Felsőmagyarország, 1895. január-június (11. évfolyam, 6-148. szám)

1895-02-14 / 37. szám

Kassa, 1895. Előfizetési árak helyben házhoz hordva és vidékre posta szétküldés­ 1 sei: egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr.,­­ egy hóra 1 frt.­­ Egyes szám­ára helyben 4 kr vidéken 5 kr. I Megjelenik a hétfői nap kivételével mindennap. XL évfolyam 3T. sz. Csötörtök, február 14 KASSAI SZEMLE is Felelős szerkesztő: Ries Lajos. [ Főmunkatárs: Ladányi Béla. ] Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassa, főutcza 58. sz. Hirdetések díjszabás szerint vétetnek fel a kiadóhivatalban, és Budapesten, Bécsben, Fáris, Berlin és Hamburgban levő hirdetési irodákban. Előfizetések és a lap anyagi érdekeit illető küldemények a kiadóhivatal czímére küldendők. Idegesség, Kassa, február 13. Az emberiségnek ezen legelterjedtebb, többé­­kevésbbé minden emberen jelentkező betegségé­ről az orvosi tudomány már egész köteteket irt és még bizon­nyal igen sokat fog e thémá­­ról még írni. Vannak, a­kik azt tartják, hogy az ideges­ség tulajdonképpen nem is betegség, hanem a természeti hajlamoknak és érzelmeknek túlságos kifinomodása, az érzékenységeknek nagyobb fok­ban kifejlődése. Egyik ember például arra érzékeny, hogy házi dolgai vagy családi élete, munkássága pél­dány szerünek legyenek felismerve. A másik különös súlyt helyez arra, hogy a hivatali szolgálat, melynek teljesítésére vállalko­zott, mintaszerűnek tartassék s a munka, melyet teljesit, közelismeréssel találkozzék, gyorsaság, helyesség és kezelés tekintetében legkisebb ki­fogás alá ne jöhessen, mindig távol tartson min­den gyanút vagy utógondolatot azoktól, a­kik az ő vagy vele együtt dolgozó tiszttársainak szolgá­latát igényelik. Ez utóbbiak bár aránylag gyérebben, de még mindig elég tekintélyes számban találhatók. Azt azonban el kell ismernünk, hogy az idegességnek a szellemi munkások közt, a hiva­tali körökben ily módon kifejlődése a legnagyobb veszedelem magára a hivatalnokra s még nagyobb veszedelem a közönségre. Mert az ilyenek nem tudnak soha nyugod­tan dolgozni, örökös aggodalom fogja el őket munkájukban és azon kívül, egyformán nem tudnak menekülni azon gondolattól, hogy csele­kedeteik az érdeklettek által félreértve, félre­magyarázva, avagy talán eljárásának tisztasága is gyanúsítva lesz. Az ilyen embereket egyetlen akaratlan szem­­hunyorítás, erősebb nyilatkozás kedélyhullám­zásba hozza, az ilyenek nem képesek a közér­deknek híven szolgálni. A­ki igy viselkedik és érez, annak egész élete emésztő gond közt telik le. Magatartása kártékony környezetére, családjára, hivatali kö­rére s így főleg azon ügyekre, a­melyek intéz­­­­kedési körébe vannak utalva, minden lépésében félénkség és határozatlanság jellemzi. Feledik ezek ama régi aranymondatnak igazságát, hogy két urnak nem lehet egyformán szolgálni s hogy mindenkinek tetszeni-akarás lehetetlen, sőt bolondság. Azonban azt is körülbelül egész bizonyos­sággal el lehet mondani, hogy az idegességnek ilyen mértékű foka vagyis a gyengeségnek ezen módja rendszerint azoknál nyilatkozik ilyen alak­ban, a­kik a biztos tudástól, az ismereteknek azon hivatali állásnak kellő betöltéséhez meg­­kívántató fokozásától igen távol állanak, tehát nagyon is rá vannak utalva a mások jóakarata elnézésére. A határozott ismeretekkel bíró ember ide­gessége nem nyilatkozik meg akkor, ha az ő munkáját azok bírálják vagy éppen kifogásolva lesz, a­kik a munka mértékéhez megfelelő szel­lemi erővel nem bírnak. Még kevésbbé érzékeny arra, ha a vele együtt szolgáló egyének gyengesége, sőt sok esetben szabálytalan kezelése, avagy visszaélése vétetik komoly bírálat alá. Ellenkezőleg, az ilyenekben akkor nyílik meg az idegességnek bizonyos foka, ha azt látja és tapasztalja, hogy tiszttársa azon munkakört, a­melyre vállalkozott, vagy képtelen betölteni vagy pedig annak be­töltésénél nem képes a hivatali tisztességnek avagy becsületes kezelésnek olyan fokára emel­kedni, a­milyet tőle a közönség és az ügy ér­deke megkívánhat. Ha a szellemi munkásban az idegességnek ezen foka jelentkezik, az ilyen embert, az ilyen hivatalnokot tekinthetjük a közpálya ideáljainak, az ilyenek bámulatunkat és tiszteletünket bírják a legnagyobb mértékben, lelkünket egészen ma­gukhoz bilincselik. Fájdalom, hogy az idegeseknek ez az osz­tályzata az, a­mely a legkevesebb emberre illik. A legtöbb embert a határozatlanság, a kellő is­meret hiánya, ennek következtében ide-oda kap­kodás s igy a legtöbb esetben egészséges kon­­czepczió hiánya jellemez; az ilyen nem birván nyugodt kedél­lyel, a másoknak szóló leczkét is részben magáénak tekinti, mert nem biztos soha sem abban, hogy a kéz alatt levő, bírálat alá került vagy kerülhető kérdés nem szegi e nyakát az ő hivatali működésének is. A szellemi munkás legyen ideges tehát arra, hogy kötelességét, hivatását töltse be minden ember egyaránt, az igazságos és tárgyilagos bí­rálattól ne rettegjen, sőt éppen hivatása érdeké­ben kívánja azt, hogy így serkentve legyen sza­bályos és pon­os munkára mindenki egyaránt. A módnélküli érzékenykedés pedig kerü­lendő s a­ki nyugodt öntudattal emelheti fel fejét a kifogásolás alá került tényekkel szemben, az mindig abban lelje biztos támaszát, a­mit a régi magyar példabeszéd tart, hogy a­kinek inge, az vegye magára. Politikai siker. Kassa, február 13. Magyarország legbefolyásosabb parlamenti körei­ben is a magyar állam jelentőséggel teljes politikai sikerének tekintik, — hogy az osztrák kormány végre hosszas halogatás után, a magyar kormány jogos igé­nyeinek és kivánatainak megfelelőleg, a valuta­ren­dezéshez szükséges arany­készlet Ausztriára eső s még hiányzó részének Plener pénzügyminiszter által elrendelt beszerzése által végleg elfogadta a valuta­rendezés gyors befejezésének értelmében a magyar államnak politikailag­­ is fontos követelését. A magyar állam hatalmi állására és befolyására rendkívül értékes siker az, hogy a valutarendezésnek a monarchia nemzetközi, valamint katonai hatalmi ál­lására felette fontos kérdésében a magyar államkor­mány és a magyar pénzügyi szakférfiak kezdése, pél­dája és pénzügytechnikai cselekvési programmja e történelmi állami reform-ma kezdetétől fogva annak befejezéséig irányadó és döntő maradt, és az osztrák kormány által is elfogadtatott és elismertetett. A FELSŐMAGYARORSZÁG TÁRCZÁJA. Regény életrajzokban. Egy rendkívüli ember életrajza. Irta: Rajk László. (Vége.) Ezenképen teljesen megnyugtatva magamat ügyem igaz voltáról, tollat ragadtam s négy teljes ivén fej­tegettem jogaimat, továbbá azt, hogy a vizsgálatra rémitően készülök, egész könyvtárat kell beszereznem, az egyik része a könyvtárnak már a fejemben van. Panaszkodtam a könyvkiadók zsarnoksága ellen, s uj törvényhozatalát helyeztem kilátásba, — mi a könyvek árát fogja szabályozni, — azon esetre, ha szigorlato­mat letehetem. Ezt természetesen, csak úgy tehetem le, ha a szükséges pénz megérkezik, így és ilyen módon írtam meg hatalmas filippikámat. Levelemnek hatása lett. A pénz megérkezett, de azzal az üzenettel, hogy az utolsó. Atyám kijelentése nagyon meghatott s gondokat ébresztett fel bennem. Aggódni kezdtem azon, hogyha én most az öcsém elöl mindent elköltök, mi lesz szegény gyerekből. Ezen aggodalmam mellé járult egy másik is, mi még pesszi­mistábbá tett, s ez Lindácskának, nem különben ked­ves mamácskájának otthonias bizalma. Alapos aggodalmam elüldözött a Vámház körút Nr. 5. I. em. 30. ajt. lakásomról a Nap­ utcza Nr. 9. II. em. 10. ajt. lakásra. De a fátum ide is üldözött, pár nap múlva ki­kopogtat ajtómon, nem más, mint Lindácska. Egyszerre torok­fájást kaptam, egy szó sem jöhetett ki torkomon. Lindácska nyakamba akasz­totta magát s hamiskás malicziával mondta: nacscsá­­gos urfi­mért nem jöttél haza, várunk. — Csak néma ! — tört ki belőlem a szó — az lehetetlen ! —­­No, no, — mosolygott Lindácska — hová gondolsz. Várunk én és a mama. — A mama ? — No igen a m­ama, vagy ha tetszik a mam­a­” — Ja, — siettem kijelenteni — nem Lindácska, ne beszéljünk erről. Tudod, nekem tanulni kell, azért jöttem el, kvázi megszöktem. Hanem pár hét múlva visszatérek. — Jól van kedves­­* ne feledkezz meg rólam­-­­majd ellátogatok gyakran. Ezután megtelt, majd megfojtott, megcsókolt nem is tudom hányszor s egy gracziense pukkedlit csinálva, elment, de az ajtóból visszakiáltotta — el is felejtettem mondán, a mama tisztel és csókol. Még az nap elmondtam a lakást. Mentem a Hold­­utcra III. em. 8. íjt. 10. sz. házba lakni. Egy két hét elmúlt csendesen, már nagyokat ne­vettem a Lindácsián, kiről különben kisütöttem, hogy egy kicsit pisze a orra. Hát, mirabie dietu, egyszer megyek haza s ki ül a nagy fotelosban, nem más, mint Lindácska. Ajtatos kersztény voltam teljes életemben s a mint ezekhez illő, hiszek minden szellemi lényben, ördögben, angyalan, két és négy lábú kisértetben, csak asszonyban nem. Most is azt hittem, hogy a Lin­dácska szellemét látom, ez eltávozik, gádoltam. Csak keresztet kell vetni . De nem, mosolya az igaz, nem olyan szereetreméltó volt, mint a Nap­ utczában. No, gondolom, a holdban úgyis hidegebb van, ez nem baj. De meg is szólalt a kisértet. — Jó esti ursicska, mért jöttél ide lakni ? — Hát mriád Lindácska, — mi­közben megta­pintottam kerek vállát — a tudomány, a tudomány, sok gyerek kalácsolt abban az udvarban. Nem tűr­hetem a gyere lármát. Lindácski hamisan mosolygott. — Nem ‘ — kérdezte nyomatékos hangsúl­lyal; ez a hangsúly engem egészen lehangolt. — Bizott nem ! Tudod még pár hét s aztán­•• majd aztán kibálhatnak tőlem. — Igazán ? — mondta s megcsípte fülemet — hát csak tanult­am, mert­­­ — A folytatás helyett össze-vissza csókolt. — A mama azt üzeni, hogy--- Tudod, sok a ház­bér, meg--- illik, hogy gondoskodjál, kedves--- Hiába menekülsz, a bejelentő hivatalban feltalálom hová mégy lakni. Tudod kedves, hát csak tanulj már itt, csendes az udvar is--- Majd eljövök különben--- szervusz. Szervusz, dadogtam magamban, an revoir ! Ne neked Boldizsár, Istók, Venczel, most segíts magadon, mert ezek beperelnek, be is csukatnak­­­ hej Boldizsár, nagyobb bajban vagy most, mint voltál, mikor a négy ikszes Margitka nyakon csípett. Most egy két ikszes, meg egy­-- hm ! sárkány, hárpia. Menekülj ! Az életösztön minden emberben ki van fejlődve, bennem is hatalmas lánggal kezdett csapkodni s lélek­jelenlétem, mi, valamint nem hagyott el a legmagasabb fa tetején sem, most is megmaradt a hold­ utczában a III. emeleten. Fel­­­kiáltám, fel a IV. emeletre, de nem Boldizsár, Istók, Venczel név alatt, hanem elég lesz ezekből egy is, egyik keresztnévnek, a másik ve­zetéknévnek, egyik marad még predikátumnak igy : Venczel Istók de Boldizsár. A bejelentő lapra saját nevemet s a Lindácskáék lakását írom, én pedig Venczel Istók de Boldizsár, megyek a zab­ uteza IV. emeletére lakni. Helyes­­ geniális ötletemért háromszor kopogtat­tam meg homlokomat, mi mélyen kongott bizonyságául, hogy tele van mély eszmékkel. Régi kedvem vehemens módon tért vissza, úgy, hogy a költészethez, bár nem rapsodikus hangulattal, ismét visszatértem. így folydogált életem csendeskén a zab utcra IV. emeletén, mikor egyszer szerencsétlenségemre eszembe jutott, hogy az alma matert is meg kell tekinteni. Ott örvendetes hir várakozott reám, egy ajánlott levél alakjában. Az apám tudatott röviden, hogy min­den turpiságomat tudja, megírta a házasszonyom, ki­vel szorosabb viszonyba léptem. A „szorosabb“ szót aláhúzta az öregem, pedig a háziasszon­nyal semmi

Next