Fejér Megyei Hírlap, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-25 / 149. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1983. JÚNIUS 25. SZOMBAT Észrevétlenül, várakozva A munka nekik az életet jelenti Minden szülő a legszebb, legokosabb kisgyereket ál­modja magának. Fájdalma, megrázkódtatása határtalan, amikor rádöbben, az övé más, mint a többi. Ezen a sorsdön­tő fordulón azonban nem ma­rad egyedül. Orvosok, peda­gógusok fogják meg a kezét és segítik abban, hogy eltérő fejlődésű gyermeke harmo­nikus személyiségű emberré váljon. A szülő és az iskola önma­gában nem elég. A társadalom intézményei mellett az „utca­emberének” megértésére is szükség van ahhoz, hogy ezek a gyerekek beilleszkedjenek közéjük. Ezért született ez a riport. A fogyatékosok intézmé­nyes nevelése Magyarorszá­gon is több mint százéves múltra tekinthet vissza. Ahogy a bajt felismerték, úgy gondoskodtak javításá­ról: 1802-ben a siketek, 1821- ben a vakok, és legkésőbb (1875-ben) az értelmi fogya­tékosok gyógyításához fogtak. A századfordulón már kisegí­tő iskolák vannak. 1945-ben ötezer, ma 47 ezer gyereket nevelnek intézményesen, a tanköteles korú gyermekek 2,5—3 százaléka tanul ezek­ben a speciális iskolákban. Az értelmi fogyatékosok oktató-nevelő munkájában az utóbbi tíz évben igen nagy fejlődés ment végbe. Az 1972- es oktatáspolitikai határozat rájuk is vonatkozott. Az álta­lános iskolai új tanterveket követően, egy év késéssel év­ről évre, osztályfokonként új módszer szerint tanítanak. A 83/84-es tanévben már a har­madik osztályosok kapják meg az új könyveket. Előttem a színes, érdekes, nézegetésre, belerajzolásra hí­vó elsős, másodikos tanköny­vek. Az olvasókönyv első lá­tásra egyetlen dologban tér el az általános iskolákétól: az olvasmányok szótagolva van­nak. Az írás, munkafüzet megegyezik az elsőssel, illetve szebb, színesebb, munkálta­­tóbb annál. Mondják, hogy nemcsak az általános iskolai tanítók, hanem külföldiek is viszik a kisegítő iskolai tan­könyveket, amelyek között több nívódí­jat kapott. Forga­tom a hetedikes magyar iro­dalom könyvét, Arany Toldi­jával foglalkoznak a gyere­kek, de a nyolcadikosoknak épp úgy megtanítják a szim­bólumot vagy a mondattant, mint Magyarország felszaba­dulás utáni történelmét. — Követelményrendszerünk — mondja Ábrahám Istvánné megyei gyógypedagógiai szak­­felügyelő, aki a dunántúli szakfelügyelők szakmai mun­kaközösségének vezetője is — ma már ugyanúgy törzs­anyagra és kiegészítő anyag­ra oszlik, mint máshol — elő­ször a gyógypedagógia törté­netében. Az új tantervek erő­sen megközelítik az általános iskolai nevelést tartalmában és szerkezetében is. Nem ön­célúan állították össze a tar­talmát, hanem a társadalmi fejlődéshez igazodva, a társa­dalom követelményeihez al­kalmazkodva. Az új tanterv­ről bebizonyosodott, hogy ta­nítható, sőt, a gyerekek telje­sítőképes tudása megnöveke­dett.. A könyvek az ismeretek állandó alkalmazását kíván­ják, ezt segítik elő. A kisegítő iskolák, ahol az enyhén eltérő értelmi fejlő­désű gyermekek nevelését, oktatását végzik, kemény munkával próbálják magu­kat, gyermekeiket megismer­tetni, elfogadtatni a társada­lommal. Ez elsősorban a taná­rok szemléletének megújítását kívánta. A legfontosabb an­nak átérzése volt, hogy az itt tanuló gyerekek nem értelmi fogyatékosak, hanem eltérő értelmi fejlődésűek. Nem a hiányt, hanem a másságot he­lyezik előtérbe. Az értelmi fogyatékosság nem azonos az elmebajjal; egy elmebajosból lehet egyetemi tanár, egy kisegítő iskolásból soha. Ezek a gyerekek sérültek, értelmi fejlődésük lelassult, hosszabb utat kell megtenniük ugyan­ahhoz az eredményhez, mint másnak, de eljuthatnak oda. Másrészt: ez nem állandó ál­lapot, hanem különböző mér­tékben, de megvalósul a gye­rekek fejlődése. — A társadalom előtt nyi­tottabbá tettük a kisegítő is­koláinkat (amelyből öt műkö­dik Fejér megyében) — tud­tuk meg Ábrahám Istvánné­­tól. — Az általános iskolák­kal közös vetélkedőkön vet­tünk részt, természetesen olyan tárgyakban, amelyek­ben a mi gyerekeink is felve­hetik a versenyt, sport, kultu­rális tevékenységek. A szülők­nek nyílt napokat szervez­tünk, a gyermekmunkákból kiállításokat rendeztünk, amelyre politikai, állami ve­zetőket is meghívtunk. Kap­csolatokat teremtettünk szo­cialista brigádokkal, ünnepsé­gekre látogattunk. A tantervben van egy olyan tárgy, amelynek „Bevezetés a termelőmunkába” a neve. A gyerekek közhasznú társadal­mi munkaként üzemekbe mennek, hogy ott a helyszí­nen tanulják meg a munká­hoz való viszonyt, a munkatár­sakhoz való alkalmazkodást. A gyakorlatban neveljük munkára őket. Ezeknek az eltérő értelmi fejlődésű fiataloknak is ép­pen olyan jogai, kötelességei vannak, mint bárki másnak, és ezeket a társadalom em­bersége­ biztosítja számukra, különböző törvényekbe fog­laltan. A legelső, legfonto­­sabb, az élettel egyenértékű a munkához való jog. Náluk nem egyszerű szólam, hogy a munka teszi őket egyenrangú emberré. — A mi brigádunkban van egy értelmi fogyatékos kis­lány — meséli egy szép, bar­­naszemű fiatalasszony. — Mit szaladgáltam, kértem a többieket, ne gúnyoljátok ki, segítsünk neki. Dolgozunk he­lyette, a legegyszerűbb mun­kákat bízzuk rá, mindennap jön, ... a szeme könnybe lá­bad. A kisgyereke a marton­­vásári foglalkoztató intézet növendéke. — Felmértük — mondja Pápay Ágoston, a martonvá­­sári intézet igazgatója —, hogy a gyerekeink tíz év alatt hol helyezkedtek el. Volt egy nagy, erős fiú, az édesapja­­bevitte az üzembe, együtt jár­nak dolgozni. Két lányunk a kórház mosodájában van. Más az állattenyésztésben helyez­kedett el. Ha megfelelő a szü­lői háttér, még a mi középsú­lyos, illetve súlyosan eltérő gyerekeink is be tudnak épül­ni a dolgozó emberek közé. Nincs olyan gyerekünk a 160 közül, aki valamilyen munkát ne bírna elvégezni. (A kisegítő iskolát végzett gyerekeket könnyebben be­fogadják. A gond a­­súlyos, halmozottan sérült gyerekek elhelyezésével van — közülük 160-at a martonvásári foglal­koztató intézetben nevelnek.) A kisegítő iskolás gyerekek önálló életvitelre alkalmasak lesznek, a foglalkoztató inté­zetbeliek nem. Születésüktől fogva életük végéig támaszra van szüksé­gük. — És ha mi meghalunk, mi lesz velük? — kérdik a szülők. Ki veszi magára egy felnőtt ember istápolásának terhét a szülőn kívül? Két éve alakult meg az ér­telmi fogyatékosok érdekvé­delmét szolgáló szekció, amelynek megyei szervezete egy éve, 1982 júniusában tar­totta alakuló ülését. A hét­tagú vezetőség minden egyes tagja társadalmi munkában végzi munkáját, hivatalból részt vesz dr. Wilhelm Ottó, a fejlődési rendellenességek orvosa és jogtanácsosként dr. Szabó József. A vezetőség tagja a fentiekben már be­mutatott Ábrahám Istvánné is, aki életrehívója volt a szer­vezetnek. — Abban térünk el más ér­­dekvéelmi csoportosulástól, hogy itt nem maguk a fogya­tékosok, hanem szüleik és bárki tag lehet, aki az ügyü­ket szolgálni akarja. A hóna­pok első hétfőjén tartunk fo­gadóórákat a kisegítő iskola könyvtárszobájában. (Az ud­varról nyílik a tornaterem mellé tapasztott kis ház szimpla ajtaja, kívülről in­kább felvonulási épületnek látszik, mint könyvtárnak. De az ügy szeretetéből, ingyen kapták.­ Itt bárki, bármilyen gondját elmondhatja, ingye­nes jogi, egészségügyi, peda­gógiai tanácsot kap, és mun­kavállalásánál, elhelyezkedé­sénél segítséget.­­ Az oktatási intézmények csak a tanköteles korú gyer­mekekkel foglalkoznak. Az érdekvédelmi szervezet szere­pe nagyobb, a hat év alattia­kat és a felnőtteket is képvi­seli. Munkaterv szerint dol­gozunk, legfontosabb felada­tunk a hat éven aluliak rend­szeres fejlesztő foglalkozásá­nak beindítása és a végzett fiatalok munkába állítása. Az első, a fejlesztő foglalkozás tervezete a megyei tanács vk művelődésügyi osztályán van, az egészségüggyel közösen dolgoznak rajta. A végzős fia­taljainknak pedig olyan mun­kalehetőségeket keresünk, ahol képességeiknek megfele­lő munkát kapnának.­­ Rettentően fontos olyan közösségek felkutatása, ahol befogadnák, szeretnék őket, ahol a jól végzett feladato­kért egyenrangúnak tekinte­nék őket. Rengeteg negatív tapasztalatunk van. Kineve­tik, kihasználják, megalázzák ezeket a gyerekeket, pedig a munka az ő személyiségük­höz is éppúgy hozzátartozik, része van abban, hogy teljes életet éljenek. Kevesen tud­ják, hogy a súlyosabb fogya­tékosságban szenvedők is jó munkaerők lesznek.­­ Jól bír­ják a monoton, egy-két mun­kaműveletre korlátozódó sza­lagmunkát. Nem ismerik őket, félnek tőlük, gúnyolják őket.­­ Tizennégy évesen kerül­nek k­i .a gyerekek az intézeteik­ből, és dolgoznának. Az ipari üzemek azonban csak négy­órára vehetik fel őket, a tör­vények értelmében. A gyerek otthon van, a szülei munká­ban. Megszokta a közösséget, a folytonos foglalkoztatást, annak hiányában otthon gyakran dementálódik, leépül. Bedobják őket az életbe. De melyik tizennégy éves állja meg a helyét? — kérdezi Pá­pay Ágoston. — A mi gyere­keink súlyosan fogyatékos gyerekek. Állandó felügyelet­re van szükségük. Az egész­ségügyi foglalkoztató intézetek azonban csak 16 éves kortól veszik fel őket. Mi lesz ve­lük? Egyedül otthon? És ha még ezt kis is bírnák, a társ­­talanság is borzasztó. A szülő munka után fáradtan hazaér, bele tudja élni magát egy sú­lyosan fogyatékos gyermek világába? Mi a megoldás? — Martonvásáron, évente hat és fél millió forintot köl­tünk a foglalkoztató fenntar­tására. Ha a gyerekek foglal­koztatása 14 éves koruk után nem folytatódik, összeomlik a rendszer. Ki kéri azt számon, hogy hasznosan költöttük-e el ezt a pénzt? Jó lenne, vállal­nánk is, ha az intézet terüle­tére egy továbbképző iskolát telepítenének, amelyben eze­ket a gyerekeket megtarthat­nánk 16 éves korukig. Minden kiszolgáló helyiség adott, ezekben töretlenül folytatód­na a nevelésük, sőt ipari munkát végezve, eltartásuk­hoz is hozzájárulnának.­­ Azon túl pedig, az öregek napközi otthonainak mintájára „bejáró” szociális foglalkozta­tókat lehetne létrehozni, ahol napjában háromszori étkezés, felügyelet mellett bedolgozói tevékenységet végeznének. Polgárdi-Tekerespusztán van ehhez hasonló bentlakásos otthon felnőtteknek; Budake­szin, Budapesten, Békéscsa­bán is nagyszerű intézmé­nyek születtek. Az itt élő, dolgozó emberek munka­könyvet kapnak, munkáju­kért bér jár nekik, öregségük­re nyugdíj, nem adományból, segélyből tartják el magukat. Mivel pedig 14 és 27 éves kor között igen nagy szellemi vál­tozás jöhet létre, a foglalkoz­tatókból akkor engedik el őket, ha már képesek a beil­leszkedésre. Ez az intézmény a rehabilitáció fajtája, és mint ilyennek a működésére jogszabály van. Ezek az ötletek a Hazafias Népfront által, a súlyosan fo­gyatékos gyermekek szülei számára rendezett kerekasz­tal beszélgetésen hangzottak el. Az érdekvédelmi szervezet ennek alapján javaslatot ter­jeszt elő védő munkahelyek létesítésére, amely az öregek napközi otthonainak rendsze­rébe épülne be. „Modellje van, leírása megvan, nem for­radalmi ötlet” — mondják. Javasolni fogják, hogy példá­ul adókedvezménnyel tegyék érdekeltté a termelővállalato­kat az értelmi fogyatékos em­berek alkalmazásában. Emel­lett azonban a tagokat arra kérték, kutassák fel azokat a munkalehetőségeket, ahol a gyerekek elhelyezése 16 éves koruk után lehetséges. A szervezet­ a mozgássérül­tek megsegítésére indult, lát­ványos eredményeket elérő mozgalomban bízva dolgozik. A vezetőség minden tagja tár­sadalmi munkában szervez, meghallgat és tanácsot ad, és csak halkan mondja, hogy a „mi gyerekeinkre is ráférne egy kis társadalmi segítség”. Minden fogyatékosság közül ennek a legmagasabb az ará­nya. A megye oktatási intéz­ményeiben, bentlakásos, bejá­ratos iskolákban, kihelyezett osztályokban heti hatórás korrepetálással kétezer eltérő értelmi képességű gyermeket nevelnek arra, hogy egyenér­tékű emberként dolgozhasson. Ehhez hozzá kell képzelni a hat éven aluliakat és az isko­lát elhagyókat; láthatjuk, mennyien vannak segítőkész barátok nélkül. Rendezvényeket tartaná­nak, klubnapokat szervezné­nek, meg akarják valósítani a gyermekfelügyeleti szolgálato­kat, hogy az anyákat kis idő­re szabaddá tegyék. A gyer­mekük felügyeletéért nem dolgozó szülők számára bedol­gozó munkát szerveznének, a dolgozó anyák könnyítésére nyári üdültetést vállalnának (ami részben létre is jött). Kirándulni vinnék a gyereke­ket. Szép terveik vannak, és meg is tesznek mindent, ami­re az emberi akarat pénz nél­kül képes. Farkas Eszter Mit ér a pályázati rendszer Pedagógusok, orvosok - igazgatók Közhely, hogy Magyarországon teljes a foglalkoztatottság, sőt általában munkaerőhiány van. Amiből az következne, hogy a munkahelyek alig várják az iskolákból kikerülő fiatalokat. Akkor is, ha az ifjúságnak csupán egy kisebb rétegére, a felsőfokú tanintézetekben végzett diplomásokra gondolunk. Ami azt illeti, a statisztikai számok imponálóan megnyugtatóak. Hosszú évek óta arról árulkodnak, hogy a felajánlott munkahelyek száma jóval nagyobb — esetleg többszöröse —, mint amennyi a pályakezdő fiatal. Olcsó érvelés lenne Ám, ahogy ritka az olyan „átlag­ember”, akinek jövedel­me, családi körülményei, lakáshelyzete, életkora és egyéb körülményei megtestesítenék a pontos statisztikai átlagot, hasonlóképpen a pályakezdő fiatalok sem férnek bele vala­mennyien az „általános” képbe. A meghirdetett állásokról sok esetben munka közben derül ki, hogy nem felel meg a diplomás fiatalok tudásának, képzettségének s főként jogos várakozásainak. Például a pécsi egyetem jogi karán meg­hirdetett állások kétharmada nem a Dunnátúlra szól. Amíg tehát az országban — általában — jogász hiányról beszél­hetünk, egy-egy Baranya megyei állásra átlagban hat jog­végzett is pályázik. A megyei városokból főiskolára, egyetemre kerülő fiatalok többsége akkor sem vállal munkát az eldugott kis települé­sek iskoláiban, ha szolgálati lakással, háztáji földdel várják. Olcsó érvelés lenne emiatt ítéletet mondani azok fölött a városi fiatalok fölött, akik nem hajlandók gyökeresen — s minőségileg bizony negatív értelemben — változtatni élet­formájukon. Különösen akkor, ha hozzátesszük: a főváros­ban a kezdő tanárok bére átlagosan 3100, a községekben 2800 forint körüli. Nem beszélve ennek az összegnek a mér­tékéről, ha más értelmiségi rétegek kezdő fizetéseihez vi­szonyítunk. Az orvosok között is sokan vannak, akik nem találnak elképzelésüknek — olykor az egyetemen produkált kiváló eredményeiknek, jó bizonyítványuknak — megfelelő állást. Amíg a fővárosi belgyógyász, sebész, szülész-nőgyógyász és gyermekgyógyász státuszokra — pályázati rendszer ide vagy oda — sokszor bizony csak a befolyásos orvospapa vagy egyéb tekintélyes közbenjáró jó összeköttetése révén lehet bejutni, akkora a túljelentkezés, addig még a fővárosban is nehéz találni higiénikus labor- vagy röntgenorvos munka­körbe elegendő diplomást. Jobb helyre várva Feltehetjük a kérdést, hogy ilyen körülmények között mit ér a pályázati rendszer? A sommás válasz: sokat, de nem mindent. Vizsgáljuk kicsit részletesebben. A végzős orvosok például kezdetben az úgynevezett egyetemi rangso­rolás alapján helyezkedhettek el. Vagyis tanulmányi előme­netelük, szociális helyzetük, emberi magatartásuk alapján rangsorolta őket a tanintézet, s a pályázók e minősítését legalább is illett figyelembe venni az egészségügyi intézmé­nyeknek. A medikusok azonban azt a tapasztalatot szűrték le, hogy egy megfelelően időzített protekció többet ér a leg­rangosabb helyezésnél. Így fordulhatott elő nem egyszer, hogy mire a pályázatokat kiírták, a legszemfülesebbek már tudták, hol lesz a munkahelyük. Azóta megváltozott a pályázati rendszer. Lefaragták a bürokratikus vonásokat s megszűnt az említett „rangsoro­lás”. A végzettek az egészségügyi intézményekbe közvetlenül jelentkezhetnek, egyidőben több helyen is pályázhatnak. Az idén február közepén tették közzé az Orvostudományi Egye­temeken a pályakezdőknek szánt munkahelyek jegyzékét. Eddig — a számok alapján — kedvezőnek tűnik az össz­kép. Tegyük azonban hozzá, hogy a tavaly végzettek közül is maradt 40 orvos, aki most akar elhelyezkedni, mert 1989­­ben nem talált megfelelő állást. Az ifjú fogorvosoknak csu­pán 77 százaléka állt munkába a múlt évben, 25-en nem kezdték meg pályájukat. Bíztató, hogy a várakozókkal és az idén végzőkkel együtt 128 fiatalnak 150 fogorvosi állá­st ajánlanak, csakhogy főként vidéken a fővárostól, sőt Pest megyétől távolabbi helyeken. Az egyéb orvosi szakmákban tavaly 300 állás maradt betöltetlen, köztük 65 budapesti. Mondanunk sem kell, hogy egy sem volt közöttük sebészi vagy szülész orvosi. Ugyanakkor voltak olyan státuszok, amelyekre 80-an is jelentkeztek. A pályázati rendszer a pályakezdő pedagógusok elhelyez­kedésében is egyre inkább betölti tájékoztató és segítő sze­­repét. Itt is azonban differenciált a helyzet. Azoknak a fiataloknak, akik kisebb településeken, távolabbi ország­részeken lévő szűkebb pátriájukba kívánnak visszatérni, hogy ott tanítsanak, sima az elhelyezkedési lehetőségük, a fővárosban viszont — különösen némely szakokon például magyar—történelem tanár — több a jelentkező, mint a munkahely. öt évre szóló kinevezés Ismeretes, hogy az idén január 1-től — kormányrendelet alapján — az állami vállalatok igazgatói és igazgatóhelyet­tesei munkakörét szintén pályázattal lehet betölteni. (Nem kell, csupán lehetséges, amire egyébként korábban is volt mód, ezzel azonban — az oktatási és egészségügyi intézmé­nyek kivételével — nemigen éltek.) Az, hogy a pályázati rendszer bővül a tehetségek felszínre hozására, a személy­zeti munka javítására, az állások betöltésénél a szubjektív szempontok háttérbe kerülésére ad reményt. Vagyis arra, hogy egyre inkább és egyre több esetben a megfelelő ember kerül a megfelelő helyre. Ezzel kapcsolatos az a várható gyakorlat, (ami ugyan eddig sem volt tilos, csak éppen nem alkalmazták), hogy meghatározott időszakra, például öt évre szól egy-egy kinevezés a gazdasági vezetőknél is. Ez nyil­vánvalóan legjobb képességeinek kifejtésére ösztönzi majd a vezetőket, s módot nyújt a presztízsvesztés mentes vissza­vonulásra, más beosztás keresésére, ha két szerződő fél kö­zül valamelyik — akár a vállalat, akár az igazgató — nem találta azt meg, amire számított. Egy esztendő múlva talán már elég adatunk lesz, hogy feltételezések helyett értékelni is tudjuk a pályázati rendszer továbbfejlesztésének eredmé­nyeit. Vajda János 7. OLDAL

Next