Fejér Megyei Hírlap, 2007. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-27 / 251. szám

Irodalom mindenkinek Hogy válasszunk példaképet, egy vonatozás, ame­lyet egy idős hölgy jelenléte színesít, a gyerekkor em­lékei Lelléről és versek - ez szokásos hóvégi Provin­cia mellékletünk kínálata, 14-15. oldal A dacos óbecsei Nem az emberiséget kell szeretni, hanem azt az né­hány embert, akik fontosak nekünk, akikkel együtt kell működnünk - vallja a fehérvári Vár-díjas óbecsei író, Tan István. 15. oldal A látszik szót­­ sem ismeri flezö Éva­nd­@fmh.plt.hu Már lassabban komponál, hogy mívesebb legyen. Pedig régeb­ben a száguldás szerelmese volt. Nem vonzotta a zeneaka­démiai, az operaházi magasabb rang. Pedig hívták. Helyette Sop­ronban keresi a régóta vágyott szabadságot Szokolay Sándor. elhagyta a közéleti csatát,­ és Sopronba költözött je­­nöt éve a Kossuth-díjas leszerző, Szokolay Sándor. jött rá a titokra, amit rég­keresett: csak az a fontos, ti saját belső késztetése tál. Csendet teremtett ma­körül. Elege volt a folyto­­s szembenállásból, nem ér­di már, mit ír a kritika. Úgy­­, nincs értelme új utakon tdulni. Számára ez az ösz­­foglalás időszaka. - Azokon az embereken át­­ nézni, akik a mostani éle­tben fölöslegesek. Akik a gégtől félnek. A hatalom, a­z soha nem vonzott. Ezek a látszatok. Én látszik-ot­t ismerek! - ezt mondja miét is, és ez életem mottó- Sopronban megállít az élet, n enged tovább, hogy a hi­­tves erőkkel szembeszáll- Mert szélmalomharc, hiába kiálljon szó sok idén, amit most mond az bér. Már megfontolt va­­­k, és egyre jobb emberi e­­ző. A kíváncsiskodó embe­­ről irtózom. Rövid az élet, hogy ki mit miért tesz, nem­­ kérdés. Már megérzem a veget. Nem az a fontos szá­mra, hogy a zeném után folnak-e az emberek? Az tosabb, ki mire hogyan te-­l? Ezen a téren nagy gaz­­ber vagyok, szeretném gríkatni az embereket, rt süketek, némák. A beto­­lásra képtelenek. Elaltattak minket, és ez tudatos elal­­is. Nem elálmosodtunk, artózva vagyunk. - Annak következtében, hogy információdömpingben élünk... - De abból is ki lehet válo­gatni, mire és kire hallgas­sunk. Én nem tudom megbo­csátani azoknak, akik koráb­ban hazudtak nekünk. Mert közülük sokan még mindig a közéletben, vagy a képernyőn vannak, és az arcukat adják az újabb hazugságokhoz. A múltkor az egyik riporternő azt mondta nekem: azt hallot­ta rólam, hogy az én védőan­gyalaim már bukósisakban járnak. Én ennek örülök. El­mondom a véleményemet, és még vannak, akik leadják. Az életveszélyeseket is. Most nem szabad hallgatni, mert la­pít az intelligencia kilencven­kilenc százaléka. Beszélni kell. Nem megbántani és megalázni a másikat. Beszél­ni kell, hogy az emberek kijó­zanodjanak. Ami most Ma­gyarországon zajlik, az az ér­téktelen győzelme. Tudom, hogy tökéletes ország nincs, de ha nem élünk teljes magyar életet, akkor minek voltunk a Föld színén? - Nyerésre áll a bóvli... - Ez biztos. Én azért szeret­nék sokáig élni, hogy ez ne va­lósulhasson meg. Próbálok hinni - nagyon nehéz, mert minden ellene szól. Rettene­tesen sok a materiálisan gon­dolkodók száma. A tíz paran­csolat ellen Magyarországon tudja ki vétkezik legtöbbet? Aki azt szegi meg: felebará­tod ellen ne tégy hamis tanú­­bizonyságot. A dallamot eltö­rölték Bach óta, de helyette nem adtak semmit. Adni is kell! Én azért nem vagyok ki­békülve a világgal, mert el akarja törölni, amiben hiszek, de még jobbat nem ajánlott. A szépség és az igazság minden művész lelkében ott él, amíg az ajánlatok, a kísértések el nem csábítják. De a művész­nek az a feladata, hogy ezt éb­ren tartsa. Én nem félek. Egy régi volt elvtárs kérdezte tő­lem egyszer a rádió pagodájá­ban: nem félsz, hogy nem játsszák műveidet a rádióban, a hangversenytermekben? Mire én azt felezem, ha ti en­gem indexre tesztek, ötven évvel korábban leszek klasz­­szikus. Jól gondoljátok meg tehát, mielőtt bántanátok! - Önt valahogy minden rendszer megtartotta. - Én végigsétáltam a Ráko­si rendszer diktatúráján, a Ká­dár korszak puha diktatúrá­ján, úgy érzem azonban, hogy a mostani időben nagyobb a veszély. Szellemileg veszé­lyes ez a korszak, mert az érté­keinket akarják elpusztítani, és nem is tudják, hogy mit pusztítanak el. Minden ember életének az a célja, hogy vala­mit hátrahagyjon. A milliár­dosokra senki nem fog emlé­kezni már néhány év múlva. - A nemtelen támadások elől menekült Sopronba, so­kan azt mondják, valamiféle szabadságot keresni ment oda. - Azt mondták rám, hogy „kodálykodom, magyarko­­dom és istenkedem”. Én azt gondoltam, ha hazug világban élünk, egy művésznek nem az a dolga, hogy hajlongjon a reflektorfényben, hanem, hogy megmondja az igazat. Nekem szerencsém volt, taná­raim sorfalat álltak mögöttem - Bárdos Lajos, Ádám Jenő, Kodály Zoltán, Farkas Fe­renc, de volt Illyés Gyulám, Németh Lászlóm, Szabó Lő­­rincem, Weöres Sándorom is. Mellettük nehéz lett volna el­­kurvulni. Nem voltam nagy jellem, de nem is féltem. Ko­dály egyszer azt mondta: Isten ad kicsi, közepes vagy nagy tehetséget, de ha nem ad hoz­zá tartást, semmire se me­gyünk vele. Meg azt is mond­ta: az általános igénytelenség nyerésre áll. Sokan azt gon­dolják, Sopronba emigráltam, pedig csak egy csendes alko­tóházba vágytam. Még új dal­lamokat keresek, és sürget az idő is. Nem hagyhatom össze­­fésületlenül életművemet. - Gyakran beszél az elmú­lásról! - Nem félek a haláltól. Él­tem már eleget, tudom, hogy az enyém már nem lehet de­rékba tört élet. A túlvilág csak szebb lehet, mint azt mi gon­doljuk. Nem vén kaporszakál­­lú az Isten, mi fogjuk megval­lani bűneinket. Mert lesz el­számolás az bizonyos. Kér­deztek, amikor visszahoztak infarktusom után, hogy lát­tam-e fényt? Nem láttam, mert ha láttam volna, nem jöt­tem volna vissza. Itt minden rossz fele visz. Istennel is sok­szor perlekedem, de csak ál­momban. A feleségem mesé­li, hogy éjjel kiabálok vele. Biztos, hogy ez próbatétel. Az élet célja nem az önmegvaló­sítás, hanem a szolgálat. Én csak alázattal elfogadom, amit tőle kaptam. Zenémmel akarok szolgálni. Elgondol­kodtatni, felemelni, vigasztal­ni. Hát ki a legnagyobb alkotó a világon? Nem Bach, nem Mozart, vagy sorolhatnám a halhatatlanokat. Isten terem­tése tökéletes, ha nem az lesz belőle, az az emberen múlik. Hülye az, aki nem veszi észre, hogy az élet csak átmenet. Itt nincs marandó városunk. Senki nem tudja mikor, me­lyik órában megy el, már nem is érdekel. Ha a bejövetelem­ről tudom, hogy történt, a ki­menetelemet sem lehet össze­csapni. Ha becsületben végig éltem életem, úgy is szeretnék elmenni, hogy a lényegesre fi­gyelek. Annyi mindennek megadjuk a tiszteletet éle­tünkben, akkor éppen az el­menetelünk ne lenne szent? Pályakép: Szokolay Sándor papnak, misz­­szionáriusnak, költőnek ké­szült. 1950-ben kezdte meg Ze­neakadémiai tanulmányait Szabó Ferenc és Farkas Ferenc tanítványaként, sokat emlegetett mentora Kodály Zoltán volt. Ké­sőbb a Magyar Rádió zenei szer­kesztője lett, 1959-től zeneszer­zést tanított a Liszt Ferenc Zene­művészeti Főiskolán. Nyugdíja­zása után, 1994-től Sopronban él. Legismertebb operái: a Vér­nász, a Hamlet, az Ecce Homo, a Szávitri, a Bölcs Náthán. Nemrég fejezte be Nagy Gáspár szövegé­re írt oratóriu­mát, az Október végi tiszta lán­gok­at, bemutató­ja jövő ősszel lesz, Kocsis Zoltán vezényletével. Magas állami ki­tüntetései mellé 2001-ben Cor­­vin-láncot kapott. Szokolay nem a dol­gok komolyságát ta­lálta meg, hanem a játékosságát Ennek tudja be, hogy sem­mitől nem fél. Most is azt vallja, beszél­nie kell A toalettek technológiai és esztéti­kai fejlődését, a higiéniai kultúra vál­tozásait mutatja be a Millenárison látható érdekes és látványos vécé­történeti kiállítás. 16. oldal A vélemény szabad kurd célpontok ellen a török hadse­reg, Ferrari félmilliárd forintért, Che Guevara hajtincse - kollégáink ma is kommentálják a híreket. 17. oldal Boda András Lassabban komponálni Át kell nézni a fölösleges embereken - javaslom, tessenek gyorsan megfo­gadni a Kossuth-díjas mes­ter jó tanácsát: érdemes. Régi meggyőződésem, túl sok energiát pocsékolunk másokra: természetesen csak azokra gondolok, akik totálisan érdemtelenek rá. Mondjuk a harsány handa­­bandázókra; a vegytisztán, sportból bárkinek kereszt­be pakolókra; a szemünk­be mosolygó, sunyi hátba döfőkre; a szorgalmas te­hetségtelenekre; a névte­len pocskondiázókra; a má­sok örömét irigylőkre. Any­­nyira persze még én sem vagyok naiv, hogy azt gon­­ doljam, ha nem foglalko­zunk velük, hirtelen a hom­ lokukra csapnak és megvál­toznak - s pláne túl öreg vagyok már ahhoz, hogy azt gondoljam, majd a világ lesz más, ha ezt vagy azt teszünk benne. Azt viszont biztosan tudom, legalább mi mások lehetünk, ha in­kább a saját dolgainkra igyekszünk koncentrálni. Ha jut néhány nyugalma­sabb óra vagy legalább perc, amikor átgondolhat­juk, honnan hová tartunk. Amikor megpróbáljuk egy kicsit „összefésülni az élet­művet" - mert az idő, hisz­­szük vagy sem, nem csak a reflektorfényben (vagy épp árnyékban) álló nagyjainkat sürgeti: mindannyiunk asz­talán egykedvűen dobol­­gat. És igen, hiszem, hogy ugyancsak mindannyiunkra - hittől, hitetlenségtől és minden mástól függetlenül - vár az a bizonyos elszá­molás: makoghatunk majd zavartan, pironkodhatunk az elszúrt, lustaságból, gőg­­ből-dacból újraforgatatlan jelenetek miatt, miközben vetítik a filmünket... Hát áll­junk meg néha, és vegyük újra, amit elszúrtunk. Néz­zünk át a senkiken, s kom­ponáljunk lassabban, hogy legyen legalább pár kocka, amire büszkék lehetünk... boda.andras@dh.pbhu

Next