Fejér Megyei Hírlap, 2019. november (64. évfolyam, 254-278. szám)

2019-11-23 / 272. szám

4 novella KÖVEK — Halló! Valaki! Halló! Lóbáltam a lábam a kőbástya tetején ülve, és néztem a felhő­ket, amelyekhez most körülbelül két méterrel közelebb kerültem, alattam a veteményeskert, jobbra egy sárgabarackfa, mellette a tyú­kudvar. A baromfik most be voltak zárva oda, néha kiengedik őket a kertbe, de most valószínű, hogy magokat ültettek, és félnek, hogy kikapirgálják. Nem szeretem, ha kijönnek a kertbe, mert lomhán ri­­szálják a hátsójukat, egyszer-egy­­szer hátrarúgnak hol ezzel, hol az­zal az undorító lábukkal, oldalról néznek fel rám, és tudom, ha hoz­zám érne akármelyik is, visítanék. - Halló! Van itt valaki? - az udvar csendes volt, láttam, hogy az ajtó is be van téve, nemcsak a szúnyoghá­lós keret, hanem a sötétbarnára fes­tett faajtó is. - Halló! Idehozná már nekem valaki azt a létrát?! Egy darabig hallgatóztam még, de nem mozdult semmi, aztán fel­álltam a bástya tetején, megfor­dultam és visszafelé lemásztam a csiszológép karjain lépkedve. Tavasz volt. Minden fa virágokkal tele, a nap szikrázott még így a dél­utáni órákban is. - Kártyázunk? - kérdeztem anyu­tól a konyhában. Fehér kötény volt rajta, nagy zseb­bel, amiből egy konyharuha sarka lógott ki. - Főzök, most nem érek rá - fe­lelte, és visszafordult a tűzhely felé. - Segíthetek valamiben? - kér­deztem, és mellé toltam a konyha­széket, hogy felmásszak rá. Vissza­állította a széket a helyére, és azt mondta: - Jaj, most ne segíts! Sietnem kell. Végigmentem az udvaron, kicsit hintáztam a kapun, aztán az utcán elindultam az óvoda felé. Talán még maradt ott egy-két gyerek. Megáll­tam a kőkerítés mellett, bekiabál­tam: - Hahó, óvodások! Itt vagytok? A dadus néni jött kifelé, maga mö­gött kulcsra zárta a kaput: - Már hazament mindenki! Te is lódulj haza! - Te most hova mész? - Hova-hova?! Hát a boltba, aztán haza... - ezt már úgy mondta, hogy csak a hátát láttam, mikor átment az úttesten. Ott nekem nem szabad átmenni, csak akkor, ha egy felnőtt is velem van. Kavicsokat kerestem, és idegesí­tettem kicsit az ugatós kutyát, aki ott lakott az óvoda melletti udvarban. Józsi bácsi, a gazdája kikiabált: - Hagyd már békén azt a dögöt! Menj haza! Intettem neki, hogy jó, már itt sem vagyok, és hazaindultam. - Elmeséled nekem a Pinokkiót? - rontottam be a konyhaajtón Mari­ka nénihez, aki két melle közé szorí­totta a fakanalat: - Ne ijesztegess már, te gyerek! - Szerinted mikor lehet strandra menni? - Strandra? Megbolondultál, még csak tavasz van! Majd nyáron lehet, mikor a medence vizét felmelegíti a nap. - Aha, akkor elmeséled a Pinok­kiót? - Nem érek rá, menj csak szépen haza. Felmásztam a kőkerítésre, karo­mat kitártam, mint a kötéltáncosok, és úgy egyensúlyoztam a kertünkig. Azt játszottam, hogy nem szabad a földre lelépni, ezért csak a gránit­tömbökön és a márványköveken ugráltam, egészen a műhely ajtajáig. - Apu, felfújod nekem a strand­labdámat? Ült a kisszékén és kopogtatta a kö­vet a vésőjével, halottak nevét véste bele. - Minek az neked? - kérdezte, de nem nézett rám, csak törölt egyet a táblán. - Megjött hozzá a kedvem, mert nemsokára nyár lesz, és kinyit a strand. - Jó, hozd ki - mondta, és kop­pantott még kettőt a kalapáccsal. Berobogtam a házba, kerestem egy szatyrot, belegyömöszöltem a kisplédet, két homokozólapátot, egy szitát, előbányásztam a strandlab­dát, és siettem volna vissza, de anyu megállított az előszobában. - Hova-hova? - Jaj, sietnem kell, nem érek rá! Csinálnál nekem egy szendvicset? Anyu rám csodálkozott: - Csak nem vagy éhes? - De-de, csak gyorsan, mert siet­nem kell! - és már húztam is be kö­tényénél fogva a konyhába. Vágott egy szelet kenyeret, megvajazta, sajtot tett rá meg retket, és a ke­zembe nyomta. - Nem jó! Kell rá a sapkája is! - és közben alufólia után kutattam a fiókban. Rátapogattam a szendvicsre az alufóliát, és a szatyorba tettem. Még visszafutottam a mackómért, aztán Apu felfújta a sárga-pi­­ros-zöld csíkos strandlabdát. A macskaköveken ugráltam - mint­ha egy ugróiskola volna -, hónom alatt a labdával, kezemben a sza­tyorral. - Jó napot, mester úr! - lépett be a műhelyajtón a vasboltos Lajos bácsi. Nagy Betti - Jó napot - biccentett Apu, és kopogtatta tovább a gránittáblát. - Nem hiányzik itthonról egy gye­rek? - Miért, hol van? - koppantott egyet Apu, aztán megfordult a vas­boltos felé. - Hát piknikezik a zsidó temető­ben! - Ó, hogy az a leborult... - tette le a vésőt, kalapácsot, felállt, leporolta a kőport a nadrágjáról, és elindult végig az udvaron. Nem mászott fel a kerítésre, nem idegesítette a ku­tyát, nem kiabált be az óvodások­hoz, nem játszott ugróiskolát, csak dongott a lépte a macskaköveken. Nagyon unalmas lehet felnőttnek lenni! A Muppet Show-ból ismert Breki a Szabadság téren­­ a szobor eredetije a kárpátaljai Perecsenyi járásban található, ahol Napóleon seregének száműzött tisztjei honosították meg a békacombfogyasztást Fotó: Éberling András A Kockásfülú nyúl szobra a Budavári Sikló végállomása mellett a várfalról kémleli a Lánchidat Fotó: Éberling András A Rubik-kocka a budapesti Batthyány tér közelében, a rakpart lépcsőjén található Fotó: Éberling András Lapszámunkat MIHAIL KOLODKO miniszobrai­val illusztráltuk. A Kolodko Mihály néven is ismert kárpát­aljai művész 1978-ban született Ungváron, anyai ágon magyar származású, apai ágon ukrán. A családban magyarul a nagymamá­jával beszélt, tőle és a rajzfilmekből tanulta meg a nyelvet - ez is táplálja az animációs filmek ismert alakjaihoz köthető nosztalgiát és azt a törekvést, hogy méltó, de önmagu­­kon túlmutató jelentést és kontextust talál­jon a bronzba öntött rajzfilmhősöknek. 2016 óta festőművész feleségével és kislányai­val Magyarországon él. Mihail Kolodko 2002-ben szerzett diplo­mát a Lembergi Művészeti Akadémia szob­rász szakán. A monumentális szobrászat érdekelte, de az nem vonzotta, hogy a füg­getlenné vált Ukrajna új hőseinek állítson emléket. Ugyanakkor mégis köztéri mű­veket akart alkotni, mert hisz benne, hogy azok szólítják meg a legtöbb embert, és nem csak egy szűk réteget, amelyik képzőmű­vészeti galériákba jár. „Amikor Kárpátalján is megjelentek az első szobrok, amelyeket olyan személyiségek tiszteletére emeltek, akik sosem jártak itt, fontosnak éreztem, hogy láthatóvá tegyem, milyen nagy alko­tók kötődnek valójában ehhez a vidékhez. Egyértelmű volt, hogy erre sem felkérést, sem engedélyt nem fogok kapni, ezért let­tek ezek a szobrok kicsik, és ezért kerültek ki titokban" - mondta a Magyar Nemzetnek adott interjúban. A magyar nyelvterületen főként őhozzá kötődnek a gerillaszobrok, melyek ma is - több, nagy méretű szoborra kapott megren­delés mellett is - jelentős ágát jelentik a mű­vészetének. Mint mondja, ez a szabadság miatt fontos. Ugyanolyan alapos tervezést és kidolgozást igényel egy ilyen parányi műalkotás is, de ezek az ő válaszai azokra a kérdésekre vagy jelenségekre, amelyeket csak szoborban tud megfogalmazni. Ez nem csupán egy öncélú játék, hisz az is jelzi, hogy mekkora szeretettel fogadják az emberek ezeket a parányi műalkotásokat - sokan szoborvadászatot, amolyan sajátos városi túrát szerveznek, amelynek során rendre felkeresik ezeket az apróságokat. Ezek a frappáns, karikatúraszerű, de ked­ves portrék elsőre talán csak mosolyt csal­nak a néző arcára, de alaposabban szemügy­re véve az apró részletekből, képzőművészeti analógiákból és a helyszínből, ahol otthonra lelt, összetett és világos gondolati ív rajzo­lódik ki. Intellektuális kalandnak sem utolsó egy-egy Kolodko-féle szoborfeladvány. Kolodko Mihály váci műtermében Fotó: Éberling András IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET helyőrség 2019. november

Next