Fejlesztés és Finanszírozás, 2008 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2. szám - Lengyel László: Reformok és ellenreformok Magyarországon
ELMÉLET- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNET - LENGYEL LÁSZLÓ: REFORMOK... 2008/2 (55- 64) formkor, amelynek szereplői, Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Deák, Eötvös, Kemény, Szalay évtizedes példát adtak arra, hogyan szükséges az európai példákat megfigyelni, azokat belső képviselői vitákkal, egyeztetésekkel honosítani, a félig szabad sajtót fölhasználni, önálló reformintézményeket teremteni. Majd a levert szabadságharc után, a kiegyezés körüli, ugyancsak évtizedes, nyílt és aprólékos vita, egyszerre vezetett az uralkodóházzal, és a politikai elit különböző oldalaival való kiegyezéshez. Ennek a tradíciónak, az önkéntes és autonóm társadalmi, civil kezdeményezés, a tudások és tapasztalatok versengése, az új alkotmányos közvélemény megszervezése, a politikai nyilvánosság előtti állandó megmérettetés, a szabályok és intézmények folyamatos, menet közbeni alakítása az alapja. Mértéket és távolságot tartani az uralkodó birodalommal szemben. Nincs mindenható és mindent előíró főhatalom, előre megszabott forgatókönyv, kizárólagos, megszentelt tudás. Nincs egyetlen és megfellebbezhetetlen nemzetközi kánon, amelyhez mindenképpen ragaszkodni és közeledni kell. Nincs biztos végcél, illetve fontosabb az út, mint az oda megérkezés. Nem célja eljutni a fejlett szocializmusba, kommunizmusba, se a fejlett kapitalizmusba. Az egymás kezét fogó nemzetközi és hazai körülmények között próbál nemzetnek, társadalomnak jobb helyet kivívni. Az első tradíciót jól kifejezi a leninista jelszó: „a végcél minden, a mozgalom semmi”. A másodikat, Bernstein szociáldemokrata jelszava: „a mozgalom minden, a végcél semmi”. Az előbbi boldogítani kívánja az embereket, akaratuk ellenére is, mindenáron át akarja vezetni a vonakodó vak embert a túloldalra. Bizonyosan jobban tudja, hogy mi mások érdeke, mint maguk az érintettek. Meg van győződve róla, hogy értékei a lehetséges legjobb, kizárólagos értékek. A másodiknak elve, hogy semmit rólunk, nélkülünk, s megkérdi a vakot, át akar-e menni. Véli, hogy mindenkinek jogot kell adni, hogy érdekeit és értékeit szabadon képviselhesse. Próba-szerencse alapon mérlegel, s lassúsága, csekély hatékonysága ellenére, hiszi, hogy a demokrácia végső soron jobb dolog, mint a kizárólagos döntés. Az egyikben meg kell győzni, fel kell világosítani az uralkodót, a hatalmat, hogy ezt vagy azt tegye az emberiség és/ vagy a haza, a világ proletariátusa és/vagy a globalizációs versenyképesség üdvére. A másikban hiányzik az Üdvtan és a Paradicsom, nem se a mennyekből a Magyarok Istene, se a Felvilágosult Úr, ám létezik olvadás, „emberarc”, élhetőbb intézmény, társadalmilag együtt kitalált változás.6 FORDULAT ÉS REFORM A nyolcvanas évek reformközgazdászait különösen foglalkoztatta, hogy a jozefinista vagy a társadalmi reformok-e a kivitelezhetőek, illetve személyesen ki és milyen utat válasszon. Választóvonalhoz érkeztünk 1980-81-ben, amikor az egyik oldalon a kádári hatalom újraindította a hetvenes években elfojtott reformokat, a másikon pedig ott állt a lengyel Szolidaritás, és a szamizdat-ellenzék civil mozgalma. Kihez forduljunk? Honnan szerezzük a reformokhoz szükséges tudást? Kinek, milyen feltételekkel dolgozzunk ki reformtervezeteket? A nyolcvanas évek reformmozgalmának csúcsa, az 1986-87-es Fordulat és reform megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: egyszerre szerezte tudását és tapasztalatát a hatalom intézményeiből, és a társadalmi folyamatok vizsgálatából, illetve próbált meg reformtervezetekkel a hatalomhoz és a társadalomhoz fordulni. (1986-ban a Pénzügykutatási Intézet fiatal közgazdászai egy gazdaság-, és társadalompolitikai reformtervezetet dolgoztak ki, amely a rendszer általános válságának elemzésére épült. A tucatnyi közgazdász által írt, és több mint nyolcvan által aláírt dokumentum megállapította, hogy egyszerre jutott válságba a szovjet típusú gazdasági modell, a magyar indirekt tervgazdálkodás kádárista mechanizmusa, és alakult ki strukturális- és adósságválság. Az 1986 novemberi, MSZMP Központi Bizottság ülésére eljuttatott, majd a Közgazdasági Szemlében 1987 júniusában megjelent dokumentum egyszerre javasolja a helyzettel való szembenézést, a gazdasági és a politikai reformok együttes véghezvitelét, s a gazdaságon belül a tulajdon deretatizálását, a liberalizációt, a többszintű bankrendszert, az adórendszer reformját. Bár a kádári hatalom betiltotta a válság szóhasználatát, a dokumentum elképzeléseinek többsége azonban beépült a Grósz-, majd a Németh-kormányok munkájába, illetve a gazdasági rendszerváltás folyamatába.) A magyar reformközgazdászok „specialitása”, hogy közösségi munkával próbálkoztak, vagy