Fejér Megyei Hírlap, 1993. március (49. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

1993. MÁRCIUS 13. SZOMBAT HÉTVÉGI MELLÉKLET FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 9. OLDAL Petőfi és Székesfehérvár Hogy járt-e Petőfi 1839 má­jusában Fehérváron, talán örök­re megválaszolatlan kérdés ma­rad. Kemény János szerint miután szülei kívánságára elhagyta Pestet és „fényes állását” a Nemzeti Színháznál, Szabad­­szállásra ment, hol „unatkozva és verseket faragva” töltötte az időt. Ezalatt szülei, kik azon voltak, hogy a színészettől, „mely az ő szemökben mindig szálka volt”, elvonják, úgy ha­tároztak, hogy a Dunántúlra, egy mérnök rokonukhoz küldik. Szeberényi úgy tudja, h­ogy egy Sopron megyei rokonuk ke­reste fel őket Szabadszálláson, hogy Sándort magával vigye és taníttassa. Még azt is hozzáfűzi, hogy erre Petrovicsné beszélte rá rokonát, hogy fiát kiszabadít­sa a szigorú apai felügyelet alól. Orlay Petries Soma szerint rokonuk, Salkovics Mihály, ki Fehérváron székálló mészáros volt, „gyakran bejárt Pestre, s i­­lyenkor a színházat is meg szok­ta látogatni.” Itt találkozott Pe­tőfivel. Megszólalt a lelkiisme­rete — amiért akaratlanul is ré­sze volt Petrovics István tönkremenetelében —, és a fiút magával hozta Fehérvárra. In­nen a Vas megyei Ostffyasz­­szonyfára kísérte Péter bátyjá­­hoz, kérve a jómódú mérnököt, hogy gondoskodjék Sándor el­tartásáról és taníttatásáról. Ha valóban úgy történt, ahogy Or­lay tudja, akkor Petőfi Sándor 1839. május első felében né­hány napot Fehérváron töltött, színésszé kell lennem — írta 1842. november 2-i keltezéssel Domanovszky End­rének Pápáról — kell, nincs semmi menedék, szüleim nem segíthetnek, s Pápán nincs sem­mi alkalmam, mellyel a nyomo­­rú filléreket életem tengetésére megszerezhetném. Most már harmadszor színésszé!... Mond­jam-e, hogy nem csak a minden­napi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s biztosabb kenyeret mendném). Művész és költő!... már rég megvan mondva, hogy én középszerű ember nem le­szek.” Ez év júliusában Szeberényi­­nek címzett levelét így írta alá igaz barátod (jelenleg) Petrovics Sándor tanuló (hajdan) Rónai színész (jövőben) Sió színész és literátor. Október végén érkezett Pápá­ra, november másodikán már út­nak is indult. De nem — mint Orlaynak írta—amerre a sapká­ja sildja mutatott, hanem határo­zottan Fehérvárra. Itt október­ben szerveződött Szabó József és Török Benjamin színtársula­ta. 16-án tartották első előadásu­kat. Itteni életéről két pályatársa készített feljegyzéseket. Szuper Károly Színészed naplójában sokat írt Petőfiről, kettőjük ba­rátságáról, ám néhány helytelen adat bizonyítja, hogy ezek a ré­szek utólagos betoldások csu­pán. Némethy György megbízha­tóbb emlékező. Pontos leírást ad lakásukról, ahová ő hívta a meg­érkező, szállásnélküli színészt. „A régi fehérvári színház mö­gött, mely inkább terem volt, egy szűk­ödő köz volt... Abban a közben volt egy kis igénytelen házacska, melynek két ablaka a közre nyílt, abban a szobában la­kott egy szegényebb sorsú ma­gyar szűcs, nejével... ezekkel egy szobában laktam én. Az én birodalmam egy tornyos nyo­­szolya volt, annyi dunyha és párnával megtömve, hogy majdnem pehelybe fúltam. Dia­dallal hoztam ide Petőfi Sán­dort, megosztottam vele biro­dalmamat, a pelyhes ágyat, ő pe­dig megosztotta a házbért,,mert ezentúl két bankó forintot fizet­tünk fejenként.” A színtársulat tagjairól, a bemutatott darabok­ról Fekete Sándor kutatásai a­­lapján és az 1968-ban előkerült fehérvári színlapok segítségével (melyeket Kiss József és Miklós Dezső dolgozott fel és tett köz­zé) ha nem is teljes, de pontos képet kapunk. „Oroszlán az ürgelyukban!” Petőfi tehát 1842. november 4-én jelentkezett a társulatnál. Még aznap részt vesz a Bár­sonycipő próbáján. Lehet, hogy ekkor, lehet, hogy másnap súgói feladatot kap, tény, hogy 5-én ő a darab súgója. „Este pompásan ment az előadás — írja Né­methy, az öreg Keszy bácsi és Almási Pista,kik súgó nélkül o­­lyanok voltak, mint a csuka víz nélkül — szerepeiket úgy utána mondták, mintha csak olvasták volna; bezzeg volt aztán lelkese­dés, kézszorítás, ölelés: az igaz­gató a legnagyobb nyájassággal üdvözölte Petőfit új pályáján, melynek páratlan prófétája, ille­tőleg szent lehict leend — tehát legyen súgó. Ő még több fizetést ad neki, de súgó legyen, és ne színész! Petőfi Sándor és a súgó, Sas a kalitban, király a lebújban — oroszlán az ürgelyukban! S ez eszme felbőszítő. Hazaérkez­vén, szerény vacsoránkat, mely két garas ára pörcből állott (Fe­hérváron így hívják a töpörty­­űt), meg sem ízlelt, hanem rá­gyújtott hosszúszárú selmeci pi­pájára, és haját borzolva hosszú léptekkel mérte végig a kurta szobát... Reggel öltözés közben szavalni kezdi az éj folyama a­­latt írt költeményét, amelynek címe volt: A súgó... tíz versszak­ban... lefesti a súgó korlátlan u­­ralmát, kinek szeszélyétől függ a színpadi hős — a szerelmes nő — a dráma költője stb., egy csengetés s a függöny lehull, mi­dőn a hős csak feléig jutott mon­datának vagy midőn a közönség legmohóbban várná a cselek­mény kifejlődését. S mégis neki nem kell a hatalom a színpad a­­latt, neki dicsőség kell a deszká­kon!” Némethynek köszönhetően ennyit tudunk a versről. Néhány nap múlva, mikor az igazgató megígérte, hogy ennek a fel­adatnak csak az új súgó megér­kezéséig kell eleget tennie — sajnos — a kéziratot darabokra tépte. A színész November 10. Első színészi fellépése. Bayard és Vander­­burch A párizsi naplopó című 3 felvonásos vígjátékát mutatták be Szigligeti Ede fordításában. Petőfi — bocsánat: Rónai — a II. inas szerepét játszotta, amely egy mondatból (De, mikor mon­dom neki, hogy nem szabad be­jönni) és egy hahotázásból ál­lott. Mégis, nagyon fontos fellé­pés, a költő színészi pályafutása kezdetének tekinti. Bizonyíték erre az Első szerepem című verse. „Nem tudom mit ér az El­ső szerep című — írta Bajzának — de örülnék, ha méltó volna a megjelenésre, mert első föllép­temre emlékeztet.” Azért is fon­tos, mert Petőfi ebben a szerep­ben láthatta először nevét szín­lapra nyomtatva. Ez év júliusá­ban még a Sió nevet szándékozott használni. Fehér­várra érve úgy döntött, hogy visszatér a Rónaihoz, ám ezt nem találhatta elég jónak, mert a november 13-i előadás címlap­ján már mint Borostyán Sándor úr szerepelt. November 11-én és 13-án Nestroy Majom és vőlegény cí­mű énekes bohózatában Fauszt­­nak, a Vadállatok őrzőjének né­hány szavas szerepét játszotta. 29-én Töpfer: Nagy világ divat­ja című négyfelvonásos vígjáté­kában, melynek alcíme A pesti korhely pajtások, jellegzetes nagyvárosi figurát, a szenvedé­lyes kártyás, hazárdjátékos Sza­­lonnásit alakította. A következő napon Munkácsy János tünemé­nyes víg énekes játékát mutatta be a társulat. Borostyán az első és a második szakaszban inast játszott, a harmadikban az együ­gyű, földhözragadt Mihály pa­rasztot formálta meg. December 1-jén Gaillarde-Dumas Neslei torony című 5 felvonásos drá­májának nagyobb részében a színpadon tartózkodott, a fran­cia király közvetlen környezeté­hez tartozó udvari nemesek e­­gyikét alakította. Szigligeti Ede Troubadour-jában porkoláb, a Boldogasszony temploma ha­­rangozója című romantikus francia drámában törvényszéki irodatiszt volt. December 13-án játszotta az általunk ismert legigényesebb fehérvári szerepét. Holtói Ba­bérfa és koldusbot avagy Egy költőnek három tele című érzel­mes színművében Ahlest, a „könyváros”-t alakította. Kilenc dráma, kilenc szerep, Kiss József szerint a kiadott színlapok egyharmadát ismer­jük, a december 17 —január 9. közötti előadásokról semmit sem tudunk, pedig valószínű, hogy Borostyán éppen ebben az időben kapott jelentősebb szere­peket. A korábbi szakirodalom azon határozott vélekedése, hogy Pe­tőfi színésznek tehetségtelen, orrhangja miatt színpadra alkal­matlan lett volna, nem bizonyult helytállónak. Fekete Sándor ku­tatásai bizonyítják, hogy Petőfi „a magyar vidék egyik legjobb társulatának egyenrangú szí­nésztagja” volt. Szuper azt írja, hogy 1842- ben már nem a Pelikán színház­teremben játszottak, legalábbis nem rendszeresen ott, mert azt táncteremmé alakították, hanem a Fekete Sas Fogadó nagytermé­ben. Levéltári adatok bizonyít­ják, hogy a harmincas évek vé­gére megkopott Pelikán termet 1841-re teljesen felújították egy e célra létrejött egyesület irányí­tásával, a város kikérte a szépítő bizottság véleményét is, és az el­készült színháztermet egy ta­nácsi bizottság vette át. Nem ment jól a fehérvári színészeknek A társulat nagyságához ké­pest a jövedelem csekély volt. Osztályrészre játszottak — „akkor proporciónak hívtuk” ír­ta Némethy —, alig kapták fize­tésük felét. Petőfié havi 28 vál­tóforint volt, ebből hetente 3-4 forinthoz jutott. November vé­gén arra kényszerült, hogy leve­let írjon Pápára Domanovszky­­nak, kérve „ne hagyják elveszni, gyűjtsenek számára 10 pengő­forintot”. Barátai összeadták a kért összeget, s elküldték neki. Némethy beszámol arról, hogy „Egyedül De Cau Mimi volt a színésznők között, kit... gyakran meglátogatott, hogy udvarolt-e neki nem tudom — írta —, de könnyen lehet, mert Mimi kisasszony pezsgő francia vérű gyönyörű leányka volt.” "Soha tökéletesebb női alakot nem lehet elképzelni” — emlé­kezett Jókai is. De nem csak szép volt, hanem művelt is. Származása révén jól beszélt franciául, s mint később bebizo­nyosodott, igazi honleány. Szuper Károly úgy emléke­zett, hogy Petőfi házigazdája hívta meg őket disznótorra, s „a költő” már verset is írt reá a Disznótorban címmel, amin az­tán este jót mulattunk.” Valószí­nűbb, hogy rokonánál Salkovics Mihály mészárosnál vendéges­kedtek, az tény, hogy a vers va­lóságos disznótori hangulatot i­­déz. Azt elhihetjük Szupernek, hogy Petőfi gyakran ment hoz­zájuk melegedni, felolvasott Eötvös Karthausijából, néha sa­ját verseiből is. Esténként az ol­vasókörbe járt híreket hallani, eszmét cserélni, vitatkozni. Itt értesült december 16-án (négy­napos késéssel ért ide a hír) Me­gyeri haláláról. „Karácsonykor Pesten valók — írta már Kecskemétről Sze­­berényinek —­ s megismerke­­dem személyesen Bajzával és Vörösmarty­val. Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő Petőfi név a­­latt valami régibb írót vélt rej­tezni. Fél napot töltök a régtől tisztelt, szeretett két férfi köré­ben. Boldog félnapot!” Orlaytól úgy tudjuk, hogy Petőfi mint Pö­­nögei Kis Pál mutatkozott be, s csak Vörösmarty elismerő nyi­latkozata után fedte fel kilétét. A Szabó-Török színtársulatot az anyagi gondok mellett belső ellentétek is feszítették. Újévkor az igazgatók útja szétvált, a tár­sulat kettészakadt. Törökék el­hagyták a várost, a többiek — Petőfi is — még január 9-ig ját­szottak. ”... pártolás hiánya mi­att pusztulnunk kellett Fehér­várról — írta Némethy, pedig azelőtt a megye pártfogása mel­lett, ez volt bölcsője a magyar színészetnek. El is indultunk Kecskemétre.” Már híres költőként... Még egyszer visszatért Fe­hérvárra, 1847. márciusában Egressy Gábor társaságában. Egressyt vendégszereplésre hívta a Kilinyi Dávid­­— Latabár Endre igazgatósága alatt játszó társulat. Március 22-én érkez­tek. A vendégjáték során Eg­ressy többek között a Hamlet­­ben lépett fel. Boross Mihály 1881-ben Fe­hérváron kiadott könyvében említi, hogy az ő házában száll­tak meg. Ekkor írta a költő ,Adu a szerelem című verset, amely,,, csak 1851 -ben jelent meg. Horváth Júlia: A hajdani Fekete Sas kávéházban és szállóban Petőfi is több­ször megfordult. Ma ez az Ady Endre utca Új, tavaszi hőemelkedés Amikor az idült, vírusos be­tegségben szenvedő város hirte­len felforrósodik, a szervek egy­ként tüzes vacogásban élnek, a­­mikor a nagy test bevallja önnön kritikus fertőzöttségét, és a pesti utcák véredényei egyszerre ma­gas lázban kezdik el szállítani az éltető oxigént, a költők kávéházi márványasztalokra állva — né­hány nappal előtti köhécselésük­­ről megfeledkezve—üzemhang­súlyos programokat szavalnak (s mindjárt utána követeléseket is arról, hogy mit kíván magyar nemzet: cenzúra megszűnését, függetelenséget, „uniót”), ami­kor kézrátétellel foglaltatik le a „sajtó” (nyomdagép), akkor azt mondjuk, hogy kitört a forrada­lom. A forradalom, a pesti utcák felkelése igen magas lázzal járó krízis. Magyarul válság. Egy rö­vid pillanat fókuszába sűrűsö­dött történelem, perc, amelyet to­vább nem nyújthat a szájzárás, hallható idő: most — vagy soha. A nemzeti forradalmak vér nélül szoktak győzni — és a mi nemzeti forradalmaink vérben, külső erőszak által szoktak el­bukni. De elbukhatnak-e valójá­ban? Az 1848/49-es szabadságharc utáni véres megtorlás és a „pasz­­szív rezisztencia” évtizedei az 1867-es kiegyezésbe torkolltak, a századvég és a századelő bol­dog békeéveinek pogári Ma­gyarországába, amelyet minden ellentmondásossága ellenére jól jellemez a sohasem látott ipari­kereskedelmi fellendülés, a kapi­­talizálódás, a nagyváradi kano­noksor hűbéri fülledtsége ellen támadó és Lédával — Brüll Adéllal — Párizson ámuló Ady Endre költészete, a melankolikus „szecesszió”, Krúdy Szindbád­­jának, Molnár Ferenc „Pál utcai ” regényének és, persze, Móricz Zsigmond Hét krajcárénak a vi­lága. A néhány évtized, amely­ben eldől a Petőfi-versből isme­rős magyar nemes sorsa, aki vagy tehetségtelen dzsentrivé, vagy polgárrá válik, a kaftános, gondozatlan szakállú galíciai zsidó fiából magyar úr, divatos ügyvéd vagy orvos lesz, Ganz Ábrahám és mások világszínvo­nalú gyárüzemeket létesítenek... És így tovább. Látható: ha kóros szédületekbe nem sodorják, a boldog béke többet tud a kritikus revolúciónál. Haynaut igen, az 1956-os for­radalmat követő megtorlást azonban nem békítette meg kie­gyezés. Mégis, a kemény sztáli­nista, rákosista, „egység” — mint a rémuralom előfeltétele — már soha nem tért vissza a kádári időkben sem, sőt lezajlott egy bi­zonytalan modernizálódás is, ha az igazi többpártrendszerű sza­bad jogállamra várni is kellett 1990-ig. A bűn attól még nem szűnt meg bűnnek megmaradni. Volt-e forradalom Magyarországon a nyolcvanas évek végén? —tették fel a kérdést ezelőtt egy-két év­vel a politikai változások részve­tői­­ és kommentátorai egymás­nak. Történelmi, konszenzusos választ azonban nem találtak. Tudni vélem, miért: a válasz bennünk van. Ki így, ki úgy élte meg — lélekben — a változáso­kat. Forradalmi mozzanatok mindenképpen voltak, a demok­ratikus ellenzék évtizedes „fellá­zító” akcióitól kezdve a nem-hi­vatalos, egy budapesti magánla­kásban tartott Európai-konferen­ciáig (Konráddal, Kis Jánossal, Eörsivel­­ és Csoórival, Csur­­kával), vagy az írószövetségi botrányokig, az Erdély-tünteté­­sig (én nem Csurka,hanem Ta­más Gáspár Miklós szónoklatára emlékszem szívesen, amelyet R.L.-val, a mai Népszabadság munkatársával, akkor még peda­góguskollégával hallgattam vé­gig), vagy a még 1988-ban is be­tiltott március 15-i tüntetésig, a­­melyen — egy évvel a kokárdát viselő Grósz-rendőrök „népfron­tos” megemlékezése előtt — már több tízezren, talán százezeren vettünk részt... (Talán hogy az unokáinknak majd elmesélhes­sük...) „Uramisten, mennyi csapodár kokárda!” — írta a korábban gu­­mibotozó, Demszkyt, Harasztit és másokat letartóztató, majd nemzeti színekben ünneplő ren­dőrökről Döbrentey Kornél a „rendszerváltás” egyik legszebb versét. A forradalom, ha volt, el­múlt, az utcára vonuló ünneplők — ha csak kalandor drogbeete­­téssel, koholt képekkel és sze­szekkel meg nem vadítják őket — hőemelkedése normális. Azaz csak mérsékelten emelkedett. Ha Isten is úgy akarja — s miért ne akarná, ha mi egy újabb biztató fin de siécle reményében a béké­re voksolunk — lassan-lassan elindulhatunk egy normális, a maga tehetségéből, más nemze­tekkel való békeszeretetéből élő magyar felemelkedés útján. Azon a magyar úton, amely a megtévesztésig hasonlít más eu­rópai népek útjára. Nem lázasan tehát, legfeljebb egy ici-pici új tavaszi hőemelke­déssel. Hell István

Next