Fejér Megyei Hírlap, 1994. augusztus (50. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-19 / 194. szám
IV. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP ÜNNEPI MELLÉKLET 1994. AUGUSZTUS 19. PÉNTEK Totemállatból nemzeti jelkép A Turul szerepe a magyarok ősmítoszaiban, rokonsága a régi idők nagy népeinek szimbólumaival és útja Európa címerállatai közé Szent István királyunk uralkodói erényei közé szokás sorolni, hogy kivételes éleslátással fedezte fel a szükségszerűséget a történelmi pillanatokban és ezek után kíméletlen következetességgel haladt maga választotta útján, népével együtt. Kissé elhanyagoljuk a róla alkotott kép kialakításakor még azt a jó tulajdonságát is hangsúlyozni, hogy népét és annak kultúráját is kiválóan ismerte és ezért viszonylag könnyen mutathatta meg az új európai és a hozott szellemi értékek közötti azonosságokat és hasonlóságokat. Ekképpen lett általa az ősi istenanya hitünkből mély Boldogasszony-tisztelet, vagyis ősvallásunk istenasszonya él tovább keresztény mezben népünk Mária tiszteletében. Mindez megtörtént az ősi állami jelképeinkkel is és a régi legendák ezért tudtak megújult tartalommal — nem idegen, ránk erőszakolt elemként — velünk élni. István még a Turul-legenda és a jelképek megtartásával is képes volt hidat verni az ázsiai és az európai gondolkodás közé... A magyarság legszebb mondakincsei közül is kiemelkedik az eredetmondák köre. Ezek közül is a távoli, pusztai népek világába vezet a nagyhatalmú uralkodóház — az Árpád-ház — eredetét magyarázó „Emese álma”, amely hasonlatosan az ázsiai legendákhoz, az ősöket Isten fiának, az isteni ősöket pedig állatalakban képzeli el. Gyakori ezek között az állati formát öltött ősök között a szarvas vagy a sas vagy éppen valamelyik ragadozó madár. Néha ezek keveréke is, merthogy például a „Mongolok titkos története” szerint Dzsingisz kán atyja szürke farkas, anyja pedig rőtt vörös szarvasünő volt. Anonymus emlékezett még a mi eredetlegendánkra és ekképpen írta le az Árpád-ház ősének fogantatását: „Emesének... fia született, aki az Almos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Almosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmint úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el...” Attila őse ezen legenda szerint tehát a turulmadár volt s nem véletlen, hogy a későbbi ábrázolásokon, így a Képes Krónikában is, Attila ezt a címerállatot viseli a pajzsán. Nem csak ezen történet kapcsán, de egyéb feljegyzések alapján is tudjuk, hogy a régi magyarok különösen kedvelték a solymászatot és a napból támadó kerecsensólymot, a turult. A jelképek rendszerét feltárva kell egy kitérőt tennünk a méltóságnevek birodalmába is, hogy jobban megértsük a turulmadár jelképi értelmeit is. A keleti uralkodóknál gyakran találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy a „nap fia”. Ez dukált a Perzsa-Szasszanida, majd a Kazár birodalomból kivált és önállóvá lett, de ezen népek körében sok tudással gyarapodott, magyarok vezéreinek is. Nem térhetünk ki a vezetők nevének értelmezése elől sem. Kiváló nyelvészünk, Paizs Dezső vizsgálta meg még régebben a magyar társfejedelmek, tehát a „kündü” és a „gyula” nevét is. Az ő forrása pedig Ibn Ruszta által leírt, a 900-as évekből származó tudósítás volt: „Vezérüket kndh-nek hívják. Ez a nagyobbik király neve. Azt a vezért, aki az ügyeket vitézi dzsbh-nek hívják...” A magánhangzóhiánnyal leírt neveket kiegészítve megkapjuk a két nevet. Ebből a „kündü” a főkirály, akinek a neve a török „kün” vagyis a „Nap” szónak származéka, amely képzővel alakult formában „Napot bíró”-t is jelent. A „gyula” ugyancsak török eredetű és szintén „Fény”-t, pontosabban „Fáklyá”-t jelent. Ha ugyanezen jelképi rendszernek a jelvényeit nézzük, akkor érdekes megfelelőit találjuk a kifejezéseknek a kazár uralkodói jelvények között is. A kazár főkirály jelvénye a napkorong volt, míg az alkirályé a fáklya. Ha egy kicsit tovább bolyongunk a magyarok vándorlási útvonalain és megvizsgáljuk a további együttélő népek körében ugyanezen „napszimbólumoknak” megfelelő jelvényeket, akkor egy újabb jelképkor alakul ki. A sztyeppei népek körében,a szkítáknál is, a Nap megtestesítője a sasmadár volt... A perzsákkal egy uralomban élő más népek között, így a sumir származékoknál pedig megtalálható a rovásírással rögzített elnevezése is ennek az állatnak s az az ő írásukban az nem más mint: „TUR-ULL” vagyis „Nap-madár”. Ez a jelkép ezzel az elnevezéssel pedig nem csak az Árpádházi uralkodók családi jelvényeként élt tovább, hanem felfedezhetjük az összes jelentősebb honfoglalás kori műtárgyon is. Most az egyszer csak a sokat vitatott nagyszentmiklósi kincsen található „Sas-Nap” szimbolikára utalnunk is szinte elégséges, de gondoljunk arra is, hogy e jelkép Szent István királyunk szarkofágján is megtalálható. A jelképi értelemnek tökéletesen megfelelve még az István király dénárjain is ott van, ámbár ott a régi napjelként és már a kereszthez is igazodik s ezzel megfelelt az európai világhoz közelítő gondokodásnak is. A sólymász,az a sztyeppéi magyarok egyik legősibb foglalkozása volt, és a „királyok madarát” csak a rangban elöljárók birtokolhatták „Turullu”, avagy a sumér turul oroszánfejű változata a mezopotámiai Ur városából A „NAP-FIAI” EMESE ÁLMA Nyár derekán vetődött abba a tengerparti halászfalucskába. Hosszas utánajárás után végül is egy öreg halász adott szállást neki, nádfedeles, apró házában. Gondolta, ha már egy halászfaluba vetődött, hát ő is megpróbálja, kipróbálja a halászást, hadd lám, tényleg olyan élvezetes foglalatosság-e, miként azt oly sokaktól hallotta, és már oly sokszor. Még soha életében nem halászott. Eszébe sem jutott soha, hogy halászhatna is. Talán azért sem, mert nem szerette a halkészítményeket, de lehet, hogy azért sem gondolt soha a halászásra, erre az — úgymond idegnyugtató időtöltésre, mert soha semmi baja nem volt az idegeivel, s különben is mindig akadt épp elég dolga ahhoz, hogy ne unatkozzon. Elmondta az öregnek, hogy halászni szeretne, de nem tudja, hogyan kell, meg aztán felszerelése sincs. Az öreg halász, aki már jó ideje nem járt ki a tengerre, elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat, s kölcsönadta a felszerelését is, amely mindössze egyetlen jókora merítőhálóból állt, s kölcsönadta az öblös, öreg csónakot is. A pirkadat már a tengeren találta, a parttól mintegy ötszáz méternyire. Egy darabig ügyetlenkedett, mindegyre összegabalyította a hálót, de aztán lassacskán belejött. Mégpedig olyannyira, hogy alig három óra leforgása alatt dugig tele lelt a csónak hallal, indulhatott is ki a part felé. Az öreg halász nem győzött álmélkodni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi pompás halat fogott. És azt mondta: Maga vagy kivételesen szerencsés ember, vagy pedig nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy még soha életében nem halászott. — Lehet, hogy szerencsés ember vagyok — válaszolta mosolyogva —, de tényleg nem halásztam soha mind e mai napig. Molnos Lajos: Az aranyhalacska A pompás zsákmányt mind az öregnek adta. Mihez is kezdett volna vele? ... és így ment ez másnap is, harmadnap is, s még jó sok napon át. Kezdte élvezni a halászást. Az öreg halász már nem csodálkozott, nem hümmögött. Végképp eldöntötte magában: — alkalmi lakója kivételesen szerencsés fickó, aki — nem mondott igazat, mert halálbiztos, hogy régi halász! Mindezeket a megállapításait azonban nem közölte vele, mert jól jött a mindennapi gazdag, ingyen halrakomány. * Aztán az egyik napon elpártolt tőle a szerencse. Már dél is elmúlt, s még mindig csak néhány nyeszlett halacska száradozott a csónak alján. Nem vált még szenvedélyévé a halászás, így hát nem izgatta különösképpen a dolog. Még örült is, hogy végre cserbenhagyta a szerencse, s így abbahagyhatja ő is a halászgatást, mielőtt az még a mindennapi sikernek betudhatóan — szenvedélyévé válna. Partnak fordította a csónakot. Mielőtt azonban az evezőkön nyúlt volna, maga sem tudta, miért, miben reménykedve, még egyszer bedobta a hálót. Várt egy kicsit, majd lassan evezni kezdett, mint máskor. Darab idő múltán kiemelte a hálót, s az üres volt most is, csak az alján ficánkolt egy kis halacska. Mikor kivette, csodálkozva látta, hogy aranyból van. Úgy csillogott a tűző napon, hogy alig tudott ránézni. „A mesebeli aranyhalacska — mormogta meglepetten, hitetlenkedve. — Akárhogy is nézem, ez bizony a mesebeli aranyhalacska, az, amelyet a szegény halászok szoktak kifogni, s amelyik a halász három kívánságát teljesíti, ha az visszadobja a tengerbe”. Nézte a szaporán tátongó aranyhalacskát, s várta, hogy megszólaljon. Az aranyhalacska azonban csak tátogott, s olyan néma volt, mint a halak. Nem tudta, mihez kezdjen vele. Vigye el az öregnek, tartsa meg magának, avagy dobja viszsza a tengerbe? Ha legalább megszólalna! („Nyekkenne bár egy kurtát a boldogtalanja!”) A halacska azonban egyre csak hallgatott, és hovatovább egyre nagyobbakat és ritkábban tátogott — látszott rajta, nyilvánvaló volt, menten megdöglik, ha nem jut vízhez. „Hogy milyen egy szerencsétlen aranyhal! —gondolta. Ilyet is csak én foghatok ki!” — s azzal visszadobta a halacskát a tengerbe, ahol az pillanatok alatt el is tűnt. Ő pedig vette az evezőket. Miközben a part felé evezett, azon töprengett egyre: mit is kért volna az aranyhalacskától, ha az megszólal, könyörgésre fogja a dolgot? Semmi nem jutott eszébe. Egyetlen piciny, nyúlfarknyi kívánság sem.—Szerencsém volt, hogy nem szólalt meg, jól szégyenben maradtam volna! —motyogta maga elé. Nagyot szusszant, s teljes erejéből „befeküdt” az evezésbe. Még aznap délután elutazott abból a tengerparti halászfalucskából, ahová véletlenül vetődött volt. Az öreg halásznak szót sem szólt az aranyhalacskáról. De hát miért is szólt volna?... EURÓPAI TÁRSAK István királyunk idejében is (és a honfoglalás időszakában is) Európában a címer sasokkal kapcsolatosan nagyon gazdag hitvilág és jelképrendszer volt. Bár e jelképek gyökere némiképpen eltért a magyar és sztyeppei világtól, azért ezek is felkínálták a tartalmi kapcsolódási pontokat. Kezdhetnénk azzal, hogy a görögöktől származtatva az európai hagyományokba a sas úgy került be, mint az istenek hírvivője és mint Zeus első számú jelképe... Eme kitüntetett szerep csak határozottabb lett a római időkben. A honfoglaláskor, ennek következtében az aacheni várkastély ormára Nagy Károly által elhelyeztetett sas, mint jelkép egyben azt is hirdette, hogy a frankok királya jogutódja a római császároknak... Valamivel közelebbi „lelki” kapcsolatot találhattak a magyarok a kelta hagyományokon felnövő germánok címerállatainál, ugyanis ők a madarak királyának a sólymot tartották és ez is jelent meg jelvényeiken. A jelképek akkori alakulásának sorában éppenhogy ez a sólyom „keveredett” össze István uralkodásának idején a klasszikus rómaival s ez a folyamat Nagy Ottó uralkodásától a Rőttszakállú Frigyes jelvényeinek megjelenéséig tartott. Későbbi, már XV. századi leírás, de tükrözi a korábbi véleményeket is a fejedelmi sasról, mint címerállatról: „A sas a Nap madara, más állat le nem győzheti s ezért a védelmező és oszthatatlan hatalom megtestesítője, a Mennybemenetel fogalmának is kifejezője...” Ezért sincsen okunk kételkedni abban, hogy az Árpádok jelképét — egy ilyen környezetben — Szent István királyunk is büszkén vállalhatta. ORNITOLÓGIAI LEGENDA A turulmadár történetéhez tartozik azonban még egy régi és egy újabb legenda, illetve megfigyelés is. A honfoglalás mitológiájába beletartozott egy másik turul is, „aki” karmai között egy karddal vezette Árpádot az új hazába. A történet szerint ott kellett azt meglelnie, ahol a kerecsensólyom eltűnik a seregek elől... A legenda valamennyire élő valóság, merthogy az ornitológusok szakirodalmából tudhatjuk, hogy a kerecsensólyom legnyugatibb fészkelési helye a Kárpát-medencében van. Tőlünk keletebbre a sztyeppéken megtalálható, ámde Dévény után már nem. Már csak ezért is, származásának okán, tisztes nemzeti jelképünk lehet. Dömölki Lajos A XIX. század végére alakult ki a „népet vezető”, karmai között kardot tartó turul-motívum