Fejér Megyei Szemle, 1969 (6. évfolyam, 1. szám)

1969-01-01 / 1. szám

Ha valaha, hát most van szükség a költői bátorságra, a szó mozgósító erejére. Radnótinál, Vas Istvánnál, másutt Salamon Ernőnél találkozik a „vállalás”, a felelősség motívuma. Forgács verssel figyelmeztet: El ne feledd mesterségedet! De minden, ami egész volt, széttörik, s a háború, a haladó gondolat üldözése egyre fenyegetőbb valóság. Ezért választja a költő Párizst. 1938 őszén Budapestről Párizsba emigrál. Tudja, a háború elől ott sem menekülhet. Nem is akar szakítani magyarságával sem, hiszen — mint Párizsi naplójában írja — elviszi magával költészetünk haladó hagyományait, amelyek ott is erőt adnak majd. A francia szellem szabadságát keresi, s egy ideig meg is találja. Az Üzenet című lap munkájába kapcsolódik bele Párizsban, és kap­csolatot talál a kommunista emigráns írók szervezetével, a Párizsi Magyar Írók Körével. Az Üzenetben jelenik meg Justh Zsigmondról írt esszéje. (Az Üzenetben egyébként Tamás Aladár, a 100 % volt szerkesztője, Gereblyés László és Révai József is írt. Az utóbbi nagy jelentőségű eszmei cikkel szol­gálta a polgári beállítottságú írók tisztánlátását.) Társai között mintha visszatalálna az ifjú évek önfeledt lobogásába. A közösségért akar élni, alkotni, rájön a magány korlátaira. Ki nem törődött mással, csak magával, a lusta éjben egyedül marad, egy társa lesz, a hideg pillanat, s nem tud többé mit kezdeni magával. Párizsi naplóját folyamatosan vezeti, s ez a személyes hitelű irat a bi­zonysága, hogy egyre közelebb kerül a marxizmushoz. „Egy nép szabadsága se képzelhető el az osztályok szabadsága nélkül — írja —. Mert a szabadság egy és oszthatatlan. A többi pedig az idő kérdése, az időé, amely hordoz ben­nünket, de amelyet mégiscsak mi formálunk.” 1940. június 22-én Franciaország letette a fegyvert. Forgács Antal délre menekül, majd a hegyek közé bújik. Egyre-másra írja kétségbeesett verseit, melyeknek egyetlen élménye, a háború, a veszteség. A háború kétszázötven­egyedik napján című költeményben még az értelem vigaszában reménykedik, később már a megbocsátás, a halál kérdése tolul fel benne. Ezekben az utolsó versekben megint feszes lesz a formálás, ismét visszatalál a József Attila-i útra, a szenvedés megacélozza. S mint egy véletlen összecsendüléséül a motí­vumoknak, az Éjfélben ő is ugyanazt a képet villantja föl, mint a haláltábor­ban utolsó verseit író Radnóti: Az éjszaka nehéz, s lassú az életem, papírok ostoba halma az asztalon, egy tiszta vers mögé bújt az értelem, azért írok csak, hogy ne féljek oly nagyon. 1944 márciusában fogta el a Gestapo Franciaországban. A Drancy mel­letti fogolytáborba vitték és ettől kezdve sorsáról nem tudunk többet...

Next