Fejlesztő Pedagógia, 2000 (11. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 1-2. szám
79 nem idegen nyelv. Szerencsésebb lenne tehát ebben az esetben következetesen az „első nyelv” kifejezést használni, ahogy arra már Ahlgren is többször felhívta a figyelmet (Ahlgren, 1976 és 1983). Ha pedig a szülők - ez főképp lakhelyet változtatott hallássérült családoknál figyelhető meg - más jelnyelvet használnak, mint az adott környezet felnőtt siket tagjai’, akkor a siket gyereknek speciálisan többnyelvű helyzete lesz (Ahlgren, 1976). A SIKET GYEREK KOMMUNIKÁCIÓS KÖRNYEZETE ÉS IGÉNYEI Mint már említettem, a siket gyerekeknek általában halló szülei és testvérei vannak, és csupán kb. 10%-uk közeli rokonai között találhatunk hallássérülteket (Farkas, 1981). A siket gyerek kommunikációs lehetőségei és határai ugyanazok siket, illetve halló szülők esetén, de bizonyos jegyek főképp csak a halló szülő-siket gyerek helyzetre jellemzőek. Ilyen általános határ például az, hogy a siketek csak akkor tudnak kommunikálni, ha megvan a szemkontaktus a másik személlyel. Ez minden kommunikációs helyzetben fennáll, kivéve az írásost4 5. A szemkontaktustól való függőség azt jelenti, hogy a siket gyerek csak akkor tudja kifejezni magát és megérteni partnerét, ha beszélgetőtársa ugyanabban a szobában van, azaz nem lehet neki átkiabálni, de ő sem képes erre; - a beszélgetőtárs arca a gyerek felé fordul; - a gyerek ébren van; - elegendő fény áll rendelkezésre (vö.: Ahlgren, 1976). Az empátia és a saját tapasztalat révén a siket szülő várhatóan jobban megfelel a gyerek elvárásainak, pont annyira, amennyire a halló szülő a halló gyerekének. A másik alapproblémát Ahlgren így fogalmazza meg epés tömörséggel: „A társadalom pedagógiai becsvágyai már csecsemőkorban beleszólnak a siket gyerek életébe” (Ahlgren, 1976). A siketség észlelését követően azonnal megkezdődik a tanítás és a gyakoroltatás, aminek egyik célja: az adott akusztikus nyelv megtanulásának megkönnyítése (valójában megnehezítése), másik célja viszont: a siket gyerek elfogadtatása a halló családdal. Itt észre kell vennünk, hogy nem azonosak a kommunikációs feltételek a halló és a siket családokban! A siket családban felnövő gyerek a szülei nyelvét elsajátítja, mint ahogy a halló gyerek a halló szülők nyelvét. Azaz a gyerek kommunikációs használata során, különböző szituációkon keresztül veszi birtokba a nyelvet. A halló családokban a gyerek tanul. A beszédtanulás (tanítás) sikere a hallássérültség fokától függ. Ha a családi kommunikáció kizárólag akusztikus nyelven történik, a gyerek abszolút bizonytalanul sodródik az eseményekkel. Helyzetfelismerő képessége ugyan rohamosan javulni fog, de a konkrét helyzetek értelmezésében ez kevésnek bizonyul. Ez a nagyfokú instabilitás komoly pszichés problémák forrása lehet. (Ezekről a 4. fejezetben adok részletesebb elemzést.) A jelnyelvet ebben a szituációban következetesen igyekeznek elzárni a gyerek elől. A hazai szurdopedagógiában pl. egyáltalán nem alkalmazzák, de a gyerekközösségek fiatal utánpótlása az idősebbektől úgyis eltanulja a bentlakásos intézményekben. Ezt azonban csak maguk között, sokszor titokban alkalmazzák. Másrészt, ha nem fejlődik ki egy biztos kognitív kompetencia, a második nyelv - bármennyire is hasznos egyébként - ilyen esetekben csak fokozhatja a fogalmi zavarokat. (Lásd „vízben oldott sók” helyett „vízben oldott sok”-at jelel az egyik gyerek a környezetismeret leckét magyarázva társának.) Sok halló családban (sajnos, ezek zömmel külföldi példák) a szülők megtanulnak jelelni, s ezen alapul a gyerekkel való kommunikáció, ezáltal megteremtődik a gyerek számára a természetes nyelvelsajátítás szituációja. Azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy itt a beszélt nyelv által erősen befolyásolt jelnyelvről van szó többnyire, mégis felbe . „Ha a szülők (...) más jelnyelvet használnak, mint az adott környezet felnőtt siket tagjai...” A jelnyelvnek számos változata van, nagyjából országonként lehet határokat vonni, de azok néha elmosódhatnak (1. Skandinávia), illetve azokon belül is olykor nagyon erős nyelvjárási különbségeket fedezhetünk fel (1. Magyarország). Az utóbbi a siket csoportok erős elszigeteltségének tudható be. Ezek az eltérő jelnyelvek azonban a siketek számára - szinte hihetetlen módon - érthetőek, az egészen éles határok is flexibilisek. A magyarázat feltehetően az erőteljes vizualitásban rejlik, de ezt eddig még senkinek sem sikerült bizonyítania. „Ez minden kommunikációs helyzetben fennáll, kivéve az írásost.” A levél és a texttelefon tartoznak ide. A tapasztalatok szerint az írásos kommunikáció szituációja alapvetően megváltoztatja a siketek kommunikációját, ez ugyanis már nem jelnyelven folyik, hanem az adott akusztikus nyelven. Ez pedig előfeltételezi a felek kb. azonos akusztikusnyelv-tudását. A siketeknél a skála ugyanis nagyon széles: van, aki csupán tőszavakban képes kifejezni magát (ezeknél a személyeknél sokszor a szavak írásképük alapján is csak alig azonosíthatók), ugyanakkor vannak (szinte) tökéletes kompetenciájú siketek is. A hazai siketek többsége az iskolában megközelítően jól megtanulja a magyar nyelvet. Szóbeli kifejezésbeli hibáik felett többnyire észrevétlenül elsiklunk, ha azonban írott megnyilatkozásaikat olvassuk, több-kevesebb (főleg mondatszerkesztési és szóhasználati) hibába ütközünk. Ez pedig felveti az akusztikus nyelv siketeknek történő tanításának módosítását, végiggondolását. 6 „ezáltal megteremtődik a gyerek számára természetes nyelvelsajátítás szituációja”. Megfigyelték, hogy a siket gyerek még a legextrémebb helyzetben is eljut a vizuális nyelvi kompetenciához, amennyiben a szülők vizuális inputot adnak neki. Ismeretesek olyan esetek, amelyben a szülő pusztán annyit tett, hogy a szavak helyett jeleket használt, minden jelnyelvi szabályszerűséget mellőzve, mivel azokat nem is ismerte. A gyerekek jelnyelvében azonban mégis felbukkantak a legalapvetőbb jelnyelvi grammatikai elemek, amelyek később biztos kompetenciájú siket gyerekek társaságába kerülve rohamosan kiteljesedtek. A gyerek hipotézisépítő képessége tehát a vizuális nyelv esetén - úgy tűnik - megbízható pontossággal, ráérzéssel működik (Takkinen, 1994).