Felsőmagyarország, 1932 (1. évfolyam, 1-76. szám)
1932-03-19 / 1. szám
2 olyanok lába, alatt, akik képviselnek egy olyan politikai és gazdasági irányzatot, melynek — netaláni uralomra jutása esetén — éppen a kisbirtokos társadalom lesz legelső és legtöbbet vesztő áldozata. Még ha őszintének vesszük is mindazt, amit a szociáldemokrata párt ma a föld népének ígér, ne felejtsük el, hogy ennek a szociáldemokrata pártnak 1919-ben sem volt ereje ahhoz, hogy a hatalmat át nem adja a kommunista pártnak s ne felejtsük el azt sem, hogy ez a kommunista uralom a maga brutális terrorját elsősorban éppen a kisgazdákon mutatta meg, midőn rövid úton küldötte őket százszámra a másvilágra, akiket pedig életben hagyott, azt minden értékéből kifosztotta. Nem látunk garanciát arra, hogy a szociáldemokrata párt ma a lelki erőnek azzal a mértékével rendelkeznék, amely adandó alkalommal ennek a vészes 1919-nek megismétlődését kizárná. Intelem a politikai bűvészinasokhoz — De szólanom kell azokhoz is, akik nemzeti törekvéseket hangoztatnak ugyan, de harcmodoruk, agitációjuk nem is annyira a szociáldemokrata, hanem az ezek háta mögött ugrásra kész , csak a megfelelő alkalmat leső vak erők célkitűzéseit szolgálja. Én ezeknek az uraknak, akikhez szólani szeretnék, nemzeti meggyőződésükben, jószándékaikban egy pillanatig sem kételkedem. Sok esetben már csak szociális elhelyezkedésük sem engedi meg, hogy olyan irányzatok szolgálatába szegődjenek, amelyek a nemzeti célkitűzésekkel ellentétesek. De abban már nem vagyok bizonyos, hogy elmondható-e ez azokról is, akik hátulról, a háttérből doppingolják őket s akiknek kezében ők esetleg csak eszközök. Kérem őket, legyenek óvatosabbak. Ne felejtsék el, hogy a tömeget könnyű felizgatni, de nehéz lecsillapítani , hogy akik az izgalmi állapotban, mint vezérek, mérsékletre intenek, rendszerint maguk lesznek az elszabadult szenvedélyek első áldozatai. Az események, amelyeket ők akarnak felidézni, átgázolhatnak rajtuk és vak rohanásukban összemorzsolhatják őket. A bűvészinas felidézhette a szellemeket, de uralkodni már nem tudott felettük. A politikai bűvészinasok is így járhatnak. A Gironde története Franciaországban jó példa erre. Vigyázzanak, nehogy ők legyenek a magyar Kerenszkyek! —Különösen figyelmeztetem azokat, akik két politikát szolgálnak, akik egy párton belül elhelyezkednek s más politikai pártokkal kacérkodnak: a politikai morált ássák alá. Vigyázzanak! Munkát szerezni mindenkinek, aki dolgozni akar — Hogy ezeknek az irányzatoknak láttán mik a teendők és mi nekem, mint a vármegye politikai vezetőjének a törekvésem? Elsősorban munkát akarok szerezni mindenkinek, hogy aki ebben a vármegyében komolyan dolgozni akar, annak számára a lehetőség szerint legyen munka álben komolyan dolgozni akar, annak számára a lehetőség szerint legyen munkalkalom és biztosítva legyen számára ha gondtalan nem is, de mindennapi kenyeret biztosító megélhetés. Ezért járom most is, fáradságot nem ismerve, vármegyém járásait, hogy közvetlen érintkezésbe lépve a községi jegyzőkkel, tudomást szerezzek a legsürgősebb tennivalókról s akár az insegakció lebonyolítása, akár munkaalkalmak teremtése, akár például a mezőkövesdi sommásmunkások elhelyezése, akár a gyárak, bányák üzemének fenntartása tekintetében munkaerőmet, munkakészségemet, összeköttetéseimet, személyesen és állásom tekintélyét vármegyém szolgálatára bosássam. Nemzül öszefogv — Most már, túl az elsősorban megoldandó kenyérproblémán, a politikai kérdések rendezését, a felforgató, nemzetellenes erők ellensúlyozását én nem képzelhetem el másként, mnt az összes nemzeti erők becsületes egybefogáával. Lássa be mindenki, hogy a mi legerősebb veszedelmünk a nemzetköziség. Ez ellen össze kell fogni minden nemzeti erőnek, legyen akármilyen párton és valljon akármilyen politikai felfogást, csak tegye magáévá a legfontosabb két szempontot: a nemzeti gondolat és a keresztény erkölcsi felfogás szolgálatát. Ebben látom én ennek a lapnak, a Felsőmagyarországnak az értelmét is. Szolgálja ez a lap töretlenül a keresztény erkölcsi alapon nyugvó és nemzeti FELSŐMAGYARORSZÁG irányzatot. Ne vezessen személyes bosszú fűtötte támadásokat és ne tömjénezzen senkit. Ne legyen pártlap, legyen független, tudja magasabb nézőpontból szemlélni az eseményeket. Dicsérje a jót tetteket, de éljen kritikával minden és mindenki ellen, ami és aki megérdemli a kritikát. Ha ilyen lesz a lap, úgy örömmel köszöntöm. Ha nem, nincs reá szükség ... Vármegyei kérdésekről szeretnénk még nyilatkozatot kérni a főispán úrtól. Egész röviden felel: — Installációs beszédemben mondtam: nem keresem a civakodást, de ha valaki belém akar marni, bárki legyen is az, annak irgalmatlanul lefogom a kezét. Ehhez ma sincs hozzátenni valóm. Feltartózhatatlanul haladok azon az úton, amelyet jártam 12 éves politikai pályám alatt és amelyet két vezérlőgondolat határol: a nemzeti eszme és a legmagasabbrendű keresztény erkölciség. Szombat, 1932 március 19. Megbízható, kes árat vásárló közönség jelszava Méth Jenő Elejtették a sajószentpéteri járásbíróság megszüntetésének tervét Dezsőffy Aurél ny. államtitkár, a sajószentpéteri kerület országgyűlési képviselője eljárt Zsitvay Tibor igazságügyminiszternél a sajószentpéteri járásbíróság érdekében. A miniszter megígérte, hogy felejti a sajószentpéteri járásbíróság megszüntetésének tervét, így nem lehet arról a szó, hogy a járásbíróság területét felossszák a többi, szomszédos járásbíróságal között. A magyar társadalom és a mezőgazdasági válság Irta: Vitéz Árpád Új lap indul, a Felsőmagyarország. Felsőmagyarország! Feldobban a szívünk. Eeszünkbe jut a Bujdosók szent hamvait őrző Kassa, a kedélyes, úri Sáros, a kedves, hű Szepesség, a Tátra, gyönyörű Vág völgye s mind-mind az a kincs, amit Felsőmagyarországnak neveztünk s amit üres szólamokért nem gyáván, de botorul eltékozoltunk. S eszünkbe jutnak fiatal éveink forró,bohó élményei, melyek mint egy messziről ragyogó napnak sugarai bágyadtan törnek át 15 év nehéz, sűrű ködén. Uj lap indul, hogy zászlajára a gazdák érdekeinek támogatását írva, szolgálja a kis csonka Hazát s amit hiszünk: a Nagyot. Segítse Isten! De segítsük mi is, gazdák, akik nemcsak alkalmasnak látszó jelszóként hirdetjük, de érezzük és tudjuk is, hogy velünk áll vagy bukik az ország. Segítsük s mutassuk meg azokat az utakat, amelyekre rá kell lépni, azokat a területeket, amelyeket meg kell hódítania célja felé törtetésében. Egy ilyen őstalajnak látom és hazai társadalmunkat, cinizmusát, mely útjában áll annak, hogy közönségünk a maga ereje és módja szerint kivegye részét abban a munkában, amit a mezőgazdaságnak kell elvégeznie. Mert ha vele bukik, vagy áll az ország, akkor általa léphet az erősödés útjára is. Akkor a mezőgazdaság az a nagy mester, aki épít s akkor mindennek és mindenkinek az építőmester kezére kell járnia, segítenie, a „handlanger“-jának lenni, hogy a munka minél serényebben folyhasson, az építés minél gyorsabban befejezést nyerjen. Ez így igaz, de sajnos, nem így van. Széchényi István hirdette már, hogy „a gazdaságnak a belső fogyasztás a valódi kútfeje, a belső fogyasztás pedig csak akkor emelkedhetik, ha a vagyonosodás útja senki előtt nincs bezárva.“ örök igazság, melyet nyomon követ az a másik, hogy „csak a vagyonos nemzet szabad, — szegénységből elaljasodás, abból pedig végre szolgaság lesz, vagy pásztori és rablói életmód, mely farkashoz illő inkább, mint emberhez.“ Mit ér ma a kultúrfölény? Ki beszél még arról? Vagy, ha igen, legfeljebb a rosszalás hangján a felett, hogy az átalakulás, a meszeről látható világgazdasági válság közeledtét figyelembe nem véve, minden ayagi erőnk felhasználtatott s minden hitelünk kimeríttetett arra s olyan alkotásokra, aminőkre a boldog, nagy nemzetek gondolni sem kívántak. Nemcsak készületlenül, de súlyos terhekkel vállain jutott mezőgazdaságunk a világgazdasági válság örvényébe, azzal a feladattal, hogy vele együtt el ne bukjon az ország is. A feladat igen súlyos, — minden erőt, minden izmot próbára tesz, — annál inkább, mivel úgy látszik, társadalmunk — bár maga is érzi a vihart, — közömbösen nézd a tusát anélkül, hogy megértő szívvel jönne a Nem sokkal, csak annyival, támogatására, amennyi kinek-kinek a nemzethez, a hazához való kis ragaszkodásától telik, amennyire életkörülményei között alkalom adódik. Mi lenne akkor, ha az ország népességének mintegy nyolctized részét kitevő gazda és földművelő jobban tudná termelvényeit értékesíteni, s ezzel maga is beállnána a vásárlók közé, a többet fogyasztók köré. Ismét járna orvoshoz, ügyvédhez, gyógytárba, szórakozna, több lapot, könyvet vásárolna stb. Nem indulna-e meg az az élet, ami után mindenki vágyik. Nem állítom, hogy ezt az életet egyedül a magunk erejéből meg tudjuk indítani, — de segíthetünk ebben. Egy kis lemondás, egy kis belátás, egy kis emberszeretet, de soksok szívós, törhetetlen nemzeti érzés. Mert ebből kevés van. Nem szeretek más nemzetekre hivatkozni. Hibáink mellett sem tartom azokat különbeknek. De mégsem hányhatok szemet öntudatos magatartása felett pl. a cseheknek, akik nem tűrnek idegen portékát boltjaikban, vagy az angoloknak, akik a magyar pulyka egyik lábát levágták, gyöngéd figyelmeztetésül, hogy ez idegen. Ez a csonka láb bizonyára elég volt arra, hogy kevesebb magyar pulyka kerüljön az angol asztalokra. Nálunk biztosan ható, csalogató hivalkodással kiabál a kirakatokban a prágai sonka, a különböző svájci sajtok, strassburgi libamáj, kaliforniai gyümölcs, boszniai szilva, spanyol szőlő, stb.-re figyelmeztető s a már messziről méteres betűkkel pilseni sört kínáló felirat, nem is beszélve arról a déli gyümölcs és olasz primőr áradatról, amelyik vásárcsarnokunkat már a téli hónapokban elönti. Mindez akkor,amikor a magyar gazda verejtékes munkájának eredményével, rongyosan és koldus módra itt áll anélkül, hogy azt eladni tudná. Kiben van a hiba? A kereskedőben, vagy a vásárló közönségben? Mind a kettőben, — de leginkább abban, ami — bizonyára idegen hatás alatt — a nemzeti öntudatból, magyar élniakarásból elveszett. London gazdagjai, télen a nedves, ködös, egészségtelen idő miatt elmenekültek eddig a kék tenger partjaira, a kevésbbé tehetősek is legalább falura, jó levegőre. Olvasom hogy ez idén a gazdasági válság miatt, mely Angliát sem kímélte meg, otthon maradtak. Nekünk gyönyörű fővárosunk a legszebb üdülő és fürdőhely, még mellé téli sport és kiránduló helyeink nagy áldozatokkal épülve apellálnak azoknak jobb belátására, akik még gondtalanul áldozhatnak a sportnak, a kirándulás örömeinek, tengerünk, a gyönyörű Balaton és környékének szépségei más nép tulajdonában büszke megbecsülésnek örvendenének, emellett pénzünk époly kevés, mint amily rengeteg az adósságunk, amit mind a nemzet vagyonosodásával kéne ellensúlyozni, devizakorlátozás is van, s mégis még mindig túlon-túl sokan vannak, akik más országokba, ellenségeinkhez, mert mindenki mindenki ellen vívja a gazdasági harcot, hordják ki a pénzt. Vajon mi történt volna azzal, aki a nagy háború idején a harc eszközeivel ugyanezt cselekszi? Az egész gazdasági élet vérkeringése szinte megállott a pénz visszatartása s az uzsorakamatok miatt, — minek következtében az alap, — aminek állóképességéből függ az ország sorsa, a föld s mind az, amit kitermel, elértéktelenedett. Pokoli gondolat! Tönkretenni azt, ami van s az egekbe emelni azt, ami nincs s ha van is, nagy nemzetközi hatások és parancsok alatt áll, akkor hagy cserben, amikor jónak látja, s akkor szökik meg, amikor munkájára és becsületére számítani kéne. De ez csak a pénz általában. Van azonban speciális magyar pénz is, amelyiket magyar munka, magyar verejték termelt ki. Ez is minden szégyen és a nemzeti társadalom megtorlása nélkül szökött ki, pont amikor bajba jutottunk. Vajon mi történt volna azzal a gazdával, aki a háború alatt búzáját kilopta volna a határon, vagy (a kamatokra gondolva) a maximáltnál magasabb áron adta el? Voltak ilyenek is? Igaz! De az is igaz, hogy akit rajta csíptek, azzal el is bántak! Talán a pénzszöktetők névsora ismeretlen? Az uzsorakamatok szedői rejtve vannak? Vagy már el is bántak velük? Ha igen, — kár eltitkolni. Megnyugtató lenne az izzó hangulatra a nevek nyilvánosságra hozatala. A tanult emberek ezrei ténferegnek állás nélkül, de még mindig vannak álláshalmozók. Ezer és ezer csatá i, — az egész ország — szenved a kartellek inatM, de még mindig vannak mamutfizetések. Állítólag a tehetséget meg kell fizetni. Nem hiszem, hogy bármely vállalat prosperitása fontosabb lehetne, mint az ország boldogulása. Nem hiszem, hogy bármely trösztvezérnek vállára nagyobb felelősség, lelkére több gond nehezedne, mint pl. miniszterelnökünkére. Annak a kancsal elvnek alapján vajjon hány millió pengő fizetést érdemelne? De nem hiszem azt sem, hogy ha a 100 ezertől 1 millió pengőig terjedő fizetéseket pl. havi 1000—2000 pengőre redukálnák, ne lenne ez befolyással az ár kedvezőbb, t. i. ránk kedvezőbb alakulására, s ne jutna — talán rövidebb munkaidő mellett — sok ezer munkanélkülinek kenyér, abból a búzából, amit hiába termelünk, s amivel külföldön hiába kilincselünk s néhány pohárral abból a borból, amit hiába szüretelünk. Nem remélhetünk újjászületést addig, amíg a nemzeti öntudat és élni akarás el nem jut annak a megismeréséig, hogy ennek az áldott földnek, mellyel országunk áll vagy bukik, minden értékét és terményét meg kell becsülni; míg a pénz társadalma —önzését levetve — meg nem tanulja, hogy nem elég egy testben, ha csak a nagyobb erők folyása szabad, hanem a vérnek a legtávolabb, a legkisebb erekbe is kell meleget és életet vinni, amíg meg nem érti, hogy — Széchényi szavai szerint — „a pénz csal, el van helyezve nála, s az nem az ő tulajdona, mert nem azzal lép az ítélőszék elé, hanem az elszámolás kötelezettségével.“ Ahhoz magyar munkások verejtéke és könnyei tapadnak s hogy ezeket felszáríthassa, a pénz jelentékeny részének vissza kell kerülnie hozzájuk; s amíg mindannyiunk annyiszor emlegetett büszke magyar öntudata fel nem ébred s át nem érzi, hogy a magyar nemzeten csak a magyar nemzet segíthet. Szolgálja a Felsőmagyarország a gazdák dolgának védelmén keresztül ennek a szilárd nemzeti öntudatnak kifejlődését, hogy ennek útmutatása szerint éljünk és cselekedjünk, — ha élni akarunk, — s mert élni akarunk. Hatalmas húsvéti választék a Halmos Divatházban leszállított olcsó ünnepi árak mellett férfi és női fehérneműek, harisnyák, „Habselyem“ áruk, kalapok, és finom kötött ruhák Egyenruházati felszerelések