Fejér Megyei Hírlap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
I A földalatti Magyarország kincsei (8) A Szent László herma Szent László hermáját (fej ereklyetartóját) a győri püspöki székesegyház Héderváry kápolnájában őrzik. A herma, miként a korábban felvezetett Attilakard sem volt sohasem a föld alatt, átvitt értelemben mégis a „földalatti”, a hajdani Magyarország kincsei közül való. Árpád-házi Vazul herceg, Szent István unokaöccse, Imre herceg halála és Orseolo Péter trónra jelölése után összeesküvést szőtt az első magyar király ellen. Vazult megvakíttatták, fiait száműzték az országból. A három Vazul-fi közül Béla utóbb Lengyelországban, II. Miesko udvarában kötött ki, ahol feleségül vette annak lányát. Ebből a frigyből született László az 1040- es évek közepe táján. 1046-ban a Vata-féle pogánylázadás másodszor, s immár végleg elsöpörte Orseolo Péter királyságát. A fellázadt magyarok hazahívták a Vazul-fiakat. A középső fiú, Endre került a magyar trónra. Béla herceg a nyitrai, a bihari és az al-dunai részek ura lett. 1060-ban bátyja ellen fordult, elűzte annak fiát, Salamont, a trónra került. Amikor Béla király uralkodásának harmadik esztendejét töltötte. Döntősen, királyi birtokán trónszéke összeomlott, testét összetörte, gyógyíthatatlan betegségbe esett, s hamarosan elhunyt. Salamont IV. Henrik fölsegítette a trónra, most meg Béla fiainak, Gézának, Lászlónak és Lambertnek kellett menekülnie. A családi béke azonban hamarosan helyreállt, így előzték meg az újabb belháborút. Salamon király Gézának adta a nyitrai, Lászlónak a bihari hercegséget. A hercegek feladata a hadjáratok viselése, az ország külső ellenség elleni védelme volt. Legemlékezetesebb haditettük az 1068. évi kun betörés visszaverése volt. A betörő kunok egészen a Nyírségig, Biharig hatoltak. A Szamos folyó mentén elvonuló kun seregek elé kerülve Észak-Erdélyben, Kerlésnél vették fel a küzdelmet a hercegek seregei. A csata emlékezetes mozzanata volt, amikor László herceg a leányrabló kunt üldözve végül is levágta a kun vitézt, megmentve a magyar leányt. A legendák hálásan emlékeztek erre, a középkori egyházi festészet egyik kedvelt témája lett. Az egyenetlenség, a trónviszály hamarosan kitört az uralkodó és a hercegek között. A tényleges katonai hatalommal rendelkező, népszerű hercegek kerültek ki győztesen a párviadalból a mogyoródi csatában. 1074- ben Géza került a trónra, de korai halála miatt három év múlva hamarosan követte őt László. László szerencsés korban került a királyi trónra. A pápaság éppen megtörte a német-római császárság egyeduralmát. IV. Henrik 1071-ben mezítláb, szőrcsuhában vezekelt a pápa előtt Canossában. Bizáncot keleten a szeldzsuk-törökök szorongatták. A kijevi rusz a széttagoltság állapotában a kipcsak-kunokkal vívta élethalálharcát. Ebben a nemzetközi környezetben László tehetsége kiválóan érvényesült. Ha kellett gyorsan és határozottan lépett fel fegyvereseivel, ha a helyzet inkább úgy kívánta a diplomácia békés eszközeivel nyert megoldást. László erényeit és tetteit már királlyá választásakor országszerte becsülték. A főurak elismerték vezéri, uralkodásra termett képességeit, az egyház támogatta bőkezűségéért, a vitézek, a harcosok imádták hadi erényei miatt, amelyeket a különböző harctereken személyes viadalokban is tanúsított. László halála után előbb a somogyvári monostor-templomban temették el, utóbb a váradi püspök kieszközölte, hogy hamvait oda vitessék. László király törvényei miatt is váradi nyughelye a középkori magyar igazságszolgáltatás szentélye lett. Alakja a lovagok eszményképévé vált. Emlékét III. Béla tisztelte meg szentté avattatásával - valószínűleg a zománcdíszes arany ereklyetartó III. Bélát mintázza. A nagy magyar lovagkirály, Zsigmond is tisztelte elődjét, végrendeletében meghagyta: Váradon, László király mellé temessék. Fülöp Gyula régész István Király Múzeum Hűtlenek és maradók Koroknainé évtizedek óta magyart tanított ugyanabban az iskolában. Már nem volt fiatal, de azért izgatta minden új pedagógiai kísérlet. Főleg nevelési kérdésekben szeretett vitatkozni kollégáival. Ha valakivel nem értett egyet, korholóan megjegyezte: „Nem szeretitek eléggé a gyerekeket. .. ” Azok közé a pedagógusok közé tartozott, akik meg tudták őrizni a lendületüket, nem ragaszkodtak görcsösen a régi módszerekhez. Hosszú tanári pályafutása alatt az szomorította ■el legjobban, ha szokatlan szituációkban találkozott volt tanítványaival. A félresikerült, kisiklott életek, pályakorrekciók a pedagógia kisebb-nagyobb csődjeire figyelmeztették. Eleinte kiborították ezek a szembesülések. Nem felejtette el egy gyárlátogatáson szerzett élményét. A csomagoló gépsor előtt Valit látta viszont, az egyik legtehetségesebb, legkedvesebb diákját. Annyira meglepődött, hogy szinte kérdezni is alig tudta: „Hogy vagy? Mi történt veled? Egyáltalán, hogy kerültél ide? " Pillantásából alig titkolt szégyent olvasott ki azért, amiért elhagyta az egészségügyi pályát. Számtalan találkozás terhelte a lelkiismeretét. Foglalkoztatta, vajon hol rontotta el a dolgot? Mire nem figyeltek a képzés évei alatt? Az árulkodó jeleket észre kellett volna venniük! De hogyan lehetne felkészíteni a leendő ápolónőket a rendkívüli áldozatvállalásra? Rendelkezik-e minden egészségügyi iskolát végzett nővér az egészségügyben oly fontos emberbaráti szeretettel, az irgalmasság alázatával? Titkon felmentette a tanári kart, a szülői felelőtlenséget, és a pályaválasztás esetlegességét hibáztatta. Áruházi eladók, butikosok, zöldségesek lettek a tanítványaiból. A miérteket kutatván, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: kevés a pénz, rossz az időbeosztás, hiányosak a munkafeltételek. Belátta, hogy Valinak a gyárban, Jutkának a butikban, Krisztinának a zöldségesben több szempontból igaza van. Ezek a megfigyelések megnyugtatták. Értékes volt számára minden vallomás, mert rájött, hogy ilyenkor is segíthet: megpróbálja helyére tenni a tényeket, feloldani az ellentmondást az elképzelések és a valóság között. Az élet úgy hozta, hogy legutóbb Katival találkozott a gyógynövényboltban. Hidratáló krémet kért és Kati udvariasan kiszolgálta. Megbeszélték, hogy a többiek az osztályból jelenleg hol dolgoznak, ki ment férjhez, kinek született kisbabája. A harmincas osztálylétszámból mindössze tizenöten maradtak az egészségügyi pályán. Koroknainé nem lepődött meg, az arányt egészen természetesnek találta. Abban bízik, ha beteg lesz, közülük mindig akad egy-kettő, akire számíthat a kórházban, az orvosi rendelőkben. Annak idején ő volt az, akire mindig számíthattak. Kulich Erzsébet NŐI VONZERŐ Párizsban lezajlottak a divatbemutatók, s mint a beszámolókból kitűnik, jövőre is lesz divat. A jelentéseket olvasva, a kispénzű laikust olyanféle érzés keríti hatalmába, mint amikor a dunai gázlómélységeket ismerteti a rádió. Csak a hajósoknak érdekes. A Nice Matin azonban formát bontott. Azt írta, hogy korosodik a divat, és bizony bicegve halad a megújulás felé: megöregedtek a híres tervezők, az idő nyomot hagyott a manökeneken, de kiváltképpen megvénült a kifutók mellett ücsörgő törzsközönség, mindegy már nekik, hogy mit vesznek fel, és nincs is kedvük változtatni az élet rendjén, ha a legfrisebb arcfelvarrás fájdalmára gondolnak. Az ember már-már részvéttáviratot küldene. Az egyetlen reménysugarat az „örök női vonzerő" említése adja. Tudnunk kell ugyanis, hogy az 1990-es divatban a csábítás trükkjét a lábra bízzák a divatdiktátorok. Hétvégi melléklet Kisgazdák naptára Az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi az 1869. évi példányát. Az eredetileg pártonkívüli naptár mind tartalmában, mind stílusában híven hagyta az utókorra a korabeli egyszerű paraszti olvasótábor szakmai és társadalmi igényét. Ennek megfelelően mondanivalóját előszeretettel foglalta versbe. Ezek közül a legnépszerűbbek népi regulaként évtizedeken át szálltak szájról szájra. 1908-tól, amikor Nagyatádi Szabó István megalapította, akkori nevén a Függetlenségi és Negyvennyolcas Kisgazdapártot, a naptár kiadását is átvette, és azt 1919 után is, amikor a Kisgazda- és Földmívespárt nevet vette föl - megtartotta. A naptár köszöntője „Boldog új esztendőt, hányszor hallottátok. Midőn szomszéd, koma szólt be hozzátok. Századok születtek, s vár még virradásra. Hogy köszöntsön majd ránk hazánk boldogsága." Az év hónapjairól Pál soros versben emlékezett meg róluk. A téltekében azok örömeiről, a többiben pedig a soros munkákról írt. Január: Pereg a rokka, süvölt a szán, esketére viszik a babám. Február: Megfordult a medve Pálfordulásával, De még a meleget nem adják zsákjával. Jól esik a kályha és fűt a kemence. Húshagyó után jó a böjti lecke. Március: Eke és korona jár versenyt egymással Munkára kisgazdám. Isten áldásával Április: Itt a házbér. Szent György napja virradt ránk. Házigazda tartsd a markot szaporán. Június: Júniusban szépen peng a kassza. Aki iparkodik annak lesz haszna. Az az ugar ne álljon sokáig. Nem is szereti azt jó gazda idáig. Július: Küszöbön van az aratás, kaszát kalapálnak Párosával megy a cseléd, lányok és legények . Kaszát az egyik, markot szed a másik. Augusztus: Arató gazdának megszakadt a munkája. Csikósnak, gulyásnak delelön a nyája. Lebzsel a kuvasz is, keresvén a húsét Csak a cséplő izzad s verejtékezik az üstök. Szeptember: Sárgul már a falevél. Ömlik a szóló leve. Puttonyból a kádba. Szól a zene, ropog a tűz. Minden arcra örömöt űz. Október: „Deres a fű, édes lovam ne egyél. Inkább inkább engem a galambomhoz vigyél.” November: Rövidebb, rövidebb már a napnak útja. És nagyokat alszik rá amikor megfutja. Homályba burkoltan, alighogy kandikál, és nemsokára hogy felkel azonnal szundikál." Részletek a „földmívelés" fejezetből Bevezetője szívhez szóló és időtálló: „Nekünk gazdáknak a föld a bányánk, melyből merítjük, ha nem is az aranyat, de az KISGAZDÁK NAPTÁRA aranyértékű bankót. Nekünk a föld az, ami a kereskedőnek, boltosnak a portékája, ami tőkésnek a tömött pénztárcája. Ebből merítjük mindazt, ami az életre szükséges, ami az életet életté teszi.” A fejezetben ismertette a korabeli okszerű gazdasági eszközöket, a takarmány termesztést és azok gazdaságos felhasználását. Külön fejezetben foglalkozott az állattenyésztéssel; képekkel szemléltette a lovak helyes vasalását. A „gyümölcsfa tenyésztés" rovatban a gyümölcsfák tavaszi ápolását, metszését ma is korszerűnek mondható módon ismertette. Az aszalással történő eltartásukról írtak ma is helytállók. „Igaz mondatok kisgazda számára" Puha szántás - dunyhás ágy, Rögös szántás, rossz szalmazsák. Sok takarmány, sok trágya - gazdaságod áldása. Ha trágyád tűzre rakod - kicsi lesz az asztagod. Amit a kasza alatt lehagysz - abból kazlat sose rakhatsz. Hantos szántás nehéz szántás - nem lesz rajta jó aratás. Házad hogyha lombtalan áll, s nincs körülötte szép gyümölcsfád, szorgalmad hiánya ez s nem is vagy jó gazda te. Két esztendős tinó, csikó - se járomba, se hámba nem való. Iszapos rét, dohos széna - mételyes lesz tőle birka és a marha. Dr. Nagy Sándor 186!);|' közévre. A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA EGY KISGAZDA. is A hajdani büntetőjog apró emlékei A régi magyar igazságszolgáltatásnak számos emléke népünk nyelvében élt tovább, s maradt meg gyakran napjainkig. A szólásokban, közmondásokban, állandó szókapcsolatokban megőrzött elemek főleg a büntetőjog köréből származnak, átfogva az egész eljárást a nyomozástól, a kínvallatástól kezdve egészen az ítélet kegyetlen végrehajtásáig („körömszakadtáig tagad, megfeszül, kicsap, pálcát tör, pellengérre állít” stb.). A büntetőjog nyelvi maradványaival nagy részletességgel már eddig is olyan kiváló tudósok foglalkoztak, mint Tolnai Vilmos, Kertész Manó és O. Nagy Gábor. Az alapos kutatás ellenére esetenként újabb vagy eleddig kellően nem értékelt emlékekkel találkozunk. A közelmúltban, a 78 esztendős sárkeresztesi Berényi Jánosné Igazi Julianna szavaira figyeltem fel. Egy történetet mesélve idézte az alaptalanul gyanúsított szereplő szavait: „ Ha a földtől az égig húznának, onnan meg visszaeresztenének, akkor sem vállalnám el!” A nyilvánvalóan nemzedékeken át örökített, kerekké csiszolódott, igen érzékletes mondat az egyik hajdani, fájdalmas kínvallatási módszerre, a csigázásra utal. Egykor a tortúra, a vádlott önvallomásának kicsikarása, ezért megkínzása fontos szerepet játszott a bizonyítási eljárásban. Alkalmazták a vallomás megerősítésére, továbbá tagadás esetén vagy a társak megnevezése érdekében. Több fokozata létezett. A kínzóeszközök bemutatásával kezdődött, mely után a csigázás a második vagy harmadik fokozatot jelentette. A kínzókamrában végrehajtott csigázáskor a gyanúsított kezét hátrakötötték, a zsinegbe horgot akasztottak. A horog kötelét a mennyezetre függesztett csigán keresztül a földön álló motollára lehetett tekerni. A motolla megforgatásával a kötél a vádlottat a levegőbe emelte, testének súlya pedig karját vállban kifordította. Ebben a fájdalmas helyzetben kellett a vizsgálatot végzők kérdéseire válaszolni. Tagadás esetén tovább csavarták a motollát vagy a vádlott összekötözött lábára nehezéket, súlyt akasztottak. Sok kemény bűnöst beismerésre kényszerítettek ezzel a szörnyű módszerrel. Mikor mér vallott vagy remény volt megnyilatkozására, akkor eresztették viszsza a földre. Ám ha szavait kevesellték, még nagyobb fájdalmat okozva újra felhúzták. Az ilyetén kínvallatás hatására a delikvens sokszor az el sem követett cselekményeket is magára vállalta. Az idézett sárkeresztesi mondat viszont - a túlzással, a méretek végtelenségig növelésével azt fejezi ki, hogy a megszólalót a legborzalmasabb tortúrával sem tudnák valamely tett elvállalására rábírni. A régi magyarok egymásról vagy önmagukról gyakran szóltak hasonlóképp, mondván: „csigán sem vallaná ki” vagy „csigán sem mondok egyebet”. _ A Székesfehérvár környéki falvakban a fékezhetetlen, sok gondot, bajt okozó gyerekekre könynyen támadták: „Rossz, mint az égető tűz!” Hogy az égető tűz milyen, arra az idősebbek sem tudnak megválaszolni, mert „nem kóstolta azt senki vagy aki megkóstolta, az már nem tudja elmondani.” Az égető tűz ugyanis a tűzhalállal, s ezen keresztül egy régi büntetési nemmel hozható kapcsolatba. A feudalizmus korában a főbenjáró büntetéseket igen széles körben, sokféleképp alkalmazták. A megtorló célzatú, nyilvánosan, kegyetlenül végrehajtott halálbüntetések a szemlélődök elrettentését is szolgálták. A kerékbetörés, karóba húzás, vízbe fojtás és társaik mellett e körbe tartozott az elevenen vagy a fővétel utáni megégetés. A gyújtogatók és szentségtörők mellett nálunk elsősorban a boszorkánysággal vádolt személyekre várt nyilvános tűzhalál, velük végzett az égető tűz. A boszorkányégetésre vonatkozó legkorábbi hazai adat 1565-ből származik. Ezt követően egészen Mária Terézia 1756-os, majd 1768-as tiltó rendeletéig igen sokszor lángolt fel a máglya az elítéltek alatt. A bíróság döntése ugyanis többnyire a vádlott halálát jelentette: „... feje hóhér által vétessék, teste tűz által megégettessék.” A tűzhalált szenvedők leginkább idős asszonyok voltak. Egyes vidékeken ezért is mondták a kellemetlen öregasszonyokra, hogy „vén égetni való”. Nem csak megyénkben, hanem a Dunántúlon széles körben elterjedt volt az illetlen szavakat használó, káromkodó kisgyerek fenyegetése: „Parazsat teszek a nyelvedre!” Látszólag ez a kifejezés is összefüggésbe hozható a hajdani büntetőjoggal. Tény, hogy a feudalizmus korának ítéletei gyakran vonatkoztak egy-egy testrészre, szervre. Az orr, fül, kéz, stb. levágása mellett idetartozik a nyelvkitépés büntetése. Lévén a nyelv az emberi beszéd elengedhetetlen szerve, ezzel a büntetéssel a durván átkozódókat, káromkodókat fenyegették, illetve büntették, így 1678-ban az esztergomi úriszék egy végvári katonát —vaki Bény községben rettenetes szitkokat szórt és Istenét káromolta nyelvének kivonására és akasztófára szegezésére ítélte. A parazsat a kínzások során használták fel, nem csak az igazságszolgáltató szervek, hanem a kegyetlenkedő katonák is. Ez utóbbiak a vallatás alá vont szerencsétlennek valamely testrészére (pl. hasára) tették, úgy próbálták titkai elárulására rábírni. A régi joggyakorlatból viszont nem ismeretes, hogy égő tárgyat, parazsat tettek volna a tortúra során valaki nyelvére, így a nép által használt kifejezés, bár a gyerekek számára igen ijesztő lehetett, a történelmi előzményt nélkülözi. Dr. Gelencsér József