Fejér Megyei Hírlap, 2006. július (51. évfolyam, 152-177. szám)

2006-07-22 / 170. szám

SZOMBAT­I 2006. 07. 22. hét*vége FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 17 Szent Kandid üvegkoporsója A mártír földi maradványait Vánossy Antal, a fehérvári templom építésének mecénása egy bíborostól kapta ajándékul Kovács Péter Lapunk sorozatot indított: a szer­ző, Kovács Péter művészettörté­nész segítségével időről időre bemutatjuk azokat a székesfe­hérvári nevezetességeket, ame­lyek talán még a város lakói szá­mára sem igazán ismertek. A ciszterek templo­mának előteréből - amelyen a hívek többnyire semerre sem nézve áthaladnak - jobb­ra és balra egy-egy kicsiny ká­polna nyílik. Bejáratukat ro­kokó stílusú, könnyeden for­mált rózsákkal pompázó, olyan kovácsoltvas rács zárja, amelyhez hasonlóakat a kö­zelben, a Petőfi utcai szemi­náriumi templomban is látha­tunk. Csaknem biztosak lehe­tünk abban, hogy a két helyen ugyanaz a (minden bizonnyal helyi) mester dolgozott. A ká­polnák­­ a templom belsejét díszítőknél szerényebb igé­nyű, de korántsem elha­nyagolható értékű és érdekes­­ségű - freskóit a kutatók a ki­váló bécsi mesternek, Franz Lambachnak segédkező két hely­béli jezsuita laikus testvér, Werle Antal és Johann Magis munkájának tartják. Az ábrázolások rajzi stílusa, a festés tech­nikája, a falfelületek orna­mentikája és színvilága közel áll a szomszédos rendház lép­csőházában feltárt Loretói li­tánia falkép sorozatához. Jobbra, a Gonzaga Szent Ala­josnak szentelt kápolna bolto­zatán, két szimbolikus, felhő­kön úszó nőalak rózsákból és liliomokból font, az önzetlen szeretet és a szűzies tisztaság jutalmát jelképező koszorút tart a kezében. A másik olda­lon, Szent Imre oltára felett, felhők és vidáman repkedő puttócskák között, ölében a kis Jézussal, Szűz Mária ül. A falon függő, káprázatos kivitelű barokk keretbe helye­zett, ovális oltárképeknek va­lószínűleg Werle Antal volt a festője. A két kép hőse, a két kápolna egymáshoz hason­lóan előkelő, eredetileg ural­kodásra született névadója egyformán az ifjúság - a XVI. században élt Gonzaga Szent Alajos leginkább a jezsuita is­kolák tanulói, Szent Imre her­ceg pedig általában a magyar fiatalság­­ példaképe volt. Gonzaga Alajos maga is je­zsuita szerzetes volt, és nem sokkal korábban, 1727-ben avatták szentté. Szent Imre, és egyáltalán a magyar szentek ábrázolása is ezekben az évti­zedekben vált mind gyakorib­bá. Nem véletlen, hogy Imré­nek és atyjának alakjával már a mennyezetfreskók egyikén mintha csak aludna: feje finom párnán nyugszik, jobbját arca elé emeli is találkozhatunk, de megta­láljuk őket Fehérváron a Szé­kesegyház és a szemináriumi templom boltozatán is. A szé­kesfehérvári jezsuiták a két ifjú szent­­ Imre és Gonzaga Alajos­­ egymást erősítő pél­dáját különösen fontosnak érezhették, amit az is jelez, hogy az oltárképek ábrázolása megismétlődik a templom csodálatos művű sekrestyéjé­nek egy-egy faragott tábláján is. A Szent Imre kápolnában van még valami más, valóban nem mindennapi dolog is, amiről nemcsak a véletlenül arra járók, de a templomot na­ponta látogató hívők se na­gyon tudják, mi az, és miért van itt. Az oltáron aranyos szegélyű üvegkoporsóban kü­lönös megjelenésű, kopo­nyáján gyöngyös, drágaköves koronát viselő, látható gond­dal és igyekezettel földíszített csontváz fekszik. Mintha csak aludna: feje finom párnán nyugszik, jobbját kifelé néző arca elé emeli. Szent Kandid, őskeresztény vértanú ereklyé­je ez, amelyet a római kata­kombák egyikében leltek fel. Az ereklyék tiszteletének az egyház számára máig nagy je­lentősége van, különösen az volt a barokk korban. A mártír földi maradványait Vánossy Antal, a fehérvári templom építésének mecénása 1754- ben egy bíborostól kapta aján­dékul. Az adományra vonat­kozó igazoló oklevél magyar fordítását olvashatjuk Szé­kesfehérvár egyik első mo­­nográfusa, Lauschmann Gyu­la huszadik század elején írott, de csak 1993-ban megje­lent könyvében. Innen idéz­zük: „Guadagni János Antal, Isten kegyelméből tusculani püspök, a római anyaszent­­egyház bíbornoka, szentséges atyánknak, a pápának általá­nos helyettese, a római szék­város és kerület rendes bírája. Mindenkinek és egyeseknek, akik jelen levelünket olvassák bizonyítjuk és tanúsítjuk, hogy a Mindenható nagyobb dicsőségére és szent­jének tiszteletére Vá­nossy Antal, jezsuita atyának ajándékba ad­tuk Krisztus szent vér­tanújának, Candidnak saját nevével és kőbe vésve ezen fölirattal: Candidus ellátott, vérrel telt üveggel föltalált és általunk szentséges Atyánk parancsából a pontiani teme­tőből kiásott testét, amelyet fatartóban, pergamenbe gön­gyölve, jól lezárva, vörös szí­nű selyemszalaggal összeköt­ve és pecsétünkkel hitelesítve a már megnevezett tisztelen­dő Vánossy Antal jezsuitának engedtük át, és feljogosítottuk őt, hogy az említett Szent Candid ereklyéjét az Úr nevé­ben magánál tarthassa, vagy pedig másnak adományoz­hassa és másutt elhelyezhes­se, de a szent szertartások tes­tületének 1691. aug. 7-én kelt rendelete által megszabott kö­telességgel és misemondás­sal. Ennek nagyobb hiteléül saját kezűleg aláírt és pecsé­tünkkel megerősített jelen bi­zonyságlevelünket a szent ereklyének alant írt őrzője által elküldött. Kelt Rómában, saját palotánkban, 1754. má­jus 10-én. Cardli, az ereklyék őre.” Vánossy néhány évvel később, 1761-ben az értékes ereklyét - miután a csontvá­zat az ilyen munkákban jártas budai apácákkal nem kis költ­séggel összeállíttatta és „föl­öltöztette”, ahogyan a Szent Imréről nevezett kápolnában ma is látjuk - az esztergomi prímás engedélyével a neki különösen kedves hely jezsui­ta templomának ajándékozta. Két kicsiny kápolna bújik meg a ciszter templom előterében: mindkettő névadója­­ a XVI. század­ban élt Conzága Szent Alajos a jezsuita iskolák tanulói. Szent Imre her­ceg pedig általában a ma­gyar fiatalság­­ példaké­pe volt. A Szent Imre kápolnában az oltáron aranyos szegélyű üveg­koporsóban Szent Kandid ereklyéje fekszik, ame­lyet a római katakombák egyikében leltek fel Fotó: Pati-Nagy Bence M­ielőtt bármi tör­ténne, tisztázzuk az alapfogalma­kat. „A spanyoljárványban túlnyomóan az erőteljes fia­talság betegedett meg és halt el (...). A­­járvány­ megelőzé­sének egyetlen ésszerű lehe­tősége addig is, míg járvány­­tani szempontból jobban tisz­tázódik a kérdés, a zsúfolt összejövetelek, közlekedési eszközök, színházak, mozik, stb. elkerülése (...).” Az idézet a Pesti Hírlap 1937-es kiadású lexikonjából, Az élet útmutatójából szárma­zik. És hogy mi vitt rá arra a kétes nosztalgiára néhány miskolci alkotót, hogy a tör­ténelem és az anekdotakincs részévé vált betegségről ne­vezze el on­line kulturális fo­lyóiratát, arra talán akad vá­lasz a kiollózott sorokban. A Spanyolnátha egy két éve működő internetes lap, meglepő és újszerű képi meg­jelenéssel, széles szerzőgár­dával, ötletes szerkesztéssel, tematikus számokkal. És nem utolsósorban: vendégszereplő városokkal, ezúttal Székesfe­hérvárral. Vass Tibor író-költő 2004- ben hozta létre a folyóiratot. Első tematikus számuk, a Mis­­kóc eráj az akkor még Európa kulturális fővárosa címre pá­lyázó Miskolcot igyekezett támogatni. El is érték, hogy az internetes közönségszavazá­son városuk az első helyen végzett. A többit tudjuk. A lap létjogosultsága ezután sem vált kérdésessé, hiszen nem csak erre a célra szerveződött. Azon dolgoznak, hogy külön­böző városok, régiók ezen a weblapon afféle kulturális kö­zösséget teremtsenek, meg­mutassák magukat. A fehérvári szakasz szer­kesztőjét, Ballag Zoltánt, az Árgus főszerkesztőjeként és a kistangó alapítójaként konfe­rálta fel Vass Tibor, a Spa­nyolnátha főszerkesztője. Ezt azért fontos ilyen didaktiku­san felsorolni, mert a két on­line folyóirat meghatározása mellett (előbbi „kulturális késdobáló”, utóbbi „művé­szeti hálóterem”) az Árgus tartalmi definíciója (iroda­lom, művészet, valóság) szin­te már ódivatúnak, de leg­alábbis túl egyszerűnek tűn­het - és akkor most kérdések következnek. Kérdések, ame­lyek arra keresnék a választ, hogy mi is volna a folyóiratok jövője, milyen formában, alakban élnének azok tovább — ha egyáltalán. A XXI. századi folyóirat­sors a tét, és ez nem is kevés. Sokan állítják (szerintem té­vesen), hogy a világháló adta totális szabadság jelenti a ki­­adói/szerkesztői szanálás és az öncenzúra végét, hogy a modern alkotói önfeledtség csak a korlátok megszünteté­sével elérhető. Nos, a Spa­nyolnátha jó és eleven példa arra, hogy a világháló valójá­ban csak a technikai, kiadói problémáktól szabadít meg, a szerkesztői ízlés, megfontolt­ság és tudatos szervezés to­vábbra is része és alapja a fo­lyóiratok tartalmi kialakításá­nak. A miskolci lapbemutató bizonyítja, hogy az on­line kö­zeg nem helyettesíti a valódi közösséget, de segít szervez­ni, ébren és éberen tartani azt. Hogy a fehérvári közösség, közösségek mennyire vannak ébren, azt belülről nehéz meg­állapítani, de jó támpont lehet az, hogy kívülről milyennek látnak bennünket. Ez azon is múlik, milyennek mutatjuk magunkat. A Spanyolnátha Fehérvár-szakasza megpró­bálja felvázolni a város kultu­rális térképét. Az ilyenfajta összegző gyűjtések persze so­ha nem lehetnek teljesek, nyilván ezúttal is lesznek sér­tődések: ki maradt ki és miért. A képzeletbeli netező, függet­len, nem helyi polgár olvashat a honlapon a Székesfehérvári Művészek Társaságáról, ké­peket nézegethet a művekről, (kissé kartotékízű) életrajzo­kat olvashat a nagy öregeknek becézettekről (Bukovácz La­jos, Háden László), a „fiatal, de tehetséges” jelzővel küz­dőkről (Máder Barna, Szűts Blanka) és a bármilyen felso­rolásban magától értetődően szereplőkről (Hegedűs 2, Pin­ke, Újházi). Az irodalmi szek­cióban olyan nevekkel talál­kozhat, amelyeket más kö­zegből már ismerhet. Ezek a szerzők (mint Tódor János és Szabó Orsolya) most laza vagy erősebb szálon, de Fe­hérvárhoz kötődő történetei­ket mesélik el, amelyek úgy szólnak a városról, hogy más városok lakói számára is érhe­tőek, átélhetőek. A jobb híján szakmai szekciónak nevezhe­tő részben arról lehet tájéko­zódni, hogy a városban miféle műhelymunkák folynak. Ol­vasni is lehet egy részletet Ba­konyi Kovács István Takács­­monográfiájából, esszéket a Kodolányi kommunikáció szakának tanáraitól, történeti visszatekintést a Deák-gyűj­teményről Szűcs Erzsébettől, és egy újabb állomását Szele Bálint Shakespeare-kutako­­dásainak. És persze ott van még a Méhkalaula, ami nem igazán könnyen besorolható. Hogy ez így együtt volna-e Fehérvár kulturális élete, az persze kétséges, mindeneset­re, ami így, ebben a formában, ilyen felületen abból megmu­tatható, az elég tisztességesen benne is van. Hogy a képze­letbeli, netező, független, nem helyi polgárunknak még­is hiányérzete van, az persze lehetséges. Akkor viszont fel kell állni a komputer elől és tenni valamit. Gondolom, ma­ga a folyóirat is ezért jött létre - hogy utakat teremtsen az egyes közösségek között. Hogy a másokéra csak kíván­csiak legyünk és ne irigyek, és hogy a sajátunkat értékeljük és ne csak megszokjuk - mint a szmogot, a szelet városban. Czinki Ferenc Fehérvár Miskolcon

Next