Fejér Megyei Hírlap, 1993. szeptember (49. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18 / 218. szám

1993. SZEPTEMBER 18. SZOMBAT HÉTVÉGI MELLÉKLET FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 9. OLDAL A vörös fez viselői Szikra János: Az én kólibólim A közelmúltban elhunyt nagyvonalú műgyűjtő és mecénás, a Székesfehérvári Városi Képtár megalapítója, Deák Dénes elsősorban képzőművészeti alkotásokkal foglalkozott, ezeket vásárolta, szerezte meg. Emellett természetesen vonzódott minden szép tárgyhoz, esetenként az érdekességekhez, különlegességekhez. Talán ennek köszönhető, hogy hagyatékából, a különösebb értéket nem képviselő darabok közül egy régi fejfedő, egy fez is előkerült. Fegyveres bosnyákok Az inkább bordó, mint piros színű, posztó anyagú, csonka kúp alakú fejviselet mindössze tíz centiméter magas. Pontosan a közepéről sokágú, fekete színű bojt indul, mely az ellenző nélküli ruhadarab alsó karimájáig függ alá. Kerülete mindössze 51 centiméter, mert a fejtetőn hordták. Belseje sötétkék bélésű. A fekete színű izzasztóra lerakodott zsír hosszú idejű vagy folyamatos használatról árulkodik. Az egykori tulajdonosra utal a fez jobb oldalán egymás fölé varrott, aranyszínű két fémgomb, közepén a 3-as számmal. Ilyet az Osztrák-Magyar Monarchia 3. bosnyák ezredének katonái viseltek, kik annak idején Budapesten is állomásoztak. A túlnyomó részben mohamedán lakosságú Bosznia-Hercegovinát a Monarchia 1878- ban okkupálta. Az addig török uralom alá eső tartomány megszállása csak jelentős katonai erővel, s nem csekély áldozattal sikerült. A kiváltságaikat féltő, a régi szokásokhoz ragaszkodó, a keresztény hatalomtól idegenkedő mohamedán bosnyákok fegyveres felkelését, ellenállását a Monarchia erősebb hadserege nem egészen három hónap alatt törte meg. A fejlődésben elmaradott tartomány rövidesen polgári igazgatás alá került, mikor azután egymást követték a polgári fejlődés irányába mutató reformok. Az újítások azonban a bosnyákok többségét igen gyakran hidegen hagyták vagy éppen ellenállásukat váltották ki, így történ ez az 1881-ben elrendelt általános katonai kötelezettséggel. Az első sorozás alkalmával lázadás tört ki Bosznia-Hercegovinában, s a rendzavarás a Cattanói-öbölbe is átcsapott. A felkelést — az egyébként szintén délszláv — Jovanovics tábornok fegyverrel verte le. Sapkacsere Rövidesen azonban megalakultak az első bosnyák egységek. 1882-ben Szarajevóban, Mosztárban, Banjalukában és Dolnja-Tuzlában egy-egy századot állítottak fel, melyeket 1883-ban újabb négy század követett. Az első időben a bosnyák egyneruha világoskék posztóból készült rövid kabátot, térdig bugyogó, azon alul feszes nadrágot jelentett. A XX. század első évtizedének végén az addigi színességet a terepszín váltotta fel: a csukaszürke, a kékesszürke árnyalatú ruházat. Ami viszont nem változott, az a fez volt. 1882-től a Monarchia bukásáig ezt viselték a besorozott bosnyák katonák. Rendszeresítésénél a hadvezetés ugyanis figyelembe vette, hogy ezzel a fejrevalóval a mohamedán bosnyákok a számukra előírt napi ötszöri imának megfelelő módon eleget tudnak tenni: fedett fővel is érintheti homlokuk a földet. A csákót, majd sapkát viselő magyar katonák számára különlegességnek, egzotikumnak számított a bosnyákok feze. Ezért aztán — különösen az I. világháború idején — szívesen fényképeztették magukat bosnyákokkal, sőt gyakran ez alkalomra fejviseletet is cseréltek. Természetes magatartás volt ez akkoriban, hiszen tudjuk, hogy az orosz ellenséggel történő barátkozás közben is sor került egymás fejrevalójának felpróbálására. Ha ez így volt, akkor a bosnyák bajtársét pláne felvették, hiszen ezek a magas növésű legények a Monarchia legkiválóbb katonáinak számítottak. A harcok szüneteiben sokat hallgattak, még többet dohányoztak, csata idején viszont a rohamokban, a kézitusákban, a szurony és az élesre reszelt gyalogsági ásó félelmetes forgatásával tűntek ki. Keleten és délen A Monarchia hadseregében a fez szinte megkülönböztető egyenruha-darabnak minősült. Pedig egyébként ezt a gyapjú alapanyagú, rendszerint vöröses színű, fekete, kék vagy arany bojtú fejviselőt a Balkánon, Elő- Ázsiában és Észak-Afrikában a mohamedán vallásúak milliói hordták, s viselik részben ma is. Elnevezését a marokkói Fez városáról kapta, mely Észak- Afrika egyik gazdasági, kulturális, sőt vallási központja, mivel Mekka és Medina mellett a mohamedánok harmadik neves zarándokhelye. Egykoron kézművesipara különösen híres volt. Természetesen nem csak rezeket, hanem selyemkelméket, nyergeket, gyapjútakarókat, bőrárukat is készítettek itt. A fejlett iparhoz nagyforgalmú kereskedelem társult. A fezt az arabok egyébként tarbusnak nevezik. Egykoron fölé még turbánt is csavartak. (Ez utóbbi hossza, szélessége színe jelezte viselőjének társadalmi helyzetét.) A törököknél II. Mahmud szultán (1785-1839) uralkodása idején szűnt meg a katonaságnál és az állami hivatalnokoknál a turbán viselet, s maradt meg helyette pusztán a fez. (Egyébként Mahmud volt az első szultán, ki európai öltözetet vett magára.) Teljességgel hiba lenne azt gondolni, hogy a fezt csak a mohamedánok hordták. Viselték azt a pravoszláv szerbek is. Kállay Béni, Bosznia-Hercegovina későbbi kormányzója 1868-ban a bolgár és szerb határ vidékét bejárva jutott el Negotinba. Itt egyenesen lenyűgözte a helybéli vásárban látott sok fehér ing és veres fez, melyet a szerbek viseltek. Kortársaihoz hasonlóan szinte egész életében fekete bojtos veres fezben járt Stefan Vuk Karadzsics (1787-1864), a szerbek nyelvújítója, folklórkutatója. Élete alkonyán ünnepi öltözékben is úgy ült az őt megörökítő festő elé. A székesfehérvári vásárok, piacok képéhez még egy-két évtizede is hozzátartozott a portékáit hangos szóval dicsérő törökmézárus. A keleti csemegéhez keleti viselet illett, így fejére feltűnő színű fezt rakott. Különösen a gyerekek körében örvendett nagy népszerűségnek. Gelencsér József Mit is lehetne mondani képmutatás nélküli büntetlenséggel az ifjúkorama szent részegségéről, melyet még nem fertőzött meg az alkohol testbomlásszagú lehelete, a korról, amikor még egy háromcentes gintől is kábulatba belerokkant démonok seszínű, orgonaillatú virágai bontanak szirmot robbanásszerű gyorsasággal a lélek mélyén meddőn és értelmetlenül? A későn érő ifjak lelke olykor koraérett — kisebbségi érzésből fakadó feltörekvési vágyukat örökkön értelmi ágálással próbálják elviselhetővé szelídíteni. A testük és lelkük közötti kibékíthetetlen ellentét, mintegy a hoszszúra nyúlt kamaszkor kísérleteként, pallóvékony hídon át vezeti őket az érettség birodalmába, noha még felfogni sincs idejük és érzékük: az elmúlás ingoványába kormányozzák ők is biztos kézzel sorsukat, hogy azután tiltakozás nélkül fogadják el a mindenki által elfogadhatatlant. Évtizedek óta három forint hatvan fillér volt a fehér kenyér ára, s amikor a dögletes unalom légkondicionált terében eltöltött órák után, a számítástechnikai intézetből hazafelé menet Kelemen Karcsi mámoros válltaszításokkal lökdösött az Andrássy (akkor Népköztársaság) úti söröző felé, a zsebemben gyűrődő papírhúszasból még vissza is adtak pár forintot a két kegyetlenül keserű korsó kifizetése után. Zoli mindenesetre Vecsésig követett volna bennünket gyalog, ha tudott volna a húszasról, s ha megáldotta volna őt is a korsó sörre szóló meghívás izgalmával a mi huszonéves, esendő és önző szívünk. Csorba fogai egy időszámítás előtti részegség emlékét őrizték múlhatatlanul, amidőn a delirium kíméletlen boldogságában rászorult a pohárra, s a kriglnél mértani átlót vonva, lefűrészelte később már mélybarna színben rothatdló fölső fogsorát. E végzetes naptól kezdve, mint ama páratlan ujjú patás a szagosított szenteltvíztől, irtózott a fogászoktól. Nem így a lóversenytől, s máig is mea culpa, mea culpa maxima! mert egyszer sem fogadtam el széles és ferde fogsorral rámvillanó meghívását a nyeretlen tikettekkel behavazott versenytérre, hol köztudottan mi és csak mi fogjuk ki a hármas befutót, természetesen az én kontómra, mivel — Karcsi szerint — Zolinak még annyi pénze sincs soha, hogy vasárnap délután minden saját nemzésű csemetéjének léggömböt vegyen a városligeti vurstli helyén omladozó ocsmány bódék valamelyikében. Akkoriban egy éjszakán Zoli arra riadt, hogy felesége a kenyérszeletelő késsel babrálgat a nyaka körül. Addigra, s innen a nej, Zolink ellovizta a lakását, hitelezői (kemény, kemény fiúk!) nem adtak újabb határidőt: — Ide a lóvét, vagy szívedben a jatagán! — Ekkor férjül ment egy kétnagylányos idegroncshoz, akinek nemzett még három fiút, tisztára Zoli-forma alakzatban sorakoztak föl mögötte május elsején, és föleszmélve: — Vágd át a torkom — mondta Zoli már nem első esetben! — de aztán hagyj végre aludni! — Mire a nő a jelek szerint lecsihadt, hiszen a derék férj továbbra is közöttünk ődöngött barna munkaköpenyében, mindanynyiunk hasznára, rendületlen és taszító vigyorával — amúgy kedves és káros mellékszereplőként. A befejezhetetlen, el se kezdődő történet távlatos főhőse Kóli Báli, aki a földszintről a hetedik emeletig kézenállva utazott tour-retour a liftben fogadásból, komor tekintetű és hiteles tanúk előtt, majd lazán még végigsétált levezető tréningként kétkézláb a folyosón, talpra szökkent, s: — Kóli-buli! — rikkantotta erőltetett rötyögéssel. Artista volt hajdanán, az özönvíz előtt vagy valamivel később, ki tudja, ám való a lift, a kétkézláb, s negyvenöt évével, százötven centijével, megrepedezett jellemével ő volt a céltábla. Ha akkor kellően okosak lettünk volna, cégtáblánkká is őt választjuk. Mindenki haverja, senki barátja — a tizennyolcéves suhancok éppúgy lekalibelizták, mint az akkor még komolynak vélt nyakkendős és negyvenéves al- és főosztályvezető, vérszívó elvtársbuzik, mert következmények nélkül eltaposható volt mindenki számára, mindenféle módon és bármikor. Kóli Béli, alattvalóként Éles Elek, a cirkuszi veterán, a százötvencentis senki — büdös volt. Elviselhető, de büdös. Mindig zakóban járt, valódi szivarzsebbel, s a többi függelékkel ékesített konfekciózakóban, de zakóban! Fésületlenül se látta senki, bár néhányszor megtépázták sötét ezüst üstökét, roggyant nadrágja kirepedezett cipőjére omlott, s noha látszólag mindanynyiunk kenyerespajtása volt, valójában gyűlölt bennünket. Amikor a gonoszság első szikrái kipattantak a szeméből, éreztem, hogy az őrület mélységesen mély verméből már nem képes kapaszkodók nélkül kievickélni, nincs hozzá kötele, s amiként mi sem, soha, senki sem dobta le érte még megvetésből sem a hágcsót. Az őrület örvénye azért sosem ragadta el, mert nem szerette oly mértékben önmagát, hogy személyiségét uralkodóvá merte volna koronázni, nem tudott gyökeret verni a bokája körül röpdöső láthatatlan pillangók bozótillatában, nem tudott otthonra lelni tulajdon életében. Úriember volt. Úriember. Érzékszerveivel halálos pontossággal kitapogatta határait, képességét, illetékességét, s a személyiségéhez rendelt szerepet is hibátlanul eljátszotta. Belső kottája volt. Lehet-e többet tenni ennél? Közöttünk ő volt a legkülönb. Vicceket mesélt, ötszázéves, penészes, pinceszagú vicceket, színrímeket gyártott, de valójában egyetlen verssel házalt fölkeltétől napnyugtáig, amelyet mindenkinek elsütött heti, sőt napi rendszerességgel. A kislány hintázott, a hinta ringott, miközben a kislány nagyokat... —kóli bóli!—s örömhullámba húzódtak a ráncok a hajdani harminckettő sárga lepedéke iielett. Áldja meg érte az Isten! Ő nem áltatott. Átadta azt, amire képes volt, azt, aki ő volt, amit közvetíteni tudott saját esendő mikrokozmoszából. Látom Éles Eleket, a mi Kóli Bálinkat, amint az intézet évtizedek óta hányódó tárgyainak árverésén megszerzi ama számára oly becses szőnyeget, amelyet a második emeleti pihenőszoba ablakából az utcán várakozó élettársnak lehajít. Mintha minket, mintha engem dobott volna ki. Majd a szőttes után süllyed polgáriam szigorúan két lábon a lépcsőházban. Mi, tudatlan, ifjú számítógépkezelő-titánok, a fiatalság ösztönösen kíméletlen, bár nem menthető felsőbbrendűségével hajoltunk ki az ablakon. Elek—Kóli Bali— vállára vette a súlyos és használt textiltekercset, s jobbján a nővel mindörökre kisétált az életemből. Hiába, hogy tizenhét éve már, hiába, hogy mit sem tudok azóta se róla, nem is él talán, de viszszatér, mert el se tűnt, mert itt van, hiszen írok róla, mert bennem él tovább. És él tovább tán Karcsiban, akivel e történettelen évek után találkoztam a flaszterszagú zuglóeszi koraestben. Bokája gipszben, arca, mint mindig: nikotinkrétafehér, Utassy József verseit említi, s nejével együtt bicegünk a Mogyoródi úti SZTK-rendelő felé. — Barátom — mondta korábban, — elzüllök, vagy feleségül veszem ezt a nőt. — Sikerült a házasság, s Karcsinak nem adatott meg elzüllenie talán, annak a Karcsinak, akit a Majakovszkij—Király utcába két testvérével, s apjával együtt várt haza nap nap után egy négy férfi közt számkivetetten verdeső édesanya. — Megfogtam az Isten lábát! — mondtam még az intézetben Karcsinak. — Jól van — felelt, — csak nehogy a két lába közt melléje nyúlj, Janikám! E balfogást azóta is megkísérlem elkerülni. Zoli, Kóli Béli, Karcsi és a többiek valamiféle régi-régi illatokból avarszagúvá aszúsított időből fölbukkanva néznek be ablakomon. Minden elmúlt évszakért, minden akkori lélegzetvételünkért felelős vagyok, mert elszámolásra kötelez minden egyes arcrezzenésük, minden sóhaj, amely a diktátor házából énrám bízatott, s most is, itt is, Gödöllőn, ezerkilencszázkilencvenhárom márciusában ugyanaz a tavasz kopogtat ajtómon. Zoliért, Káli Béliért, Karcsival közös ifjúságodért? Már csak elhallgatásra van jogod. A halandzsák korszakában emlékeim magva és végokossága Kóli Béli, az Ember, aki vállalta magát a korban, amikor háromhatvan volt a fehér kenyér itt, Magyarországon, s a tizenharmadik budapesti kerület Radnóti Miklós utcájában is. Amiként hajdan, ma is szürke és kopár az utca, egyetlen fácska sem emlékeztet a lét kikezdhetetlen hatalmára, de már nem azok a srácok és lányok mosolyognak le a második emeletről, nem az az idő néz rám, nem az a kor nevet botladozásomat látva, s nincs az a szó, nincs az az erő, mely fölmenthetné azt az iszapsúlyos és depressziós múltat, amelyben egyáltalán nem szeretnék fölmerülni, és mindehhez nem lehet semmit se hozzáfűznie annak, akinek életében egykor megtapinthatóan jelen volt, és büntethetetlen könnyelműséggel kisétálhatott belőle a soha vissza nem térő, eltékozolt ifjúság. Bosnyák és 69-es ezredbeli magyar katonák 1916-ban az olasz fronton (Fellegi Imre reprodukciója) Rózsa Endre MEDITERRÁNEUM Elsápad idővel az emlék, a hajnali hold haloványabb. Nem hat rám semmi jelenlét: jövőmből a múlt szele árad. Ha büszke vitorla hajóz el a ködben, ha a gyertya lobog — s a hiánya se döbbent, kicsikarni a kortalan „így vagy időtleb’-t — ez az mit a szív heve vágyhat. Telítődik a nappal az éjjel, a szákból a hal kificánkol. Ezerszer ezernyi a fényjel, s te mit sem tudsz a világról. Csak akkor igéznek a csalfa szirének, ha a szikla magánya felé visz az ének, s a végtelen éjszaka szél odújából csend csillaga ég, s te hiányzol.