Fejér Megyei Hírlap, 1993. március (49. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
1993. MÁRCIUS 13. SZOMBAT HÉTVÉGI MELLÉKLET FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 9. OLDAL Petőfi és Székesfehérvár Hogy járt-e Petőfi 1839 májusában Fehérváron, talán örökre megválaszolatlan kérdés marad. Kemény János szerint miután szülei kívánságára elhagyta Pestet és „fényes állását” a Nemzeti Színháznál, Szabadszállásra ment, hol „unatkozva és verseket faragva” töltötte az időt. Ezalatt szülei, kik azon voltak, hogy a színészettől, „mely az ő szemökben mindig szálka volt”, elvonják, úgy határoztak, hogy a Dunántúlra, egy mérnök rokonukhoz küldik. Szeberényi úgy tudja, hogy egy Sopron megyei rokonuk kereste fel őket Szabadszálláson, hogy Sándort magával vigye és taníttassa. Még azt is hozzáfűzi, hogy erre Petrovicsné beszélte rá rokonát, hogy fiát kiszabadítsa a szigorú apai felügyelet alól. Orlay Petries Soma szerint rokonuk, Salkovics Mihály, ki Fehérváron székálló mészáros volt, „gyakran bejárt Pestre, s ilyenkor a színházat is meg szokta látogatni.” Itt találkozott Petőfivel. Megszólalt a lelkiismerete — amiért akaratlanul is része volt Petrovics István tönkremenetelében —, és a fiút magával hozta Fehérvárra. Innen a Vas megyei Ostffyaszszonyfára kísérte Péter bátyjához, kérve a jómódú mérnököt, hogy gondoskodjék Sándor eltartásáról és taníttatásáról. Ha valóban úgy történt, ahogy Orlay tudja, akkor Petőfi Sándor 1839. május első felében néhány napot Fehérváron töltött, színésszé kell lennem — írta 1842. november 2-i keltezéssel Domanovszky Endrének Pápáról — kell, nincs semmi menedék, szüleim nem segíthetnek, s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filléreket életem tengetésére megszerezhetném. Most már harmadszor színésszé!... Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s biztosabb kenyeret mendném). Művész és költő!... már rég megvan mondva, hogy én középszerű ember nem leszek.” Ez év júliusában Szeberényinek címzett levelét így írta alá igaz barátod (jelenleg) Petrovics Sándor tanuló (hajdan) Rónai színész (jövőben) Sió színész és literátor. Október végén érkezett Pápára, november másodikán már útnak is indult. De nem — mint Orlaynak írta—amerre a sapkája sildja mutatott, hanem határozottan Fehérvárra. Itt októberben szerveződött Szabó József és Török Benjamin színtársulata. 16-án tartották első előadásukat. Itteni életéről két pályatársa készített feljegyzéseket. Szuper Károly Színészed naplójában sokat írt Petőfiről, kettőjük barátságáról, ám néhány helytelen adat bizonyítja, hogy ezek a részek utólagos betoldások csupán. Némethy György megbízhatóbb emlékező. Pontos leírást ad lakásukról, ahová ő hívta a megérkező, szállásnélküli színészt. „A régi fehérvári színház mögött, mely inkább terem volt, egy szűködő köz volt... Abban a közben volt egy kis igénytelen házacska, melynek két ablaka a közre nyílt, abban a szobában lakott egy szegényebb sorsú magyar szűcs, nejével... ezekkel egy szobában laktam én. Az én birodalmam egy tornyos nyoszolya volt, annyi dunyha és párnával megtömve, hogy majdnem pehelybe fúltam. Diadallal hoztam ide Petőfi Sándort, megosztottam vele birodalmamat, a pelyhes ágyat, ő pedig megosztotta a házbért,,mert ezentúl két bankó forintot fizettünk fejenként.” A színtársulat tagjairól, a bemutatott darabokról Fekete Sándor kutatásai alapján és az 1968-ban előkerült fehérvári színlapok segítségével (melyeket Kiss József és Miklós Dezső dolgozott fel és tett közzé) ha nem is teljes, de pontos képet kapunk. „Oroszlán az ürgelyukban!” Petőfi tehát 1842. november 4-én jelentkezett a társulatnál. Még aznap részt vesz a Bársonycipő próbáján. Lehet, hogy ekkor, lehet, hogy másnap súgói feladatot kap, tény, hogy 5-én ő a darab súgója. „Este pompásan ment az előadás — írja Némethy, az öreg Keszy bácsi és Almási Pista,kik súgó nélkül olyanok voltak, mint a csuka víz nélkül — szerepeiket úgy utána mondták, mintha csak olvasták volna; bezzeg volt aztán lelkesedés, kézszorítás, ölelés: az igazgató a legnagyobb nyájassággal üdvözölte Petőfit új pályáján, melynek páratlan prófétája, illetőleg szent lehict leend — tehát legyen súgó. Ő még több fizetést ad neki, de súgó legyen, és ne színész! Petőfi Sándor és a súgó, Sas a kalitban, király a lebújban — oroszlán az ürgelyukban! S ez eszme felbőszítő. Hazaérkezvén, szerény vacsoránkat, mely két garas ára pörcből állott (Fehérváron így hívják a töpörtyűt), meg sem ízlelt, hanem rágyújtott hosszúszárú selmeci pipájára, és haját borzolva hosszú léptekkel mérte végig a kurta szobát... Reggel öltözés közben szavalni kezdi az éj folyama alatt írt költeményét, amelynek címe volt: A súgó... tíz versszakban... lefesti a súgó korlátlan uralmát, kinek szeszélyétől függ a színpadi hős — a szerelmes nő — a dráma költője stb., egy csengetés s a függöny lehull, midőn a hős csak feléig jutott mondatának vagy midőn a közönség legmohóbban várná a cselekmény kifejlődését. S mégis neki nem kell a hatalom a színpad alatt, neki dicsőség kell a deszkákon!” Némethynek köszönhetően ennyit tudunk a versről. Néhány nap múlva, mikor az igazgató megígérte, hogy ennek a feladatnak csak az új súgó megérkezéséig kell eleget tennie — sajnos — a kéziratot darabokra tépte. A színész November 10. Első színészi fellépése. Bayard és Vanderburch A párizsi naplopó című 3 felvonásos vígjátékát mutatták be Szigligeti Ede fordításában. Petőfi — bocsánat: Rónai — a II. inas szerepét játszotta, amely egy mondatból (De, mikor mondom neki, hogy nem szabad bejönni) és egy hahotázásból állott. Mégis, nagyon fontos fellépés, a költő színészi pályafutása kezdetének tekinti. Bizonyíték erre az Első szerepem című verse. „Nem tudom mit ér az Első szerep című — írta Bajzának — de örülnék, ha méltó volna a megjelenésre, mert első fölléptemre emlékeztet.” Azért is fontos, mert Petőfi ebben a szerepben láthatta először nevét színlapra nyomtatva. Ez év júliusában még a Sió nevet szándékozott használni. Fehérvárra érve úgy döntött, hogy visszatér a Rónaihoz, ám ezt nem találhatta elég jónak, mert a november 13-i előadás címlapján már mint Borostyán Sándor úr szerepelt. November 11-én és 13-án Nestroy Majom és vőlegény című énekes bohózatában Fausztnak, a Vadállatok őrzőjének néhány szavas szerepét játszotta. 29-én Töpfer: Nagy világ divatja című négyfelvonásos vígjátékában, melynek alcíme A pesti korhely pajtások, jellegzetes nagyvárosi figurát, a szenvedélyes kártyás, hazárdjátékos Szalonnásit alakította. A következő napon Munkácsy János tüneményes víg énekes játékát mutatta be a társulat. Borostyán az első és a második szakaszban inast játszott, a harmadikban az együgyű, földhözragadt Mihály parasztot formálta meg. December 1-jén Gaillarde-Dumas Neslei torony című 5 felvonásos drámájának nagyobb részében a színpadon tartózkodott, a francia király közvetlen környezetéhez tartozó udvari nemesek egyikét alakította. Szigligeti Ede Troubadour-jában porkoláb, a Boldogasszony temploma harangozója című romantikus francia drámában törvényszéki irodatiszt volt. December 13-án játszotta az általunk ismert legigényesebb fehérvári szerepét. Holtói Babérfa és koldusbot avagy Egy költőnek három tele című érzelmes színművében Ahlest, a „könyváros”-t alakította. Kilenc dráma, kilenc szerep, Kiss József szerint a kiadott színlapok egyharmadát ismerjük, a december 17 —január 9. közötti előadásokról semmit sem tudunk, pedig valószínű, hogy Borostyán éppen ebben az időben kapott jelentősebb szerepeket. A korábbi szakirodalom azon határozott vélekedése, hogy Petőfi színésznek tehetségtelen, orrhangja miatt színpadra alkalmatlan lett volna, nem bizonyult helytállónak. Fekete Sándor kutatásai bizonyítják, hogy Petőfi „a magyar vidék egyik legjobb társulatának egyenrangú színésztagja” volt. Szuper azt írja, hogy 1842- ben már nem a Pelikán színházteremben játszottak, legalábbis nem rendszeresen ott, mert azt táncteremmé alakították, hanem a Fekete Sas Fogadó nagytermében. Levéltári adatok bizonyítják, hogy a harmincas évek végére megkopott Pelikán termet 1841-re teljesen felújították egy e célra létrejött egyesület irányításával, a város kikérte a szépítő bizottság véleményét is, és az elkészült színháztermet egy tanácsi bizottság vette át. Nem ment jól a fehérvári színészeknek A társulat nagyságához képest a jövedelem csekély volt. Osztályrészre játszottak — „akkor proporciónak hívtuk” írta Némethy —, alig kapták fizetésük felét. Petőfié havi 28 váltóforint volt, ebből hetente 3-4 forinthoz jutott. November végén arra kényszerült, hogy levelet írjon Pápára Domanovszkynak, kérve „ne hagyják elveszni, gyűjtsenek számára 10 pengőforintot”. Barátai összeadták a kért összeget, s elküldték neki. Némethy beszámol arról, hogy „Egyedül De Cau Mimi volt a színésznők között, kit... gyakran meglátogatott, hogy udvarolt-e neki nem tudom — írta —, de könnyen lehet, mert Mimi kisasszony pezsgő francia vérű gyönyörű leányka volt.” "Soha tökéletesebb női alakot nem lehet elképzelni” — emlékezett Jókai is. De nem csak szép volt, hanem művelt is. Származása révén jól beszélt franciául, s mint később bebizonyosodott, igazi honleány. Szuper Károly úgy emlékezett, hogy Petőfi házigazdája hívta meg őket disznótorra, s „a költő” már verset is írt reá a Disznótorban címmel, amin aztán este jót mulattunk.” Valószínűbb, hogy rokonánál Salkovics Mihály mészárosnál vendégeskedtek, az tény, hogy a vers valóságos disznótori hangulatot idéz. Azt elhihetjük Szupernek, hogy Petőfi gyakran ment hozzájuk melegedni, felolvasott Eötvös Karthausijából, néha saját verseiből is. Esténként az olvasókörbe járt híreket hallani, eszmét cserélni, vitatkozni. Itt értesült december 16-án (négynapos késéssel ért ide a hír) Megyeri haláláról. „Karácsonykor Pesten valók — írta már Kecskemétről Szeberényinek — s megismerkedem személyesen Bajzával és Vörösmartyval. Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő Petőfi név alatt valami régibb írót vélt rejtezni. Fél napot töltök a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében. Boldog félnapot!” Orlaytól úgy tudjuk, hogy Petőfi mint Pönögei Kis Pál mutatkozott be, s csak Vörösmarty elismerő nyilatkozata után fedte fel kilétét. A Szabó-Török színtársulatot az anyagi gondok mellett belső ellentétek is feszítették. Újévkor az igazgatók útja szétvált, a társulat kettészakadt. Törökék elhagyták a várost, a többiek — Petőfi is — még január 9-ig játszottak. ”... pártolás hiánya miatt pusztulnunk kellett Fehérvárról — írta Némethy, pedig azelőtt a megye pártfogása mellett, ez volt bölcsője a magyar színészetnek. El is indultunk Kecskemétre.” Már híres költőként... Még egyszer visszatért Fehérvárra, 1847. márciusában Egressy Gábor társaságában. Egressyt vendégszereplésre hívta a Kilinyi Dávid— Latabár Endre igazgatósága alatt játszó társulat. Március 22-én érkeztek. A vendégjáték során Egressy többek között a Hamletben lépett fel. Boross Mihály 1881-ben Fehérváron kiadott könyvében említi, hogy az ő házában szálltak meg. Ekkor írta a költő ,Adu a szerelem című verset, amely,,, csak 1851 -ben jelent meg. Horváth Júlia: A hajdani Fekete Sas kávéházban és szállóban Petőfi is többször megfordult. Ma ez az Ady Endre utca Új, tavaszi hőemelkedés Amikor az idült, vírusos betegségben szenvedő város hirtelen felforrósodik, a szervek egyként tüzes vacogásban élnek, amikor a nagy test bevallja önnön kritikus fertőzöttségét, és a pesti utcák véredényei egyszerre magas lázban kezdik el szállítani az éltető oxigént, a költők kávéházi márványasztalokra állva — néhány nappal előtti köhécselésükről megfeledkezve—üzemhangsúlyos programokat szavalnak (s mindjárt utána követeléseket is arról, hogy mit kíván magyar nemzet: cenzúra megszűnését, függetelenséget, „uniót”), amikor kézrátétellel foglaltatik le a „sajtó” (nyomdagép), akkor azt mondjuk, hogy kitört a forradalom. A forradalom, a pesti utcák felkelése igen magas lázzal járó krízis. Magyarul válság. Egy rövid pillanat fókuszába sűrűsödött történelem, perc, amelyet tovább nem nyújthat a szájzárás, hallható idő: most — vagy soha. A nemzeti forradalmak vér nélül szoktak győzni — és a mi nemzeti forradalmaink vérben, külső erőszak által szoktak elbukni. De elbukhatnak-e valójában? Az 1848/49-es szabadságharc utáni véres megtorlás és a „paszszív rezisztencia” évtizedei az 1867-es kiegyezésbe torkolltak, a századvég és a századelő boldog békeéveinek pogári Magyarországába, amelyet minden ellentmondásossága ellenére jól jellemez a sohasem látott iparikereskedelmi fellendülés, a kapitalizálódás, a nagyváradi kanonoksor hűbéri fülledtsége ellen támadó és Lédával — Brüll Adéllal — Párizson ámuló Ady Endre költészete, a melankolikus „szecesszió”, Krúdy Szindbádjának, Molnár Ferenc „Pál utcai ” regényének és, persze, Móricz Zsigmond Hét krajcárénak a világa. A néhány évtized, amelyben eldől a Petőfi-versből ismerős magyar nemes sorsa, aki vagy tehetségtelen dzsentrivé, vagy polgárrá válik, a kaftános, gondozatlan szakállú galíciai zsidó fiából magyar úr, divatos ügyvéd vagy orvos lesz, Ganz Ábrahám és mások világszínvonalú gyárüzemeket létesítenek... És így tovább. Látható: ha kóros szédületekbe nem sodorják, a boldog béke többet tud a kritikus revolúciónál. Haynaut igen, az 1956-os forradalmat követő megtorlást azonban nem békítette meg kiegyezés. Mégis, a kemény sztálinista, rákosista, „egység” — mint a rémuralom előfeltétele — már soha nem tért vissza a kádári időkben sem, sőt lezajlott egy bizonytalan modernizálódás is, ha az igazi többpártrendszerű szabad jogállamra várni is kellett 1990-ig. A bűn attól még nem szűnt meg bűnnek megmaradni. Volt-e forradalom Magyarországon a nyolcvanas évek végén? —tették fel a kérdést ezelőtt egy-két évvel a politikai változások részvetői és kommentátorai egymásnak. Történelmi, konszenzusos választ azonban nem találtak. Tudni vélem, miért: a válasz bennünk van. Ki így, ki úgy élte meg — lélekben — a változásokat. Forradalmi mozzanatok mindenképpen voltak, a demokratikus ellenzék évtizedes „fellázító” akcióitól kezdve a nem-hivatalos, egy budapesti magánlakásban tartott Európai-konferenciáig (Konráddal, Kis Jánossal, Eörsivel és Csoórival, Csurkával), vagy az írószövetségi botrányokig, az Erdély-tüntetésig (én nem Csurka,hanem Tamás Gáspár Miklós szónoklatára emlékszem szívesen, amelyet R.L.-val, a mai Népszabadság munkatársával, akkor még pedagóguskollégával hallgattam végig), vagy a még 1988-ban is betiltott március 15-i tüntetésig, amelyen — egy évvel a kokárdát viselő Grósz-rendőrök „népfrontos” megemlékezése előtt — már több tízezren, talán százezeren vettünk részt... (Talán hogy az unokáinknak majd elmesélhessük...) „Uramisten, mennyi csapodár kokárda!” — írta a korábban gumibotozó, Demszkyt, Harasztit és másokat letartóztató, majd nemzeti színekben ünneplő rendőrökről Döbrentey Kornél a „rendszerváltás” egyik legszebb versét. A forradalom, ha volt, elmúlt, az utcára vonuló ünneplők — ha csak kalandor drogbeetetéssel, koholt képekkel és szeszekkel meg nem vadítják őket — hőemelkedése normális. Azaz csak mérsékelten emelkedett. Ha Isten is úgy akarja — s miért ne akarná, ha mi egy újabb biztató fin de siécle reményében a békére voksolunk — lassan-lassan elindulhatunk egy normális, a maga tehetségéből, más nemzetekkel való békeszeretetéből élő magyar felemelkedés útján. Azon a magyar úton, amely a megtévesztésig hasonlít más európai népek útjára. Nem lázasan tehát, legfeljebb egy ici-pici új tavaszi hőemelkedéssel. Hell István