Fejér Megyei Hírlap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1985. ÁPRILIS 30. KEDD Elegánsan összeállított műsorral lépett a fiatal Ikarus-kórus szombat este a Megyei Művelődési Központ közönsége elé. Műsoruk első részében Händel-, Hassler-, Gabrieli-, Lassus-, Croce- és Bach-kórusművek szerepeltek. Ebből a blokkból legsikerültebb talán a Visszhang (Lassus) volt, dicséret a „visszhang-kórus” pontos, tiszta énekléséért. A szünet után a ma kórusirodalma következett. Kodály, Bartók, Karai, Bárdos mellett a bolgár Hrisztov művei hangzottak fel. A kórus szépen, pontosan, tisztán intonált, a művek egységes íveket alkottak, de az énekkar kicsit vékonyan hangzott. Bartók Négy szlovák népdalában a drámai mélységet, Kodály Akik mindig elkésnek című művében a gondolati meggyőződést hiányoltuk. Hrisztov Legénybúcsújának aszimetrikus ritmikája nagyon jól érvényesült, a ritmus az erőssége ennek az alig harminctagú kamarakórusnak. Kellemes este volt, és a diáknapok sűrű programjában is megtöltötték híveik a széksorokat. A közönség szempontjából is szerencsés volt bemutatójukat a Szabadság téren megismételni, a nehezen megközelíthető Ikarus művelődési házban tartott koncert után Fotó: Rabáczy szilárd A tánc világnapja • Hazai „tánc-szőttes” Kevés olyan látványos metakommunikáció van, mint a tánc. Értjük, élvezzük, bárhonnan, bármely földrészről is érkezik hozzánk. Népeket, kultúrákat hoz közelebb, köt össze. Bizonyára ez is ihlette a szervezőket, hogy április 29-én a táncművészet világnapjává nyilvánítsák. Lenyűgöző gondolat, hogy ezen a napon, szerte a világon a zenével és ritmussal összeolvadó testek hódolnak az emberiség legősibb művészete előtt. Ebbe a világméretű „ritmusba” hangzott bele vasárnap este a fehérvári együttes „magyar üzenete”, folklór-ihletettségű összeállítása. A Palócföldi táncok és a Legényes még csak ízelítőül szolgáltak, inkább csak ..óvatosan” merítettek a tájegységek tánchagyományából. Az első igazán megragadó kompozíció Kiss Ferenc—Foltin Jolán: Mondóka szerelem című műve volt. A ,,minimaldance"-ra emlékeztető formációkkal beszélt a szerelem testet-lelket átformáló belső feszültségéről. A vágyról és beteljesületlenségről. A bűvölés-varázslás hangulatát lopta a színpadra. Megrendítően hatott Kneifel Imre—Botos József kései siratója. Érzékeltette a megrendültséget, de a dacos lázadást is az elmúlás ellen. A végzet nyűgéből ki-kiszökő ember „fickándozását”, kitörését a gyász vigasztalanságából. A lábak dobbantása, dühös kopogtatás a meg nem nyíló földön. (Takács Imre verse a Halottak sétaútja idéződön föl bennem. ..Aki tőled, tőlem is tanult, jár délcegen ... a hegedűk, a sípok, a nagybőgő villamosságában . . . Talán mások emlékezetében is megjelent Pesovár Ferenc alakja.) A legkarakteresebb, legizgalmasabb feldolgozás — az est kétségtelen sikerdarabja — Férfiak? .. . című kompozíció (Brückler Tamás— Botos József). A képzeletet mozgató alakzatok úgy váltak „jelentésessé", hogy nem szakadtak el a folklorisztikus alaprétegtől. A játék és a tánc egyesült itt megragadó „táncjátékká”. Megjelentek az egymásra találás és elszakadás különleges figurációi, a választási vállalás táncos „elrendeltetése”, a vizsgázás a közösség „színe előtt" . . S képes volt a mű érzékeltetni az „elcsábíthatatlan” leány tragikus egyedül maradását is ... Hasonló gondolati körben mozgott a Hipotézis (az elnőiesedésről), ugyancsak Brückler Tamás—Botos József koreográfiája. Érdekes vállalkozásukban ironikus mozzanatok is megjelentek — ám ezek nem igazán váltak hatásos mozgáselemmé. Sok szellemes ötlet tarkította a darabot: a „ki-kit forgat ”játéka, a női karokkal „gúzsba font” férfiak mozdulatlan tehetetlensége, magánya, ám a női „felülkerekedés” táncszimbólumai mind kínosabbak-keservesebbek, s az utolsó kép végtelenül kegyetlen-leleplezően mutatja be a megzavarodott, elbizonytalanodó „női kart’’... A Kanásztánc bravúrja is gyakran ragadtatta tapsra a nézőteret. Itt kaptunk meggyőző képet az együttes színvonalas tánchumoráról. A műsort (és az első részt) lezáró „tablók” kissé fáradtnak tűntek, bár akadtak magával ragadó pillanataik. Az volt a benyomásunk, hogy maga a műsor a szokottnál egysíkúbbra sikeredett. A világnapi „táncszőttesnek” nem mindegyik „színe” élt egyforma intenzitással, mégis kellemes benyomásokkal hagytuk el a (különben zsúfolt) nézőteret. Az együttes jó úton haladva keresi a hagyományőrzés és a modern táncművészet-életérzés közti egyensúlyt, a magára vállalható sajátos formanyelvet. A magyarul és egyetemesen egyaránt „érthetőt”. Péntek Imre U. OLDAL Megyei népművészeti kiállítás Tükörkép értékőrzésről, hagyományápolásról Kétévenként, az országos népművészeti kiállítás előtt a rendezők pályázatot hirdetnek. Nem titkolt céljuk: a tárgyalkotó népművészet hagyományainak ápolása, az alkalmazás és a továbbfejlesztés serkentése széles körű népszerűsítése. Az amatőröket bíztatják hímzett paraszti textíliák, fazekas-, kovács és bőrműves munkák készítésére, szövésére, kékfestésre, faragásra, csuhéj-, gyékény- és vesszőfonásra, nemezkészítésre, népi gyermekjátékok alkotására. Az országos kiállítás előtt a 19 megye külön-külön tükörbe pillant. Mérlegre kell tenniük két év munkáját. A tárgyak felelnek: az előírt feladatot teljesítették a szervezők , vagy az értékőrzés, a hagyományápolás újabb fontos állomása a kiállítás? Aligha csupán a néprajzkutatókból, neves szakemberekből álló zsűri keresi a választ arra a kérdésre: a kiállított tárgyegyüttes méltó-e a tájegység gazdag hagyományaihoz? Vajon hivalkodó pompa, szemfényvesztő csillogás vár bennünket, a divattá vált nosztalgia (és az üzlet reménye) ment át valami külsődlegest, vagy a múlt értékei nemesednek, teremtődnek újra a mának? Tűnődés zajban, benzingőzben. A megyeszékhely forgalmas útján szállítójárművek dübörögnek, személygépkocsik sietős hada halad el. Az út mellett szürke tízemeletesek, négyszintes betonhasábok árnyékában, a Technika Házában meghitt csend. A térítők a hímzések költészetéről szólnak. A blúzt, melyet vagdalásos technikával díszítettek, alighanem szívesen viselnék a mai tizenévesek is. A pásztorbotok készítője családi tradíciót folytat. A diófából — mérnöki pontosságú megmunkálás után — mángorló lett. Nemes egyszerűségükkel hódító térítők, térelválasztók, gyapjútakarók, párnák, amelyek modern lakásoknak is legszebb díszei lehetnének. A látvány szemet gyönyörködtető. Hiányérzetünk legfeljebb azért támadhat, mert a megye gazdag fazekashagyományából csupán néhány dunaújvárosi és móri kályhacsempe nyújt ízelítőt. S talán hasznos lett volna rövid, tömör ismertetőkkel kalauzolni a látogatókat. Mert nagy az érdeklődés a megyei népművészeti kiállítás iránt. A megnyitó idejére szűknek is bizonyult a Technika Háza első emelete. Akik akkor ott szorongtak a tömegben, azok közül alighanem sokan emlékeznek rá, hogyan jtlszotta a megfiatalodott Tilinkó együttes a mezőségi ritka és sűrű magyart, a mezőföldi népdalokat — a maguk és mindanynyiunk örömére. Alighanem sokan emlékeznek az elhangzott Kodály-gondolatra: „Kultúrát nem lehet örökölni, az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg nem szerzi magának.” Időszerű gondolat. Hiszen az amatőr népművészeti mozgalom reneszánsza szorosan összefügg azzal: Fejér megyében egy évtizede tanfolyamokon tanulmányozhatják az asszonyok, lányok a hímzőkultúra legértékesebb rétegeit, kiváló szakemberek segítségével. A szövés és faragás fölívelése nagyrészt az utóbbi két év szervezett oktatásának eredménye. Értékek, tehetségek ma már többnyire nem véletlenül tűnnek fel. (Borbély Jolán néprajzkutató, a Népművelési Intézet főmunkatársa: — A népművészet csak akkor él, ha éltetjük, csakis tudatos vállalás eredménye lehet. Ha minden tájegység a saját értékeit úgy vállalja fel, hogy annak legjobb ismerője legyen. Így lesznek a népművészetnek sokan nemcsak szerelmesei, hanem mesterei is. Így kerülhetnek elő újabb és újabb, korábban nem ismert, rejtett vagy elveszett, értékek, mint itt, Fejér megyében a fehér textíliák. Így adhatott ez a megyei kiállítás az utóbbi évek értékőrző, hagyományápoló tevékenységéről rendkívül pozitív képet.) örvendetes jelenség: a felhívásra idén csaknem háromszor annyi tárgy érkezett, mint két éve. Az igen szigorú szakmai zsűri 150 hímzést, 53 szőttest, 49 faragást és fazekasmunkát tartott érdemesnek arra, hogy a megyei kiállításon helyet kapjon. A nyíregyházi országos pályázaton kétszer annyi munka képviseli megyénk amatőr népművészeti mozgalmát, mint legutóbb: összesen 79 tárgy. Ezek persze csak számok — igaz, beszédes, sokat mondó számok. Az utóbbi évek munkája azonban nemcsak tárgyakban testet öltő értékeket teremtett, összekovácsolt baráti közösségeket. (Vojtkó Istvánné népművelő, a megyei népművészeti egyesület titkára. — A képzett szakemberek többsége a hímzők és a szövők között pedagógus. Szeretnénk remélni tehát, hogy az iskolákban, a napközis foglalkozásokon és a szakkörökben, sőt az óvodákban is egyre nagyobb teret kap a népművészet. A hazafias nevelésnek ezek a csoportok is igen fontos színterei lehetnek. A következő két év kiemelkedő feladata a fazekasmunkához feltétlenül szükséges feltételek megteremtése , a képzés megszervezése, a műhelyek létrehozása. Elképzelni is szép, amint a lakótelepi gyerekek egy parasztház kemencéje mellett sürgölődnek.) A megye népi díszítőművészeti kincsének egyik gyűjtője azt mondta nemrég: tisztelet és megbecsülés azoknak a múltbéli, névtelen asszonyoknak, akik képesek voltak egy közösség ízlését formálni, igényeit kielégíteni, nehéz életüket a szépség aranyfüstjével bevonni. A megyei népművészeti kiállítást megtekintve folytathatjuk a gondolatot: tisztelet és megbecsülés azoknak a nőknek és férfiaknak, akik keresik, felmutatják és újrateremtik azokat az értékeket, amelyek e tájon születtek. Akik meg akarják érteni és értetni minták, formák jelrendszerét. Az üzenetet, amelyből kirajzolódik a múlt. Az üzenetet, amelyet újra lehet, újra kell fogalmazni a mának és a holnapnak. Csathó BarnaFotó: Neményi Ágnes A mai tizenévesek is szívesen viselnék ezt a vagdalásos technikával díszített blúzt A diófából — mérnöki pontosságú megmunkálás után — mángorló lett Illyés Gyula emlékére készült ez a népmeséi motívumokkal díszített fafaragás