Fejér Megyei Hírlap, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-05 / 154. szám

8. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN y Tr Ft-----T-----FE-^ E------------M—0 Kösd össze! Ha az ábra betűit a fekete ponttal jelölt betűnél, helyes sor­rendben összeolvasod, egy híres francia író nevét kapod meg­fejtésül! A nevet 1993. július 13-ig küldhetitek be a következő címre: Zsibongó, Fejér Megyei Hírlap, 8000 Székesfehérvár, Honvéd u. 8. MEGFEJTÉS A két héttel ezelőtti lóugrás-rejtvény helyes megfejtése: Ko­dály Zoltán. Könyvjutalmat nyertek, melyet hamarosan postán küldünk el: Takács István—Jenő, Baki Szilvia — Pátka, Pál Má­ria — Csákvár, Kerékgyártó Melinda—Nadap, Tóth Nikolett — Agárd, Weyward Gábor — Várpalota, Benczik Aranka, Adrien — Hantos, Kovács Krisztina — Dég, Anyosi Mónika — Puszta­­szabolcs, Csépányi Viktória — Budapest, Szekeres Anikó — Balatonbozsok, Takács Hajnalka — Csókakő, Mészáros Mónika — Pázmánd, Szemenkár László Attila — Mátyásdomb, Major Tünde — Martonvásár, Varjas Andrea — Tordas, Szloboda Já­nos — Budapest, Packer Tamás — Bodajk, Fejes Veronika — Aba, Benedek Bernadett — Dunaújváros. Gratulálunk! „Matyi”, az utánzás mestere Sok kifogásolható tulajdonsá­ga ellenére, becenevén, a „Matyi” vagy hivatalosan a mátyás, szaj­kó, mégis a kedvelt madarak közé tartozik. Ő az erdők őre. Lármás hangjával a belépő idegen érkezé­sét rögtön tudtára adja az erdő la­kóinak. Mindenhol ott van, ahol valami mozgást észlel. A vadá­szok legnagyobb ellensége, mert minden vadat elriaszt, fellármáz. Igazából a tölgyesek lakója, de megtelepszik a vegyes, sőt, ahogy a képen is látható, a fenyőerdők­ben is. Az igazi erdő nélküle el­képzelhetetlen. Ez, a jó galamb nagyságú drappos-barnás alapszí­nű madár, égszínkék szárnytükré­­vel, fején kissé bóbitának tűnő tol­laival, fehér és fekete mintázatá­val az erdő vidám, élő színfoltja. Állandó madarunk. Télen csa­patokba verődve kóborol, ilyen­kor északabbról fajtársai is érkez­hetnek hozzánk. Fészkét fák sűrű­jébe építi, közel a fa törzséhez, általában 5-6 fiókát nevel. Ve­gyes táplálkozású, igen kedveli a tölgyfa makkját, bogyós termése­ket és rovarokat is fogyaszt, de sajnos kifosztja az énekesmada­rak fészkeit is, a tojásokat és a ma­dárporontyokat. Láttam már mó­kusfészket is kirabolni. Az öreg mókus ágról-ágra ugrálva üldözte kétségbeesetten a tolvajt, de a ma­­tyi a kis mókuskölyökkel a csőré­ben sikeresen távozott. Fogságba kerülve, különösen fiatalon, hamar megszelídül. Va­lamikor vidéki polgárházaknál gyakran tartották nagy kalitká­ban. A megszelídült madár igen mulatságos, szórakoztató, mert tanulékony és kitűnő utánozó ké­pessége van. Gyermekkoromban keresztapámnak is volt a ház fo­lyosóján, egy nagy kalitkában egy mátyásmadara, melyet vihar után talált a fészekből kiesve. Sikerült felnevelnie. Emlékszem, nagy imposztor volt. Utánozta a macs­ka nyávogását, a húzós kút kenet­len kerekének nyikorgását, a „Gyuri” kakas kukorékolását, sőt, keresztanyámat is sokszor be­csapta, utánozva keresztapámat, ahogy feleségét szólongatta „Anyu, anyu”. Ilyenkor kereszta­nyám lélekszakadva rohant előre a kertből, aztán kiderült, hogy csak a matyi szólongatta. Emlék­szem azúrkék szárnytollaira, riká­csoló, utánzó, huncut hangjára, melyek azóta messze szálltak, csak emlékek. A mátyás jelenleg nem védett madár, de nem ártana azért kicsit vigyázni rá, hogy még sokáig ör­vendhessen a rigó, ha utánozva felel neki a szajkó. dr. Warvasovszky Emil I. 1552. december Bécsben, a Habsburg birodalom fővárosában a harangok delet kongattak. Az embe­rek siettek haza ebédelni. Az egyik kocsma előtt kisebb csoport beszél­getett.­­Azt mondják, hogy a török hó­napok óta Eger alatt van. — Már régen nem érkezett hír felőlük. — Nem hiszem, hogy ellenáll — csóválta fejét a harmadik — Szol­nok is elesett, pedig erősebb volt... — De Szolnokot németek, spa­nyolok, és ki tudja milyen gyülevész népség védte — vetette közbe indu­latosan egy magyaros bajuszos, mo­­kány, fiatal férfi. — Egerben magyarok vannak — ütött a mellére —, és én bízom Do­bóban. Megvédi Egert az élete árán is. A kételkedő mélyen a fiatalem­ber szemébe nézett. Nem szerette, ha a németeket szidták. Ő is német volt. Bajorországban nevelkedett. — Ki vagy te öcsém, hogy így beszélsz a németekről? — Török Ferenc a nevem — fe­lelte az ifjú, és a kardjára csapott, majd végignézett a társaságon, meg­fordult és elment. Az utcán egy kisebb lovas csapat tűnt fel, majd vágtatott tovább a Burg felé. A palota elé érkezve, visszafogták lovaikat, megálltak. Vezetőjük leugrott lováról, és az őr­ség parancsnokához sietett. — Azonnal vezess Őfelsége elé — lihegte — Egerről hozok hírt. A parancsnok intett, hogy várjon, majd tudva a hír fontosságát, elsie­tett. — A császár Őfelsége ebédel — jött vissza kisvártatva — de vár Té­ged. Hosszú folyosón indultak a császári ebédlő felé, amikor kinyílt az ajtó és az illemmel nem törődve, megjelent a császár. — Mi hír? Beszélj! — szólt izga­tottan. — Győztünk! Megvédtük Egert! — Megvédtétek Egert? — kérdi döbbenten a császár. — Mi a neved? — Bornemissza Gergely, felsé­ges uram. — Kancellár! — kiáltja a császár — Hirdessétek ki, hogy a török el­­kotródott Eger alól, húzzátok meg a harangokat. Ma mindenki sült húst eszik, bort iszik a kincstár számlájá­ra. — Kapitány! — kiáltott az egyik testőrtisztnek — Indulunk Egerbe. II. Másnap reggel a császári hintó és a kísérete elindult a birodalomhoz tartozó Felvidéken át Eger felé. Ger­gely a hintó mellett lovagolt, és az ostromról mesélt Ferdinándnak. A hatodik nap reggel, Beszterce­bányát elhagyva, az előőrs egyik lo­vasa vágtatott vissza a hintóhoz. — Felség! — szólt riadtan — tö­rök lovasokat láttunk az úton. — Már én is látom — mutatott a császár a távoli porfelhőre. — Legalább kétszázan lehetnek — jelentette az előőrs közben visz­­szaérkezett másik tagja. — Mi csak ötvenen vagyunk — nézett körül a császár. — Felség! Bízza rám a testőrség parancsnokságát, és akkor majd el­bánhatunk velük — kérte Gergely. — Tedd, ahogy jónak látod — fe­lelte a császár. Gergely, öt vértes kivételével, az út menti erdőbe rejtette el a testőrö­ket, majd a hintót megállította, mint­ha pihenni készülnének. A törökök már szabad szemmel is jól láthatóak voltak. Azok is észrevették a hintót, és a könnyű préda reményében vág­tatva közeledtek Gergelyékhez. A császár riadtan nézte a gyorsan kö­zeledő törököket. Gergely és az öt csatlós lassan, kocogva megindult feléjük. Az egyik török merészen e­­lőrevágtatott és Gergelynek ugra­tott, aki kivédte az irtózatos erejű csapást, és még nagyobbat vágott vissza. — Allah! — bődült el a török, és lefordult lováról. — Utánam katonák — rikkant Gergely, és a törökökre rontott. Az útszéli erdő is megelevenedett, elő­rontottak a vértesek. A törökök számbeli fölényét ellensúlyozta a meglepetésszerű támadás, a test­őrök páncélzata, és az a körülmény, hogy a császáruk előtt küzdhettek annak életéért, bizonyítva bátorsá­gukat. A testőrök, Gergellyel az élü­kön, vitézül hadakoztak, és kezdték visszaszorítani a törököt. —Ez sem lesz bécsi pasa—kiált az egyik, miközben ellenfele lefor­dult lováról. — Emlék Bécsből — így a má­sik. A törökök menekülni kezdtek. E­­gyikük megfordult, a nyeregtáská­jából előkapta pisztolyát, és az üldö­zők közé lőtt. Gergely elejtette kard­ját és a vállához kapott. — Hej, a kutya keservét! — kiál­totta Gergely dühödten. A testőrök látva Gergely megsebesülését, meg­álltak. — Súlyos a sebe? — kérdezte a parancsnokuk. — Nem, csak a vállamat érte, de nem tört csontot — felelte Gergely. Visszamentek a hintóhoz, ahol a császár kocsisa és inasa társaságá­ban nézte végig a csatát, kezdeti fé­lelme után nagy érdeklődéssel. A csetepatéban csak hat embert veszí­tettek, de többen megsebesültek. Szerencsére egyikük sem súlyosan. A császár az udvari etikettről meg­feledkezve, indult a csapat felé. — Szeretném megköszönni, a­­mit értem tett — szólt a lováról le­szálló Gergelyhez. — Megsebesült? — kérdezte ag­gódva. — Semmiség—felelte Gergely. —Említette, hogy az egri ostrom előtt Sopronban lakott. Méltó juta­lom lesz egy birtok Sopron környé­kén. A családja biztosan örülni fog neki — folytatta a császár látva, hogy Gergely tiltakozni akart. Ger­gely elmosolyodott, amikor a csa­ládjára gondolt. Már nagyon várta a találkozást feleségével és kisfiával. — Köszönöm, Felség! — hajolt meg az uralkodó előtt —, csak a kö­telességem teljesítettem. Felsőtár­­kánynál járt a csapat. Gergely gyak­ran előreugratott lovával. Alig vár­ta, hogy ismét láthassa a rommá lőtt, számára mégis nagyon kedves egri várat. Már lemenőben volt a nap, ami­kor a szemük elé tárult a város és a vár, azaz, ami az ostrom után meg­maradt. Az érkezés hírére összegyűlt tö­meg némán, komoran nézte a mene­tet. Mindenkinek volt kit gyászol­nia. Nem felejtették, hogy a császár magukra hagyta az ostrom idején. A császárnak éreznie kellett az ellen­szenvet. III. Dobó, Mekcsey és sokan a várbe­liek közül ünneplő ruhába öltözve várták a kíséretet és a császárt. A menet élén Gergely lovagolt. — Üdvözlöm Felség! — hajolt meg Dobó, inkább csak biccentve. — Üdvözlöm Kapitány! Nagy szolgálatot tett nekünk és a hazának. — Üdvözöljük Eger hős védőit! — intett a felsorakozott emberek­nek. Dobó felkísérte a császárt és kí­séretét a félig szétlőtt lovagterembe. A császár leült Dobó székébe. A kí­séret és a meghívott várbeliek állva maradtak. Mivel Dobó apródjai elestek az ostrom alatt, a császár ina­sa töltött bort urának, majd intésére a jelenlévő vitézeknek is. Az uralko­dó megemelte a kupát. — Eger hős védőire, akik Isten segítségével legyőzték a pogányo­­kat. Szólt, majd fenékig ürítette a kupáját. — Milyen tervei vannak Kapi­tány? — kérdezte hosszú csönd u­­tán. — Felséges uram! —szólt Dobó. Én ezennel lemondok tisztemről. — Lemond? — kérdezte döb­benten a császár. És mi lesz a várral? — Javasolnám Felségednek, hogy helyemre Bornemissza Ger­gely kerüljön várkapitányi tisztség­be. Rátermettségét, és Felséged i­­ránti hűségét már százszor is bizo­nyította. — De miért akar távozni most, a­­mikor már béke van? — Öreg vagyok már, szeretnék nyugodtan élni hátralevő napjaim­ban. Megettem a koncát, megittam a levét is — folytatta keményebb hangon Dobó. — Engedelmével Felség! Én tá­vozom — lépett előre Mekcsey. A császár megütközve, haragosan kapta fel fejét, de látva Dobó és Mekcsey hideg, komor tekintetét, nem szólt semmit, csak bólintott és intett kezével, hogy mehetnek. IV. Mekcsey és néhány fős kísérete vígan poroszkáltak Kassa felé, egy kis rokonlátogatásra. A kíséret tag­jai egymást ugratták, és arról beszél­gettek, hogy ki fogja színesebben el­mesélni hőstetteiket a kassai lá­nyoknak. Csak Mekcsey hallgatott mogorván. Nehezen tudta magát túltenni a császári látogatáson. — Isten segítségével? — füstöl­gő« — hát Gergely bombái nélkül sokat ért volna a segítsége. A poros út mellett egy kocsma állt. — Ide bemegyünk — intett a le­gényeknek. — Bort, sült húst! — kiáltott a füstös szobába lépve Mekcsey. A sarokban öt német vértes ült. — Kocsmáros! Bort! — kiáltott egyikük. — V­árj sorodra, paraszt! — ordí­tott Mekcseyre egy nagy darab vér­tes. Öltözékén látszott, hogy tisztfé­le, de zsoldos. Mekcsey, aki már ed­dig is igen haragos kedvében volt, a sértő szavakra kirántotta kardját és a terem közepére ugrott. — Állj ki ellenem, védd magad kutya! — mordult szikrázó szemek­kel a zsoldosra. A zsoldosnak esze ágában sem volt felállni. Talán nem is tudott, olyan részeg volt. Egyik cimborája a mellette lévő nyeregtás­kába nyúlt, előrántotta pisztolyát, és néhány lépésről Mekcseyre lőtt. Mi­re a többiek felocsúdtak, Mekcsey már halott volt. Szíven találta a go­lyó. Néhány perc múlva a zsoldosok követték Mekcseyt a halálba. A fel­dühödött egri vitézek nem ismertek irgalmat. Mekcseyt a fogadó udva­rán temették el egy öreg tölgyfa alá. A hős vitézek, akik százszor is szembenéztek a halállal, zokogva állták körül parancsnokuk sírját, majd feledve Kassát, némán indult mindenki a saját útján tovább. V. Dobó, a várkapitányi tisztséggel járó gondoktól megszabadulva, szinte fiatalos jókedvvel indult kísé­retével Nagyvárad és Erdély felé, ahonnan barátaitól és rokonaitól számtalan meghívást kapott. Min­denki szerette volna megszorítani az Egri Hős kezét, személyesen Dobó­tól hallani az ostrom minden kis részletét. Felszabadult jókedvükben még előőrsöt sem küldtek a csapat elé, így teljesen váratlanul érte a csapatot a mellettük elterülő nádas­ból felbukkanó törökök rohama. O­­lyan hirtelen jött a támadás, hogy még a kardjukat sem tudták kiránta­ni, máris halottak voltak. A törökök Dobót élve akarták elfogni, mert ru­hája és kísérete láttán gazdag földes­­úrnak hitték, és váltságdíjat remél­tek érte. Egyikük Dobó mögé kerül­ve, buzogányával fejbevágta őt. VI. Dobó lassan kezdett eszméletre térni. Keze-lába megkötözve, sze­me bekötve. Egy kocsin rázkódott. Értette a török szót, így tudta, hogy fogvatartói Szolnokra viszik. Tudta, hogy ha felismerik, elveszett. A vár­ba érve, a portyázó janicsárok Do­bót a pasa elé vezették. — Ki vagy? — kérdezte a pasa, aki tudott magyarul. — Felvidéki nemes — felelte Dobó. — Biszmillah! — kiáltott fel a te­rembe belépő török tiszt. Allahra es­küszöm, ez Dobó! — Meghalsz gyaúr! —­ rontott Dobónak kivont karddal a török. A pasa testőrei csak nehezen tudták megfékezni a megvadult törököt. Szerencséjük volt, hogy a török ne­hezen mozgott. Súlyos sebet kapott Eger ostrománál. Csak most lábado­zott. A pasa szemében örömfény villant. — Magam viszem Sztambulba. A felséges Padisah méltón megju­talmaz majd. VII. A szultán kíváncsian, majdnem tisztelettel nézte Dobót. Szolimán jó katona volt. Tudta, milyen hőstettet vittek végbe az egri várvédők, és tud­ta, hogy Dobó remek vezér. A szul­tán Dobóhoz lépett. — Jer velem Dobó István — szólt, és egy hűvös, kényelmes szo­bába vezette. Dobó István — duru­zsolta a szultán—én tisztellek téged. Légy Te is birodalmam alattvalója. Te kiváló hadvezér vagy, én pedig mérhetetlenül gazdag. Nem kívá­nom, hogy hazád ellen harcolj. Ve­zesd ázsiai, vagy afrikai seregemet! Kívánj bármi gazdagságot, megka­pod. — Hazám leigázójának szolgája soha nem leszek — pattant fel indu­latosan Dobó. — Ne veszítsd el jóindulatomat! — emelte fel kezét ingerülten Szoli­mán. Ne hidd, hogy feltételeket szab­hatsz — folytatta. —Amit mondtam, megmondtam, inkább a halált választom. —­ Akkor halálnak halálával fogsz meghalni — bőszült fel a szul­tán, Őrség! Vigyétek! Másnap hajnalban, titokban, csendben felakasztották Dobó Ist­vánt, a Jedikula udvarán. A szultán egy ablakból nézte végig az Egri Hős halálát. Négy évvel később. Ismét török sereg készülődik Eger vára ellen. A védői nagyrészt idegen zsoldo­sok. A magyarokat alaposan megtize­delte a törökök elleni állandó harc. Elkélt az idegen segítség. A régi ve­zetők közül csak a várkapitány Bor­nemissza Gergely maradt a várban. I­­gaz, hogy az alig egy éve kinevezett helyettese, Török Ferenc ugyancsak harcedzett katonának számított. A tö­rök 1556. szeptember 26-án érkezett Eger alá. A kislétszámú, de annál el­­szántabb magyar védők, akik ponto­san ismerték a négy évvel ezelőtti ost­rom minden részletét, a kapitány en­gedélyével, Török Ferenc vezetésé­vel az első éjjel kirontottak a törökre. Gazdag zsákmánnyal, veszteség nél­kül tértek vissza a várba. A törökök szokásuk szerint megadásra szólítot­ták fel a várvédőket. Bornemissza a követekkel nem tárgyalt, a várba sem jöhettek be azok Ahmed pasa levelé­vel. Ezután az ostromlók régi taktiká­juk szerint elkezdték lőni a várat. Há­rom hétig hullottak az ágyúgolyók és a gyújtólövedékek, a várban több he­lyen tűz keletkezett, de azokat elfoj­tották. A védők türelmetlenül várták az ostromot. Október 18-án indították az első rohamot a falak ellen Ahmed pasa janicsárjai. Létrák ezrei dőltek a falaknak, ám a jól bevált régi recept, a forró víz és forró szurok ezúttal is se­gített a védőknek a falakat megtisztí­tani. A zsoldosok vezére — Rodrigo Cambera — vitézül küzdött katonái élén. Sok törököt levágott. A csata hevében megizzadt és megszomja­zott. — Bort! — kiáltotta. Levette si­sakját, és nagyot húzott a kezébe a­­dott kupából. A kupa kiesett kezéből. A zsoldosvezér csodálkozva nézett maga elé. A melléből egy nyílvessző állt ki. Holtan bukott a vár falán át. Estére az ostrom elcsitult, a törökök visszavonultak sátraikba. Már egy hete tartott az ostrom. A zsoldosok vezérük elvesztése óta egyre jobban elvesztették harci kedvüket és bátor­ságukat. Tudták, hogy megadásról nem lehet Bornemisszával tárgyalni, mert ezért akasztófajár. A zsoldosok közül többen ismer­ték a török nyelvet, így éjszaka, ami­kor őrségben álltak, megtalálták a módját, hogyan vegyék fel a kapcso­latot Ahmed pasával. A gyávaság, az árulás győzött a hősiesség és a haza­­szeretet ellen. Egy borús éjszaka a tö­rökök, a zsoldosok segítségével, el­foglalták a várat, és kíméletlenül le­mészárolták a magyar védőket. Bor­nemisszát élve fogták el. Gergely végigjárta példaképének, Dobónak útját a Jedikulától az akasz­tófáig. Haditudományát nem állta el ellenségének. Hősként élt, és hősként halt meg az utolsó Egri Hős. Sztancsik Richárd Lónya, Általános Iskola 6. osztály „ÚJ EGRI CSILLAGOK” VIII. 1993. JÚLIUS 5. HÉTFŐ

Next