Felsőmagyarország, 1895. január-június (11. évfolyam, 6-148. szám)
1895-02-14 / 37. szám
Kassa, 1895. Előfizetési árak helyben házhoz hordva és vidékre posta szétküldés 1 sei: egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr., egy hóra 1 frt. Egyes számára helyben 4 kr vidéken 5 kr. I Megjelenik a hétfői nap kivételével mindennap. XL évfolyam 3T. sz. Csötörtök, február 14 KASSAI SZEMLE is Felelős szerkesztő: Ries Lajos. [ Főmunkatárs: Ladányi Béla. ] Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassa, főutcza 58. sz. Hirdetések díjszabás szerint vétetnek fel a kiadóhivatalban, és Budapesten, Bécsben, Fáris, Berlin és Hamburgban levő hirdetési irodákban. Előfizetések és a lap anyagi érdekeit illető küldemények a kiadóhivatal czímére küldendők. Idegesség, Kassa, február 13. Az emberiségnek ezen legelterjedtebb, többékevésbbé minden emberen jelentkező betegségéről az orvosi tudomány már egész köteteket irt és még bizonnyal igen sokat fog e thémáról még írni. Vannak, akik azt tartják, hogy az idegesség tulajdonképpen nem is betegség, hanem a természeti hajlamoknak és érzelmeknek túlságos kifinomodása, az érzékenységeknek nagyobb fokban kifejlődése. Egyik ember például arra érzékeny, hogy házi dolgai vagy családi élete, munkássága példány szerünek legyenek felismerve. A másik különös súlyt helyez arra, hogy a hivatali szolgálat, melynek teljesítésére vállalkozott, mintaszerűnek tartassék s a munka, melyet teljesit, közelismeréssel találkozzék, gyorsaság, helyesség és kezelés tekintetében legkisebb kifogás alá ne jöhessen, mindig távol tartson minden gyanút vagy utógondolatot azoktól, akik az ő vagy vele együtt dolgozó tiszttársainak szolgálatát igényelik. Ez utóbbiak bár aránylag gyérebben, de még mindig elég tekintélyes számban találhatók. Azt azonban el kell ismernünk, hogy az idegességnek a szellemi munkások közt, a hivatali körökben ily módon kifejlődése a legnagyobb veszedelem magára a hivatalnokra s még nagyobb veszedelem a közönségre. Mert az ilyenek nem tudnak soha nyugodtan dolgozni, örökös aggodalom fogja el őket munkájukban és azon kívül, egyformán nem tudnak menekülni azon gondolattól, hogy cselekedeteik az érdeklettek által félreértve, félremagyarázva, avagy talán eljárásának tisztasága is gyanúsítva lesz. Az ilyen embereket egyetlen akaratlan szemhunyorítás, erősebb nyilatkozás kedélyhullámzásba hozza, az ilyenek nem képesek a közérdeknek híven szolgálni. Aki igy viselkedik és érez, annak egész élete emésztő gond közt telik le. Magatartása kártékony környezetére, családjára, hivatali körére s így főleg azon ügyekre, amelyek intézkedési körébe vannak utalva, minden lépésében félénkség és határozatlanság jellemzi. Feledik ezek ama régi aranymondatnak igazságát, hogy két urnak nem lehet egyformán szolgálni s hogy mindenkinek tetszeni-akarás lehetetlen, sőt bolondság. Azonban azt is körülbelül egész bizonyossággal el lehet mondani, hogy az idegességnek ilyen mértékű foka vagyis a gyengeségnek ezen módja rendszerint azoknál nyilatkozik ilyen alakban, akik a biztos tudástól, az ismereteknek azon hivatali állásnak kellő betöltéséhez megkívántató fokozásától igen távol állanak, tehát nagyon is rá vannak utalva a mások jóakarata elnézésére. A határozott ismeretekkel bíró ember idegessége nem nyilatkozik meg akkor, ha az ő munkáját azok bírálják vagy éppen kifogásolva lesz, akik a munka mértékéhez megfelelő szellemi erővel nem bírnak. Még kevésbbé érzékeny arra, ha a vele együtt szolgáló egyének gyengesége, sőt sok esetben szabálytalan kezelése, avagy visszaélése vétetik komoly bírálat alá. Ellenkezőleg, az ilyenekben akkor nyílik meg az idegességnek bizonyos foka, ha azt látja és tapasztalja, hogy tiszttársa azon munkakört, amelyre vállalkozott, vagy képtelen betölteni vagy pedig annak betöltésénél nem képes a hivatali tisztességnek avagy becsületes kezelésnek olyan fokára emelkedni, amilyet tőle a közönség és az ügy érdeke megkívánhat. Ha a szellemi munkásban az idegességnek ezen foka jelentkezik, az ilyen embert, az ilyen hivatalnokot tekinthetjük a közpálya ideáljainak, az ilyenek bámulatunkat és tiszteletünket bírják a legnagyobb mértékben, lelkünket egészen magukhoz bilincselik. Fájdalom, hogy az idegeseknek ez az osztályzata az, amely a legkevesebb emberre illik. A legtöbb embert a határozatlanság, a kellő ismeret hiánya, ennek következtében ide-oda kapkodás s igy a legtöbb esetben egészséges konczepczió hiánya jellemez; az ilyen nem birván nyugodt kedéllyel, a másoknak szóló leczkét is részben magáénak tekinti, mert nem biztos soha sem abban, hogy a kéz alatt levő, bírálat alá került vagy kerülhető kérdés nem szegi e nyakát az ő hivatali működésének is. A szellemi munkás legyen ideges tehát arra, hogy kötelességét, hivatását töltse be minden ember egyaránt, az igazságos és tárgyilagos bírálattól ne rettegjen, sőt éppen hivatása érdekében kívánja azt, hogy így serkentve legyen szabályos és ponos munkára mindenki egyaránt. A módnélküli érzékenykedés pedig kerülendő s aki nyugodt öntudattal emelheti fel fejét a kifogásolás alá került tényekkel szemben, az mindig abban lelje biztos támaszát, amit a régi magyar példabeszéd tart, hogy akinek inge, az vegye magára. Politikai siker. Kassa, február 13. Magyarország legbefolyásosabb parlamenti köreiben is a magyar állam jelentőséggel teljes politikai sikerének tekintik, — hogy az osztrák kormány végre hosszas halogatás után, a magyar kormány jogos igényeinek és kivánatainak megfelelőleg, a valutarendezéshez szükséges aranykészlet Ausztriára eső s még hiányzó részének Plener pénzügyminiszter által elrendelt beszerzése által végleg elfogadta a valutarendezés gyors befejezésének értelmében a magyar államnak politikailag is fontos követelését. A magyar állam hatalmi állására és befolyására rendkívül értékes siker az, hogy a valutarendezésnek a monarchia nemzetközi, valamint katonai hatalmi állására felette fontos kérdésében a magyar államkormány és a magyar pénzügyi szakférfiak kezdése, példája és pénzügytechnikai cselekvési programmja e történelmi állami reform-ma kezdetétől fogva annak befejezéséig irányadó és döntő maradt, és az osztrák kormány által is elfogadtatott és elismertetett. A FELSŐMAGYARORSZÁG TÁRCZÁJA. Regény életrajzokban. Egy rendkívüli ember életrajza. Irta: Rajk László. (Vége.) Ezenképen teljesen megnyugtatva magamat ügyem igaz voltáról, tollat ragadtam s négy teljes ivén fejtegettem jogaimat, továbbá azt, hogy a vizsgálatra rémitően készülök, egész könyvtárat kell beszereznem, az egyik része a könyvtárnak már a fejemben van. Panaszkodtam a könyvkiadók zsarnoksága ellen, s uj törvényhozatalát helyeztem kilátásba, — mi a könyvek árát fogja szabályozni, — azon esetre, ha szigorlatomat letehetem. Ezt természetesen, csak úgy tehetem le, ha a szükséges pénz megérkezik, így és ilyen módon írtam meg hatalmas filippikámat. Levelemnek hatása lett. A pénz megérkezett, de azzal az üzenettel, hogy az utolsó. Atyám kijelentése nagyon meghatott s gondokat ébresztett fel bennem. Aggódni kezdtem azon, hogyha én most az öcsém elöl mindent elköltök, mi lesz szegény gyerekből. Ezen aggodalmam mellé járult egy másik is, mi még pesszimistábbá tett, s ez Lindácskának, nem különben kedves mamácskájának otthonias bizalma. Alapos aggodalmam elüldözött a Vámház körút Nr. 5. I. em. 30. ajt. lakásomról a Nap utcza Nr. 9. II. em. 10. ajt. lakásra. De a fátum ide is üldözött, pár nap múlva kikopogtat ajtómon, nem más, mint Lindácska. Egyszerre torokfájást kaptam, egy szó sem jöhetett ki torkomon. Lindácska nyakamba akasztotta magát s hamiskás malicziával mondta: nacscságos urfimért nem jöttél haza, várunk. — Csak néma ! — tört ki belőlem a szó — az lehetetlen ! —No, no, — mosolygott Lindácska — hová gondolsz. Várunk én és a mama. — A mama ? — No igen a mama, vagy ha tetszik a mama” — Ja, — siettem kijelenteni — nem Lindácska, ne beszéljünk erről. Tudod, nekem tanulni kell, azért jöttem el, kvázi megszöktem. Hanem pár hét múlva visszatérek. — Jól van kedves* ne feledkezz meg rólam-majd ellátogatok gyakran. Ezután megtelt, majd megfojtott, megcsókolt nem is tudom hányszor s egy gracziense pukkedlit csinálva, elment, de az ajtóból visszakiáltotta — el is felejtettem mondán, a mama tisztel és csókol. Még az nap elmondtam a lakást. Mentem a Holdutcra III. em. 8. íjt. 10. sz. házba lakni. Egy két hét elmúlt csendesen, már nagyokat nevettem a Lindácsián, kiről különben kisütöttem, hogy egy kicsit pisze a orra. Hát, mirabie dietu, egyszer megyek haza s ki ül a nagy fotelosban, nem más, mint Lindácska. Ajtatos kersztény voltam teljes életemben s a mint ezekhez illő, hiszek minden szellemi lényben, ördögben, angyalan, két és négy lábú kisértetben, csak asszonyban nem. Most is azt hittem, hogy a Lindácska szellemét látom, ez eltávozik, gádoltam. Csak keresztet kell vetni . De nem, mosolya az igaz, nem olyan szereetreméltó volt, mint a Nap utczában. No, gondolom, a holdban úgyis hidegebb van, ez nem baj. De meg is szólalt a kisértet. — Jó esti ursicska, mért jöttél ide lakni ? — Hát mriád Lindácska, — miközben megtapintottam kerek vállát — a tudomány, a tudomány, sok gyerek kalácsolt abban az udvarban. Nem tűrhetem a gyere lármát. Lindácski hamisan mosolygott. — Nem ‘ — kérdezte nyomatékos hangsúllyal; ez a hangsúly engem egészen lehangolt. — Bizott nem ! Tudod még pár hét s aztán•• majd aztán kibálhatnak tőlem. — Igazán ? — mondta s megcsípte fülemet — hát csak tanultam, mert — A folytatás helyett össze-vissza csókolt. — A mama azt üzeni, hogy--- Tudod, sok a házbér, meg--- illik, hogy gondoskodjál, kedves--- Hiába menekülsz, a bejelentő hivatalban feltalálom hová mégy lakni. Tudod kedves, hát csak tanulj már itt, csendes az udvar is--- Majd eljövök különben--- szervusz. Szervusz, dadogtam magamban, an revoir ! Ne neked Boldizsár, Istók, Venczel, most segíts magadon, mert ezek beperelnek, be is csukatnak hej Boldizsár, nagyobb bajban vagy most, mint voltál, mikor a négy ikszes Margitka nyakon csípett. Most egy két ikszes, meg egy-- hm ! sárkány, hárpia. Menekülj ! Az életösztön minden emberben ki van fejlődve, bennem is hatalmas lánggal kezdett csapkodni s lélekjelenlétem, mi, valamint nem hagyott el a legmagasabb fa tetején sem, most is megmaradt a hold utczában a III. emeleten. Felkiáltám, fel a IV. emeletre, de nem Boldizsár, Istók, Venczel név alatt, hanem elég lesz ezekből egy is, egyik keresztnévnek, a másik vezetéknévnek, egyik marad még predikátumnak igy : Venczel Istók de Boldizsár. A bejelentő lapra saját nevemet s a Lindácskáék lakását írom, én pedig Venczel Istók de Boldizsár, megyek a zab uteza IV. emeletére lakni. Helyes geniális ötletemért háromszor kopogtattam meg homlokomat, mi mélyen kongott bizonyságául, hogy tele van mély eszmékkel. Régi kedvem vehemens módon tért vissza, úgy, hogy a költészethez, bár nem rapsodikus hangulattal, ismét visszatértem. így folydogált életem csendeskén a zab utcra IV. emeletén, mikor egyszer szerencsétlenségemre eszembe jutott, hogy az alma matert is meg kell tekinteni. Ott örvendetes hir várakozott reám, egy ajánlott levél alakjában. Az apám tudatott röviden, hogy minden turpiságomat tudja, megírta a házasszonyom, kivel szorosabb viszonyba léptem. A „szorosabb“ szót aláhúzta az öregem, pedig a háziasszonnyal semmi