Fejér Megyei Hírlap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-25 / 70. szám
I Bencze László: Béresasszony Művelődéspolitika Visszapillantás a múzeumban Négy évtized művészete A székesfehérvári István király Múzeumban, a megyeszékhely felszabadulásának jubileumán Horváth György művészettörténész, a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetője nyitotta meg a Fejér megyei képzőművészet 40 éve című kiállítást. Harmincnégy alkotó ötvenhét művét mutatja be ez a visszapillantó szemle, mely válogatás a Fejér megyei Tanács és az István király Múzeum gyűjteményéből, s a megyében élő, illetve az innen elszármazott művészeket vonultatja fel. Hogy a helyi gyűjteményekből került ki a kiállítás anyaga, az egyszerre jellemzője és gyengéje is a rendezvénynek. Ilyen reprezentatív szándékú jubileumi tárlattól azt várnánk, hogy a közreműködők termésének legjava kerül a nézők elé, márpedig a megyei tanács és a múzeum anyagi lehetőségei az elmúlt 40 évben mindig is erősen korlátozottak voltak ahhoz, hogy igazi, minőségi gyűjtemény létrehozására törekedhettek volna. Minden bizonnyal értékesebb, izgalmasabb lehetett volna a körkép, ha más közgyűjtemények anyagát, illetve a magántulajdonban levő műveket is szemrevételezi a válogatás, ahogy például a Csók István Képtár remek huszadik századi sorozatától megszoktuk. A válogatásnak ezzel a módszerével a kiállítás színvonalban alig különbözik az évről évre megrendezett őszi-téli tárlatoktól, a többlet csupán annyi, hogy jelen van néhány elhunyt, illetve a megyéből elszármazott alkotó is. Bántóan csorbítja viszont a teljességre törekvést, hogy jó néhányan nem munkásságuk lejobb színvonalával lehetnek jelen, illetve többen teljesen kimaradtak, vagy a vásárlások részben kényszerű furcsaságai miatt, vagy pedig azért, mert viszonylag kevés időt töltöttek még a megyében. (Hiányzik E. Tóth Ila, Mészáros Edit, Florosz Szpirosz, Fehér László, Farsang Erzsi, Farkas Mihály, Fodor Sándor, Nagy Kolos, Szabó Gyula.) A kapott élmény azonban így is sokszínű, változatos művészeti életet tükröz. Akár a háború utáni megújuló szemléletet jelképezhetné Bencze László monumentális hatású kompozíciója, a lebírhatatlan életerőt sugárzó, szivárványos kontúrokkal körülvett, még 44-es keltezésű Béresasszony. Pallay József fátyolfinom akvarelljei és kevés színben is tündöklő tájfestményei emlékeztetnek rá, milyen jelentős alkotója volt Fehérvárnak az 1968- ban elhunyt mester. Egyetlen képével szelíd, költői kolorizmusát juttatja eszünkbe a már szintén eltávozott Raab Ervin. Áron Nagy Lajos nyolc kompozíciója a folyamatos és mindig megújulásra képes alkotókészség mintái. Az 1953- as tiszai árvízképek vészterhes fényjátékai épp oly elevenek, mint az utóbbi időkben keletkezett már-már absztrakt expresszionista hatású látomások. Ballagó Imrének egy alig kéttenyérnyi korai képét, a Menekülőt láttuk a legizgalmasabbnak. Szép alkotásait láthatjuk az úgynevezett posztnagybányai modornak, amely különösen az ötvenes években kiválóan alkalmasnak bizonyult arra, hogy menekülni lehessen az erőszakolt politizáló témáktól. Bodor Aladár, Monos József, Kis István, M. Tóth István, Sándorfalvi Sándor festményei nyújtanak erre kellemes példákat, a későbbi évekből pedig erősebb expresszivitással Szegedi Zoltán, akinek azonban nem igazán jellemző képe került be a válogatásba. (Ugyanez Francsics Józsefről is elmondható.) A sorba nem egészen illik bele M. Tóth István neve, aki utóbb modernizáló váltással lepte meg ismerőit. — Az említettekkel ellentétben Csókos Györgyi és Csákvári Nagy Lajos piktúrája — már amennyire egy-egy opuszból kiderül — inkább az európai iskola vonulatához kapcsolódott. A kétféle felfogásnak mintegy szintézise Molnár Eszter poétikus szépségű Présháza, s egészen egyéni, merész irányban nyit utat Újházi Péter és Birkás István, a legújabban fellépettek közül pedig Móder Rezső. Eredetiségben valamiképpen mindannyian rokonai a megyéből elszármazott legjelentősebb festőnek, Kokas Ignácnak. (Az a tény, hogy Kokas Enyészete rövid időn belül immár harmadszor fordul elő kiállításon, figyelmeztet rá, mennyire kevéssé van képviselve a megyeszékhely műkincstárában.) Ravasz Erzsébet, ifj. Koffán Károly, P. Csasztka Ilona, Pálfalvi János munkái annak bizonyságai, hogy Dunaújvárosban valóságos iskolája alakult ki a tűzzománc igényes művelésének. Anyaga miatt a szomszédságukban említjük Takács Imre naiv hatású kompozícióját. A kiállítás egyik legkellemesebb meglepetése a grafikák együttese. A rendezést dicséri, hogy először kerültek így egymás mellé König Frigyes, Filep Sándor, Révész Napsugár, Lendvai Antal, Ecsedi Mária, Egresi Zsuzsa gondolatilag és technikailag egyaránt igényes lapjai. A szobrászat a leginkább köztéren érvényesülő természete miatt — lényegesen kevesebbet mutat be a teremben annál, amit valójában megvalósított. Meszlényi János bravúros felületű domborműve így is a tárlat egyik legszebb darabja. Karakteres Nagy Benedek országalapítója és kecses miniatűr aktja. Cyránski Mária Ligheája kis léptékben is érdekes. Palotás József két plakettje korántsem ad számot alkotójuk valódi képességeiről. Friedrich Ferenc a neokonstruktív próbálkozás egyedüli képviselője. A kiállítás április 14-ig tekinthető meg az István király Múzeumban. A. Szabó János Horváth György, a Művelődési Minisztérium osztályvezetője megnyitja a kiállítást Felzárkóztatás és tehetséggondozás Ahol öröm az iskola Biztosan sok szülő tapasztalta már, hogy nyitott, érdeklődő, sokoldalú kisgyereke az iskolába kerülve elszürkül, kedvtelenné, kelletlenné — és az iskola mércéjével mérve — „butává”, „rosszá” is válik. Pedig vannak olyan osztályok, ahová élvezet járni, ahol néptánc, pantomim, újságolvasás vagy illem éppúgy a tananyaghoz tartozik, mint a helyes ejtés vagy a műveleti grammatika. Az úgynevezett „nyelvi-irodalmi-kommunikációs nevelési program” 1986-tól alternatív, szabadon válaszható tanterv lesz, a magyar iskolákban tömegesen oktatható. A hagyományos oktatást megújító nevelési terv törekvéseiről, szerkezeteiről, eszközeiről, a pedagógus személyiségéről, a bekapcsolódás feltételeiről beszélt a múlt héten a program kidolgozója, Zsolnai József az alsó tagozatos, napközis munkaközösségvezetők, szakfelügyelők továbbképzésén Székesfehérváron. Mire képes a program? Zsolnai József és kutatócsoportjának 15 éves munkája után alkalmas az új nevelési terv arra, hogy tömegesen bevezessék az iskolákban. Tanították cigányosztályokban, 42-es létszámú lakótelepi osztályokban, „úri gyerekeknek”, tanították friss diplomások és harmincéves tanári gyakorlattal rendelkezők, tanítók és tanárok. Jelenleg az 1—4. osztály programja készen van, a felső tagozat kísérletei 1990- re lezárulnak, tehát az 1986- ban induló első osztályok folyamatosan készülhetnek fel nyolcadikig. A folyamatosság, tankönyv, segédeszközállomány garantált. A program képes a hátrányok ledolgozására. Tény, hogy korrekciós osztályra anyanyelvből nincs szükség. Buktatás egyáltalán nincs, a leggyengébb képességűek is felzárkózhatnak a harmadik év után — ezért a tanár a felelős. Megvalósulhat a tehetségesek kifuttatása is, mivel nincs törzs-, illetve kiegészítő anyag, de van az egyéni foglalkozás miatt időbeni elcsúszás, differenciált tantárgyszervezés, tanulásszervezés. Nincs házi feladat, „lecke” sem. A terv erősen kedvcsináló, motiváló, amire az erős, kemény tanulni való miatt szükség is van, emellett értékorientált. Alkalmas a magyarságtudat ápolására, elmélyítésére, a művészetek iránti azonosulásra, elkötelezettségre. A tananyag szerkezete öt részre oszlik az eddig magyar nyelv és irodalomnak nevezett tantárgy Zsolnai József szerint. Az olvasás, — önművelés; írás, — helyesírás — anyanyelv; beszédművelés — kommunikáció — illem; fogalmazás és irodalom blokk teszi a tanulni valót. Olvasás, gyorsolvasás, önművelés. Olvasást azért tanítanak ezekben az osztályokban, hogy önművelésre képes emberekként hagyják majd el a gyerekek az iskolát. Figyelmeztetőül a tény: a betű ismeretével nem szűnik meg egycsapásra a szellemi analfabetizmus. Az olvasás tehát a néma gyorsolvasás képességét fejleszti, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több információt dolgozzanak fel a gyerekek. Kialakítják a felolvasás képességét is. Két metodikát alkalmaznak, a globális és a szintetikus-analitikus (hagyományos) olvasás-tanítás előnyeit ötvözve. Az önműveléshez a könyv, könyvtárhasználat, sajtóolvasás, újságolvasás, sajtó-műfajismeret és tévénézés is tartozik: az információk kiválasztására, rendszerezésére és feldolgozására nevel. Az írás tárgya hagyományossal leginkább egyezik, illetve a magyar helyesírás teljes rendszerét tanulják a gyerekek, minden nyelvi szintet megismernek (hang, szótag, szó, szószerkezet, mondat, szöveg) a műveleti grammatika keretében. Erre azért fordítottak nagy súlyt, hogy az anyanyelv tanítása alapot adjon az idegen nyelvek elsajátítására is. Beszédművelés, kommunikáció, illem. Az iskola évszázadokon át csupán a helyesírás normáját tanította, itt valósul meg a helyes ejtésre oktatás először. Céljuk a beszédtechnika kiművelése, melyet a színművészeti főiskolások tananyagához hasonlóan építettek fel. A helyes ejtés megalapozza a helyesírás, a felolvasás, a versmondás képességét is. A gyerekek elsajátítják a szóbeli szövegalkotást, megismerik a lehetséges szövegműfajokat, mint például a megszólítás, a kérdés, kérés, hirdetés, a másokkal való kapcsolatteremtés módozatait, melyekhez a meghallgatás képessége is hozzá tartozik. Mindezeket úgynevezett „kommunikációs szituációkban” gyakorolják. A fogalmazás nem hagyományos, hanem gyakorlati, beletartozik például a kérvény, a levél, a nyomtatvány kitöltése is. Az irodalom tárgyban valóságos szépirodalmi anyagot kapnak kézhez a gyerekek, főként a mai magyar irodalom van kitüntetett szerepben. Valóságos műelemzést, vers- és prózamondást, mimetikus játékokat (utánzáson alapuló néma játékokat, a színjátszás alapjait) tanulják a gyerekek ezeken az órákon. Ebben a kissé hosszúra nyúlt ismertetésben nem térhetünk ki mindenre, így csak megemlítem, hogy a hagyományos, audiovizuális, demonstrációs segédeszközök, feladatgyűjtemények bő választéka 1986-tól a Tanévttől rendelhető meg. A képességfejlesztő program 100 órás továbbképzést igényel a pedagógusoktól, elsősorban azok jelentkezését várják, akik a megoszlott figyelem mellett az empátia adottságaival is rendelkeznek és hajlandóak az önképzésre és a szemléletváltásra is. A tanárképzőkön kötelező tantárgy lesz A programot 1986-tól a tanárképző főiskolákon kötelezően oktatják. Minden gyakorló iskolában lesz így tanuló osztály. A tanárok munkáját csak az felügyelheti, aki maga is megtanulta a módszert. (Hogy a magyar szakfelügyelet képes a megújulásra, az mutatja, hogy 95 százalékuk jelentkezett a tanfolyamra.) A nyelvi-irodalmi — kommunikációs program azonos óraszámban dolgozik, mint a többi osztály, de egész napos foglalkoztatottsággal számol, a napközinek is különleges feladatai vannak. A mimetikus játék a helyes ejtés, a nem verbális kommunikáció — a képességek fejlesztése itt megalapozottabb lehet, mint az iskolában. — Miért jó ez a program a gyerekeknek? — kérdeztük végül az előadót. — Miért? Minden percük értelmes feladattal van lekötve, nincs fegyelmezés, nincs unatkozás sem. Egyéni a foglalkozás, egyszerűen jól érzik magukat az iskolában. Másodszor a program teljesítményre orientált. rendkívül sokféle tevékenységben versenyeztetik a gyerekeket, olyan nincs, hogy valamiben ki ne tűnne valaki. A pedagógusok számára tilos a durva, drasztikus bánásmód, beleértve a gyerek megalázását, a megvetést, a gúnyt is. A tanárban előfeltétel az empátia, a beleélés képessége. A tanulási tempót a gyerek szabja meg, nincs lemaradó, mindenkit felzárkóztatnak. Ez a program azért született, hogy bizonyítsa: az ember fejleszthető. A nyelvi-kommunikációs program előfutára a teljes tehetségfejlesztő programnak, amin már dolgoznak. Bevezetésével a 170—200 ezer embert foglalkoztató szakma belülről újulhat meg, megújulásával a gyerek jobban érezheti magát az iskolában, s a szülő bizalma is visszaáll. Szeptembertől a megye öt iskolájában öt osztályban kezdenek tanítani Zsolnai József és kutatótársainak választható tanterve szerint: a székesfehérvári Vasvári Pál, a dunaújvárosi Móricz Zsigmond, a móri Radnóti, a bicskei és a sárbogárdi általános iskolában. Egyelőre. Farkas Eszter Az ember azt gondolja, hogy csak az beszél arabussal, aki tud is arabusul. És franciául az, aki tud is franciául. Különösen akkor, ha egy film szinkronjáról van szó. A tévé március 14-én egy francia fán termett krimit kezdett sugározni. Az első rész közepén egy hölgy a következőket mondja a mai gyár szinkronban: „Ha csak tehetem, nem olvasok újságot. És jól viselem magam”. Hogy ennek a két mondatnak mi az értelme, arra csak az jön rá, aki arra is rájön, hogy a fordító félrefordított, illetve szolgaian fordított. Esküdni mernék ugyanis arra, hogy a hölgy második mondata franciául így hangzott: „Et je me porté bien”, és ez azt jelenti: „És jól érzem magamat”. Az elhangzott két mondatot tehát így lehetett volna stílusosan magyarra tenni: „Ha csak tehetem, nem olvasok újságot. És jól megvagyok.” Lektor, dramaturg, szerkesztő, szinkronrendező, gyártásvezető, szinkronszínész, no meg az a sok név, ki tudja, minek... Bál a bába hátán, meg egy torz csecsemő. (Kemény) _________________________/ „Jól viselem magam”? |