Fejér Megyei Hírlap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
8. OLDAL NYOMDAALAPÍTÓ KNEREK A GYOMAI CSODA Gyomét a századfordulótól kezdve a Kner család tette közismertté, századunk első évtizedeiben pedig híre határainkon túl is egyre nőtt. A poros alföldi kisvárosban - amelynek sem középiskolája, sem könyvkereskedése nem volt, százharminc éve, 1860. február 5-én született Kner Izidor, régi felvidéki könyvkötők, „knyihárok” ivadékaként. Innen származik neve is. A fiatalságában sokat próbált, vállalkozó szellemű, koldusszegény könyvkötősegéd 1882-ben alapított nyomdát szülővárosában, amely fennállása folyamán új korszakot nyitott a magyar könyvnyomtatás, tipográfia és könyvművészet történetében. A tehetséges, kitartó munkabírású, nagy fantáziájú Kner Izidor 1935-ben bekövetkezett haláláig állandó önképzéssel a művészi könyvtermelés és könyvnyomtatás úttörő mesterévé fejlődött. Amikor kis nyomdáját úgyszólván a semmiből megalapította, az ország nyomdai állapota siralmas volt, csupán néhány fővárosi és egy-két igényes vidéki nyomda működött. Új beruházásokra neki se telt, de megbízható szakmai igényessége, ötletessége, páratlan szorgalma átsegítette a nehézségeken. Eleinte egyedül dolgozott, később maga nevelte ki munkatársait. Első gyorssajtóján díszes, nagyméretű betűmintalapot jelentetett meg. Könyvei rendezett tipográfiájukkal, szép, tiszta, éles nyomásukkal már a kor legjobb színvonalát tükrözik. Az üzem létalapját mindvégig a nagyszámú közigazgatási formanyomtatványok, 1890-től kezdve pedig a báli meghívók kiadása képezte. A báli meghívók is tükrözik igényességét, melyek tervezésére - korát messze megelőzve - művészeket kért fel, amikor az alkalmazott grafikának még híre sem volt. A díszítésekre Geiger Richárd, Góró Lajos, Földes Imre, Saray Ákos, Major Henrik munkáit használta fel (Röpke Lapok). Meghívóival nemzetközi sikert is elkönyvelhetett magának. Az 1914-es lipcsei könyvművészeti kiállítás nagy aranyérmét nyerte el. Irodalmi vállalkozásait a századforduló táján kezdte meg, de ez irányú munkásságát 1907-től legidősebb fiára, művészi törekvései továbbfolytatójára és kiteljesítőjére, a modern magyar könyvművészet megteremtőjére, Imrére bízta. Száz éve, 1890. február 4-én született, s 1944-ben, élete derekán a fasiszta terror áldozatává lett az európai hírű könyvművész, Kner Imre. A mesterség alapjait Gyomán sajátította el, majd 1904-től, Liftesében az európai könyvkészítés évszázados fellegvárában tanult tovább. Ekkor kötött életre szóló barátságot a szakma későbbi vezetőivel. 1916-ban vette át a könyvkiadás vezetését atyjától. Mesterségének nemcsak művésze, de tudós kutatója is volt, aki egész életén át a tipográfia és a könyvművészet hagyományának és újításának titkait fürkészte, írásaiban és a gyakorlatban egyaránt. A Kner műhely a felszabadulás előtti évtizedekben a könyvkészítés iskolája lett. Ezt a szerepét máig megőrizte. Kner Imre munkásságának első felében a hagyományokat kutatta fel, és Kozma Lajos építőművésszel, az alkalmazott grafika úttörőjével népies átírású barokk szellemben újította fel (Három Csepke könyv, Kner Klasszikusok, Monumenta Literarum). Fametszetes illusztrációkkal, a régi magyar nyomdák díszítőanyagának újjáélesztésével igen sajátos, szép kiadványokat készítettek, melyek nemcsak e hazában, hanem azon túl is megbecsülést hoztak a magyar könyvművészetnek. Kner Imre a fontolva haladás híve volt: „Azt akarjuk, hogy a múltban megszerzett erők ne vesszenek el, hanem szárnyat adjanak a mának, és segítsék meghódítani a jövőt.” Törekvéseit modern üzemben, modern eszközökkel valósította meg, erre nevelte munkatársait is, akik a szakma tudorai lettek, és ily szellemben vezetik ma is a nevét hordozó nyomdát, amely ma elsősorban a Kner által feltárt és modernizált hagyományt szolgálja. ■ Kner Imre élete utolsó évtizedeiben az „új tárgyilagosság” képviselője lett a magyar tipográfiában a kor ízlésváltozását követve. Itt is a saját útját járta, mert eljutott a XVIII. század végének, a XIX. század elejének klasszicista betűtípusaihoz, amelyeket határozottan a magyar ízléshez illőnek érzett. Kiadványait klasszicista betűk, szigorúan tárgyilagos, mértékletes térelosztás, a szöveg világos tagolása, a kompozíció síkszerűsége jellemzik. Azt vallotta, hogy az anyag, a technika és az adott nyomtatvány tiszteletével egyeztetett. Élete utolsó éveiben a fasiszta terror fokozódása elleni tiltakozásként a nemzeti hagyományhoz menekült Misztótfalusi Kis Miklós Mentségének és Kölcsey Nemzeti hagyományok című művének kiadásával. E tette is példa és útmutatás a jelennek. BRESTYÁNSZKY ILONA A régi gyomai nyomda Ötágú síp A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava - legalábbis a legjobbaké - messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke. Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921-1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905-1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900-1989) is, valóban nagy nemzedék - önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű - Villon a példa! -, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc - egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is -, aki a Nyugatnemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarboroi papköltő pedig a magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert -íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete - akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi - még itthon indult - életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek - volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál - Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György - Cambridge, András Sándor - Washington, Keraenes Géfin László és Vitéz György - Toronto, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték, keresik kenyerüket, s tulajdonképpen ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérló fia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét ésenergiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Keszei István (1935— 1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki a lelkét. S hol van akkor még a folyóirat-alapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádán (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) - Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete -, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a sajnos - jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929-1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és peformance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mindmind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan - Tűz Tamás verseimével szólva - Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. SZAKOLCZAY LAJOS Tépett zsoltár - méltósággal FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 1990 FEBRUÁR 3 SZOMBAT HÁZASSÁGBAN Emlékezünk gyerekkorunkból: a konyha éppen olyan. Kredenc, benne ferencjóskás poharak, vékony csőrű csészék, ler, benne szárad a kenyérhéj, amit majd elvisz - legalább kéthetente egyszer - a tejesasszony. A falon frissen vasalt falvédő, varrott, porosodó szöveg rajta, falióra, a küszöbön küszöbszőnyeg rongyból, és mindig van meleg víz a vaskályhán. Ez még olyan konyha, ahol meleg mindig van, kivéve a nyarat, és asszony is van benne mindig, a cseléd is az, de szag sosincs. Ilyen maradt ez a konyha, legalábbis mostanáig, a mai napig. Idős házaspár lakása. Az aszszony otthon főz. Kukta sípol benne, fedő zöttyen rajta, gőz száll ide-oda. Óra ketyeg, talán kakukkos falióra. Egyébként meg csendes vasárnap van. Kisváros, csendes vasárnap, húsleves gőze száll, ropogós rántott karaj izzad a cseréptál alatt, lassan megpuhul. Mindenütt az emeletes bérház folyosóin az illattal együtt száll a csend. Még Tillmann Fricike is érzi, hatévesen, aki éppen tizenhetedik alkalommal ereszkedik alá a lifttel. Ma ezt gyakorolja, amíg fel nem tűnik neki a lövés, akkor majd egy pillanatra elgondolkodik. Kulcs fordul a zárban. Öregaszszony meg se rezzen. Teríteni kezd, ebédhez. Öregember érkezik haza. Vadászatból jön, a fegyverét már a garázsban hagyta. Húsz éve ezt teszi ,minden októberi vasárnapon, senki se tudja, mire vadászik októberben az öregember minden vasárnap. - Szervusz, öregasszony. - Szervusz, öregember. Megcsókolják egymást. - Van ebéd? - Van ebéd. Öregember kicsoszog, átöltözik, megmosakszik. - Vad nincs. - Hát akkor nincs. Öregember asztalhoz ül, újságot olvas. Öregasszony befejezi a terítést, tálal. - Készen van az ebéd, öregaszszony?! - Készen van, öregember. Edények csörrennek, kanalak koppannak. Nincs már pontosmozdulat se ott, se itt, mégis minden a helyére kerül. Aztán az öregasszony is helyet foglal. - Ebédelünk? - Ebédelünk. Kanalazzák a levest. - Jó étvágyat, öregasszony! - Jó étvágyat, öregember! Felnéznek, egymásra, rövid pillanatig. Aztán tovább kanalazzák a levest. - Savanyú - mondja az öregember. - Sós - mondja az öregasszony. Megint felnéznek egymásra, mint akik valamit értenek. Vagy inkább értenek is, meg nem is. Volt már ilyen? Hát ez van a szemekben. Volt, nem volt, semmi se derül ki. Legalábbis. - Savanyú! - próbálkozik újra az öregember. - Sós - mondja az öregasszony megint csak. És ki tudja milyen? Ki tudja mi milyen?! - Mondom, savanyú! - mondja az öregember. - Mondom, sós - mondja az öregasszony. Savanyúsós, sóssavanyú. Lerakja a tányér mellé a kanalat, föláll az asztaltól, átmegy a lakáson. Sok-sok szobán kell átmennie, keresztül mindegyiken, mindig a szemben lévő ajtó felé, azon is át. Az egyik szobában kinyit egy fiókot, nem megy tovább, egy darabig itt marad a fiók előtt. Nem kell keresgélnie, kiemel belőle egy kézifegyvert, egy pisztolyt. Idétlenül áll a kezében, nem odavaló, ilyet nem fogott még. Ilyet még sohasem használt, nem illik hozzá, ki se próbálta soha, idegen neki ez a hideg, pedig a fiókban volt hónapokig. Minek? Csak van, úgy, mert jó, ha van. Az öregember se használt, nem is forgatott még ilyet soha a kezében, valahogy mindig megúszta. Az öregasszony meg azért, mert akkoriban ez mindig másképpen volt. Kibiztosítja, csőre tölti. Visszaindul az ebédlőbe, a konyhába, útközben már hallja, hogy kanalazza a másik a levest. Még mindig a levest. Mozgása nyugodt, sohasem volt nyugodtabb. Az arca sohasem szelídebb, sohasem határozottabb. Most van minden benne, most gazdag, most szeretni lehetne. Megfontolt és természetes. Visszaér a konyhába, az ebédlőbe, és jön, aminek jönnie kell Mint, aki naponta ezt teszi. Céloz és lő. Elég egyszer, a szeme közé, ne maradjon meg a tekintete, ne maradjon egész. A test zuhan. Kinek a teste? Már nem azé, aki lezuhan éppen. Magával rántja az abroszt, az edényeket, az evőeszközöket, a vizeskancsót legutoljára. Most látszik csak, hogy foltos, húslevesfoltos, fokhagymafoltost mindenfoltos az abrosz. Csorog a folton a víz a megrepedt, az asztalon hintázó kancsóból, aztán a kancsó is leesik, üvegszirmok futkosnak a cementlapokon. Késleltetve, lassítva volt, van ez is, mint kint az ősz, bent a falióra, az októberi vadászat meg a többi. Tillmann Fricike megáll a lifttel, kilép belőle, lábával tartja az ajtót. Ez az a pillanat, amikor hallgatózik, aztán visszalép. Most kell menni, le és fel, most. Vasárnap van, október, ez a jó. A fegyvert a zuhanó test után dobja, rá a testre, az arcára, ahogy az oldalra fordul, véletlenül. Kis szerencséje van, sebet is ejthetett volna, ejthetne akár, de nem ejt. Élettelen testen már semmi nem ejt sebet. Mindegy, nem mindegy, mindegy. Leszedi a terítéket, összesöpri a törmeléket, feltöröl, amit csak lehet, a hulladékot, a maradékot a szemétbe dobja. Nem boldogul a doboztetővel, lábbal megtapossa. Valameddig. KÖRÖSSI P. JÓZSEF