hahnenschlagen tü­körfordítása. A 18. században a dunántúli falvakba telepí­tett németek és szlovákok eredeti lakóhelyükről maguk­kal hozták a kakasütés szo­kását. Néhány községben a szokás századunk első felé­ben is élt, a baranyai Mozs­­gón napjainkban is gyakorol­ják. Korábban a Dunántúl négy településén derítettem fel a kakasütést: Lajoskomá­­romban és ösküben lakodal­mi szokásként, Sóskúton és Mozsgón a hamvazószerdái, illetve a húsvéthétfői elsőle­­gényválasztás ügyességi játé­kaként élt. A közelmúltban Veszprém megyében a Káli­medence falvaiban bukkan­tam a kakasütés nyomára. Itt a farsangvasárnapi, illetve a hamvazószerdát követő cson­kacsütörtöki zenészavatáshoz kapcsolódott. Brueghel képén láthatjuk A kakasütés ügyességi já­ték, ahol az arra jelentkező legény szemét bekötik, kezé­be kardot, csépet vagy botot adnak, amivel a nyakig föld­beásott, cserépfazék alá tett vagy állványra kötözött ka­kas fejét kell egy ütésre le­vágni vagy az állatot agyon­csapni. A sikeres ütést ren­desen valamilyen cím, meg­bízatás elnyerése, elismerés vagy ajándék követi. Ez alól csak a lakodalmi kakasütés a kivétel, ahol hajnal felé első­sorban az álmos vendégek szórakoztatására történt. A szokás középkori erede­tét az is jelzi, hogy egyik for­máját idősebb Pieter Brueghel németalföldi mester is meg­örökítette Gyermekjátékok című festményén a 16. szá­zadban. Képének középső ré­szén két vak fazekast játszó fiú látható. Egy sapkával be­fedett szemű gyerek a kezé­ben tartott doronggal megpró­bálja eltalálni a másik suhanc által egy felfordított, kormos cserépfazékra helyezett kést. Akinek ez sikerült, jutalmat kapott. Eredetileg a fazék alá egy élő kakast rejtettek, a cél egyetlen csapással a fa­zék összetörése, a kakas agyonütése volt. Prímásavatás kakasnyakvágással Köveskálon (Veszprém m.) 1939-ben a hamvazószerdát követő csonkacsütörtökön rendeztek kakasnyakvágást Szabó Réka László prímássá avatásakor. Szabó Réka Jó­zsef helybeli muzsikus cigány négy fiával együtt játszott zenekarában, amelynek prí­másává ekkor legidősebb gyermekét avatták. Az ese­mény egy jelképes lakodalom keretében játszódott le, ahol a prímásjelölt a vőlegény szerepét játszotta. Menyasz­­szonynak erre az alkalomra egy jó táncos, módos leányt, Győrffy Sárát, keresztapának Meckler József kocsmárost kérte fel. Csonkacsütörtökön délután két órakor gyülekez­tek a falu fiataljai a nagy­kocsmában. A leányok koszo­rúslánynak, a legények vő­félynek öltöztek. Indulás előtt minden vőfély koszo­rúslányt választott magának. Harminc pár vőfély és koszo­rúslány vonult a menetben. A vőlegény a kiválasztott menyasszony házához ment és a gyülekező helyére vezette őt. A Réka-féle zenekaron kívül a közeli Kapolcsról és Tapolcáról is érkezett egy­­egy banda. Az egész falu né- Néprajzi gyűjtőúton pe a kocsma előtt várta a szerveződő menetet. Közben a legények egy kakast pálin­kás kenyérrel megrészegítet­tek. A bódult állatot lábai­nál fogva két hosszú, szala­gokkal díszített léchez kötöz­ték. A lakodalmi menetben leg­elői a vőlegény és a meny­asszony haladt. Őket egy pár vőfély és koszorúslány követ­te. Utánuk vitte négy legény a lécekre kötözött kakast, úgy ahogy a Szent Mihály lovát viszik. Őket a többi vő­fély-koszorúslány, majd a fa­lu népe követte. A menetben haladtak a zenészek is, hege­dűvel, bőgővel. A Henyei úton Molnár Gá­bor kocsmája előtt álltak meg. A kocsma előtti tér volt a kakasütés színhelye. Fehér kötényt kötöttek a vőlegény elé, a helybeli tanító katona­tiszti kardját adták a kezébe. A kocsma előtt az öreg prí­más beköszöntőjében előadta, hogy a mai napon felavatják az új prímást. Erre a ke­resztapa így szólt: „De csak akkor, ha egy vágásra le tudja vágni a kakas fejét!”. A beköszöntő után a prímás­jelölt egyetlen kardvágással leütötte a kakas fejét, amire a jelenlevő zenekarok nagy zendülettel reagáltak. Rögtön ittak is a sikeres kakasnyak­­vágás örömére, majd tovább­vonultak a Meckler-kocsmá­­ba. Itt vették le a lécekről a fejnélküli kakast, s a vendég­­zenészek számára főzitek meg azt. A Meckler-vendéglőben a kakasütés résztvevői egyet ittak, táncoltak, majd haza­mentek vacsorázni. A vőfé­lyeket a koszorúslányok hív­ták meg vacsorára, amiért az esti bálra a vőfélyek fizették be őket. A bál valamennyi résztvevője éjfélkor egy friss csárdásra menyasszonytáncot járt a felkért menyasszony­nyal. Az összegyűlt pénzt a frissen avatott prímás kapta meg. A menyasszonytánc után a bál tovább tartott reggelig. Köveskálon 1940-ben cson­kacsütörtökön ifjabb Szabó Réka József prímássá avatás­­sakor azonos módon ismétlő­dött meg a kakasütés. A menyasszony ekkor Varga Jolán volt. Új nagybőgős a bandában Szentbékállán 1941-ben far­sangvasárnapon kakasütés­sel vették be a kapolcsi ban­dába nagybőgősnek Horváth László 19 éves cigánylegényt. A községi ifjúsági egyesület által rendezett bálokon évti­zedeken keresztül a kapolcsi zenekar játszott, ezért úgy döntöttek, hogy az új banda­tagot Szentbékállán avatják fel. A jelölt menyasszonyá­nak Istvándi Máriát, kereszt­apjának Németh Gyulát, az ifjúsági egyesület pénztárosát kérte fel. Az első vőfély Oh­­­árczy Lajos, az első koszorús­lány a köveskáli Réka-kont­­rás lánya volt. Tíz pár vőfély és koszorúslány vett részt az eseményen. A vőfélyek soro­zás előtt álló, 18—20 év kö­rüli legényekből kerültek ki. A résztvevők farsangvasár­nap délután a Lakosy Jenő­­féle kocsmában gyülekeztek. Innen indult a lakodalmas menet az ifjúsági egyesület kultúrházához. Elöl két le­gény vitte a lécekhez kötö­zött fehér-tarka kakast, amit a felkért keresztapa adott. A vőlegény az első koszorúslány­­nyal, a menyasszony az első­vőféllyel vonult. Őket a vő­félyek, koszorúslányok követ­ték. A kakasütés a kereszt­apa udvarán történt, ami a kultúrházzal szemben van. Az udvarba érve a prímás felköszöntőjében elmondta, hogy ma bandataggá avatják a legényt. Keresztapja erre azt válaszolta, hogy az csak akkor válhat a banda tagjá­vá, ha egyetlen kardvágással le tudja vágni a kakas fejét. A legény sikeres vágására a banda egy zendítéssel felelt, amit a jelenlevők éljenzése követett. Felkért keresztapja ezután uzsonnát és bort adott a kakasütés szereplőinek. A kakast is az ő házánál főzték meg a zenekar számára. A szentbékállai kakasütést az ifjúsági egyesület kul­­túrházának nagytermében rendezett bál követte, ahol már az új bandatag is mu­zsikált. Javára éjfélkor itt is menyasszonytáncot jártak. Lukács László néprajzos muzeológus |

Next