Felsőmagyarország, 1895. július-december (11. évfolyam, 150-298. szám)

1895-11-08 / 257. szám

Kassa, 1895. XI. évfolyam 257. sz. Péntek, november 8. FELSŐMAGYARORSZÁG KASSAI SZEMLE előfizetési árak helyben házhoz hordva és vidékre posta szétküldés­­i ser: egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr., j Felelős szerkesztő: Ries Lajos, egy hóra 1 frt. Egyes szám­ára helyben 4 kr vidéken 5 kr. j Főmunkatárs: Simon Vilmos. Megjelenik a hétfői nap kivételével mindennap. I . Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassa, főutcza 58. sz. • Hirdetések díjszabás szerint vétetnek fel • a kiadóhivatalban, és Budapesten, Bécsben, Páris, Berlin és Hamburgban levő hirdetési irodákban. • i Előfizetések és a lap anyagi érdekeit illető küldemények a kiadóhivatal __ czimére küldendők._____________________ Végrevalahára ! Kassa, november 7. (—K.—) Végrevalahára van egy földmive­­lésügyi miniszterünk, aki nem mágnás. Persze , hanem fiskális ! Szomorú egy dolog ez ! Régen beszél már erről az ország. Hát ebben az agrár­országban nem akad olyan földmivelésügyi miniszternek való ember, aki nem mágnás ? Dehogy nem ! Csak­hogy e pillanattól kezdve meg az lesz a kérdés: Hát olyan ember nem akad, aki sem nem mág­nás, sem nem fiskális, hanem csupa gazda ? M­­a már olyan bajosan akad még egy év­tizedig. Hiszen még a földmivelésügyi miniszté­riumba való fölvételhez is jogi kvalifikáczió szük­­­séges, úgy látszik, első­sorban mágnás nemzet vagyunk, másod­sorban fiskális és csak a har­madik sorban gazda , ha igaz ! Ha nem kapasz­kodik előnkbe a kereskedelem, meg az igaz, mely még a gazdakongresszust is dominálta. Szóval gazda nemzet volnánk, már t. i. egy olyan gazda nemzet, amelynél csak a czim van meg, a „Ti­tel ohne Mittel“ ahoz, hogy érvényesíteni tudja magát. Mivel hogy a magyar gazdaközönség még mindig az őskori álmot alus­sza, első­sorban még mindig az, kinek a jogi pályát kivéve, minden más foglalkozás derogál. Az egész parlamentben nincs egyetlen egy oly képviselő, aki ne jogi, hanem gazdasági pályára lett volna képezve. A jogvégzettség az egyetlen kvalifikáczió, melyre a dzsentri világ nem húzza a száját, s ami a dzsentri családokban nem derogál. Hát ha azt mondjuk, hogy a földművelési miniszterségre oly kaliberű ember, aki minden tekintetben és tető­től talpig gazda lenne, nincs, akkor a miniszter­­elnök választásának csak gratulálhatunk, mert be kell ismernünk, hogy a mai körülmények közt erre az állásra alkalmasabb tehetséget nem ismerünk. Ámde lemente után kell dicsérni a napot. Az uj minisztereket a szabadelvű párt tagjai üd­vözölni és dicsőíteni szokták, az ellenzéki lapok pedig lerántják a sárga földig. Hogy egyik hi­bába se essünk, nem dicsőítjük, lerántani pedig, eo ipso le nem rántjuk, csak róla, amit minden ember tud, azt mondjuk el hogy: képzett, művelt, józan gondolkozású, reális és praktikus okos ember, aki a gondolkodáshoz is ért annyit, mint a képviselő urak közül akármelyik. Egyébként nem is az kell nekü­nk, hogy valaki az ekeszarvánál felnőtt tősgyökeres gazda legyen, hanem hogy az ország gazdasági h­lyze­­tét, a gazdák bajait ismerje, a gazdák iránt jó­akarattal viseltessék , ne csak nemzet és állam­gazdasági, hanem magán szempontból is tanul­mányozza, bírálja a gazdák dolgát. Még eddig, a létezett összes miniszterek alatt működött földmivelésügyi minisztériumnál azt ta­pasztaltuk, hogy ott a gazdák privát bajai iránt sem tekintet, sem figyelem, sem érzés, hanem hogy országos szempontból fognak föl mindent. Pedig országos szempontból is kétféle irányban lehet kiindulni. Vagy átalános áttekintéssel, nem látva más semmit, csak az egészet, vagy rész­letekből alkotni meg az egészet. Bizony sok oly dolog történt, melyeknél csak az átalános szem­pontok vétettek figyelembe. Darányi Ignácz mint ügyvéd, mint olyan ügyvéd, ki nem egy előkelő gazdának való alter­­egója, az ország gazdasági helyzetét részletei­ben is ismeri.­ Kérdés azonban, hogy mindig a nagybirtokosok körében forogván, vájjon a kö­zepes kisebb birtokosok helyzetét ismeri­e ? Mert még eddig mindig az volt legnagyobb bajunk, hogy földmivelésügyi minisztereink mindig a nagy­­birtokos osztály köréből kerü­lvén ki, a kisebb birtokosok helyzete iránt alig bírtak érzékkel, már­pedig a nagy kereskedő, vagy kis­keres­kedő, a nagy iparos, gyáros vagy kisiparos hely­zetét összetéveszteni vagy érdekeiket egy kalap alá vonni nem lehet. Magánál a gazdasági kvalifikáczió kérdésé­nél is oly nagyok az eltérések, miszerint bátran elmondhatjuk, hogy a gazdasági intézeteknek, de még a földművelési iskoláknak is kevés hasznát veszi a gazdasági középosztály vagy a kisebb birtokosság. Miért ? Mert ezeknek az osztályok­nak a miniszter urak közt bajtársuk, kollegájuk, megértőjük nem volt soha. Az egész földmivelés­ügyi minisztérium mágnási lábra van állítva s el se tudja g­ondolni, hogy ott, ahol a nagybirtok érdekében sokat tesznek, az még nem minden, mert abban a keretben a közép és kisebb birto­kos osztály nincs benne. Szóval nagy bajára és nagy hátrányára vol­tak a közép és kisebb bir­okos­ osztály fejlődésé­nek a mágnás miniszter urak , bár kezdetben valamennyitől sokat vártunk, mikor távoztak sem­mit sem vesztettünk, mert úgyszólván, nyomot sem hagytak maguk után. Végre valahára tehát, íme az első eset, hogy a földművelési miniszter nem a mágnási osztály­ból lett kiszemelve, s ha­bár nem is tisztán és kizárólag a gazdák közül, de a gazdasági ügyek vezetésében mindig részt vett s teljes ismereté­vel bír azoknak, amik miniszter elődei alatt tör­téntek. Megvalljuk, hogy mindazokat nem tartottuk és nem tartjuk elegendőknek az üdvösségre. Nem állítjuk, hogy a földreűvelési minisztérium ne tenne, vagy ne tett volna semmit, mert hiszen annyi embernek, amennyi ott van, csak tennie kell valamit, de hogy a gazdák által érezhető, valami közvetlenül ható, jótékony és praktikus dolgot elkövettek volna, mi legalább ilyesmikről nem tudunk. Annál kiváncsiabbak vagyunk tehát a Darányi Ignácz miniszterségére : fogunk-e hát látni, fogunk-e hát érezni valami jót? Avagy ez a földművelésügyi miniszterség olyan egy meg­átkozott pozíczió, hogy aki azt elfoglalja, egy­szerre elveszti éleslátását, elkezd bürokraticre experimentálni, elveszti szeme elől a részleteket, egyesegyedül az átalános szempontoknak hó­dolván. De csak hogy idáig vagyunk ! Csak hogy megszületett az első nem mágnás-miniszter, kinek praktikus éles eszétől minden jót óhajtunk re­mélni. A FELSŐMAGYARORSZAG TARCZAJA. Ideál. I. Eddig remény nélkül szeretni Csak kin volt mindenik szerelmem, És most, hogy tégedet szeretlek, Elhamvadod a vágy szivemben. Ha szép leányért lángban égtem, Ajkára vágytam csók sováron De most felém nem is mosoly­gasz, Te vagy legszentebb ideálom. II. Ne higyj, ne higyj a czifra szónak, Ne hidd, hogy oly nagyon szeretlek, Hiszen csak ráfogom magamra, Hogy rabja lettem szép szemednek, Ha megjelensz tündér-alakba, Azok csupán szerelmes álmok, Nem az a vágy, hogy bírjalak tán, Csak ideál vagy, kit csodálok. III. Tekintsd azt a kaczér leánykát, Mint férfi ebbe nem szeretnél, Hamis szeme egész előnye, De az — bűvösebb a tiednél. Nem szép ugy­e, csupán igéző, Miként a gyenge rétvirágok — S én csak az ő csókjára vágyom, Te ideál vagy, kit csodálok. Grób Béla: A sasfészek. Björnstjerne-Björnson titán. Endregaardeve volt a neve annak a kis falunak, mely magas füstfalaktól körülvéve, magánosan rejtőz­ködött ott. A talaj, melyen ezt a falut építették, sík és ter­mékeny volt ; azonban széles folyam szelte át, mely a hegyek közül zuhogott alá. Ez a folyam, nem messze a falutól, szélesen el­terülő tóba ömlött. Eme nagy tóhoz jött csónakon az az ember, a ki a völgyben először irtani kezdett. Endrének hivták s a falu mostani lakosai az ő utódai voltak. Némelyek azt beszélték, hogy agyonütve valakit, ide menekült s azért látszanak itt oly komoraknak az emberek ; mások ellenben azt állították, hogy ennek a szirtfalak az okai, melyek még János napkor sem en­gedték be délután öt órakor a napsugarakat. A falu fölött egy sasfészek volt. Egy sziklacsu­­cson, ott fönt a hegyen rakta azt a sas pár. Mindenki láthatta, mikor az anyasas költeni kezdett, de senki sem tudott a fészekhez jutni. A sas ott lebegett a falu fölött, hol egy bá­rányra, hol egy kecskegidára csapva le, sőt egy ízben egy kis gyermeket is elrabolt. E miatt aztán a falu nem volt biztonságban, mig a sas fészke a szirtcsucson volt. Az emberek közt az a monda keringett, hogy régi időkben két testvér lett volna, kik a fészekhez férkőztek s azt elpusztították ; azonban mai napság senki sem tudott oda eljutni. Ahol a faluban két ember találkozott egymással, szóba hozták a sasfészket s fölpillantottak arra. Tudják, mikor szoktak a sasok minden évben visszatérni, hol csaptak le és okoztak károkat s ki volt az, a ki legutóbb megkísérelte, a fészekhez föl­mászni. A fiatalság, zsenge gyermekkortól fogva gyako­rolta magát a hegyek és fák megmászásában, verse­nyezve az ügyességben, hogy egykor a sasfészekhez jutva, azt, mint hajdan a két testvér, szétrombolhassa. Abban az időben, melyről itt beszélünk, Lejfnek hívták a falu legderekabb legényét. Nem Endrének az ivadéka volt ez a göndörbaju, apró szemű legény, ki pajkos, csintalan természetű ember hírében állt s szerette a fehérnépet. Már Lu­­bancz korában dicsekedett, hogy ő lesz az, a ki a sas­­fészekhez fölkúszik valamikor ; de az öreg emberek azt mondták, kár azzal előre oly fennen kérkedni. De ez csak tüzelte őt s mielőtt férfikorába lépett volna megkísérelte a sziklacsucs megmászását. Nyár elején, derült vasárnap reggel volt, a sas­fiókák már bizonyosan kibújtak tojásaikból. Nagy csapat ember gyűlt össze a szirtfal alatt. Az öregek a vakmerő vállalkozót lebeszélni ipar­kodtak, a fiatalok pedig egyre biztatták. De ez csak a saját vágyának engedelmeskedett s csak ezt várta, mig az anyasas odahagyja fészkét, aztán egy ugrással egy fán termett, több elnyire a földtől. Ez a fa a sziklanyilásból nőtt ki s ezen a nyíláson kezdett­­ fölfelé kúszni. Apró kövek váltak el lábai alatt, törmelék gu­rult alá; különben a legmélyebb csend uralkodott. Csak a folyam a háttérben, zuhogott alá folytonos morajjal, torkolatából. Egyre meredekebb lett a szirtfal : sokáig csün­gött a fiatal ember egy kézen, keresve lábával a biz­tos támaszpontot, melyet nem láthatott. Sokan, külö­nösen asszonyok, elfordultak s így szóltak : „Ezt nem kellett volna cselekednie, mig a szülei élnek !“ A fiatal legény szilárd alapra talált. Keze s lába folyton működésben volt s ha olykor megcsúszott is, rögtön ismét fentartotta magát. Az alant állók hallhatták egymás lélegzetvételét. Egyszerre fölkelt egy magas karcsú leány, ki addig egy kőtömbön ült.

Next