Fejér Megyei Hírlap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

Költészet napja, 1989 Az egyik legismertebb la­tin mondás szerint Inter ar­­ma silent musae, azaz há­borúban hallgatnak a mú­zsák. Mint minden közmon­dásnak ,ennek is van fonák­ja, és hosszasan lehetne so­rolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténet­ből is, a még latin nyelven író Janus Pannoniustól Ba­lassi Bálinton, Petőfi Sán­doron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, ak­kor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban iga­zából nem is a múzsák hall­gatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tud­nak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyaror­szágon? Hiszen ha figyelme­sen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Há­ború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a fegyvercsörgés z­aja. Akkor meg­újult béke volna? Tudjuk,­az sincs, sie­ren­­cére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron min­denki egyet szeretne: felvi­rágoztatni az országot, de a nagy bajiból odáig vezető utat sokan sokféleképp gondolják megvalósíthatónak. Éles po­litikai harc folyik, s egyre in­kább a­ politika eszközeivel. Ezek egyikeként meg kell említeni a költészetet is, a magyar hagyományok ta­pasztalatával nem is a leg­utolsók között, de semmi­képpen sem meghatározó­ként. A költészet akkor lép — nálunk szinte szükségszerű­en — a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politi­zálni. Ilyenkor érzi a poli­tikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjá­­­min Lászlónak talán legna­gyobb verse, a Vérző zász­lók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett­­ hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyel­mit, de a közlő lap is meg­szűnt gyakorlatilag létezni — s ma már csak néhány versbarát figyelve fel rá. Sok­kal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról cí­műnek, amely újólag csak 1986-ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis sze­gényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokság­ról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politika­­tudományokra, mint a költé­szetre. De mindezek a tudo­mányok tudják, érzik, gene­zisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költé­szettől, a művészettől kap­tak és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt min­dig, az utóbbi négy évtized­ben is, s mondta a mondha­­tatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet iga­zán kimondani, csak köl­tőivel, a világ elgörbíthetet­­len gyémánttengelyére füg­gesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra”, s mondta azt is, amit a min­denkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt sokszor még költőivel sem. A tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé „emlékszik rá”. Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy az­ért, mert ha az úttörő ér­demekre mutatna rá, ő ma­ga csak követő lehetne. De­­hát az emberiség értelmes egyedei mindig követői vol­tak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot, s s aki annak szellemében próbált cselekedni. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, meg­­cselekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogal­mazni azt, ami ma mondha­­tatlan. S én úgy látom, tud­ja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mond­juk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar lírá­ját, s annak igazi értékeit, de az már most­­is látható, hogy nem a meghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a poli­tikát olvassa, az országgyű­lési tudósításokat, a párt­programokat, a tüntetések petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együtt és egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmi­ség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: ol­vasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pon­tosan le tudná kottázni azo­kat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhan­gulatát, s az eredményt egy­bevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamai­val, az eredmény meglepő azonosságot-hasonlóságot mutatna. A magyar költé­szet — ellentétben a nem művészi megszólalásokkal — azt mondta, ami vett, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette —, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: vál­junk olvasóivá a mai ma­gyar költészetnek. Azért is,­­mert így a mai Magyarorszá­got jobban meg tudjuk ér­teni. Vasy Géza A visszanéző nap sokféle­képp világítja meg a fákat. Üszkös tömböket hasít ki belőlük, míg sugárkévéjében porszemek vibrálnak. Tele­hinti a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Ké­kes ködbe vonja, mintha együtt emlékeznének a forró tengerek korára. Esetleg csak érinti a fák hegyét, míg odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt su­gárnyaláb. A zöld kárpitok és arany­barna törzsek fényjátéka al­konyatkor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak legtöbbet. Hajnalban az er­dő még a maga előidejét éli: a fák páfrányszerűek, nyers­zöldek, mint a teremtés első pillanatában. Délben a lom­bok felett megáll a verő­fény, az árnyékok elrejtőz­nek. Eltűnik a távlat, a mélység­­ minden puszta felületté válik. Az éjszaka viszont csupa mélység, felü­let nélkül. Ezért dimenziót­­lan. De alkonyatkor, az aranybarna órában, a lom­bok távlata percenként vál­tozik. Egyes fák hirtelen el­mosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mint­ha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak ve­lünk. „Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstru­álni azt a kötőszövet-képet, melyet egy erdei táj egy Pe­ri­klész-korabeli athéni em­ber szemébe rajzolt, és az­után azt a­ kötőszövet-képet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különbö­ző festmény jönne létre, és azután ha mi magunk men­nénk oda, és néznénk meg azt az erdőt, nem ismernék fel benne sem az egyik, sem a másik képet.” — írja Egon Kriedell. Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmaz­ni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Le­het síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizek partján. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó ma­radéka. De­ a sok fa még nem elegendő. Ismerek az Alföldön vigasztalan fatöme­geket, melyek sosem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fények­nek és neszeknek az a játé­ka, amitől igazán erdővé le­hetnének. Mert kell, hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a neszekkel összefonódik. Ez utóbbiak madárdalból, patakcsobogásból, rovarok percegéséből és szélzúgásból állnak össze — meg még va­lamiből, ami ennél több. Ta­lán az állandó növekedésnek és az elmúlásnak is van va­lami együttes zenéje: a rü­gyek fakadásának, meg a ké­reg porladásának. Az erdőnek középpontja nincs. Ahogy az ember elba­rangol benne, mindig úgy érzi, közeledik hozzá, mégis mindig valahol másutt van a törzsek és lombok elképzelt középpontja, sosem ott, ahol megállunk. Túl egy bokor­csoporton, egy kiugró szik­lán, egy patakparti cserjén. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, bekukkant a sziklák és a bokrok mögé, ott sem leli az elképzelt középpontot, az erdő lelkét. Az mindig ve­lünk együtt tovamozdul — nem távolodik, nem is kö­zeledik, de makacsul tartja a maga távolságát. Majd­nem itt van és mégsem. Ta­lálhat az ember egy vadon­ban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák — egy-egy mohos követ, barlangkürtőt, medveforma sziklát, vagy avar alól kicsorduló forrást — de egyik sem középpont. Az erdő középpontja talán épp a kimondhatatlan, ami több mint a részletek együt­tese, amit elemezni nem lehet. Egy rét, egy folyóparti liget, egy pusztai legelő ha­vonta változhat. Tavasszal elönti a zöldát és elmocsara­­sodik. Felüti fejét rajta a nád, ellepik a vadmadarak. Nyáron aztán kiszárad, si­vatagossá kopik. Szinte el sem hinnéd, hogy ahol ta­vasszal békák és vadkacsák közt cuppogott a csizmád, most sóvirágot szedsz a szi­ken. Az erdő változásai en­nél sokkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők. Láthatatlan a fák vándorlá­sa, ahogy eltűnnek egy hegy­oldalról, amit korábban el­borítottak, odébb meg bir­tokba vesznek egy rétet, ahol korábban nyomuk se volt. Az erdő rétegei, a fények és a hangok minősége sze­rint, háromfélék, de egy­mástól elválaszthatatlanok. Lenn, a gyökerek közt, a zörgő avarban élnek a botló, percegő, zizegő parányok. Feketék és nyálkásak. Ez a mélyvilág, az erdei inferno. Középen: a fatörzsek és a szempárok régiója. Itt rej­tőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták meg­­ön­magukat a hegyes remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot maguk is napfényből és ásványokból valók. Évgyű­rűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sókristályok sokasága. Mindig a mélység­ből fölfelé, ahol az Ismeret­len Madár lakik, minden er­dő legtitokzatosabb lakója. Mert felismered a vörös­begy hangját, a harkályét, a csuszkáét meg a csalogányét, a szajkó rikácsolását, és az ölyvek vijjogását — aztán megszólal egy madár, akit sosem láttál, sosem hallottál még. És ha a sárba­ rajzolt nyo­mokat figyeled, olyanokat is látni fogsz, amelyek gazdáiról nem hitted volna, hogy je­len vannak. Ők az erdő rej­­tezői, akikről a szakkönyvek is elbizonytalanodva ír­nak: nem tudni, kivesztek-e már, vagy éppen terjedőben vannak, pedig korábban nem éltek itt. Thoreau írja: „Ahol la­kunk, nem volt mindig szá­razföld. Messze benn a szá­razon még ma is látom a partokat, melyeket a folyam valamikor régen ki­vájt, mi­előtt a tudomány elkezdte feljegyezni az árvizeket. Mindenki hallotta a történe­tet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt ki egy szép, erőteljes bogár egy öreg almafa asztal lapjából, amely hetven esztendeje állt egy farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, ké­sőbb Massachusettsben, de a petét, amelyből kikelt, az élő fába még annál is régebben rakták le, amint kitűnt a fö­lötte elhelyezkedő évgyűrűk­ből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hall­ható percegéssel kirágta ma­gát a szabadulásba. Talán egy fazék véletlen melege költötte ki. Kiben ne erő­södnék meg a feltámadásba, a hallhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?” Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfi­­nomodás és az első vegetá­ció érdekessége, neszek és fények. Madách szép szavai­val: illat és mathesis — mindez együtt, amit erdőnek lehet mondani. Szepesi Attila AZ ERDŐ Takács Imre versei Kikényszerített vallomás Bogarász lettem volna Óvilági tücsökhercegem kegyeiben, mintsemhogy lettem Alakoskodó költő — híján a hercegnek is. Maradék mundéromat már mégiscsak Arra vásítom, amibe belegabalyodtam, Ríva is iszom a tintalevest, eszem a papírmácsikot. Írván csak a maradékkal, és csak a maradékra! Csibe­háj óhajtása Kutatnám titkaidat, Odalehetnék érted Vénember létemre már! Ártatlanabb vagyok egy gyermeknél. Cidrizni ugyan nem cidrizek. Sumákolok inkább a munka iránt. Alkalom adna kedves pillanatot Norvégiából Ciprusba, Déli Sarktól föl Floridába, Ráktérítőről Baktérítőre. Ekliptikáról a Zenitre. Alvásból ébredésre . .. Kialakuló személyiség Tiki-Taki leszel majd, máris pattogtatsz A nyelveddel. Ketyegővé is fejlődhetsz. Ámultam, amikor egy fiú megkérdezte: Címezhetlek Ketyegőnek is, Taki? Semmi kedvem se lett volna rá, hogy hozzájárulásomat­­ megtagadjam Gurulva mész, mint az ukrán népitáncos nők Elvonulnak, mint hogyha gurulnának Rolleron, ami láthatatlan, esetleg gyöngyfolyamon Gurulva, de nyomva magad előtt a levegőt is. Elénekeled, amit énekelt öregapád — Lódítva is az öreg lódításai után. Yes, — igen-igen, thank you very much! — a műsorodért Utassy József Magamnak írok Mit bánom én, ha olvassa, ha nem verseimet a Nyájas olvasó! Magamnak írok. Nem csábít siker. Átlényegít az ég alatt a szó. Tudom, hazudni nem hazudtam. Minden betű ragyog. Arany sisakot hord a tollam, s fényes gondolatot. Mátyás Ferenc Fohász ki vezényel, énistenem, hogy mindig az ördögé a trón, s balga hitünk tiszta fohásza hozzád az égig nem hatol? Szakadékok fölött a sóhaj rozoga híd, tudom, alá temeti a naiv hiteket, megoldást az ész hol talál? Bizony, a jóság megcsalatott, elkésve száll hozzád imánk. ó, reménységünk zöld angyala, te hozz vigaszt végre miránk. Hadd léphessünk jövő századunk küszöbére fegyvertelen, s ne zúdítson le tüzes nyilat csak Érosz útján a szerelem.

Next