Evangélikus gimnázium, Felsőlövő, 1871

A nemzeti elemről a magyar zenében. I­I. Jóllehet az úgy nevezett „szabad művészetek“ minden egyes termékeinél a szép tartalom és szép alak elválhatlan egységgé vannak összeforrva, esannyira, hogy sem a tartalmat nem képzelhetjük azon alak nélkül, melybe azt a teremtő művésznek képzelete öltöztette, sem pedig az alakot azon tartalom nélkül, melynek mintegy mezül szolgál; mindamellett az elmélet külön szokta választani a kettőt egymástól, hogy annál tüzetesebben vehesse mindegyiköket vizsgálatának bonckése alá. — Ha az alakra tekintünk, a különféleségnek végtelen gazdagsága tárul fel szemeink előtt; minden szépműtől megköveteljük, hogy ne legyen az előtte létezettek másolatja, hanem új alakban tüntesse fel a szép tartalmat; a­hány a szépmű, annyiféle az alak. Mennél inkább mélyed el a szemlélő ellenben a tartalom vizsgálatában, annál inkább tünedeznek előre a külömbségek, annál inkább felemelkedik tekintete az általánossághoz. Minden szépműnek forrása egy­ tartalom tekintetében minden szépmű egy közös eredetre utal vissza. Épen ezért, midőn egyéni vagy nemzetiségi külömbségekről van szó, nem követne helyes utat az, a­ki a szépművek benső tartalmára vetné szemeit. A tartalom forrása, keletkezése és lényege egy és ugyanaz minden nemzetnél, valamint minden egyes alkotó művésznél; ugyanaz volt és lesz minden időben, ugyanaz a művészetek egész terjedelmében. Ugyanazon eszme lelke­sítheti az építészt és szobrászt arra, hogy arányos alakzataikban eszményítsék az élettelen és élő természetnek alkotmányait, mely a festőt arra birja, hogy az életnek teljes látszatával varázsolja elénk a külvilág alakjait, vagy a zenészt, hogy a hallást gyönyörködtető hanghullámok arányos szerkezetével villanyozza fel egész valónkat, vagy végre a költőt, hogy az értelmes szó segélyével alakokat, érzéseket, gondolatokat hozzon létre képzeletünk világában. Az alakban ellen­ben úgy az egyes művész egyénisége jut érvényre és kell, hogy kisebb-nagyobb mértékben érvényre jusson, mint szintén egyes nemzetek a magukét megkülömböztethetik a másokétól, és míg amazt sajátjuknak vallják és szemléleténél lelkesülnek, addig emezzel, — bár talán gyönyör­ködnek benne — mégis inkább mint idegenek állnak szemközt. Minden művészetben az alak korlátai rendíthetlenül meg vannak határozva azon anyag, illetőleg elemnek természete által, mely az alakító művésznek rendelkezésére áll. Az alakról ennélfogva szólnunk nem lehet a nélkül, hogy folytonosan figyelembe ne vennék azon elemet, mely­ben az alak valósulást nyer. Tekintve immár az elemet, melyből a művész az eszméjének meg­felelő alakot megteremti, a durva követ, a színeket, a zöngéket és az értelmes szót, haladást látunk az anyagiságtól a szellemiség felé; az eszme mindinkább felszabadul az anyag békéiből és szellemibb alakot ölt. Mennél inkább közeledik az alakot alkotó elem a szellemiség felé, annál tökéletesebb, hogy úgy mondjuk — egyénibb kifejezést fog nyerni benne a szépművet átható eszme; annál tágabb tér fog nyílni egyszersmind a művész egyéniségének érvényesítésére, annál inkább lesz helye a nemzeti elem nyilvánulásának is. „Az építészet mint szabad művészet mindenütt a népek azon vallásos cselekvényével veszi kezdetét, hogy az istenség tiszteletére épületet emelnek, melynek alakjaiban jelképileg ki van fejezve az, vájjon az istenség eszméje az emberek előtt tiszteletet parancsoló homályban el van-e rejtve, vagy pedig a barátság derültségének viszonyában áll hozzájuk, vájjon a kedély a világban

Next