Fejér Megyei Hírlap, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-05 / 154. szám
8. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN y Tr Ft-----T-----FE-^ E------------M—0 Kösd össze! Ha az ábra betűit a fekete ponttal jelölt betűnél, helyes sorrendben összeolvasod, egy híres francia író nevét kapod megfejtésül! A nevet 1993. július 13-ig küldhetitek be a következő címre: Zsibongó, Fejér Megyei Hírlap, 8000 Székesfehérvár, Honvéd u. 8. MEGFEJTÉS A két héttel ezelőtti lóugrás-rejtvény helyes megfejtése: Kodály Zoltán. Könyvjutalmat nyertek, melyet hamarosan postán küldünk el: Takács István—Jenő, Baki Szilvia — Pátka, Pál Mária — Csákvár, Kerékgyártó Melinda—Nadap, Tóth Nikolett — Agárd, Weyward Gábor — Várpalota, Benczik Aranka, Adrien — Hantos, Kovács Krisztina — Dég, Anyosi Mónika — Pusztaszabolcs, Csépányi Viktória — Budapest, Szekeres Anikó — Balatonbozsok, Takács Hajnalka — Csókakő, Mészáros Mónika — Pázmánd, Szemenkár László Attila — Mátyásdomb, Major Tünde — Martonvásár, Varjas Andrea — Tordas, Szloboda János — Budapest, Packer Tamás — Bodajk, Fejes Veronika — Aba, Benedek Bernadett — Dunaújváros. Gratulálunk! „Matyi”, az utánzás mestere Sok kifogásolható tulajdonsága ellenére, becenevén, a „Matyi” vagy hivatalosan a mátyás, szajkó, mégis a kedvelt madarak közé tartozik. Ő az erdők őre. Lármás hangjával a belépő idegen érkezését rögtön tudtára adja az erdő lakóinak. Mindenhol ott van, ahol valami mozgást észlel. A vadászok legnagyobb ellensége, mert minden vadat elriaszt, fellármáz. Igazából a tölgyesek lakója, de megtelepszik a vegyes, sőt, ahogy a képen is látható, a fenyőerdőkben is. Az igazi erdő nélküle elképzelhetetlen. Ez, a jó galamb nagyságú drappos-barnás alapszínű madár, égszínkék szárnytükrével, fején kissé bóbitának tűnő tollaival, fehér és fekete mintázatával az erdő vidám, élő színfoltja. Állandó madarunk. Télen csapatokba verődve kóborol, ilyenkor északabbról fajtársai is érkezhetnek hozzánk. Fészkét fák sűrűjébe építi, közel a fa törzséhez, általában 5-6 fiókát nevel. Vegyes táplálkozású, igen kedveli a tölgyfa makkját, bogyós terméseket és rovarokat is fogyaszt, de sajnos kifosztja az énekesmadarak fészkeit is, a tojásokat és a madárporontyokat. Láttam már mókusfészket is kirabolni. Az öreg mókus ágról-ágra ugrálva üldözte kétségbeesetten a tolvajt, de a matyi a kis mókuskölyökkel a csőrében sikeresen távozott. Fogságba kerülve, különösen fiatalon, hamar megszelídül. Valamikor vidéki polgárházaknál gyakran tartották nagy kalitkában. A megszelídült madár igen mulatságos, szórakoztató, mert tanulékony és kitűnő utánozó képessége van. Gyermekkoromban keresztapámnak is volt a ház folyosóján, egy nagy kalitkában egy mátyásmadara, melyet vihar után talált a fészekből kiesve. Sikerült felnevelnie. Emlékszem, nagy imposztor volt. Utánozta a macska nyávogását, a húzós kút kenetlen kerekének nyikorgását, a „Gyuri” kakas kukorékolását, sőt, keresztanyámat is sokszor becsapta, utánozva keresztapámat, ahogy feleségét szólongatta „Anyu, anyu”. Ilyenkor keresztanyám lélekszakadva rohant előre a kertből, aztán kiderült, hogy csak a matyi szólongatta. Emlékszem azúrkék szárnytollaira, rikácsoló, utánzó, huncut hangjára, melyek azóta messze szálltak, csak emlékek. A mátyás jelenleg nem védett madár, de nem ártana azért kicsit vigyázni rá, hogy még sokáig örvendhessen a rigó, ha utánozva felel neki a szajkó. dr. Warvasovszky Emil I. 1552. december Bécsben, a Habsburg birodalom fővárosában a harangok delet kongattak. Az emberek siettek haza ebédelni. Az egyik kocsma előtt kisebb csoport beszélgetett.Azt mondják, hogy a török hónapok óta Eger alatt van. — Már régen nem érkezett hír felőlük. — Nem hiszem, hogy ellenáll — csóválta fejét a harmadik — Szolnok is elesett, pedig erősebb volt... — De Szolnokot németek, spanyolok, és ki tudja milyen gyülevész népség védte — vetette közbe indulatosan egy magyaros bajuszos, mokány, fiatal férfi. — Egerben magyarok vannak — ütött a mellére —, és én bízom Dobóban. Megvédi Egert az élete árán is. A kételkedő mélyen a fiatalember szemébe nézett. Nem szerette, ha a németeket szidták. Ő is német volt. Bajorországban nevelkedett. — Ki vagy te öcsém, hogy így beszélsz a németekről? — Török Ferenc a nevem — felelte az ifjú, és a kardjára csapott, majd végignézett a társaságon, megfordult és elment. Az utcán egy kisebb lovas csapat tűnt fel, majd vágtatott tovább a Burg felé. A palota elé érkezve, visszafogták lovaikat, megálltak. Vezetőjük leugrott lováról, és az őrség parancsnokához sietett. — Azonnal vezess Őfelsége elé — lihegte — Egerről hozok hírt. A parancsnok intett, hogy várjon, majd tudva a hír fontosságát, elsietett. — A császár Őfelsége ebédel — jött vissza kisvártatva — de vár Téged. Hosszú folyosón indultak a császári ebédlő felé, amikor kinyílt az ajtó és az illemmel nem törődve, megjelent a császár. — Mi hír? Beszélj! — szólt izgatottan. — Győztünk! Megvédtük Egert! — Megvédtétek Egert? — kérdi döbbenten a császár. — Mi a neved? — Bornemissza Gergely, felséges uram. — Kancellár! — kiáltja a császár — Hirdessétek ki, hogy a török elkotródott Eger alól, húzzátok meg a harangokat. Ma mindenki sült húst eszik, bort iszik a kincstár számlájára. — Kapitány! — kiáltott az egyik testőrtisztnek — Indulunk Egerbe. II. Másnap reggel a császári hintó és a kísérete elindult a birodalomhoz tartozó Felvidéken át Eger felé. Gergely a hintó mellett lovagolt, és az ostromról mesélt Ferdinándnak. A hatodik nap reggel, Besztercebányát elhagyva, az előőrs egyik lovasa vágtatott vissza a hintóhoz. — Felség! — szólt riadtan — török lovasokat láttunk az úton. — Már én is látom — mutatott a császár a távoli porfelhőre. — Legalább kétszázan lehetnek — jelentette az előőrs közben viszszaérkezett másik tagja. — Mi csak ötvenen vagyunk — nézett körül a császár. — Felség! Bízza rám a testőrség parancsnokságát, és akkor majd elbánhatunk velük — kérte Gergely. — Tedd, ahogy jónak látod — felelte a császár. Gergely, öt vértes kivételével, az út menti erdőbe rejtette el a testőröket, majd a hintót megállította, mintha pihenni készülnének. A törökök már szabad szemmel is jól láthatóak voltak. Azok is észrevették a hintót, és a könnyű préda reményében vágtatva közeledtek Gergelyékhez. A császár riadtan nézte a gyorsan közeledő törököket. Gergely és az öt csatlós lassan, kocogva megindult feléjük. Az egyik török merészen előrevágtatott és Gergelynek ugratott, aki kivédte az irtózatos erejű csapást, és még nagyobbat vágott vissza. — Allah! — bődült el a török, és lefordult lováról. — Utánam katonák — rikkant Gergely, és a törökökre rontott. Az útszéli erdő is megelevenedett, előrontottak a vértesek. A törökök számbeli fölényét ellensúlyozta a meglepetésszerű támadás, a testőrök páncélzata, és az a körülmény, hogy a császáruk előtt küzdhettek annak életéért, bizonyítva bátorságukat. A testőrök, Gergellyel az élükön, vitézül hadakoztak, és kezdték visszaszorítani a törököt. —Ez sem lesz bécsi pasa—kiált az egyik, miközben ellenfele lefordult lováról. — Emlék Bécsből — így a másik. A törökök menekülni kezdtek. Egyikük megfordult, a nyeregtáskájából előkapta pisztolyát, és az üldözők közé lőtt. Gergely elejtette kardját és a vállához kapott. — Hej, a kutya keservét! — kiáltotta Gergely dühödten. A testőrök látva Gergely megsebesülését, megálltak. — Súlyos a sebe? — kérdezte a parancsnokuk. — Nem, csak a vállamat érte, de nem tört csontot — felelte Gergely. Visszamentek a hintóhoz, ahol a császár kocsisa és inasa társaságában nézte végig a csatát, kezdeti félelme után nagy érdeklődéssel. A csetepatéban csak hat embert veszítettek, de többen megsebesültek. Szerencsére egyikük sem súlyosan. A császár az udvari etikettről megfeledkezve, indult a csapat felé. — Szeretném megköszönni, amit értem tett — szólt a lováról leszálló Gergelyhez. — Megsebesült? — kérdezte aggódva. — Semmiség—felelte Gergely. —Említette, hogy az egri ostrom előtt Sopronban lakott. Méltó jutalom lesz egy birtok Sopron környékén. A családja biztosan örülni fog neki — folytatta a császár látva, hogy Gergely tiltakozni akart. Gergely elmosolyodott, amikor a családjára gondolt. Már nagyon várta a találkozást feleségével és kisfiával. — Köszönöm, Felség! — hajolt meg az uralkodó előtt —, csak a kötelességem teljesítettem. Felsőtárkánynál járt a csapat. Gergely gyakran előreugratott lovával. Alig várta, hogy ismét láthassa a rommá lőtt, számára mégis nagyon kedves egri várat. Már lemenőben volt a nap, amikor a szemük elé tárult a város és a vár, azaz, ami az ostrom után megmaradt. Az érkezés hírére összegyűlt tömeg némán, komoran nézte a menetet. Mindenkinek volt kit gyászolnia. Nem felejtették, hogy a császár magukra hagyta az ostrom idején. A császárnak éreznie kellett az ellenszenvet. III. Dobó, Mekcsey és sokan a várbeliek közül ünneplő ruhába öltözve várták a kíséretet és a császárt. A menet élén Gergely lovagolt. — Üdvözlöm Felség! — hajolt meg Dobó, inkább csak biccentve. — Üdvözlöm Kapitány! Nagy szolgálatot tett nekünk és a hazának. — Üdvözöljük Eger hős védőit! — intett a felsorakozott embereknek. Dobó felkísérte a császárt és kíséretét a félig szétlőtt lovagterembe. A császár leült Dobó székébe. A kíséret és a meghívott várbeliek állva maradtak. Mivel Dobó apródjai elestek az ostrom alatt, a császár inasa töltött bort urának, majd intésére a jelenlévő vitézeknek is. Az uralkodó megemelte a kupát. — Eger hős védőire, akik Isten segítségével legyőzték a pogányokat. Szólt, majd fenékig ürítette a kupáját. — Milyen tervei vannak Kapitány? — kérdezte hosszú csönd után. — Felséges uram! —szólt Dobó. Én ezennel lemondok tisztemről. — Lemond? — kérdezte döbbenten a császár. És mi lesz a várral? — Javasolnám Felségednek, hogy helyemre Bornemissza Gergely kerüljön várkapitányi tisztségbe. Rátermettségét, és Felséged iránti hűségét már százszor is bizonyította. — De miért akar távozni most, amikor már béke van? — Öreg vagyok már, szeretnék nyugodtan élni hátralevő napjaimban. Megettem a koncát, megittam a levét is — folytatta keményebb hangon Dobó. — Engedelmével Felség! Én távozom — lépett előre Mekcsey. A császár megütközve, haragosan kapta fel fejét, de látva Dobó és Mekcsey hideg, komor tekintetét, nem szólt semmit, csak bólintott és intett kezével, hogy mehetnek. IV. Mekcsey és néhány fős kísérete vígan poroszkáltak Kassa felé, egy kis rokonlátogatásra. A kíséret tagjai egymást ugratták, és arról beszélgettek, hogy ki fogja színesebben elmesélni hőstetteiket a kassai lányoknak. Csak Mekcsey hallgatott mogorván. Nehezen tudta magát túltenni a császári látogatáson. — Isten segítségével? — füstölgő« — hát Gergely bombái nélkül sokat ért volna a segítsége. A poros út mellett egy kocsma állt. — Ide bemegyünk — intett a legényeknek. — Bort, sült húst! — kiáltott a füstös szobába lépve Mekcsey. A sarokban öt német vértes ült. — Kocsmáros! Bort! — kiáltott egyikük. — Várj sorodra, paraszt! — ordított Mekcseyre egy nagy darab vértes. Öltözékén látszott, hogy tisztféle, de zsoldos. Mekcsey, aki már eddig is igen haragos kedvében volt, a sértő szavakra kirántotta kardját és a terem közepére ugrott. — Állj ki ellenem, védd magad kutya! — mordult szikrázó szemekkel a zsoldosra. A zsoldosnak esze ágában sem volt felállni. Talán nem is tudott, olyan részeg volt. Egyik cimborája a mellette lévő nyeregtáskába nyúlt, előrántotta pisztolyát, és néhány lépésről Mekcseyre lőtt. Mire a többiek felocsúdtak, Mekcsey már halott volt. Szíven találta a golyó. Néhány perc múlva a zsoldosok követték Mekcseyt a halálba. A feldühödött egri vitézek nem ismertek irgalmat. Mekcseyt a fogadó udvarán temették el egy öreg tölgyfa alá. A hős vitézek, akik százszor is szembenéztek a halállal, zokogva állták körül parancsnokuk sírját, majd feledve Kassát, némán indult mindenki a saját útján tovább. V. Dobó, a várkapitányi tisztséggel járó gondoktól megszabadulva, szinte fiatalos jókedvvel indult kíséretével Nagyvárad és Erdély felé, ahonnan barátaitól és rokonaitól számtalan meghívást kapott. Mindenki szerette volna megszorítani az Egri Hős kezét, személyesen Dobótól hallani az ostrom minden kis részletét. Felszabadult jókedvükben még előőrsöt sem küldtek a csapat elé, így teljesen váratlanul érte a csapatot a mellettük elterülő nádasból felbukkanó törökök rohama. Olyan hirtelen jött a támadás, hogy még a kardjukat sem tudták kirántani, máris halottak voltak. A törökök Dobót élve akarták elfogni, mert ruhája és kísérete láttán gazdag földesúrnak hitték, és váltságdíjat reméltek érte. Egyikük Dobó mögé kerülve, buzogányával fejbevágta őt. VI. Dobó lassan kezdett eszméletre térni. Keze-lába megkötözve, szeme bekötve. Egy kocsin rázkódott. Értette a török szót, így tudta, hogy fogvatartói Szolnokra viszik. Tudta, hogy ha felismerik, elveszett. A várba érve, a portyázó janicsárok Dobót a pasa elé vezették. — Ki vagy? — kérdezte a pasa, aki tudott magyarul. — Felvidéki nemes — felelte Dobó. — Biszmillah! — kiáltott fel a terembe belépő török tiszt. Allahra esküszöm, ez Dobó! — Meghalsz gyaúr! — rontott Dobónak kivont karddal a török. A pasa testőrei csak nehezen tudták megfékezni a megvadult törököt. Szerencséjük volt, hogy a török nehezen mozgott. Súlyos sebet kapott Eger ostrománál. Csak most lábadozott. A pasa szemében örömfény villant. — Magam viszem Sztambulba. A felséges Padisah méltón megjutalmaz majd. VII. A szultán kíváncsian, majdnem tisztelettel nézte Dobót. Szolimán jó katona volt. Tudta, milyen hőstettet vittek végbe az egri várvédők, és tudta, hogy Dobó remek vezér. A szultán Dobóhoz lépett. — Jer velem Dobó István — szólt, és egy hűvös, kényelmes szobába vezette. Dobó István — duruzsolta a szultán—én tisztellek téged. Légy Te is birodalmam alattvalója. Te kiváló hadvezér vagy, én pedig mérhetetlenül gazdag. Nem kívánom, hogy hazád ellen harcolj. Vezesd ázsiai, vagy afrikai seregemet! Kívánj bármi gazdagságot, megkapod. — Hazám leigázójának szolgája soha nem leszek — pattant fel indulatosan Dobó. — Ne veszítsd el jóindulatomat! — emelte fel kezét ingerülten Szolimán. Ne hidd, hogy feltételeket szabhatsz — folytatta. —Amit mondtam, megmondtam, inkább a halált választom. — Akkor halálnak halálával fogsz meghalni — bőszült fel a szultán, Őrség! Vigyétek! Másnap hajnalban, titokban, csendben felakasztották Dobó Istvánt, a Jedikula udvarán. A szultán egy ablakból nézte végig az Egri Hős halálát. Négy évvel később. Ismét török sereg készülődik Eger vára ellen. A védői nagyrészt idegen zsoldosok. A magyarokat alaposan megtizedelte a törökök elleni állandó harc. Elkélt az idegen segítség. A régi vezetők közül csak a várkapitány Bornemissza Gergely maradt a várban. Igaz, hogy az alig egy éve kinevezett helyettese, Török Ferenc ugyancsak harcedzett katonának számított. A török 1556. szeptember 26-án érkezett Eger alá. A kislétszámú, de annál elszántabb magyar védők, akik pontosan ismerték a négy évvel ezelőtti ostrom minden részletét, a kapitány engedélyével, Török Ferenc vezetésével az első éjjel kirontottak a törökre. Gazdag zsákmánnyal, veszteség nélkül tértek vissza a várba. A törökök szokásuk szerint megadásra szólították fel a várvédőket. Bornemissza a követekkel nem tárgyalt, a várba sem jöhettek be azok Ahmed pasa levelével. Ezután az ostromlók régi taktikájuk szerint elkezdték lőni a várat. Három hétig hullottak az ágyúgolyók és a gyújtólövedékek, a várban több helyen tűz keletkezett, de azokat elfojtották. A védők türelmetlenül várták az ostromot. Október 18-án indították az első rohamot a falak ellen Ahmed pasa janicsárjai. Létrák ezrei dőltek a falaknak, ám a jól bevált régi recept, a forró víz és forró szurok ezúttal is segített a védőknek a falakat megtisztítani. A zsoldosok vezére — Rodrigo Cambera — vitézül küzdött katonái élén. Sok törököt levágott. A csata hevében megizzadt és megszomjazott. — Bort! — kiáltotta. Levette sisakját, és nagyot húzott a kezébe adott kupából. A kupa kiesett kezéből. A zsoldosvezér csodálkozva nézett maga elé. A melléből egy nyílvessző állt ki. Holtan bukott a vár falán át. Estére az ostrom elcsitult, a törökök visszavonultak sátraikba. Már egy hete tartott az ostrom. A zsoldosok vezérük elvesztése óta egyre jobban elvesztették harci kedvüket és bátorságukat. Tudták, hogy megadásról nem lehet Bornemisszával tárgyalni, mert ezért akasztófajár. A zsoldosok közül többen ismerték a török nyelvet, így éjszaka, amikor őrségben álltak, megtalálták a módját, hogyan vegyék fel a kapcsolatot Ahmed pasával. A gyávaság, az árulás győzött a hősiesség és a hazaszeretet ellen. Egy borús éjszaka a törökök, a zsoldosok segítségével, elfoglalták a várat, és kíméletlenül lemészárolták a magyar védőket. Bornemisszát élve fogták el. Gergely végigjárta példaképének, Dobónak útját a Jedikulától az akasztófáig. Haditudományát nem állta el ellenségének. Hősként élt, és hősként halt meg az utolsó Egri Hős. Sztancsik Richárd Lónya, Általános Iskola 6. osztály „ÚJ EGRI CSILLAGOK” VIII. 1993. JÚLIUS 5. HÉTFŐ