Fejér Megyei Hírlap, 2006. július (51. évfolyam, 152-177. szám)
2006-07-22 / 170. szám
SZOMBATI 2006. 07. 22. hét*vége FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 17 Szent Kandid üvegkoporsója A mártír földi maradványait Vánossy Antal, a fehérvári templom építésének mecénása egy bíborostól kapta ajándékul Kovács Péter Lapunk sorozatot indított: a szerző, Kovács Péter művészettörténész segítségével időről időre bemutatjuk azokat a székesfehérvári nevezetességeket, amelyek talán még a város lakói számára sem igazán ismertek. A ciszterek templomának előteréből - amelyen a hívek többnyire semerre sem nézve áthaladnak - jobbra és balra egy-egy kicsiny kápolna nyílik. Bejáratukat rokokó stílusú, könnyeden formált rózsákkal pompázó, olyan kovácsoltvas rács zárja, amelyhez hasonlóakat a közelben, a Petőfi utcai szemináriumi templomban is láthatunk. Csaknem biztosak lehetünk abban, hogy a két helyen ugyanaz a (minden bizonnyal helyi) mester dolgozott. A kápolnák a templom belsejét díszítőknél szerényebb igényű, de korántsem elhanyagolható értékű és érdekességű - freskóit a kutatók a kiváló bécsi mesternek, Franz Lambachnak segédkező két helybéli jezsuita laikus testvér, Werle Antal és Johann Magis munkájának tartják. Az ábrázolások rajzi stílusa, a festés technikája, a falfelületek ornamentikája és színvilága közel áll a szomszédos rendház lépcsőházában feltárt Loretói litánia falkép sorozatához. Jobbra, a Gonzaga Szent Alajosnak szentelt kápolna boltozatán, két szimbolikus, felhőkön úszó nőalak rózsákból és liliomokból font, az önzetlen szeretet és a szűzies tisztaság jutalmát jelképező koszorút tart a kezében. A másik oldalon, Szent Imre oltára felett, felhők és vidáman repkedő puttócskák között, ölében a kis Jézussal, Szűz Mária ül. A falon függő, káprázatos kivitelű barokk keretbe helyezett, ovális oltárképeknek valószínűleg Werle Antal volt a festője. A két kép hőse, a két kápolna egymáshoz hasonlóan előkelő, eredetileg uralkodásra született névadója egyformán az ifjúság - a XVI. században élt Gonzaga Szent Alajos leginkább a jezsuita iskolák tanulói, Szent Imre herceg pedig általában a magyar fiatalság példaképe volt. Gonzaga Alajos maga is jezsuita szerzetes volt, és nem sokkal korábban, 1727-ben avatták szentté. Szent Imre, és egyáltalán a magyar szentek ábrázolása is ezekben az évtizedekben vált mind gyakoribbá. Nem véletlen, hogy Imrének és atyjának alakjával már a mennyezetfreskók egyikén mintha csak aludna: feje finom párnán nyugszik, jobbját arca elé emeli is találkozhatunk, de megtaláljuk őket Fehérváron a Székesegyház és a szemináriumi templom boltozatán is. A székesfehérvári jezsuiták a két ifjú szent Imre és Gonzaga Alajos egymást erősítő példáját különösen fontosnak érezhették, amit az is jelez, hogy az oltárképek ábrázolása megismétlődik a templom csodálatos művű sekrestyéjének egy-egy faragott tábláján is. A Szent Imre kápolnában van még valami más, valóban nem mindennapi dolog is, amiről nemcsak a véletlenül arra járók, de a templomot naponta látogató hívők se nagyon tudják, mi az, és miért van itt. Az oltáron aranyos szegélyű üvegkoporsóban különös megjelenésű, koponyáján gyöngyös, drágaköves koronát viselő, látható gonddal és igyekezettel földíszített csontváz fekszik. Mintha csak aludna: feje finom párnán nyugszik, jobbját kifelé néző arca elé emeli. Szent Kandid, őskeresztény vértanú ereklyéje ez, amelyet a római katakombák egyikében leltek fel. Az ereklyék tiszteletének az egyház számára máig nagy jelentősége van, különösen az volt a barokk korban. A mártír földi maradványait Vánossy Antal, a fehérvári templom építésének mecénása 1754- ben egy bíborostól kapta ajándékul. Az adományra vonatkozó igazoló oklevél magyar fordítását olvashatjuk Székesfehérvár egyik első monográfusa, Lauschmann Gyula huszadik század elején írott, de csak 1993-ban megjelent könyvében. Innen idézzük: „Guadagni János Antal, Isten kegyelméből tusculani püspök, a római anyaszentegyház bíbornoka, szentséges atyánknak, a pápának általános helyettese, a római székváros és kerület rendes bírája. Mindenkinek és egyeseknek, akik jelen levelünket olvassák bizonyítjuk és tanúsítjuk, hogy a Mindenható nagyobb dicsőségére és szentjének tiszteletére Vánossy Antal, jezsuita atyának ajándékba adtuk Krisztus szent vértanújának, Candidnak saját nevével és kőbe vésve ezen fölirattal: Candidus ellátott, vérrel telt üveggel föltalált és általunk szentséges Atyánk parancsából a pontiani temetőből kiásott testét, amelyet fatartóban, pergamenbe göngyölve, jól lezárva, vörös színű selyemszalaggal összekötve és pecsétünkkel hitelesítve a már megnevezett tisztelendő Vánossy Antal jezsuitának engedtük át, és feljogosítottuk őt, hogy az említett Szent Candid ereklyéjét az Úr nevében magánál tarthassa, vagy pedig másnak adományozhassa és másutt elhelyezhesse, de a szent szertartások testületének 1691. aug. 7-én kelt rendelete által megszabott kötelességgel és misemondással. Ennek nagyobb hiteléül saját kezűleg aláírt és pecsétünkkel megerősített jelen bizonyságlevelünket a szent ereklyének alant írt őrzője által elküldött. Kelt Rómában, saját palotánkban, 1754. május 10-én. Cardli, az ereklyék őre.” Vánossy néhány évvel később, 1761-ben az értékes ereklyét - miután a csontvázat az ilyen munkákban jártas budai apácákkal nem kis költséggel összeállíttatta és „fölöltöztette”, ahogyan a Szent Imréről nevezett kápolnában ma is látjuk - az esztergomi prímás engedélyével a neki különösen kedves hely jezsuita templomának ajándékozta. Két kicsiny kápolna bújik meg a ciszter templom előterében: mindkettő névadója a XVI. században élt Conzága Szent Alajos a jezsuita iskolák tanulói. Szent Imre herceg pedig általában a magyar fiatalság példaképe volt. A Szent Imre kápolnában az oltáron aranyos szegélyű üvegkoporsóban Szent Kandid ereklyéje fekszik, amelyet a római katakombák egyikében leltek fel Fotó: Pati-Nagy Bence Mielőtt bármi történne, tisztázzuk az alapfogalmakat. „A spanyoljárványban túlnyomóan az erőteljes fiatalság betegedett meg és halt el (...). Ajárvány megelőzésének egyetlen ésszerű lehetősége addig is, míg járványtani szempontból jobban tisztázódik a kérdés, a zsúfolt összejövetelek, közlekedési eszközök, színházak, mozik, stb. elkerülése (...).” Az idézet a Pesti Hírlap 1937-es kiadású lexikonjából, Az élet útmutatójából származik. És hogy mi vitt rá arra a kétes nosztalgiára néhány miskolci alkotót, hogy a történelem és az anekdotakincs részévé vált betegségről nevezze el online kulturális folyóiratát, arra talán akad válasz a kiollózott sorokban. A Spanyolnátha egy két éve működő internetes lap, meglepő és újszerű képi megjelenéssel, széles szerzőgárdával, ötletes szerkesztéssel, tematikus számokkal. És nem utolsósorban: vendégszereplő városokkal, ezúttal Székesfehérvárral. Vass Tibor író-költő 2004- ben hozta létre a folyóiratot. Első tematikus számuk, a Miskóc eráj az akkor még Európa kulturális fővárosa címre pályázó Miskolcot igyekezett támogatni. El is érték, hogy az internetes közönségszavazáson városuk az első helyen végzett. A többit tudjuk. A lap létjogosultsága ezután sem vált kérdésessé, hiszen nem csak erre a célra szerveződött. Azon dolgoznak, hogy különböző városok, régiók ezen a weblapon afféle kulturális közösséget teremtsenek, megmutassák magukat. A fehérvári szakasz szerkesztőjét, Ballag Zoltánt, az Árgus főszerkesztőjeként és a kistangó alapítójaként konferálta fel Vass Tibor, a Spanyolnátha főszerkesztője. Ezt azért fontos ilyen didaktikusan felsorolni, mert a két online folyóirat meghatározása mellett (előbbi „kulturális késdobáló”, utóbbi „művészeti hálóterem”) az Árgus tartalmi definíciója (irodalom, művészet, valóság) szinte már ódivatúnak, de legalábbis túl egyszerűnek tűnhet - és akkor most kérdések következnek. Kérdések, amelyek arra keresnék a választ, hogy mi is volna a folyóiratok jövője, milyen formában, alakban élnének azok tovább — ha egyáltalán. A XXI. századi folyóiratsors a tét, és ez nem is kevés. Sokan állítják (szerintem tévesen), hogy a világháló adta totális szabadság jelenti a kiadói/szerkesztői szanálás és az öncenzúra végét, hogy a modern alkotói önfeledtség csak a korlátok megszüntetésével elérhető. Nos, a Spanyolnátha jó és eleven példa arra, hogy a világháló valójában csak a technikai, kiadói problémáktól szabadít meg, a szerkesztői ízlés, megfontoltság és tudatos szervezés továbbra is része és alapja a folyóiratok tartalmi kialakításának. A miskolci lapbemutató bizonyítja, hogy az online közeg nem helyettesíti a valódi közösséget, de segít szervezni, ébren és éberen tartani azt. Hogy a fehérvári közösség, közösségek mennyire vannak ébren, azt belülről nehéz megállapítani, de jó támpont lehet az, hogy kívülről milyennek látnak bennünket. Ez azon is múlik, milyennek mutatjuk magunkat. A Spanyolnátha Fehérvár-szakasza megpróbálja felvázolni a város kulturális térképét. Az ilyenfajta összegző gyűjtések persze soha nem lehetnek teljesek, nyilván ezúttal is lesznek sértődések: ki maradt ki és miért. A képzeletbeli netező, független, nem helyi polgár olvashat a honlapon a Székesfehérvári Művészek Társaságáról, képeket nézegethet a művekről, (kissé kartotékízű) életrajzokat olvashat a nagy öregeknek becézettekről (Bukovácz Lajos, Háden László), a „fiatal, de tehetséges” jelzővel küzdőkről (Máder Barna, Szűts Blanka) és a bármilyen felsorolásban magától értetődően szereplőkről (Hegedűs 2, Pinke, Újházi). Az irodalmi szekcióban olyan nevekkel találkozhat, amelyeket más közegből már ismerhet. Ezek a szerzők (mint Tódor János és Szabó Orsolya) most laza vagy erősebb szálon, de Fehérvárhoz kötődő történeteiket mesélik el, amelyek úgy szólnak a városról, hogy más városok lakói számára is érhetőek, átélhetőek. A jobb híján szakmai szekciónak nevezhető részben arról lehet tájékozódni, hogy a városban miféle műhelymunkák folynak. Olvasni is lehet egy részletet Bakonyi Kovács István Takácsmonográfiájából, esszéket a Kodolányi kommunikáció szakának tanáraitól, történeti visszatekintést a Deák-gyűjteményről Szűcs Erzsébettől, és egy újabb állomását Szele Bálint Shakespeare-kutakodásainak. És persze ott van még a Méhkalaula, ami nem igazán könnyen besorolható. Hogy ez így együtt volna-e Fehérvár kulturális élete, az persze kétséges, mindenesetre, ami így, ebben a formában, ilyen felületen abból megmutatható, az elég tisztességesen benne is van. Hogy a képzeletbeli, netező, független, nem helyi polgárunknak mégis hiányérzete van, az persze lehetséges. Akkor viszont fel kell állni a komputer elől és tenni valamit. Gondolom, maga a folyóirat is ezért jött létre - hogy utakat teremtsen az egyes közösségek között. Hogy a másokéra csak kíváncsiak legyünk és ne irigyek, és hogy a sajátunkat értékeljük és ne csak megszokjuk - mint a szmogot, a szelet városban. Czinki Ferenc Fehérvár Miskolcon