Fejér Megyei Hírlap, 1994. augusztus (50. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-19 / 194. szám

IV. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP ÜNNEPI MELLÉKLET 1994. AUGUSZTUS 19. PÉNTEK Totemállatból nemzeti jelkép A Turul szerepe a magyarok ősmítoszaiban, rokonsága a régi idők nagy népeinek szimbólumaival és útja Európa címerállatai közé Szent István királyunk uralkodói erényei közé szokás sorolni, hogy kivéte­les éleslátással fedezte fel a szükségszerűséget a történelmi pillanatokban és ezek után kíméletlen következetességgel haladt maga választotta útján, népével együtt. Kissé elhanyagoljuk a róla alkotott kép kialakításakor még azt a jó tulajdonságát is hangsúlyozni, hogy népét és annak kultúráját is ki­válóan ismerte és ezért viszonylag könnyen mutathatta meg az új európai és a hozott szellemi értékek közötti azonosságokat és hasonlóságokat. Ek­képpen lett általa az ősi­ istenanya hitünkből mély Boldogasszony-tisztelet, vagyis ősvallásunk istenasszonya él tovább keresztény mezben népünk Mária­ tiszteletében. Mindez megtörtént az ősi állami jelképeinkkel is és a régi legendák ezért tudtak megújult tartalommal — nem idegen, ránk erő­szakolt elemként — velünk élni. István még a Turul-legenda és a jelképek megtartásával is képes volt hidat verni az ázsiai és az európai gondolkodás közé... A magyarság legszebb mon­­dakincsei közül is kiemelkedik az eredetmondák köre. Ezek kö­zül is a távoli, pusztai népek vi­lágába vezet a nagyhatalmú u­­ralkodóház — az Árpád-ház — eredetét magyarázó „Emese ál­ma”, amely hasonlatosan az ázsiai legendákhoz, az ősöket Isten fiának, az isteni ősöket pe­dig állatalakban képzeli el. Gyakori ezek között az állati formát öltött ősök között a szar­vas vagy a sas vagy éppen vala­melyik ragadozó madár. Néha ezek keveréke is, mert­hogy például a „Mongolok tit­kos története” szerint Dzsingisz kán atyja szürke farkas, anyja pedig rőtt vörös szarvasünő volt. Anonymus emlékezett még a mi eredetlegendánkra és ekkép­pen írta le az Árpád-ház ősének fogantatását: „Emesének... fia született, aki az Almos nevet kapta. Azonban isteni, csodás e­­set következtében nevezték el Al­mosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni láto­más jelent meg turulmadár ké­pében, és mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmint úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el...” Attila őse ezen legenda sze­rint tehát a turulmadár volt s nem véletlen, hogy a későbbi ábrázolásokon, így a Képes Krónikában is, Attila ezt a cí­merállatot viseli a pajzsán. Nem csak ezen történet kap­csán, de egyéb feljegyzések a­­lapján is tudjuk, hogy a régi ma­gyarok különösen kedvelték a solymászatot és a napból táma­dó kerecsensólymot, a turult. A jelképek rendszerét feltár­va kell egy kitérőt tennünk a méltóságnevek birodalmába is, hogy jobban megértsük a turul­madár jelképi értelmeit is. A ke­leti uralkodóknál gyakran talál­kozunk azzal a kifejezéssel, hogy a „nap­ fia”. Ez dukált a Perzsa-Szasszanida­, majd a Kazár birodalomból kivált és önállóvá lett, de ezen népek kö­rében sok tudással gyarapodott, magyarok vezéreinek is. Nem térhetünk ki a vezetők nevének értelmezése elől sem. Kiváló nyelvészünk, Paizs Dezső vizs­gálta meg még régebben a ma­gyar társfejedelmek, tehát a „kündü” és a „gyula” nevét is. Az ő forrása pedig Ibn Ruszta által leírt, a 900-as évekből szár­mazó tudósítás volt: „Vezérüket kndh-nek hívják. Ez a nagyobbik király neve. Azt a vezért, aki az ügyeket vitézi dzsbh-nek hív­ják...” A magánhangzóhiánnyal leírt neveket kiegészítve meg­kapjuk a két nevet. Ebből a „kündü” a főkirály, akinek a ne­ve a török „kün” vagyis a „Nap” szónak származéka, amely kép­zővel alakult formában „Napot bíró”-t is jelent. A „gyula” u­­gyancsak török eredetű és szin­tén „Fény”-t, pontosabban „Fáklyá”-t jelent. Ha ugyanezen jelképi rendszernek a jelvényeit nézzük, akkor érdekes megfe­lelőit találjuk a kifejezéseknek a kazár uralkodói jelvények kö­zött is. A kazár főkirály jelvénye a napkorong volt, míg az alkirályé a fáklya. Ha egy kicsit tovább bolyongunk a magyarok ván­dorlási útvonalain és megvizs­gáljuk a további együttélő népek körében ugyanezen „napszim­bólumoknak” megfelelő jelvé­nyeket, akkor egy újabb jelkép­kor alakul ki. A sztyeppei népek körében,a szkítáknál is, a Nap megtestesítője a sasmadár volt... A perzsákkal egy uralomban élő más népek között, így a su­­mir származékoknál pedig meg­található a rovásírással rögzített elnevezése is ennek az állatnak s az az ő írásukban az nem más mint: „TUR-ULL” vagyis „Nap-madár”. Ez a jelkép ezzel az elneve­zéssel pedig nem csak az Árpád­házi uralkodók családi jelvé­nyeként élt tovább, hanem felfe­dezhetjük az összes jelentősebb honfoglalás kori műtárgyon is. Most az egyszer csak a sokat vi­tatott nagyszentmiklósi kincsen található „Sas-Nap” szimboli­kára utalnunk is szinte elégsé­ges, de gondoljunk arra is, hogy e jelkép Szent István királyunk szarkofágján is megtalálható. A jelképi értelemnek tökéletesen megfelelve még az István király dénárjain is ott van, ámbár ott a régi nap­jelként és már a ke­reszthez is igazodik s ezzel meg­felelt az európai világhoz köze­lítő gondokodásnak is.­­ A sólymász,az a sztyeppéi magyarok egyik legősibb foglalkozása volt, és a „királyok madarát” csak a rangban elöljárók birto­kolhatták „Turullu”, avagy a sumér turul oroszánfejű változata a mezo­potámiai Ur városából A „NAP-FIAI” EMESE ÁLMA N­yár derekán vetődött abba a tengerparti halászfalucskába. Hosszas utá­najárás után végül is egy öreg halász adott szállást neki, nádfedeles, ap­ró házában. Gondolta, ha már egy halászfaluba vetődött, hát ő is megpróbálja, kipróbálja a halászást, hadd lám, tényleg olyan élvezetes foglalatosság-e, miként azt oly sokaktól hallotta, és már oly sokszor. Még soha életében nem halászott. Eszébe sem jutott soha, hogy halászhatna is. Talán azért sem, mert nem szerette a halké­szítményeket, de lehet, hogy azért sem gondolt soha a halászásra, erre az — úgy­mond idegnyugtató időtöltésre, mert soha semmi baja nem volt az idegeivel, s különben is mindig akadt épp elég dolga ahhoz, hogy ne unatkozzon. Elmondta az öregnek, hogy halászni szeretne, de nem tudja, hogyan kell, meg aztán felszerelése sincs. Az öreg halász, aki már jó ideje nem járt ki a tengerre, elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat, s kölcsönadta a felszerelését is, a­­mely mindössze egyetlen jókora merítőhálóból állt, s kölcsönadta az öblös, öreg csónakot is. A pirkadat már a tengeren találta, a parttól mintegy ötszáz méternyire. Egy darabig ügyetlenkedett, mindegyre összegabalyította a hálót, de aztán lassacs­kán belejött. Mégpedig oly­annyira, hogy alig három óra leforgása alatt dugig tele lelt a csónak hallal, indulhatott is ki a part felé. Az öreg halász nem győzött álmélkodni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi pompás halat fogott. És azt mondta: Maga vagy kivételesen szerencsés ember, vagy pedig nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy még soha életében nem halászott. — Lehet, hogy szerencsés ember vagyok — válaszolta mosolyogva —, de tényleg nem halásztam soha mind e mai napig. Molnos Lajos: Az aranyhalacska A pompás zsákmányt mind az öregnek adta. Mihez is kezdett volna vele? ... és így ment ez másnap is, harmadnap is, s még jó sok napon át. Kezdte él­vezni a halászást. Az öreg halász már nem csodálkozott, nem hümmögött. Vég­képp eldöntötte magában: — alkalmi lakója kivételesen szerencsés fickó, aki — nem mondott igazat, mert halálbiztos, hogy régi halász! Mindezeket a megállapításait azonban nem közölte vele, mert jól jött a min­dennapi gazdag, ingyen halrakomány. * Aztán az egyik napon elpártolt tőle a szerencse. Már dél is elmúlt, s még min­dig csak néhány nyeszlett halacska száradozott a csónak alján. Nem vált még szenvedélyévé a halászás, így hát nem izgatta különösképpen a dolog. Még örült is, hogy végre cserbenhagyta a szerencse, s így abbahagyhatja ő is a halászgatást, mielőtt az még­­ a mindennapi sikernek betudhatóan — szenvedélyévé válna. Partnak fordította a csónakot. Mielőtt azonban az evezőkön nyúlt volna, maga sem tudta, miért, miben reménykedve, még egyszer bedobta a hálót. Várt egy kicsit, majd lassan evezni kezdett, mint máskor. Darab idő múltán kiemelte a hálót, s az üres volt most is, csak az alján ficánkolt egy kis halacska. Mikor kivet­te, csodálkozva látta, hogy aranyból van. Úgy csillogott a tűző napon, hogy alig tudott ránézni. „A mesebeli aranyhalacska — mormogta meglepetten, hitetlen­kedve. — Akárhogy is nézem, ez bizony a mesebeli aranyhalacska, az, amelyet a szegény halászok szoktak kifogni, s amelyik a halász három kívánságát teljesíti, ha az visszadobja a tengerbe”. Nézte a szaporán tátongó aranyhalacskát, s várta, hogy megszólaljon. Az a­­ranyhalacska azonban csak tátogott, s olyan néma volt, mint a halak. Nem tudta, mihez kezdjen vele. Vigye el az öregnek, tartsa meg magának, avagy dobja visz­­sza a tengerbe? Ha legalább megszólalna! („Nyekkenne bár egy kurtát a boldog­talanja!”) A halacska azonban egyre csak hallgatott, és hovatovább egyre na­gyobbakat és ritkábban tátogott — látszott rajta, nyilvánvaló volt, menten meg­döglik, ha nem jut vízhez. „Hogy milyen egy szerencsétlen aranyhal! —gondol­ta. Ilyet is csak én foghatok ki!” — s azzal visszadobta a halacskát a tengerbe, ahol az pillanatok alatt el is tűnt. Ő pedig vette az evezőket. Miközben a part felé evezett, azon töprengett egyre: mit is kért volna az a­­ranyhalacskától, ha az megszólal, könyörgésre fogja a dolgot? Semmi nem jutott eszébe. Egyetlen piciny, nyúlfarknyi kívánság sem.­­—Szerencsém volt, hogy nem szólalt meg, jól szégyenben maradtam volna! —motyogta maga elé. Nagyot szusszant, s teljes erejéből „befeküdt”­ az evezés­­be. Még aznap délután elutazott abból a tengerparti halászfalucskából, ahová vé­letlenül vetődött volt. Az öreg halásznak szót sem szólt az aranyhalacskáról. De hát miért is szólt volna?... EURÓPAI TÁRSAK István királyunk idejében is (és a honfoglalás időszakában is) Európában a címer sasokkal kapcsolatosan nagyon gazdag hitvilág és jelképrendszer volt. Bár e jelképek gyökere némi­képpen eltért a magyar és sztyeppei világtól, azért ezek is felkínálták a tartalmi kapcsoló­dási pontokat. Kezdhetnénk azzal, hogy a görögöktől származtatva az eu­rópai hagyományokba a sas úgy került be, mint az istenek hírvi­vője és mint Zeus első számú jelképe... Eme kitüntetett szerep csak határozottabb lett a római i­­dőkben. A honfoglaláskor, en­nek következtében az aacheni várkastély ormára Nagy Károly által elhelyeztetett sas, mint jel­kép egyben azt is hirdette, hogy a frankok királya jogutódja a ró­mai császároknak... Valamivel közelebbi „lelki” kapcsolatot találhattak a magya­rok a kelta hagyományokon fel­növő germánok címerállatainál, ugyanis ők a madarak királyá­nak a sólymot tartották és ez is jelent meg jelvényeiken. A jel­képek akkori alakulásának sorá­ban éppenhogy ez a sólyom „ke­veredett” össze István uralkodá­sának idején a klasszikus római­val s ez a folyamat Nagy Ottó uralkodásától a Rőttszakállú Frigyes jelvényeinek megjele­néséig tartott. Későbbi, már XV. századi leírás, de tükrözi a ko­rábbi véleményeket is a fejedel­mi sasról, mint címerállatról: „A sas a Nap madara, más állat le nem győzheti s ezért a védelme­ző és oszthatatlan hatalom meg­testesítője, a Mennybemenetel fogalmának is kifejezője...” Ezért sincsen okunk kételkedni abban, hogy az Árpádok jelké­pét — egy ilyen környezetben — Szent István királyunk is büszkén vállalhatta. ORNITOLÓGIAI LEGENDA A turulmadár történetéhez tartozik azonban még egy régi és egy újabb legenda, illetve megfigyelés is. A honfoglalás mitológiájába beletartozott egy másik turul is, „aki” karmai között egy karddal vezette Árpádot az új hazába. A történet szerint ott kellett azt meglelnie, ahol a kerecsensó­lyom eltűnik a seregek elől... A legenda valamennyire élő való­ság, merthogy az ornitológusok szakirodalmából tudhatjuk, hogy a kerecsensólyom legnyu­gatibb fészkelési helye a Kár­pát-medencében van. Tőlünk keletebbre a sztyeppéken meg­található, ámde Dévény után már nem. Már csak ezért is, származá­sának okán, tisztes nemzeti jel­képünk lehet. Dömölki Lajos A XIX. század végére alakult ki a „népet vezető”, karmai között kardot tartó turul-motívum­

Next