Fejér Megyei Hírlap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

8. OLDAL NYOMDAALAPÍTÓ KNEREK A GYOMAI CSODA Gyomét a századfordulótól kezdve a Kner család tette közis­mertté, századunk első évtizedei­ben pedig híre határainkon túl is egyre nőtt. A poros alföldi kisvá­rosban - amelynek sem középis­kolája, sem könyvkereskedése nem volt, százharminc éve, 1860. február 5-én született Kner Izi­dor, régi felvidéki könyvkötők, „knyihárok” ivadékaként. Innen származik neve is. A fiatalságá­ban sokat próbált, vállalkozó szellemű, koldusszegény könyv­kötősegéd 1882-ben alapított nyomdát szülővárosában, amely fennállása folyamán új korszakot nyitott a magyar könyvnyomta­tás, tipográfia és könyvművészet történetében. A tehetséges, ki­tartó munkabírású, nagy fantá­ziájú Kner Izidor 1935-ben bekö­vetkezett haláláig állandó önkép­zéssel a művészi könyvtermelés és könyvnyomtatás úttörő meste­révé fejlődött. Amikor kis nyomdáját úgy­szólván a semmiből megalapí­totta, az ország nyomdai állapota siralmas volt, csupán néhány fő­városi és egy-két igényes vidéki nyomda működött. Új beruházá­sokra neki se telt, de megbízható szakmai igényessége, ötletes­sége, páratlan szorgalma átsegí­tette a nehézségeken. Eleinte egyedül dolgozott, később maga nevelte ki munkatársait. Első gyorssajtóján díszes, nagyméretű betűmintalapot jelentetett meg. Könyvei rendezett tipográfiájuk­kal, szép, tiszta, éles nyomásuk­kal már a kor legjobb színvonalát tükrözik. Az üzem létalapját mindvégig a nagyszámú közigaz­gatási formanyomtatványok, 1890-től kezdve pedig a báli meg­hívók kiadása képezte. A báli meghívók is tükrözik igényessé­gét, melyek tervezésére - korát messze megelőzve - művészeket kért fel, amikor az alkalmazott grafikának még híre sem volt. A díszítésekre Geiger Richárd, Góró Lajos, Földes Imre, Saray Ákos, Major Henrik munkáit használta fel (Röpke Lapok). Meghívóival nemzetközi sikert­ is elkönyvelhetett magának. Az 1914-es lipcsei könyvművészeti kiállítás nagy aranyérmét nyerte el. Irodalmi vállalkozásait a szá­zadforduló táján kezdte meg, de ez irányú munkásságát 1907-től legidősebb fiára, művészi törek­vései továbbfolytatójára és kitel­jesítőjére, a modern magyar könyvművészet megteremtőjére, Imrére bízta. Száz éve, 1890. február 4-én született, s 1944-ben, élete dere­kán a fasiszta terror áldozatává lett az európai hírű könyvmű­vész,­ Kner Imre. A mesterség alapjait Gyomán sajátította el, majd 1904-től, Liftesében az eu­rópai könyvkészítés évszázados fellegvárában tanult tovább. Ek­kor kötött életre szóló barátságot a szakma későbbi vezetőivel.­ 1916-ban vette át a könyvkiadás vezetését atyjától. Mesterségé­nek nemcsak művésze, de tudós kutatója is volt, aki egész életén át a tipográfia és a könyvművé­szet hagyományának és újításá­nak titkait fürkészte, írásaiban és a gyakorlatban egyaránt. A Kner műhely a felszabadulás előtti év­tizedekben a könyvkészítés isko­lája lett. Ezt a szerepét máig megőrizte. Kner Imre munkásságának első felében a hagyományokat kutatta fel, és Kozma Lajos épí­tőművésszel, az alkalmazott gra­fika úttörőjével népies átírású ba­rokk szellemben újította fel (Há­rom Csepke könyv, Kner Klasszi­kusok, Monumenta Literarum). Fametszetes illusztrációkkal, a régi magyar nyomdák díszítő­anyagának újjáélesztésével igen sajátos, szép kiadványokat készí­tettek, melyek nemcsak e hazá­ban, hanem azon túl is megbecsü­lést hoztak a magyar könyvművé­szetnek. Kner Imre a fontolva haladás híve volt: „Azt akarjuk, hogy a múltban megszerzett erők ne vesszenek el, hanem szárnyat adjanak a mának, és segítsék meghódítani a jövőt.” Törekvéseit modern üzemben, modern eszközökkel valósította meg, erre nevelte munkatársait is, akik a szakma tudorai lettek, és ily szellemben vezetik ma is a nevét hordozó nyomdát, amely ma elsősorban a Kner által feltárt és modernizált hagyományt szol­gálja. ■ Kner Imre élete utolsó évtize­deiben az „új tárgyilagosság” képviselője lett a magyar tipog­ráfiában a kor ízlésváltozását kö­vetve. Itt is a saját útját járta, mert eljutott a XVIII. század végének, a XIX. század elejének klasszicista betűtípusaihoz, amelyeket határozottan a ma­gyar ízléshez illőnek érzett. Ki­adványait klasszicista betűk, szi­gorúan tárgyilagos, mértékletes térelosztás, a szöveg világos ta­golása, a kompozíció síkszerű­sége jellemzik. Azt vallotta, hogy az anyag, a technika és az adott nyomtatvány tiszteletével egyeztetett. Élete utolsó éveiben a fasiszta terror fokozódása elleni tiltako­zásként a nemzeti hagyomány­hoz menekült Misztótfalusi Kis Miklós Mentségének és Kölcsey Nemzeti hagyományok című művének kiadásával. E tette is példa és útmutatás a jelennek. BRESTYÁNSZKY ILONA A régi gyomai nyomda Ötágú síp A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet ér­demel, mert tiszta hangja olyan ér­tékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő saját­ságos helyzetben van: távol a hazá­tól, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, tár­sadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag lég­üres térben él, szava - legalábbis a legjobbaké - messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföld­től közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom tér­képén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Ter­mészetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki művei­vel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke. Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921-1981), de idevehetjük a verssel is próbál­kozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905-1984) és a nap­lói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sán­dort (1900-1989) is, valóban nagy nemzedék - önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan mű­vekkel. Mindannyiuk életműve mo­nográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a vi­lágégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű - Villon a példa! -, másszor nagyon is komor, elégiába hajló ver­seiben. A londoni Határ Győző líra­hőse az az átokkal-játékkal-filozófi­­ával-műveltséggel megvert csörgő­­sipkás bohóc - egyébként e sokszí­nűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is -, aki a Nyugat­nemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpad­­latán otthoni nyugalommal ragad­nak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarboroi papköltő pedig a magányban, öniróniát sem nélkü­löző bölcs humorral, a biblikus éh­ség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki tel­jesség bűvöletében veti papírra so­rait. Márai Sándor máig fölülmúlha­­tatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert -íme a Nyugaton élő költő különle­ges helyzete - akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is ter­jedt a magyar nyelvterületen), ami­kor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kénysze­rült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derék­had, a jobbára az 1956-os forrada­lom után külföldre került írók cso­portja követi. Az elmúlt három évti­zed igazi próba volt: nemcsak a régebbi - még itthon indult - életpá­lyák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sors­döntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek - volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál - Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György - Cambridge, András Sán­dor - Washington, Keraenes Géfin László és Vitéz György - Toronto, illetve Montreal), mások munkás­ként, vállalkozóként, újságíróként keresték, keresik kenyerüket, s tu­lajdonképpen ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előt­tük járókhoz is, más irányban fejlő­dött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet ját­szik a kutatói kíváncsiság, szenve­déllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírá­ban. Többen közülük poéta doctus­­ként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérló fia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indul­tak és váltak nemzedékük meghatá­rozó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemze­déken kívül, „magányosan” alkot­nak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szel­­lem­hőjét és­­energiáját. Közéjük so­rolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Mo­­noszlóy Dezső (1923), a nálunk ér­deme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz Jó­zsef (1929), a magyar szerelmi köl­tészet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnog­ráfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen el­határoló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandiná­viát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire ro­kon világú Keszei István (1935— 1984), aki egy párizsi hónapos szo­bában lehelte ki a lelkét. S hol van akkor még a folyóirat-alapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen po­lemizáló Makkai Ádán­ (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbe­­szédű Bikich Gábor (1923) és Cso­­kits János (1928) - Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete -, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmá­nyairól is híres Szabó Ferenc (1931), a­­ sajnos - jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929-1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és peformance sze­relmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Al­­párnak (1935), és hol a hölgyek:­ Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollan­dia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind­mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyil­ván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan - Tűz Tamás verseimével szólva - Tépett zsoltár, de méltóság­gal mondott tiszta hang is, amely­nek van karaktere, és sok száz költe­mény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar iroda­lom. SZAKOLCZAY LAJOS Tépett zsoltár - méltósággal FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 1990 FEBRUÁR 3 SZOMBAT HÁZASSÁGBAN Emlékezünk gyerekkorunk­ból: a konyha éppen olyan. Kre­­denc, benne ferencjóskás poha­rak, vékony csőrű csészék, ler, benne szárad a kenyérhéj, amit majd elvisz - legalább kéthetente egyszer - a tejesasszony. A falon frissen vasalt falvédő, varrott, porosodó szöveg rajta, falióra, a küszöbön küszöbszőnyeg rongy­ból, és mindig van meleg víz a vaskályhán. Ez még olyan konyha, ahol meleg mindig van, kivéve a nya­rat, és asszony is van benne min­dig, a cseléd is az, de szag sosincs. Ilyen maradt ez a konyha, lega­lábbis mostanáig, a mai napig. Idős házaspár lakása. Az asz­­szony otthon főz. Kukta sípol benne, fedő zöttyen rajta, gőz száll ide-oda. Óra ketyeg, talán kakukkos falióra. Egyébként meg csendes vasárnap van. Kis­város, csendes vasárnap, húsle­ves gőze száll, ropogós rántott karaj izzad a cseréptál alatt, las­san megpuhul. Mindenütt az emeletes bérház folyosóin az il­lattal együtt száll a csend. Még Tillmann Fricike is érzi, hatéve­sen, aki éppen tizenhetedik alka­lommal ereszkedik alá a lifttel. Ma ezt gyakorolja, amíg fel nem tűnik neki a lövés, akkor majd egy pillanatra elgondolkodik. Kulcs fordul a zárban. Öregasz­­szony meg se rezzen. Teríteni kezd, ebédhez. Öregember érke­zik haza. Vadászatból jön, a fegy­verét már a garázsban hagyta. Húsz éve ezt teszi ,minden októ­beri vasárnapon, senki se tudja, mire vadászik októberben az öregember minden vasárnap. - Szervusz, öregasszony. - Szervusz, öregember. Megcsókolják egymást. - Van ebéd? - Van ebéd. Öregember kicsoszog, átöltö­zik, megmosakszik. - Vad nincs. - Hát akkor nincs. Öregember asztalhoz ül, újsá­got olvas. Öregasszony befejezi a terítést, tálal. - Készen van az ebéd, öregasz­­szony?! - Készen van, öregember. Edények csörrennek, kanalak koppannak. Nincs már pontos­­mozdulat se ott, se itt, mégis minden a helyére kerül. Aztán az öregasszony is helyet foglal. - Ebédelünk? - Ebédelünk. Kanalazzák a levest. - Jó étvágyat, öregasszony! - Jó étvágyat, öregember! Felnéznek, egymásra, rövid pillanatig. Aztán tovább kanalaz­zák a levest. - Savanyú - mondja az öreg­ember. - Sós - mondja az öregasszony. Megint felnéznek egymásra, mint akik valamit értenek. Vagy inkább értenek is, meg nem is. Volt már ilyen? Hát ez van a szemekben. Volt, nem volt, semmi se derül ki. Legalábbis. - Savanyú! - próbálkozik újra az öregember. - Sós - mondja az öregasszony megint csak. És ki tudja milyen? Ki tudja mi milyen?! - Mondom, savanyú! - mondja az öregember. - Mondom, sós - mondja az öregasszony. Savanyúsós, sóssavanyú. Lerakja a tányér mellé a kana­lat, föláll az asztaltól, átmegy a lakáson. Sok-sok szobán kell át­mennie, keresztül mindegyiken, mindig a szemben lévő ajtó felé, azon is át. Az egyik szobában kinyit egy fiókot, nem megy to­vább, egy darabig itt marad a fiók előtt. Nem kell keresgélnie, ki­emel belőle egy kézifegyvert, egy pisztolyt. Idétlenül áll a kezében, nem odavaló, ilyet nem fogott még. Ilyet még sohasem hasz­nált, nem illik hozzá, ki se pró­bálta soha, idegen neki ez a hi­deg, pedig a fiókban volt hónapo­kig. Minek? Csak van, úgy, mert jó, ha van. Az öregember se hasz­nált, nem is forgatott még ilyet soha a kezében, valahogy mindig megúszta. Az öregasszony meg azért, mert akkoriban ez min­dig másképpen volt. Kibizto­sítja, csőre tölti. Visszaindul az ebédlőbe, a konyhába, útköz­ben már hallja, hogy kanalazza a másik a levest. Még mindig a levest. Mozgása nyugodt, soha­sem volt nyugodtabb. Az arca so­hasem szelídebb, sohasem hatá­rozottabb. Most van minden benne, most gazdag, most sze­retni lehetne. Megfontolt és ter­mészetes. Visszaér a konyhába, az ebédlőbe, és jön, aminek jön­nie kell Mint, aki naponta ezt teszi. Céloz és lő. Elég egyszer, a szeme közé, ne maradjon meg a tekintete, ne maradjon egész. A test zuhan. Kinek a teste? Már nem azé, aki lezuhan ép­pen. Magával rántja az abroszt, az edényeket, az evőeszközö­ket, a vizeskancsót legutoljára. Most látszik csak, hogy foltos, húslevesfoltos, fokhagymafol­­tost mindenfoltos az abrosz. Csorog a folton a víz a megre­pedt, az asztalon hintázó kan­­csóból, aztán a kancsó is leesik, üvegszirmok futkosnak a ce­mentlapokon. Késleltetve, las­sítva volt, van ez is, mint kint az ősz, bent a falióra, az októberi vadászat meg a többi. Tillmann Fricike megáll a lifttel, kilép belőle, lábával tartja az ajtót. Ez az a pillanat, amikor hallga­­tózik, aztán visszalép. Most kell menni, le és fel, most. Vasárnap van, október, ez a jó. A fegyvert a zuhanó test után dobja, rá a testre, az arcára, ahogy az oldalra fordul, véletle­nül. Kis szerencséje van, sebet is ejthetett volna, ejthetne akár, de nem ejt. Élettelen testen már semmi nem ejt sebet. Mindegy, nem mindegy, mind­egy. Leszedi a terítéket, össze­­söpri a törmeléket, feltöröl, amit csak lehet, a hulladékot, a maradékot a szemétbe dobja. Nem boldogul a doboztetővel, lábbal megtapossa. Valamed­dig. KÖRÖSSI P. JÓZSEF

Next