Fejlesztő Pedagógia, 2016 (27. évfolyam, 1-6. szám)
2016 / 2-3. szám
Fejlesztő Pedagógia 2016/2-3. szám A kísérletezés iránti érdeklődés felkeltése a történelem tantárgy feladata is. Egy folyamatosan kísérletező történeti helyhez a kísérletezés természetének megismerésével tudunk kompatíbilisak lenni. Én magam is esszét írok, kísérletet, mert a történelmi gondolkodásom experimentális. Az intuitív történelemóra, az irodalmi harmonizáció is kísérlet. A kánon és narratíva változását nem könnyű megemészteni, főként nem egy intenzív, sodró lendületű, közkedveltségnek örvendő életterület esetében - mint az emlékezet és az emlékeztetés, amelyre lassan egy egész iparág épül. 2016-ban tisztában kell lenni vele, hogy meganynyi kísérlet zajlik körülöttünk szellemi és/vagy piaci céllal. Az egyén nem kívánja ezek szerint személyiségét, önkiteljesítő hitét, önismereti igényét feladni. Az „ízlés”, „meggyőződés”, „vérmérséklet” azok amiknek a heterogeneitása soha nem realizálódik az iskolai oktató-nevelő munkában. A kísérletezés 21. százada mindezek felvillantása nélkül nem nyújt hatékony önkutakodást a gyerekek számára. A „képalkotó példabeszéd” annál hatékonyabb, konszenzusteremtőbb - minél inkább az önmegvalósító cselekvésre sarkall, és nem az irigységet, önzőséget, a sérelmi gondolkodást szolgálja. Körülményeinket mi magunk alakítjuk, ezer manipulatív eszköz és hatás segélyével. Amennyiben a történelemtanítást jelzőfénynek (emberismeretnek) tekintjük, akkor az ebbe vezető irányokkal kísérletezni kell. A fényérzékenység már természetes velejárója a demokratikus társadalmaknak. Együtt lehet vele élni, de a média manipulatív gyógyszere függőséget okoz, és a fényérzékenység olyannyira akuttá válik, hogy egyre inkább bővülni fog a homályosság tere. Néhány lépés megtétele a megismerő igyekezet útján is ijesztő, zavaró fényözönt szór ránk - a kérdések, ingerek, vágyak rengetegét -, és megijedve visszahúzódunk az arc nélküli média pótlékképeibe, miközben az a néhány lépésnyi megismerési vágy is elveszett a számunkra. A kísérletezés középiskolában nem lehet kizárólagos, de kiegészítő lehet - sőt annak kell lennie. Mindez kreatív, a megszokott mellett az eltérő és célelvű gondolkodást is feltételezi. Mindez akkor tudatosul, ha történetekkel ismertetjük meg a gyerekekkel, bizonyos nyomok alapján, egy-egy múltkép rekonstruáló szándékának - rájuk nézve - érdekes és hasznos voltát. Egy-egy szeletét valami jóval nagyobb - de rólunk mesélő - képsorozatnak, ami a mi kameránk előtt játszódik. Fantázia és képzelőerő nélkül - saját belső képalkotás nélkül - nemhogy rendezői, de még operatőrei sem lehetünk saját filmjeinknek. Manapság az esztétika, a művészet - mint a humánum megjelenítésének elsődleges princípiuma - még inkább bővítheti ismereteinket és megismerésünk határit tágíthatja, hiszen képeinket fogyasztásra készen kapjuk - és az alkotó tevékenység ilyetén átalakulásaira mindig a művészet reagál a leggyorsabban. Az objektivitásra törekvés igénye mellett egyre jobban az esztétikai attitűdre helyeződik a hangsúly a történelmi gondolkodásban is. A szkepticizmus és az irónia uralkodó trópussá válásával a 19- századtól tudományosított történelem egyre inkább a művészet látókörébe kerül. Tudományos jellege csökken, eddigi funkciója, az útmutatás átalakulóban van. A minket körülölelő környezet különböző terei mind a belső képalkotásunk gyengülését mutatja. A gyerekben ez a környezet is visszaköszön a tanórákon és az iskolán kívüli tanulásban. Egy világ választja el őket a determinizmustól és a kanonizált tudásanyagtól. Paradox módon mégis valami hasonlót szükséges felmutatni ebben az életkorban az iskolának. És itt növekedik a történelemtanár kérdőjeleinek a száma! A személyiségüket alakító - kereső gyerekek számára, a kétlakiság történeti helyén a csak tudomány, a csak útmutatás, a csak képességfejlesztés tantárgya túlontúl szűkös. Ahogyan az ezredfordulón a korábbi lexikális tudásra kisebb súlyt fektető, a biflázó otthoni tanulás menynyiségét csökkentő, inkább lényegkiemelő történelemtanulás és tanítás igénye megjelent, ahogy egyre inkább távolodtunk Nietzsche „kóbor enciklopédiáitól” - ugyanúgy szükséges most is gondolkodnunk. Egy esztétizáló helyen, önmagunk megcsalásának folyamatos kísérletei által alakított érzékenységgel - de továbbgondolkodva azt kell kijelentenünk, hogy nekünk nem a történelem megőrzése, hanem továbbvitele a célunk. A gondolkodást, a gondolkodó-érző ember képeit, történeteit a középpontba állítva. Nem azt kell megérteni (rekonstruálni), hogy mi történt a tényeket, hanem mindezek körülményeit megismerni, azt, hogy hogyan gondolkodtak és éreztek az emberek. És mindezt a körülményeik, az érzéseik, az érzéseiket kiváltó helyzetekre adott válaszaik ismeretéből tudjuk leszűrni. Történetekből és az azokból alakított (történeti) képekből tevődik össze gondolkodásformánk.23 Az egyiptomi Alexandria mellett a megértő vágyakozás másik történelmi metropolisza az Aranyszarvöblöt kémleli. Mintha egy másik, hatalmas Konstantinápolyban élnénk. A vágya egyben volt teher és kötelesség: Róma utódja maradni - birodalom maradni, keresztény misszió maradni, az emlékeztető maradni - a népvándorló és térítő kora középkorban. III. Leó 23 Alun Munslow interjújában fogalmazza meg, hogy: „történeteket kreáló teremtmények vagyunk, és a történetek, amelyeket elmesélünk, valószínűleg mindig módosulnak”. Beszélgetés Alun Munslow- val. Aetas, 2009. 4. sz. 191.