Fejér Megyei Hírlap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-26 / 175. szám

8. OLDAL Sarusi Mihály: Magyar Krisztus Másfél évszázad krónikája Ritka regényírói vállalkozás eredménye a Magyar Krisztus. A 70-es években Fehérváron is élt Sarusi Mihály másfél év­század magyar történelméről mondja el, amit tud. Szűrője sajátos; nem az ismertebb főbb fejlődésvonalat illusztrálja, hanem bepillantást nyújt a legsötétebb régiókba is. Állati létről, nyomorról, a nép „keresztre feszítéséről” (innen a cím), koleráról, csecsemőhalálról, ártatlan cselédlányok „urak” általi megbecstelenítéséről, halálba küldéséről, a ki­sebbségben élők megalázásáról és a más efféle negatív élet­­tényekről szól a mű. Tegyük hozzá: nyelvileg is hűségesen, az élőbeszéd lehetséges visszaadásával, ami persze nem pél­dátlan irodalmunkban. (Legnagyobbjaink közül elég tán Mó­­riczra utalnunk ez ügyben, no meg a paraszti világ — he­lyenként naturalisztikus — megmutatásával kapcsolatban is.) A mindenkori főhős monológja az egész regény. S mivel példátlanul hosszú a tényleges idő, így természetesen nem egy főhőssel találkozunk. Írónknak azonban mindvégig sike­rül a bravúr: elhitetni velünk, hogy az éppen „színen levő” főhős beszél a maga nyers (helyenként durva) módján, a népnyelv tájra és korra jellemző eszközeivel. Másfelől családregény a Magyar Krisztus. Ebben sem pá­ratlan, hiszen akad belőle épp elég a világirodalomban. A zsellérekről, nincstelenekről sem ez az első magyar mű. Új­donsága azonban ettől függetlenül jelentős. Az induló cse­lekmény tere sajátosan közép-európai. A XX. század első évtizedeiben vagyunk, Arad megyében. Egy módos örmény által bérelt pusztai település a helyszín, ahova többfelől ér­keznek a szerencsét próbáló telepesek. A mi hőseink, a Zsó­­tér család tagjai Szeged környékéről jönnek, hogy új életet kezdjenek a reformkor előtti Magyarország többnemzetiségű vidékén. S ez a tény gyakori feszültségeket hordoz magában, ráadásul az eltérő vallások is gyakran fordítják egymással szembe az embereket. Többféle korszak hétköznapjainak példátlan erejű epikája ez. A hétköznapok földhözragadt vizsgába persze beszivárog a történelem. Sarusi hősei azonban nem képesek azt alakítani. Minden időben szenvedők és kiszolgáltatottak ők, a krisztusi értékektől gyakran megfosztottak. Hitüket viszont megtart­ják, őrzik, benne rejtőzik fő erejük. Ebben is tipikusan ma­gyar tér a műbeli Nagyfalu, a magyar alföld, a keleti végek bonyolult világa. A hittel, a kereszténységgel kapcsolatban a Szentasszony évike című fejezet a legátü­tőbb, de másutt is behálózza az emberek mindennapjait a vallás. Néhol a fele­kezeti villongás mérgezi a tiszta hitet, s ehhez járul még a különböző nemzetiségek ellentéte. Mindezekből tán következik, hogy távolról sem hagyomá­nyos regény a Magyar Krisztus, bár prózája egyfelől az. Nem a jellemábrázolásra, hanem sokkal inkább egy nagy lélegze­tű korrajzra összpontosít. Ebből adódhat némely fogyatékos­sága is: például a vázlatosság, amely persze tudatosan vál­lalt ez esetben. S a korrajz kétségtelenül reális és sodró, le­gyen szó akár az 1948—49-es szabadságharc vagy éppen az első világháború és Trianon, akár a második világháború és napjaink idejéről. A háborús idők fölvillantásakor különös szépségű, balladai hangulatokat árasztó részleteket olvasha­tunk. Például: „VIGYÁZZ MAGADRA. ITTHON LESZÜNK NEMSOKÁRA. Jaj, de nehéz. De nehéz így. Édes istenem, mit vétettem ellened? Hadd el, lányom, tűrni kell Tűrni és nyelni. Hétfájdalmú Szűzanya.” Az egész mű szempontjából fontos ez a néhány sor. Benne van a mindent átsugárzó fáj­dalmas élethelyzetek sora, s a parasztságunkra jellemző év­ezredes magatartás, a „tűrni és nyelni” tragikus, s a kiút le­hetőségét magába nem foglaló belső parancsa. Itt és másutt a hétköznapok puritán nyelvét ötvözi Sarusi a lírával, a folklór beszivárgó erejével. A könyv nagyobb részét teszik ki a XX. századi és leg­újabb kori történelemmel foglalkozó részletek. Sarusi a kro­nológia szerint követi az eseményeket, és nem kerüli meg a térség legkényesebb problémáit sem. Bizonyára lesznek, akik vitatják a Magyar Krisztus történelemképét, mely kétségkí­vül különbözik az iskolában hallottaktól vagy a történelem­­könyvekből olvasottaktól. Nagy érdeme viszont, hogy azok­nál elevenebb, élőbb, ha úgy tetszik, valóságosabb. A kisem­berek tömegei ugyanis másképp élték át a forradalmakkal és háborúkkal „teletűzdelt” korszakokat. Kevésbé lánglelkűen és baloldaliam de tán az illúzióktól is mentesebben. Szá­mukra nem csupán a biztató jövő lehetőségét jelentette 1919 vagy a felszabadulás, hanem a hivatalos felfogásban szűk­szavúan helyet kapó véres, embertelen akciók sorát is. A Sarusi-regényben mindezt tetézi a sajátos helyzet, a nemze­tiségi problémák máig élő összetettsége, megoldatlansága. A mű mentes minden jólfésültségtől, cicomától. (Másfelől — nyelve miatt — egyéb támadások is érhetik; gyakori benne ugyanis a trágárság, mely néhol jogosan, másutt kevésbé szerencsésen színesíti a bemutatott valóságot.) Úgy jeleníti meg a történelem sodrában élő kisembert, ahogyan az a ri­deg és nem oly fölemelő hétköznapokban viselkedett, küz­dött és szenvedett. Ennek a történelemábrázolásnak persze van őse irodalmunkban: Németh László Akasztófavirága például, amelyben hasonló az ember szerepe a Tanácsköz­társaság idején, s a forradalom árnyoldalának leírása is ro­kon a Sarusiéval. Más kérdés, hogy a Magyar Krisztus anyaga szélesebb, irányultsága eltérő. " S ha már az ún. kényes kérdéseknél tartottunk, egyéb művektől eltérően itt a leírás nem ér véget a múltnál. Írónk a közelmúlt és a jelen közép-európai gondjaira, a nemzeti­ségek egymás mellett élésének nyers és szenvedélyes követ­kezményeire is kitér. Nem vitás azonban, hogy a minden­kori igazságkeresés szándéka a döntő. Egy helyütt olvassuk: „ ... magyar vagy romány, nem az számít, csak hogy ember legyen. Én mondom magának! Hát.” Leegyszerűsítve bár, de igazul így szól tehát egy nagyon fontos morális intelem. Mindezek mellett a mű végén is a tragikus színek ural­kodnak. Sarusi Mihály stílusa minden fölös bőbeszédűség nélkül érzékelteti e tragikumot. Nagy vállalkozása az utolsó sorokig sikeresnek mondható. „HALLJA, MINKET CSAK AZ ISTEN VÉD” — adja egyik hőse szájába a súlyos mon­datot. „Keresztre feszített” közösség szava ez, a meghallga­tás reménye nélkül. (Szépirodalmi, 1986.) Bakonyi István Provincia Banga Ferenc: Verseny Móder Rezső: Kis ló születik FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1986. JÚLIUS 2., SZOMBAT wammmmmmmmmmmmammmmmmtmmmamammm A sátorban áll a bál, a tánc meg a nóta, majd kiveri a sátor oldalát, odakint más nótába kapnak. Hallja, kint az em­berek. Odakint az udvaron a sá­tor előtt a gazdák karéja, félkörbe, egymástól átölelve, egymás karjába tett kézzel, a másik vállát átölelve, a derekát megkapva áll a gaz­­­dakaréj, majd hogy egyre többen lesznek, már karika, gazdák karikája, csak éppen nem járják. A lányok szok­tak így szépen karikázni. Bár az is meglehet, járnak hozzá, egyhelybe teszik oda néha, néha a lábukat, inkább csak énekelnek, danolnak, nem danolásznak, danolnak, danolászni a részeg szokott, énekelnek, száll az égnek, Határ Égnek, bele a nagyfa­lusi éccakába a gazdaének. Hallja, tiszta gazda ember, ötven körüli nagyfalusi, hát, öregfalusi gazdák, a falu ele­je, a falu elsőként épült so­rán lakó emberek éneke, nem nóta, nem, ez ének, szárnyal, száll, száll az ég­nek, Határ Égnek, a román —magyar határ fölötti ég­nek, bele az éjszakába, a sá­tor zaja alig hallik ide, mert az ének elnyomja, az embe­­rének az erősebb, nem a dob meg a hermonika meg a réz, nem, az emberének, odaáll, beáll a karikába a legény is, odafurakodik már a fél falu, száll az ének, hát, száll száj­ról szájra, egy belefog, többi fölkapja, folytatja, erősíti, nem ordít, a magyar ember nem ordít, amikor énekel, nem kapkodja el, lassan rin­gatózik a karika, hol erre, hol semerre, mert nem rin­gatózik az, hallja, nem az Éren vagyunk a nádvágó csónakban, lélekvesszőben, nem, ez más, hát, lélekvesz­­tő, ez nagyfalusi öregfalusi emberének, a legszebb, a legtisztább, azt mondja a ta­nító, kár, hogy nem tudja követni, jegyezné mind föl­írná, tanító bácsi, mit ír, az éneket, csak bármilyen las­san mondják, nem tudom követni, meg a hangjegyeket se ismeri, ismeri, de leírni nem bírja az éneket, azt mondja, valami könyvet ír, a faluról, gyűjti a szokáso­kat, dalokat, a gyerekekkel íratja le, bár tudja meg, az én lányom is, való, a falu történetét, mindent, a tanító, az hallja, jó magyar ember, valami Kis, Kis Anti, nem, őt Tóninak hívják, azt mondja, ő nem Anti, csak Tóni, mindegy az, hát nem is haragszik, ha Antizza az ember, elég rendes ember, hát, a gyerekem nagyon sze­reti, a múltkor avval küldte haza a fiamat, hogy a házi föladat­ írja össze, milyen csúfnevek vannak a faluban! Tudja, azt nem lehet, a fi­amnak egyet se mondtam, hát, hogy lehetne, a tanító nem tudja, hogy azt nem le­het elárulni a titkot, bár be­­lefelé, titok kifelé, hallja, ha most jönne ide a tanító, én elsorolnám neki az összes nevet. Szaros Kovács, Benga Szellelki, Bivalyos Nagy, Bá­ró Kása, Cigány Búza Jani, Dadri Tapasztó Matyi, hát, Kacska Harangozó, Kakukk Maris, Miniszter Faszi, az apja csak Faszi, a Nagy Pal­­csi, Faszi Palcsi, de ez játssza az eszit, egyszer azt mondta, a miniszter után ő az első ember a faluban, jött haza Tömösvárról, és takszi­­val gyütt, hallja, takszija volt, már elvették tőle, újra itthon van, Picsu Miklós bá­tya, Ruszki, hallja, az, jól mondja, csak meg ne hallja, tudja, a tanítónak most el­sorolnám mind az ezeregyet, mind a kétezerötszázat, azt mondja a pap, annyian va­gyunk, hát, Kürtös éppen háromszor ekkora, azt mondják, régen akkora volt, mint Nagyfalu, hát, ők job­ban szaporodnak, több ott a gyerek, meg hát üvék a rendszer, ők az urak, tudni­való, de szépen énekelnek. Zavaros a Tisza Nem akar apadni Az a híres Bogár Imre Atal akar menni. Atal akar menni. Csikót akar lopni. Kecskeméti nagy vásáron Pénzt akar csinálni. . . . Hallja, Aradon fölállí­tották a romány katona szobrát, oda a Szabadság té­ren, ahol a Vértanúk szobra állt, kitelik tőlük, akkor már nehéz lesz újra fölállítani, ezért teszik oda, hát, nehogy még egyszer a Szabadság, azt mondják, nagyon szép szobor volt, a legszebb egész Magyarországon, hát én lát­tam, amikor már betakarták, lepellel fedték előlünk, hogy ne is lássuk, nehogy eszünk­be jusson, hol lehet, a mú­zeumban, a Munkásotthon pincéjében ott van összefű­részelve darabokban, meg Damjanics szekere, hát. Ha azt odateszik, mert ne ten­nék, itt már ők az urak, hallja, soha, mit lehet itt teritni, semmit, be kell fogni a szánkat, lassan Aradon is ők lesznek többen, a magya­rokkal elpucolt fél magyar Arad, lejöttek a hegyekből, a helyükre regáti tisztvise­lők meg a helyi mócok, a város fele már romány, ha nem több. Harangoznak délre, Fél tizenkettőre. Most kísérik Bogár Imrét A vesztőhelyére. Harangoznak délre, Fél tizenkettőre, Hóhér mondi: Bogár Imre Álljál föl a székre. A sátorban közben Akácos út, ha végigmegyek rajtad én. Eszembe jut egy régi szép emlék, harsog a sátor, még jó, hogy alig hallani, azok ott bent jól berúgtak, hallja, hogy ordítanak, a banda is jól érzi magát, sű­rűn kapják a zenészek a tíz­­lejeseket, hát mulassunk, egyszer élünk, hallod, odaki az emberek, nézzünk ki, azért éppen elegen marad­nak, a többség bent húzatja a hermonikással, ide hallod, ide, az én nótámat, ezt húzd el, hallja, mindjárt kezdi Raskó, újrakezdi, jön befelé, új zenét kér, int, most ő ad­ja a bankot, levág a zené­szek elé egy százlejest, azért már megéri, ma este még ilyet nem láttak, azt húzd el nekem hibás, hogy és már járja is a románost, nincs annak éneke, Nagyoláj azt nem tudja, csak hogy járja a rományost, hogy kapkodj, hejehujahopp, kapkodi a lá­bát, a kezét az égnek emeli, nagyon mulat, nagyon tud mulatni ez a Raskó Pityu, akár az apja, az volt ilyen bitang ember. Kiapadt a Tisza Csak a sara maradt, Meghalt szégen Bogár Imre Csak a híre maradt. Pista muzsikája most egy pillanatra betölti az egész telket, most­­ az úr, ő viszi a prímet, aztal, nem sokáig, új dalra gyújt az emberkari­­ka, új nagyfalusi öregfalusi régi dalra, aztal, hogy A falu nagyon be van kerítve, De ha lehet, kimegyök belőle. Ne félj, kedves lovam, itt nem hagylak, Ej, haj, lösz széna meg abrak. Kis pej lovam arra van szoktatva, Többet szalad éhen, mint Szaladj, lovam, szikrázzon a patkó, Ez a kislány de kedvemre való, öreg Bűrös Palcsi kezdi, ez az ő nótája. Hallja, ennek a jó volt a mindene, míg el nem vették. Magyar ének. Abbahagyni hogy lehetne, a Tiszába itazó szegény legény dalától az új aradi tömlöc túlkeserveséig hány ének él még itt a múlt században idejött magyarban rejtezked­­ve, mélyen, öregapjuk, öreg­anyjuk­­ énekét őrizgetve, könnyű bortól, finom nyári éjszakától pezsdítve, baráti karba búvá, végre megint együtt, máskor meg a temp­lomban, amikor együtt szár­nyal a dal, azt szeretik tán a legjobban, hogy együtt, együtt énekelni, teli torok­ból, hol halkan, hol erősen, énekelni, a kántornál is szebben, együtt a kántornál is szebben szól a falu, az ének, a kántornak a legszebb a hangja, de amikor megszó­lal az öregfalusi emberének, ez a közös, ez a régi, ez a drága magyar, a kántor el­bújik, bennén a többihez az áll hozzá közelebb, a magyar nóta, az a félig már városi, a városból szerzett, ott ta­nult, rádióból ellesett, ez más, ezt ők csak otthon les­ték el, odahaza lagziban, ha­lotti toron, mert akkor is rá­rázendít a nagyfalusi ember, ha túl szomorú, még ha tú­lontúl boldog, mitől is, az élettől, ettől a kiapadhatat­­lantól, ettől a nagyfalusi énektől az ember könnye ki­csordul, a kés is kocsordul, ha ezzet meghallja, hallja, a késnek itt semmi keresniva­lója, Kisolaj keresi a sógo­rát, kétszeresen sógorok, hallja, az anyjuk jó istenit, ezek nem nyughatnak, szár­nyal a dal, az emberének, bele a nyári éjszakába, és senki se hallja, csak a falu, Nagyfalu, őket sose hallotta meg senki, hát, tudja meg, de mi, hát, mi halljuk saját magunkat, bassza meg, csak egy éjszakára, csak most, meg amikor majd újra lehet, Aradtól Gyuláig itthon a család, tudnivaló, hogy egy részeg döccenés nélkül emel­jék az égig, magyar mennye­zetig a nagyfalusi emberlel­­ket, magyarságot, ezt a ki­csit, ezt a pislákolót, pislá­koló, de kioltani lehetetlen tisztességet, láncot feledve, láncot elvetve, szabadon, lánc, kendnek hány lánc földje volt? Hagyja el, jobb arról nem beszélni. Sarusi Mihály Magyar Krisztus - Részlet a regényből­­ jóllakva.

Next