Fejér Megyei Hírlap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-26 / 122. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1984. MÁJUS 26. SZOMBAT fehérvári emlék. Az egyházi rend érdeme Magyarország történetében Árpádtól 1847- ig című munka, amely Szé­kesfehérvárott Számmer Pálné betűivel készült. Nem más ez, mint egy jutalma­zott pályamunka, amelyet Pauer János, a fehérvári papnevelő intézet lelki igaz­gatója, szentszéki ülnök ké­szített. Magyarország ethnograp­­hiája 1876-ban készült. Kun­­falvy Pál így summázta ne­mes vállalkozását: „Tökéle­tes munkát nem adhattam, de azt remélem, hogy kis nyomás­utat hagytam, me­lyen jobb járás lehet ezen­túl.” A szakácskönyvek gyűjtői is kapnak néhány ínycsik­landozó csemegét. Például a hal- és vadfélék készítésé­nek módozatait, amely Erzsi nénitől való 1894-ből. A ve­getáriánus szakácskönyv akár ma is készülhetett vol­na, alcíme ugyanis ez: Hi­giénikus és gazdasági szem­pontok szem előtt tartásával. Rézi néni receptgyűjteménye a Szegedi szakácskönyv 1909- ből való. A végére hagytam két kül­lemében és tartalmában is becses jószágot, a Nagy Ma­gyar Atlaszt, amely 158 szí­nes térképet tartalmaz. 1906-ban készült a Magyar Föld­rajzi Társaság megbízásából. Ugyancsak ékes, pompás az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képekben című sorozat, amely huszonegy kötetből áll, ezúttal azonban csak három látható azon a kiállításon, amely május 27- én nyílik és június 2-ig vár­ja az érdeklődőket. S­ze­n­ c Kossuth Lajos utolsó arcképe látható a Magyar szabadság­­harc történetének kötetében, Doby Jenő metszete Rézi néni Szegedi szakácskönyve a század elejéről Tiszteletdíjas könyvtáros „Utánam nem marad más” ,,.. . ilyen a népem. Szeret az tanulni, fúrni-faragni, ezermes­terkedni, csak épp nem rakja ablakba tudását Szemérmesen rejtegeti. Minden csak a magamulatására való ...” (Kosztolányi Dezső) A művelt ember olvashatja például Courts-Mahlert, de nem vallja be, ellenben bevallhatja Rabintranat Tagorét, ám de nem olvassa. Zákány Imréné, tiszteletdíjas könyvtáros mindegyikbe belekóstolt már, de nem magamutogatás miatt, egyszerűen csak kíváncsiságból, a maga örömére. Olvasott ő óriásokat, mégis a szívéhez leginkább Móra Ferenc áll közel, írásai közül pedig életművének egyik koronáját szereti leg­jobban, az Ének a búzamezőkről című regényt. Megmerült már sokféle műben, de az első szerelme ez maradt. Apja pékmester-dinasztia tagja volt, családjuk több nem­zedéket szolgált jó kenyérrel. A szellem kenyerére is volt gondjuk. Lányuk jeles ünnepekre mindig könyveket kapott, ilyenkor hajnalokig világított náluk a lámpa. A Csapó utcá­ban laktak, környékét hamar „kiolvasta”. A kölcsönzők közül arra a tanárnőre emlékszik legszívesebben, akitől megkapta Gárdonyi összes műveit, aranyozott díszkötésben. György Oszkár is abban az utcában lakott, két szép lányára még ma is sokszor gondol. Amikor már a keresztanyjánál sem talált könyveket és Új Időket, beiratkozott a könyvtárba, ahol fő­leg a történelmi témákat kereste. A történelem ma is vonzza, irigylésre méltó jártasságra tett szert ebben a tudományban. Az évszámokkal sem lehet sarokba szorítani. Húsz éve dolgozik a Pamuttextilműveknél. Nem tagadja, hogy a gépírástól legtöbbször kiborul, a könyvtárosság vi­szont vigasztalja. Ez a vigasz már 10 éves, azóta dolgozik az építők József Attila munkásszállójának szakszervezeti könyv­tárában. A szálló lakói úgy járnak hozzá, mint egy ke­mencéhez melegedni. Olvasgatnak, beszélgetnek könyvekről, s közben zene szól. A leggyakrabban Szmetana Moldva szim­fóniáját kérik tőle, már felismerik a patakcsobogást, a szél­zúgást. Az orgonahangversenyek is a „slágreslista” élén áll­nak. Azokért az örömökért, amiket tőle kapnak, hálásak a magányos, családtól távol élő emberek. Sokszor beavatják örömeikbe, megmutatják a fényképeket, a leveleket. A csa­lódásokat, a keserűségeket szeméremmel viselik, azokról rit­kábban vallanak. Ő ezeket is megérzi, s ilyenkor nagyobb szeretettel veszi körül látogatóit. A könyvek közül azokat ajánlja, amelyek vigasztalnak, megnyugtatnak. Vallja, hogy a lélek egyik leghatékonyabb orvossága a jóféle könyv. Van­nak olyanok is, akik nem „lelkizni” járnak hozzá, hanem az önképzés, a tanulás útjain haladnak, s ehhez nélkülözhetetlen a könyvtár. Az irodalom nemcsak olvasóként vonzotta. Fiatalon, kul­­túrfelelősként még versmondó kört is szervezett. Hajdan az írással is barátkozott, az üzemi lapban írt beszámolókat a kulturális rendezvényekről. Fia és lánya könyves otthonban nevelkedett, ahol élő klasz­­szikusok hevertek a polcokon. Az anya éltette őket, mert mindig előkerült egy-egy irodalmi hős, gyakran velük példá­lózott. Alig várja, hogy unokái is olvasó emberkék legyenek, gondolatban már megtervezte, melyik olvasmányt adja első­ként kezükbe. „Én utánam nem marad más, mint néhány könyveim, olvasmányélmény, amit a könyvtár tagjainak adok, vagy gyerekeim, unokáim kezébe teszek.” Mintha kedvencének, Mórának szavait hallanám: „Én utá­nam nem maradnak piramisok ... Nem vagyok nagy regisz­­terű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett de a fáradt emberek ezt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de amíg az ég, meleget tud adni egy­szerű embereknek”. Hétvégi melléklet „Nagy érték és nagy erő az ember jókedve...” Beszélgetés Sobor — Szülei „bevándorlók” voltak. Milyen élményekkel „ruházta fel” szellemét és szívét családja, szűkebb ha­zája? — 1933-ban születtem Szé­kesfehérváron. Apám és anyám fiatal házasként érke­zett Fehérvárra, mögöttük a mezőföldi „puszták népe”. Ám a pusztából már a nagy­szülők kilábaltak, a család nagyobb része falura, város­ra származott, mindkét ágon. Gyerekkoromban egész nyarakat töltöttem falun, de télen, tavasszal, ősszel is gyakran megfordultam ott. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a város és a falu kettősében nőttem fel.­­ Első kötete éppen húsz éve jelent meg a Magvető Kiadónál, tíz novella, Ég alatt kanyargó utak címmel. Az első sikernovella Az éjjel hazamentek a katonák, majd Az utolsó nap és a Heten a hídon című kisregényekben a háború foglalkoztatta, a kisemberek kiszolgáltatott­sága, helytállása, esendősé­­ge. 1970-ben írt egy kisdiák­ról, akit a háború élményei tettek felnőtté, érlelték meg benne a felelősséget. Ön is kisfiú volt akkor. Hogyan és hol élte meg a háborút és a felszabadulást? — „Háborús gyerek” va­gyok. Nem voltam egészen tizenkét éves, amikor az első légitámadás érte Fehérvárt, egy szeptemberi éjszakán. Itt éltem át valamennyi bombázást, a hosszú ostro­mot, amelynek során több­ször gazdát cserélt a város, de itt ért a felszabadulás is. — Hol tanult? Az iskolától, a tanároktól milyen útrava­­lót kapott? — A hajdani Ybl Miklós Gimnáziumba jártam, még a régi nyolc osztályt, noha az utolsó évben már IV. osztá­lyosok lettünk a József Attila Gimnáziumban. Nagy tudá­sú tanárok, színes, gazdag egyéniségek tanítottak ott, akiknek én, félek, több gon­dot és bosszúságot okoztam, mint örömet. Annak az is­kolának én nagyon sokat kö­szönhetek. Mindenekelőtt a könyvet. Az iskola adta a kezembe a könyvet, talán abban a pillanatban, ahogy magyartanárom belefogott Arany Toldijának olvasásá­ba: „Mint­ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztasá­gon ...” Az itt kapott köny­vek irányítottak el a pesti bölcsészetre, ahol még talál­kozhattam a nagy öregekkel, irodalomtörténészekkel, nyel­vészprofesszorokkal, és hall­gathattam az ötvenes években fiatal pályakezdő, mára kiváló tudós-tanárokat. — Nemcsak a mához és a közelmúlthoz, a régmúlthoz is vonzódik. 1980-ban jelent meg Hosszú háború című re­génye, Wathay Ferencről, a törökellenes függetlenségi harc katonájáról, a históriás költőről. Úgy tudom, azóta is foglalkoztatja a történelmi múlt. Milyen indítékok vitték el Wathayhoz, illetve viszik újabb történelmi témákhoz? — A százezer lakosú vá­rosban naponta ezrek és ez­rek járnak el Wathay Ferenc szobra előtt. Azt vettem ész­re, hogy kevesen vagy alig tudják, ki volt. Ha a vég­vári vitézről tudnak is vala­mit, az érzékeny költőről, a finom ecsetű festő-rajzoló­ról semmit. Pedig Wathayt az írás, a rabságban leírt szó őrizte meg. 1976-ban megje­lent végre teljes életműve: Énekes könyve. Gyönyörű kiadás, aranyéremmel tün­tették ki Lipcsében a nem­zetközi könyvfesztiválon. Lám, ez a végvári katona, aki többször sebesült-vérzett Fehérvárért, keserves fogsá­got szenvedett, érte négy­száz év múltával is aranyat, elismerést hoz haza! A vice­kapitány versíró és képíró kiállta az idő próbáját. Azért fordulok a történelmi té­mákhoz, hogy ilyen és ha­sonló értékeket mutassanak föl. Hitem szerint ezek a múltbeli értékek a ma em­berét is köthetik városához, megyéjéhez, honához. Meg­jelenésre vár a Perelj, uram című ugyancsak történelmi regényem, amely 1849 nyarát eleveníti meg, a csákberényi mártír-papokról szól. — A könyvhétre jelenik meg a Fejér megyei irodalmi füzetek első könyvecskéje, amely Vidéki városban cím­mel az Ön novelláit, karcola­­tait tartalmazza és Ecsedi Mária illusztrációját. Ebben a füzetben van néhány írás, amely az iskola életéből me­ríti témáját, pedagógusok a hősei. Ön is pedagógus, a Vasvári Pál Gimnázium ta­nára. Közvetlen élményt nyújt-e ez az íráshoz? — Szeretnék e helyen is köszönetet mondani mind­azoknak, akik ennek a no­­vellás füzetnek a megjelen­tetésében munkálkodtak, a kiadónak és szervezőnek éppúgy, mint a nyomdásznak és könyvkötőnek. Azért is örülök ennek a füzetnek, mert jelentősnek ígérkező vállalkozás indul útjára; minden esztendő könyvhetén egy-egy helybeli szerző mu­tatkozhat be az érdeklődő közönségnek, verssel, prózá­val. Igen, tanár vagyok, és természetes, hogy az iskola itt-ott föltűnik írásaimban, ez az iskola azonban sehol sincs, történeteim, alakjaim kitaláltak. — Hallottam önt az „Ol­vasó nép” mozgalom orszá­gos konferenciáján az olva­sóvá nevelés iskolai gondjai­ról szólni. Aggódik az ifjú Antallal nemzedék olvasási, anya­nyelvi kultúrájának állapota miatt. Miért? — Nem kell gyakorló ta­nárnak lenni ahhoz, hogy föl­kapja az ember a fejét a sajtóban, a rádióban, tele­vízióban gyakran elhangzó vélekedésre, miszerint a kü­lönböző iskolákból kikerülő új nemzedék jelentős részé­nek általános műveltsége, olvasottsága és kulturáltsága igencsak sivár. Azért aggaszt ez engem, mert nem is tu­dom hamarjában, hogy volt-e valaha ilyen gazdag, nagy anyagot fölölelő, tudományos igényű tantervünk; volt-e a magyar tanügy történetében annyi gonddal, féltő bábás­kodással, társadalmi érdek­lődéssel kísért tankönyvki­adás; volt-e olyan széles kö­rű tankönyvi vita, annyi okos szóval, jobbító szándék­kal és szenvedéllyel, mint napjainkban. — Ezekről a gondokról szóltam én is azon a konfe­rencián, s kívántam ott erő­sen a lassúbb tempóban dol­gozó iskolát, a „mindent megtanítás” rossz kényszere nélkülit, a kevésbé teoreti­­záló tanítást, jelezvén azt, hogy az osztályzatnak, jegy­nek, pontszámnak néha már hisztérikus hajszolása, nem válik senki hasznára. Kíván­tam azt is, hogy kevesebb fáradt tanár és diák legyen. Illyés Gyula írta valahol, hogy jaj annak a tanítási órának, amelyre a tanár nem jókedvvel nyit be. Talán még fokozottabban érvényes ez a magyarórákra, hiszen a ma­gyartanítás a humán mű­veltség jelentős részét öleli föl. Kiváltképpen olyan kor­ban, amikor annyit töpren­günk a humánum gondján, a korunk megkövetelte humá­nus értékrenden. Amikor a tudomány és technika olyan eszközöket adott az ember kezébe, amelyeket jóra hasz­nálni, csak humánus észjá­rással, gondolkodással lehet. Amikor az emberi kapcso­latok sokféle megbomlása közepette olyannyira szük­ség van az irodalom, a mű­vészet jószavára is. — Hőseihez, a hétközna­pok embereihez megértéssel, részvéttel közeledik. Szíve­sebben megbocsátó, mint ítélkező. Úgy érzem, hisz az emberekben, a szeretetben. Tolsztojnak van egy üzenete, amelyben arról vall, hogy a szeretet az élet legmagasabb és egyetlen törvénye. Ha ez elértéktelenedik, akkor már csak egy törvény létezik, az erősebb joga. Hogyan véle­kedik erről? Van-e lehetősé­ge korunkban és a jövőben a szeretetnek, a megértésnek, a tolerenciának? — Azt hiszem, az előző kérdésre adott válaszomból is kiderül már, csakis ezek­ben az értékekben hiszek. Ezekben az ön által most elősorolt egyszerű és elemi értékekben, mint a szeretet, megértés, részvét, türelem. Ha mai értékvesztéseink sű­rűjéből nem találunk vissza az elemi morális értékek­hez, nem tudunk új tartal­mat adni nekik, nagyon bol­dogtalanokká válhatunk. Mit gondol, mitől van a sokféle boldogtalanság az anyagilag rendezett körülmények kö­zött élők, sőt a magas élet­­színvonalon élő emberek kö­rében? Az előbb emlegettem a jókedvet, a derűt az isko­lával kapcsolatban, most ál­talános érvényűen emlege­tem: nagy érték és nagy erő az ember jókedve. Sok szó esik mostanában az ilyen és olyan energiaforrásokról, -hordozókról. Kevesebbet szólunk a jókedvről, pedig ez is hihetetlen energiákat je­lent, és talán kimeríthetet­len forrást is. Zágoni Erzsébet 9. OLDAL

Next