Fejér Megyei Hírlap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1989. ÁPRILIS 12. SZOMBAT A „lelki tájak” vonzásában Orisekné Farsang Erzsi kiállításáról a Vörösmarty Színházban Népköltészetünk kettős arculatú; a reális szemléletű dalok mellett látomásos, szürrealista jellegű szövegekkel is találkozhatunk. Olyanokkal, amelyek a legmodernebb költészet „szabályai” szerint értelmezhetőek. Az ősi és a modern egymásba játszik, egymást „igazolja”. A modernizmus nagy fordulatát a legősibb, archaikus művészeti formák váltották ki a századelőn. Elég Picasso vagy Van Gogh művészetére gondolni. Mintha két gondolkodásmód húzódna meg a népi kultúrában: egy racionális, áttetsző, könnyen befogadható és egy kultikus, mitikus, mely a fantasztikum, a mese törvényei szerint alakítja ki a maga művészi „valóságát”. Aki alaposabban ismeri naiv művészeink alkotásait, meghökkentő párhuzamokra akadhat a fenti kettősség értelmében. Akár egy-egy művész életművén belül. „Naivjaink” egy része nem annyira naiv. Tudják, de legalábbis alkalmazzák a modern művészet módszereit, ismerik „lényegét”, anélkül, hogy tanulták volna. Ha Mokry-Mészáros Dezső, Balázs János vagy özv. Czene Jánosné képi világát tekintjük, aligha lehet kétséges: inkább lélek, a tudat (tudatalatti) tájait festik, mint a reális valóságét. Eljárásaikat a babonás, mesei, a fetisisztikus logika formálta ki, az álmok „technikája”, amellyel a képi látványt megjeleníteni igyekeztek. Mindez Orisekné Farsang Erzsi tárlatán nézelődve jutott eszembe, melyet áprilisban a Vörösmarty Színház kiállítótermében rendeztek. Itt is feltűnik a korábbiakban elemzett kettős látásmód: a naiv ábrázoló, a múltat és jelent hűen bemutatni akaró — idillé változtató — áhítatos realizmus és az álmok nyomasztó látomásait „másoló” igyekezet, a szürreálisba való behatolás vágya. Láthatjuk a paraszti munkák festői dicséretét, a népszokások jellegzetes életmozzanatait, az eleven és mélyen az időbe „gyökerező” múlt megjelenítését, az ősök, a rég voltak és a ma élők egymásba érő láncolatát. Az idilli életképek sorát, az évszakváltozások, a szülőföld aprólékos gondossággal megfestett alig észrevehető, Orisekné érzékenységét festői kvalitásait dicsérő moccanásait. Mindazt, ami ebbe a valósághű, költői realizmusba „belefér”. De vannak más képek, rejtelmesebbek, nehezebben hozzáférhetők. Az Álomkép több jelenetből álló sorozatának egyikén az alvó festőasszonyt vehetjük észre, s előtűnnek egy nyomasztó álom részletei is. A vihar dúlta tájban fej nélküli pár halad a látomás sejtelmes díszletei közt. A Legényeső pedig nyíltan vállalja az „illusztrációs” szerepet egy furcsa székely népdalhoz. S érdekessége a képnek, hogy külön kis táblácskán olvashatjuk is az ihlető szöveget ... „Bár az Isten olyan csodát tenne / Hogy valaha legényeső lenne / Kiállnék az út közepére / Hogy már reám is cseppenne ..Azt hiszem, nem szükséges magyarázni a kép nem is nagyon takargatott erotizmusát, az égből hulló fantasztikus legényzápor felé kitárulkozó leány csöppet sem titkolt vágyakozását. A Boldogság szigete ugyancsak ennek a szürrealisztikus-mesei vonulatnak nagyon szép képe. Valamiképpen ez is illusztráció: az emlékkönyvköltészet kicsit giccses, kicsit megható sorai idéződnek fel bennem láttán. „Az élet tengere”, az „evezz, evezz az élet tengerén, de ki ne köss a Bánát szigetén ...” De Petőfi „életóceánja” is érezteti hatását. A kép kontrasztja rögtön megkapja a nézőt: a Boldogság szigetének csodálatos növényvilága, hívogató fehér falú épülete, palotája, a béke és nyugalom ígérete, a „megérkezés” lehetősége, s a szakadékon át nem jutó emberpár boldogtalan sóvárgása. Az elérhetetlen után. Henri Rousseau buja, egzotikus kertjei, őserdői, a vegetáció animisztikus kavargása látszik — szelídített formában — ezen a különös szigeten. Amelyre hiába hívja az embert a feléje kiáltó „kék madár”. A Meseország ugyancsak a fantázia, az álomvilág megfelelője. Ám itt nem az áhítat, a sóvárgás dominál, hanem gyilkos irónia. Amit a meseországot körülvevő „cukroskásahegy” láncolatáról olvashatunk le. A „boldog semmittevés” jelenetei mind-mind megkérdőjeleződnek, megsemmisülnek nemcsak a gúnyos „kommentár”, hanem az ábrázolás, a megjelenítés iróniája következtében is. Végtelenül komikus a hátában késsel szaladó disznó, a mézeskalácsból, puszedliből épült ormos kapu, a tanyán és bambán elfekvő, elheverő emberek csoportozata. Orisekné itt új oldaláról mutatkozik be, mintegy visszavonva, átértékelve azt a „naiv” hitet, amivel a valóságból való „kimenekülés” lehetőségeit kereste. Azt hiszem, Orisekné Farsang Erzsi nagy válaszaihoz érkezett: marad-e „valódi” naivnak vagy belemerészkedik személyiségének mélyebb rétegeibe, az önismeret bugyraiba? „Szürreális” képei azt jelzik: van érzéke, festői és lelki tartaléka ahhoz, hogy ezt a bonyolultabb kifejezésmódot, a behatolást a szürreális álomvilágba is elsajátítsa. Péntek Imre A Boldogság szigete Legényeső Művelődéspolitika Szépség és küldetés (5.) Tóth Árpád költészete Dérvert venyigék A Körúti hajnalban, az Esti sugárkoszorúban Tóth Árpád lírája magaslati pontra ért. Fennsíkra, melyen a zűrös, robotos hétköznapok és égi fények találkozása, üde és színes csodákat teremtett. A csodának azonban nem kedvezett az idő, a hozzá való kedvet a betegség is egyre kíméletlenebből emésztette. Az új, dísztelenebb, fanyarabb, súlyosabb beszédet hozó Hegyi beszédek felé című vers már a halál közvetlen előterében lehetséges hang híradása. Bár hangja dadogóbb, és fénye ritka, De — érzed? — mélyebb, s érzed? — több a titka. S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ! Az „Egész világ” mindenekelőtt a magyarságot jelenti. A költő személyes bánatába a nemzeti arányú gyász fájdalma tolul. Legszembeötlőbb jele ennek, hogy Adyt, akinek hatásától ő is óvta magát, most kérlelve idézi, hívja Adyt, a nemzetsors prófétás énekesét. S verseinek alkata is megnyílik előtte. Megnyílik a megmaradás más forrásai iránt is. Ahogy a Nyugat-mozgalomban vele felnőtt társakhoz, úgy húzódik közelebb magához a nemzethez is. És ez a sorsközösség a versvilágot is átalakítja. A szecesszió egzotikumai végleg kihullnak a kései Tóth Árpád-versekből, s a népi Magyarország valósága áramlik be: a körutaktól a fénylő búzaföldekig. A személyes vereségérzés a történelmi vereségeink nyomását közvetítő kurucos búsongás és szegénylegényhangvétel jellegével társul. Veretesebb, archaikusabb zengésű lesz tőle a finoman szőtt Tóth Árpád-vers — és ege sem lesz alacsonyabb. A hajdani nagyság, a ragyogó csaták, a rejtelmes kerek erdők, a bejárt végtelen utak révén kedve szerint tárgyiasíthatta a magasságot és a messzeséget is, ahonnan az élet végső stációjához ért. A költő, aki végigbetűzte a modern világlíra ars poeticáit, fordításaiban újraalkotta a kor lehetséges magatartásmintáit, mikor úgy érzi, isten jó angyalai végképp elhagyták, megkísérli a legnehezebbet: a benne és körülötte pusztító betegséget anyagként szemlélve a szenvedést szépséggé alkotni. Tudta is, hogy ez az egyetlen magasrendű esélye: Bánat — mondod — de bánat és derű között a határ oly egyszerű-e? Hátha a büsze kapat a legbölcsebb derűre? Hátha a végső Aratás után, Mikor sarló alá hull lassú szára, Belőle két Szent kenyér az istenek asztalára? Bánat és derű között a szakadék egyre mélyült. A kavernás tüdő és a koldus ország lázas csöndjeiben a derűs zenére várni, ehhez különös emberség, szerencsés alkat kellett. Ennek titkáról tűnődve személyes varázsára is gondolhatunk, arra, hogy jó érzésekre tudta hangolni azokat, akik a közelében éltek. Még inkább gondolhatunk arra a vérévé ivódott meggyőződésre, mely a műalkotást a lélek ünnepének, úrvacsorás kenyérnek tudta, az üdvösség forrásának tehát. Ez azt is jelenti, hogy a valóság átszellemül az ilyen versben, az esti láz, s a hajnali vérköpés tényeiből csak érzelmi párlatuk jelenhet meg benne. Avantgarde előtti jelenség tehát a Tóth Árpád-vers, de időtlen érvényű. Az önalakítás példáit oly szívósan kereső mai ember számára nálánál meggyőzőbben nehéz volna tanúsítani, hogy romlásra ítélt életekből is lehet arányos, tiszta és méltóságos emberséget érlelni. Ékességét ez a nyereség minősíti, és tölti fel magasrendű ünnepélyességgel. Ezért érzi Kosztolányi királyinak, Németh László tündöklőnek. Itt vagyunk tehát azon a másik magaslaton, amelyen a bűvölet konkrét színjátéka — melyet a Körúti hajnalban és az Esti sugárkoszorúban láthattunk — befejeződött, az élet sorssá állt össze, s témává ez a sors lett; tette pedig e sors viselésének méltósága. E szelíd, derűvel erezett méltóság révén bírta le a költő, amit az ember lebírhatatlannak érzett. A mai olvasó azért érezheti magáénak ezt a letisztult szépséget, mert a lepárlás előtti szenvedések fájdalmát, s a föléjük kerülés csodáját egymásba oltva sejtheti meg bennük. Érezheti a kitűzött egyensúlyban az erőfeszítés értékét, a szelíd türelemben az önalakítás érdemét. A szépen beforrt sebek ékírása egy jussát tudó lélek történelméről beszél. Olyan ember sorsáról, akinek vereségeiben a tét nagysága a fontos, aki Charon ladikjában is őrzi az édenre termettek hozományát. Nyarak ízét a fanyar korban; sikerek álmát a tudomásul vett kudarcokban; egészség, szerelem, fiatalság pompáját a veszendőség fénytörésében. A poétika nyelvén szólva: az ódák ünnepi áhítata — eszmék, remények, vágyak megcsúfoltatása után — ide, az elégiák fájdalmas és szelíd fenségébe torkollt. Olyan költő búcsúzik e versekben, aki mindig éreztetni tudja a rajta betellő törvényben a mostoha helyzet kényszerét, s a maga egészségének leromlása közepette az élet egészének romolhatatlanságát. Az emlékké csitult képekben mindig ott lüktet a létezés egész tartalmassága. Ahogy a lemondás ,,begyűrt süvegű öreg kondás"-ként szegődik elveszett vágyai nyomába, ahogy „a kirakatban lila dalra kel” egy nyakkendő, abban a dolgok és a mondandó, a világ és a képzelet, a lélek és a forma kapcsolata olyan meghitt, annyira mélyről eredő, hogy általuk a vers gyógyító, testvéri melegséggel telik meg. Olyan áhítattal, melyben az embersors iránti döbbenet, s a tehetség hatalmából sugárzó igézet elegyül sosem vált zenévé. Sok minden történt azóta a magyar költészetben, de semmi sem fakíthatta el érzelem és értelem, rezignáció és fellebbezés, aszú érettség és modern mívesség összefogásának ezeket a csöndes diadalait. Nem kérdem, sok vágyam mivé lett. Hisz ez a bolond földi élet Csak ritkán sikerül. A lélek drága, furcsa, kényes Tallérja ritkán marad fényes. Ahogy az Úr kezéből kikerül. Ezért érzi az ember, hogy a Tóth Árpád-vers egyfajta tüntetés a kietlen szegénység s a bekerítő bajok ellen. Nagyon csöndes tüntetés, de a mindenség arányaiban zajló Ha egy versben, versvilágban (József Attiláéban) a semmi ágán vacogó ember köré csillagok gyűlnek, abban nemcsak az árvaság, emberi igény is kifejeződik. Tóth Árpád sorsa az istent indítja tűnődésre, majd szégyenkezésre. Ez a hasonlóság nemcsak két költő rokonságáról tanúskodik, hanem arról is, hogy költészetünk a maga hagyományos szerepét ama végső síkon is be tudja tölteni. Kiss Ferenc — Vége — A Budapesti Közúti Igazgatóság Székesfehérvári Közúti Minőségfelügyeleti Állomása székesfehérvári munkahelyre PÁLYÁZATOT HIRDET minőségellenőr munkakör betöltésére. PÁLYÁZATI FELTÉTELEK: mélyépítési, útépítési vagy közlekedésépítési egyetemi, illetve főiskolai végzettség és legalább ötéves szakmai gyakorlat. A pályázatokat rövid önéletrajzzal 20 napon belül kérjük benyújtani az alábbi címre: BUDAPESTI KÖZÚTI IGAZGATÓSÁG KÖZÚTI MINŐSÉGFELÜGYELETI ÁLLOMÁS, SZÉKESFEHÉRVÁR, Berényi út 13. KORONA heteti kedvezménye a^^ VERSENY RUHÁZATI BOLTBAN: április 12—19-ig egyes férfi öltönyök, nadrágok és zakók offff/ valamint minden női és bakfis n'l j/fa j hosszú bőrkabát és szövetkabát 111/ Fn 1 30 % engedménnyel. / ) 1 Amit a télen keresni kellett: vevemt RUHÁZATI BOLT | bakfis kapucnis irha 12 100,— Ft / i bakfis 3^4-es irha 8 000,— Ft l— férfi 4/4-es irha 15 000,— Ft | A verseny Ruházati bolt SZÉKESFEHÉRVÁR, Március 15. u. 6151 13. OLDAL