Fejér Megyei Hírlap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
Költészet napja, 1989 Az egyik legismertebb latin mondás szerint Inter arma silent musae, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Mint minden közmondásnak ,ennek is van fonákja, és hosszasan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténetből is, a még latin nyelven író Janus Pannoniustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, akkor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarországon? Hiszen ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a fegyvercsörgés zaja. Akkor megújult béke volna? Tudjuk,az sincs, sierencére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron mindenki egyet szeretne: felvirágoztatni az országot, de a nagy bajiból odáig vezető utat sokan sokféleképp gondolják megvalósíthatónak. Éles politikai harc folyik, s egyre inkább a politika eszközeivel. Ezek egyikeként meg kell említeni a költészetet is, a magyar hagyományok tapasztalatával nem is a legutolsók között, de semmiképpen sem meghatározóként. A költészet akkor lép — nálunk szinte szükségszerűen — a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb verse, a Vérző zászlók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni — s ma már csak néhány versbarát figyelve fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986-ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbíthetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra”, s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt sokszor még költőivel sem. A tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé „emlékszik rá”. Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy azért, mert ha az úttörő érdemekre mutatna rá, ő maga csak követő lehetne. Dehát az emberiség értelmes egyedei mindig követői voltak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot, s s aki annak szellemében próbált cselekedni. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmazni azt, ami ma mondhatatlan. S én úgy látom, tudja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, s annak igazi értékeit, de az már mostis látható, hogy nem a meghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a politikát olvassa, az országgyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetések petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együtt és egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamaival, az eredmény meglepő azonosságot-hasonlóságot mutatna. A magyar költészet — ellentétben a nem művészi megszólalásokkal — azt mondta, ami vett, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette —, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: váljunk olvasóivá a mai magyar költészetnek. Azért is,mert így a mai Magyarországot jobban meg tudjuk érteni. Vasy Géza A visszanéző nap sokféleképp világítja meg a fákat. Üszkös tömböket hasít ki belőlük, míg sugárkévéjében porszemek vibrálnak. Telehinti a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha együtt emlékeznének a forró tengerek korára. Esetleg csak érinti a fák hegyét, míg odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt sugárnyaláb. A zöld kárpitok és aranybarna törzsek fényjátéka alkonyatkor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak legtöbbet. Hajnalban az erdő még a maga előidejét éli: a fák páfrányszerűek, nyerszöldek, mint a teremtés első pillanatában. Délben a lombok felett megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a távlat, a mélység minden puszta felületté válik. Az éjszaka viszont csupa mélység, felület nélkül. Ezért dimenziótlan. De alkonyatkor, az aranybarna órában, a lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mintha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak velünk. „Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötőszövet-képet, melyet egy erdei táj egy Periklész-korabeli athéni ember szemébe rajzolt, és azután azt a kötőszövet-képet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre, és azután ha mi magunk mennénk oda, és néznénk meg azt az erdőt, nem ismernék fel benne sem az egyik, sem a másik képet.” — írja Egon Kriedell. Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizek partján. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka. De a sok fa még nem elegendő. Ismerek az Alföldön vigasztalan fatömegeket, melyek sosem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazán erdővé lehetnének. Mert kell, hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a neszekkel összefonódik. Ez utóbbiak madárdalból, patakcsobogásból, rovarok percegéséből és szélzúgásból állnak össze — meg még valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és az elmúlásnak is van valami együttes zenéje: a rügyek fakadásának, meg a kéreg porladásának. Az erdőnek középpontja nincs. Ahogy az ember elbarangol benne, mindig úgy érzi, közeledik hozzá, mégis mindig valahol másutt van a törzsek és lombok elképzelt középpontja, sosem ott, ahol megállunk. Túl egy bokorcsoporton, egy kiugró sziklán, egy patakparti cserjén. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, bekukkant a sziklák és a bokrok mögé, ott sem leli az elképzelt középpontot, az erdő lelkét. Az mindig velünk együtt tovamozdul — nem távolodik, nem is közeledik, de makacsul tartja a maga távolságát. Majdnem itt van és mégsem. Találhat az ember egy vadonban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák — egy-egy mohos követ, barlangkürtőt, medveforma sziklát, vagy avar alól kicsorduló forrást — de egyik sem középpont. Az erdő középpontja talán épp a kimondhatatlan, ami több mint a részletek együttese, amit elemezni nem lehet. Egy rét, egy folyóparti liget, egy pusztai legelő havonta változhat. Tavasszal elönti a zöldát és elmocsarasodik. Felüti fejét rajta a nád, ellepik a vadmadarak. Nyáron aztán kiszárad, sivatagossá kopik. Szinte el sem hinnéd, hogy ahol tavasszal békák és vadkacsák közt cuppogott a csizmád, most sóvirágot szedsz a sziken. Az erdő változásai ennél sokkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők. Láthatatlan a fák vándorlása, ahogy eltűnnek egy hegyoldalról, amit korábban elborítottak, odébb meg birtokba vesznek egy rétet, ahol korábban nyomuk se volt. Az erdő rétegei, a fények és a hangok minősége szerint, háromfélék, de egymástól elválaszthatatlanok. Lenn, a gyökerek közt, a zörgő avarban élnek a botló, percegő, zizegő parányok. Feketék és nyálkásak. Ez a mélyvilág, az erdei inferno. Középen: a fatörzsek és a szempárok régiója. Itt rejtőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták megönmagukat a hegyes remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot maguk is napfényből és ásványokból valók. Évgyűrűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sókristályok sokasága. Mindig a mélységből fölfelé, ahol az Ismeretlen Madár lakik, minden erdő legtitokzatosabb lakója. Mert felismered a vörösbegy hangját, a harkályét, a csuszkáét meg a csalogányét, a szajkó rikácsolását, és az ölyvek vijjogását — aztán megszólal egy madár, akit sosem láttál, sosem hallottál még. És ha a sárba rajzolt nyomokat figyeled, olyanokat is látni fogsz, amelyek gazdáiról nem hitted volna, hogy jelen vannak. Ők az erdő rejtezői, akikről a szakkönyvek is elbizonytalanodva írnak: nem tudni, kivesztek-e már, vagy éppen terjedőben vannak, pedig korábban nem éltek itt. Thoreau írja: „Ahol lakunk, nem volt mindig szárazföld. Messze benn a szárazon még ma is látom a partokat, melyeket a folyam valamikor régen kivájt, mielőtt a tudomány elkezdte feljegyezni az árvizeket. Mindenki hallotta a történetet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt ki egy szép, erőteljes bogár egy öreg almafa asztal lapjából, amely hetven esztendeje állt egy farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, később Massachusettsben, de a petét, amelyből kikelt, az élő fába még annál is régebben rakták le, amint kitűnt a fölötte elhelyezkedő évgyűrűkből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hallható percegéssel kirágta magát a szabadulásba. Talán egy fazék véletlen melege költötte ki. Kiben ne erősödnék meg a feltámadásba, a hallhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?” Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfinomodás és az első vegetáció érdekessége, neszek és fények. Madách szép szavaival: illat és mathesis — mindez együtt, amit erdőnek lehet mondani. Szepesi Attila AZ ERDŐ Takács Imre versei Kikényszerített vallomás Bogarász lettem volna Óvilági tücsökhercegem kegyeiben, mintsemhogy lettem Alakoskodó költő — híján a hercegnek is. Maradék mundéromat már mégiscsak Arra vásítom, amibe belegabalyodtam, Ríva is iszom a tintalevest, eszem a papírmácsikot. Írván csak a maradékkal, és csak a maradékra! Csibeháj óhajtása Kutatnám titkaidat, Odalehetnék érted Vénember létemre már! Ártatlanabb vagyok egy gyermeknél. Cidrizni ugyan nem cidrizek. Sumákolok inkább a munka iránt. Alkalom adna kedves pillanatot Norvégiából Ciprusba, Déli Sarktól föl Floridába, Ráktérítőről Baktérítőre. Ekliptikáról a Zenitre. Alvásból ébredésre . .. Kialakuló személyiség Tiki-Taki leszel majd, máris pattogtatsz A nyelveddel. Ketyegővé is fejlődhetsz. Ámultam, amikor egy fiú megkérdezte: Címezhetlek Ketyegőnek is, Taki? Semmi kedvem se lett volna rá, hogy hozzájárulásomat megtagadjam Gurulva mész, mint az ukrán népitáncos nők Elvonulnak, mint hogyha gurulnának Rolleron, ami láthatatlan, esetleg gyöngyfolyamon Gurulva, de nyomva magad előtt a levegőt is. Elénekeled, amit énekelt öregapád — Lódítva is az öreg lódításai után. Yes, — igen-igen, thank you very much! — a műsorodért Utassy József Magamnak írok Mit bánom én, ha olvassa, ha nem verseimet a Nyájas olvasó! Magamnak írok. Nem csábít siker. Átlényegít az ég alatt a szó. Tudom, hazudni nem hazudtam. Minden betű ragyog. Arany sisakot hord a tollam, s fényes gondolatot. Mátyás Ferenc Fohász ki vezényel, énistenem, hogy mindig az ördögé a trón, s balga hitünk tiszta fohásza hozzád az égig nem hatol? Szakadékok fölött a sóhaj rozoga híd, tudom, alá temeti a naiv hiteket, megoldást az ész hol talál? Bizony, a jóság megcsalatott, elkésve száll hozzád imánk. ó, reménységünk zöld angyala, te hozz vigaszt végre miránk. Hadd léphessünk jövő századunk küszöbére fegyvertelen, s ne zúdítson le tüzes nyilat csak Érosz útján a szerelem.