Fejér Megyei Hírlap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1984. MÁJUS 26. SZOMBAT fehérvári emlék. Az egyházi rend érdeme Magyarország történetében Árpádtól 1847- ig című munka, amely Székesfehérvárott Számmer Pálné betűivel készült. Nem más ez, mint egy jutalmazott pályamunka, amelyet Pauer János, a fehérvári papnevelő intézet lelki igazgatója, szentszéki ülnök készített. Magyarország ethnographiája 1876-ban készült. Kunfalvy Pál így summázta nemes vállalkozását: „Tökéletes munkát nem adhattam, de azt remélem, hogy kis nyomásutat hagytam, melyen jobb járás lehet ezentúl.” A szakácskönyvek gyűjtői is kapnak néhány ínycsiklandozó csemegét. Például a hal- és vadfélék készítésének módozatait, amely Erzsi nénitől való 1894-ből. A vegetáriánus szakácskönyv akár ma is készülhetett volna, alcíme ugyanis ez: Higiénikus és gazdasági szempontok szem előtt tartásával. Rézi néni receptgyűjteménye a Szegedi szakácskönyv 1909- ből való. A végére hagytam két küllemében és tartalmában is becses jószágot, a Nagy Magyar Atlaszt, amely 158 színes térképet tartalmaz. 1906-ban készült a Magyar Földrajzi Társaság megbízásából. Ugyancsak ékes, pompás az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képekben című sorozat, amely huszonegy kötetből áll, ezúttal azonban csak három látható azon a kiállításon, amely május 27- én nyílik és június 2-ig várja az érdeklődőket. Szen c Kossuth Lajos utolsó arcképe látható a Magyar szabadságharc történetének kötetében, Doby Jenő metszete Rézi néni Szegedi szakácskönyve a század elejéről Tiszteletdíjas könyvtáros „Utánam nem marad más” ,,.. . ilyen a népem. Szeret az tanulni, fúrni-faragni, ezermesterkedni, csak épp nem rakja ablakba tudását Szemérmesen rejtegeti. Minden csak a magamulatására való ...” (Kosztolányi Dezső) A művelt ember olvashatja például Courts-Mahlert, de nem vallja be, ellenben bevallhatja Rabintranat Tagorét, ám de nem olvassa. Zákány Imréné, tiszteletdíjas könyvtáros mindegyikbe belekóstolt már, de nem magamutogatás miatt, egyszerűen csak kíváncsiságból, a maga örömére. Olvasott ő óriásokat, mégis a szívéhez leginkább Móra Ferenc áll közel, írásai közül pedig életművének egyik koronáját szereti legjobban, az Ének a búzamezőkről című regényt. Megmerült már sokféle műben, de az első szerelme ez maradt. Apja pékmester-dinasztia tagja volt, családjuk több nemzedéket szolgált jó kenyérrel. A szellem kenyerére is volt gondjuk. Lányuk jeles ünnepekre mindig könyveket kapott, ilyenkor hajnalokig világított náluk a lámpa. A Csapó utcában laktak, környékét hamar „kiolvasta”. A kölcsönzők közül arra a tanárnőre emlékszik legszívesebben, akitől megkapta Gárdonyi összes műveit, aranyozott díszkötésben. György Oszkár is abban az utcában lakott, két szép lányára még ma is sokszor gondol. Amikor már a keresztanyjánál sem talált könyveket és Új Időket, beiratkozott a könyvtárba, ahol főleg a történelmi témákat kereste. A történelem ma is vonzza, irigylésre méltó jártasságra tett szert ebben a tudományban. Az évszámokkal sem lehet sarokba szorítani. Húsz éve dolgozik a Pamuttextilműveknél. Nem tagadja, hogy a gépírástól legtöbbször kiborul, a könyvtárosság viszont vigasztalja. Ez a vigasz már 10 éves, azóta dolgozik az építők József Attila munkásszállójának szakszervezeti könyvtárában. A szálló lakói úgy járnak hozzá, mint egy kemencéhez melegedni. Olvasgatnak, beszélgetnek könyvekről, s közben zene szól. A leggyakrabban Szmetana Moldva szimfóniáját kérik tőle, már felismerik a patakcsobogást, a szélzúgást. Az orgonahangversenyek is a „slágreslista” élén állnak. Azokért az örömökért, amiket tőle kapnak, hálásak a magányos, családtól távol élő emberek. Sokszor beavatják örömeikbe, megmutatják a fényképeket, a leveleket. A csalódásokat, a keserűségeket szeméremmel viselik, azokról ritkábban vallanak. Ő ezeket is megérzi, s ilyenkor nagyobb szeretettel veszi körül látogatóit. A könyvek közül azokat ajánlja, amelyek vigasztalnak, megnyugtatnak. Vallja, hogy a lélek egyik leghatékonyabb orvossága a jóféle könyv. Vannak olyanok is, akik nem „lelkizni” járnak hozzá, hanem az önképzés, a tanulás útjain haladnak, s ehhez nélkülözhetetlen a könyvtár. Az irodalom nemcsak olvasóként vonzotta. Fiatalon, kultúrfelelősként még versmondó kört is szervezett. Hajdan az írással is barátkozott, az üzemi lapban írt beszámolókat a kulturális rendezvényekről. Fia és lánya könyves otthonban nevelkedett, ahol élő klaszszikusok hevertek a polcokon. Az anya éltette őket, mert mindig előkerült egy-egy irodalmi hős, gyakran velük példálózott. Alig várja, hogy unokái is olvasó emberkék legyenek, gondolatban már megtervezte, melyik olvasmányt adja elsőként kezükbe. „Én utánam nem marad más, mint néhány könyveim, olvasmányélmény, amit a könyvtár tagjainak adok, vagy gyerekeim, unokáim kezébe teszek.” Mintha kedvencének, Mórának szavait hallanám: „Én utánam nem maradnak piramisok ... Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett de a fáradt emberek ezt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de amíg az ég, meleget tud adni egyszerű embereknek”. Hétvégi melléklet „Nagy érték és nagy erő az ember jókedve...” Beszélgetés Sobor — Szülei „bevándorlók” voltak. Milyen élményekkel „ruházta fel” szellemét és szívét családja, szűkebb hazája? — 1933-ban születtem Székesfehérváron. Apám és anyám fiatal házasként érkezett Fehérvárra, mögöttük a mezőföldi „puszták népe”. Ám a pusztából már a nagyszülők kilábaltak, a család nagyobb része falura, városra származott, mindkét ágon. Gyerekkoromban egész nyarakat töltöttem falun, de télen, tavasszal, ősszel is gyakran megfordultam ott. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a város és a falu kettősében nőttem fel. Első kötete éppen húsz éve jelent meg a Magvető Kiadónál, tíz novella, Ég alatt kanyargó utak címmel. Az első sikernovella Az éjjel hazamentek a katonák, majd Az utolsó nap és a Heten a hídon című kisregényekben a háború foglalkoztatta, a kisemberek kiszolgáltatottsága, helytállása, esendősége. 1970-ben írt egy kisdiákról, akit a háború élményei tettek felnőtté, érlelték meg benne a felelősséget. Ön is kisfiú volt akkor. Hogyan és hol élte meg a háborút és a felszabadulást? — „Háborús gyerek” vagyok. Nem voltam egészen tizenkét éves, amikor az első légitámadás érte Fehérvárt, egy szeptemberi éjszakán. Itt éltem át valamennyi bombázást, a hosszú ostromot, amelynek során többször gazdát cserélt a város, de itt ért a felszabadulás is. — Hol tanult? Az iskolától, a tanároktól milyen útravalót kapott? — A hajdani Ybl Miklós Gimnáziumba jártam, még a régi nyolc osztályt, noha az utolsó évben már IV. osztályosok lettünk a József Attila Gimnáziumban. Nagy tudású tanárok, színes, gazdag egyéniségek tanítottak ott, akiknek én, félek, több gondot és bosszúságot okoztam, mint örömet. Annak az iskolának én nagyon sokat köszönhetek. Mindenekelőtt a könyvet. Az iskola adta a kezembe a könyvet, talán abban a pillanatban, ahogy magyartanárom belefogott Arany Toldijának olvasásába: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon ...” Az itt kapott könyvek irányítottak el a pesti bölcsészetre, ahol még találkozhattam a nagy öregekkel, irodalomtörténészekkel, nyelvészprofesszorokkal, és hallgathattam az ötvenes években fiatal pályakezdő, mára kiváló tudós-tanárokat. — Nemcsak a mához és a közelmúlthoz, a régmúlthoz is vonzódik. 1980-ban jelent meg Hosszú háború című regénye, Wathay Ferencről, a törökellenes függetlenségi harc katonájáról, a históriás költőről. Úgy tudom, azóta is foglalkoztatja a történelmi múlt. Milyen indítékok vitték el Wathayhoz, illetve viszik újabb történelmi témákhoz? — A százezer lakosú városban naponta ezrek és ezrek járnak el Wathay Ferenc szobra előtt. Azt vettem észre, hogy kevesen vagy alig tudják, ki volt. Ha a végvári vitézről tudnak is valamit, az érzékeny költőről, a finom ecsetű festő-rajzolóról semmit. Pedig Wathayt az írás, a rabságban leírt szó őrizte meg. 1976-ban megjelent végre teljes életműve: Énekes könyve. Gyönyörű kiadás, aranyéremmel tüntették ki Lipcsében a nemzetközi könyvfesztiválon. Lám, ez a végvári katona, aki többször sebesült-vérzett Fehérvárért, keserves fogságot szenvedett, érte négyszáz év múltával is aranyat, elismerést hoz haza! A vicekapitány versíró és képíró kiállta az idő próbáját. Azért fordulok a történelmi témákhoz, hogy ilyen és hasonló értékeket mutassanak föl. Hitem szerint ezek a múltbeli értékek a ma emberét is köthetik városához, megyéjéhez, honához. Megjelenésre vár a Perelj, uram című ugyancsak történelmi regényem, amely 1849 nyarát eleveníti meg, a csákberényi mártír-papokról szól. — A könyvhétre jelenik meg a Fejér megyei irodalmi füzetek első könyvecskéje, amely Vidéki városban címmel az Ön novelláit, karcolatait tartalmazza és Ecsedi Mária illusztrációját. Ebben a füzetben van néhány írás, amely az iskola életéből meríti témáját, pedagógusok a hősei. Ön is pedagógus, a Vasvári Pál Gimnázium tanára. Közvetlen élményt nyújt-e ez az íráshoz? — Szeretnék e helyen is köszönetet mondani mindazoknak, akik ennek a novellás füzetnek a megjelentetésében munkálkodtak, a kiadónak és szervezőnek éppúgy, mint a nyomdásznak és könyvkötőnek. Azért is örülök ennek a füzetnek, mert jelentősnek ígérkező vállalkozás indul útjára; minden esztendő könyvhetén egy-egy helybeli szerző mutatkozhat be az érdeklődő közönségnek, verssel, prózával. Igen, tanár vagyok, és természetes, hogy az iskola itt-ott föltűnik írásaimban, ez az iskola azonban sehol sincs, történeteim, alakjaim kitaláltak. — Hallottam önt az „Olvasó nép” mozgalom országos konferenciáján az olvasóvá nevelés iskolai gondjairól szólni. Aggódik az ifjú Antallal nemzedék olvasási, anyanyelvi kultúrájának állapota miatt. Miért? — Nem kell gyakorló tanárnak lenni ahhoz, hogy fölkapja az ember a fejét a sajtóban, a rádióban, televízióban gyakran elhangzó vélekedésre, miszerint a különböző iskolákból kikerülő új nemzedék jelentős részének általános műveltsége, olvasottsága és kulturáltsága igencsak sivár. Azért aggaszt ez engem, mert nem is tudom hamarjában, hogy volt-e valaha ilyen gazdag, nagy anyagot fölölelő, tudományos igényű tantervünk; volt-e a magyar tanügy történetében annyi gonddal, féltő bábáskodással, társadalmi érdeklődéssel kísért tankönyvkiadás; volt-e olyan széles körű tankönyvi vita, annyi okos szóval, jobbító szándékkal és szenvedéllyel, mint napjainkban. — Ezekről a gondokról szóltam én is azon a konferencián, s kívántam ott erősen a lassúbb tempóban dolgozó iskolát, a „mindent megtanítás” rossz kényszere nélkülit, a kevésbé teoretizáló tanítást, jelezvén azt, hogy az osztályzatnak, jegynek, pontszámnak néha már hisztérikus hajszolása, nem válik senki hasznára. Kívántam azt is, hogy kevesebb fáradt tanár és diák legyen. Illyés Gyula írta valahol, hogy jaj annak a tanítási órának, amelyre a tanár nem jókedvvel nyit be. Talán még fokozottabban érvényes ez a magyarórákra, hiszen a magyartanítás a humán műveltség jelentős részét öleli föl. Kiváltképpen olyan korban, amikor annyit töprengünk a humánum gondján, a korunk megkövetelte humánus értékrenden. Amikor a tudomány és technika olyan eszközöket adott az ember kezébe, amelyeket jóra használni, csak humánus észjárással, gondolkodással lehet. Amikor az emberi kapcsolatok sokféle megbomlása közepette olyannyira szükség van az irodalom, a művészet jószavára is. — Hőseihez, a hétköznapok embereihez megértéssel, részvéttel közeledik. Szívesebben megbocsátó, mint ítélkező. Úgy érzem, hisz az emberekben, a szeretetben. Tolsztojnak van egy üzenete, amelyben arról vall, hogy a szeretet az élet legmagasabb és egyetlen törvénye. Ha ez elértéktelenedik, akkor már csak egy törvény létezik, az erősebb joga. Hogyan vélekedik erről? Van-e lehetősége korunkban és a jövőben a szeretetnek, a megértésnek, a tolerenciának? — Azt hiszem, az előző kérdésre adott válaszomból is kiderül már, csakis ezekben az értékekben hiszek. Ezekben az ön által most elősorolt egyszerű és elemi értékekben, mint a szeretet, megértés, részvét, türelem. Ha mai értékvesztéseink sűrűjéből nem találunk vissza az elemi morális értékekhez, nem tudunk új tartalmat adni nekik, nagyon boldogtalanokká válhatunk. Mit gondol, mitől van a sokféle boldogtalanság az anyagilag rendezett körülmények között élők, sőt a magas életszínvonalon élő emberek körében? Az előbb emlegettem a jókedvet, a derűt az iskolával kapcsolatban, most általános érvényűen emlegetem: nagy érték és nagy erő az ember jókedve. Sok szó esik mostanában az ilyen és olyan energiaforrásokról, -hordozókról. Kevesebbet szólunk a jókedvről, pedig ez is hihetetlen energiákat jelent, és talán kimeríthetetlen forrást is. Zágoni Erzsébet 9. OLDAL