Fejér Megyei Hírlap, 2020. június (65. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-04 / 129. szám
Trianon 100 Leláncolt függönyök HÁBORÚSAN HALLGATNAK a múzsák, legalábbis így tartja a mondás. Arról azonban kevésbé születnek mondások, hogy a múzsák gyakran a háború után sem jutnak szóhoz, de nem azért, mert nem akarnának, hanem mert nem hagyják őket szóhoz jutni. Ahogyan ez 1920 után Magyarországon, az elcsatolt területeken is előfordult. „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés!” - mondta Hamlet, mire a nézőtéren előbb síri csönd lett, a következő pillanatban viszont olyasmi történt, ami új értelemmel töltötte meg Shakespeare dán királyfijának híres monológját. A dátum 1919. szeptember 30. A helyszín Kolozsvár, az ottani Magyar Nemzeti Színház Hunyadi téri épülete. Hamlet szerepében Janovics Jenő, a színház direktora. Történeti háttér: a román csapatok 1918 karácsonyán bevonultak Kolozsvárra, és ezzel a színház sorsa is megpecsételődött. A románok úgy döntöttek, hogy 1919. október 1-jén államosítják a színházat. Az utolsó előadás előkészületeit és a szövegkönyvet már cenzúrázták. Azt ugyan engedélyezték, hogy a magyarok Hamlettel búcsúzzanak színházuktól, ám a cenzor úgy gondolta, hogy Hamletnek talán nem kellene meghalnia. Némi vita után végül azt mondta Janovicsnak: „Meghalni, azt szabad maguknak." Mindezt a direktor fennmaradt naplójából tudjuk, aki azt is megírta, hogy Hamlet utolsó szavai - „Ó meghalok, Horatio. / Túlzajg az ádáz méreg lelkemen! / Nem élhetem meg az új híreket; / De íme, jóslok; Fortinbrasra száll / Az ország övé haldokló szavam. / Beszéld el ezt neki, s minden körülményt, / Mi okozá. A többi, néma csend.” (Arany János fordítása) - akkor csak ebben a változatban hangozhattak el: „Horatio, halott vagyok; Te élsz, / Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket.” De Janovics naplójának tanúsága szerint a cenzor hiába ügyködött, éppen az ellen nem tudott tenni, amit minden erejével próbált befolyásolni és megakadályozni. Miután ugyanis Janovics kimondta, A Kolozsvári Nemzeti Színház társulata 1919-ben hogy lenni vagy nem lenni, ez történt: „Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról éles női hang törte meg először a csöndet: Élni akarunk! S utána kétezer torok dübörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően: Élni akarunk! Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmetes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől.” Az előadás után az emberek nem akartak hazamenni, és Janovics tudta, ebből baj lesz. Naplójában minderről így írt: „Ajkamra tapasztott ujjakkal jeleztem, hogy beszélnem nem szabad, s kézmozdulattal kértem, könyörögtem, hogy távozzanak. Erre viharosabban tört fel a sírás. Közben dacos kiáltások sivítottak: - Nem megyünk el, itt maradunk! Nem hagyjuk a színházunkat! Még ott állottam a színpad elején, tehetetlenül, tanácstalanul, reszketve a fenyegető pillanatoktól, amikor a térről minden kapun át benyomultak a rendőrök, a katonák, és rekedt szidalmak között, gumibotokkal, puskatussal verték ki a közönséget. Ütötték-verték, kit hol találtak. Sikoltva, egymást taposva menekült, aki tudott az embertelen támadás elől, de aki el tudta kerülni az ütlegeket, tetézetten megkapta a téren, ahol a katonák kordonjába ütközött. Azután elcsendesedett minden, a harctéren csupán eltaposott kalapok, szakadt ruhafoszlányok maradtak. A nagy színházépületben csak hárman maradtunk: az öreg Méry bácsi, a házi tűzoltó, aki várta, hogy olthasson, Bürger Antal öltöztető szabó meg én. A vén szabó lehúzta rólam Hamlet királyi fekete trikóját. Azután végtelen, véget érni nem akaró, hosszú, álmatlan sötét éjszaka következett.” Kolozsváron 1941. november 9-ig tartott az éjszaka. Akkor nyitott újra a Hunyadi téri színház, és az akkori direktor, Táray Ferenc, aki a huszonkét évvel azelőtti búcsúelőadáson Horatio szerepében lépett színpadra, ott folytatta, ahol minden abbamaradt: a közönség Shakespeare Hamletjét láthatta, immár cenzúrázatlanul. A kolozsvári színház története mindent elmond arról, hogy az I. világháborút, illetve a trianoni békediktátumot követő évtizedekben mi várt a magyar színházakra. Mert bár a magyar nyelvű színjátszás nem halt el teljesen, de a társulatok, ha maradtak ilyenek, vidéken és a határon túli területeken kis termekbe, perifériára szorulva tudtak csak játszani. Gajdó Tamás színháztörténész, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tudományos főmunkatársa szerint 1920 után alapjaiban változott meg minden, ami addig a színházak életét jellemezte. Lapunknak fogalmazva azt mondta, hogy minden megszűnt, ami az addig amúgy jól működő, fejlődő színházi életet meghatározta. Egy központi kimutatás szerint Magyarországon még 1913-ban, vagyis a Nagy Háborút megelőző évben is 81 színházépületet tartottak nyilván. Ezek közül, nem számolva a kilenc budapesti nagy színházzal, a legnagyobbak (ezer ülőhelyet meghaladók) közé tartozott a pozsonyi, a pécsi, a szegedi, a nagyváradi, a debreceni, az aradi, a kolozsvári, a szombathelyi, a veszprémi, a bártfai, a makói és a székelyudvarhelyi. Ezeket a színházakat azonban úgy kell elképzelni, hogy a 81 épület közül mindössze tucatnyiban működött színház egész évben: a fővárosiakon kívül Pozsonyban, Nagyváradon és Aradon - Kolozsváron évente tizenegy hónapig. A többi helyen nagyon változó nyitva tartással várták a nézőket: a 700 férőhelyes losonczi például évente csak 84 napon.