Felsőmagyarország, 1895. július-december (11. évfolyam, 150-298. szám)
1895-11-08 / 257. szám
Kassa, 1895. XI. évfolyam 257. sz. Péntek, november 8. FELSŐMAGYARORSZÁG KASSAI SZEMLE előfizetési árak helyben házhoz hordva és vidékre posta szétküldési ser: egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr., j Felelős szerkesztő: Ries Lajos, egy hóra 1 frt. Egyes számára helyben 4 kr vidéken 5 kr. j Főmunkatárs: Simon Vilmos. Megjelenik a hétfői nap kivételével mindennap. I . Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassa, főutcza 58. sz. • Hirdetések díjszabás szerint vétetnek fel • a kiadóhivatalban, és Budapesten, Bécsben, Páris, Berlin és Hamburgban levő hirdetési irodákban. • i Előfizetések és a lap anyagi érdekeit illető küldemények a kiadóhivatal __ czimére küldendők._____________________ Végrevalahára ! Kassa, november 7. (—K.—) Végrevalahára van egy földmivelésügyi miniszterünk, aki nem mágnás. Persze , hanem fiskális ! Szomorú egy dolog ez ! Régen beszél már erről az ország. Hát ebben az agrárországban nem akad olyan földmivelésügyi miniszternek való ember, aki nem mágnás ? Dehogy nem ! Csakhogy e pillanattól kezdve meg az lesz a kérdés: Hát olyan ember nem akad, aki sem nem mágnás, sem nem fiskális, hanem csupa gazda ? Ma már olyan bajosan akad még egy évtizedig. Hiszen még a földmivelésügyi minisztériumba való fölvételhez is jogi kvalifikáczió szükséges, úgy látszik, elsősorban mágnás nemzet vagyunk, másodsorban fiskális és csak a harmadik sorban gazda , ha igaz ! Ha nem kapaszkodik előnkbe a kereskedelem, meg az igaz, mely még a gazdakongresszust is dominálta. Szóval gazda nemzet volnánk, már t. i. egy olyan gazda nemzet, amelynél csak a czim van meg, a „Titel ohne Mittel“ ahoz, hogy érvényesíteni tudja magát. Mivel hogy a magyar gazdaközönség még mindig az őskori álmot alussza, elsősorban még mindig az, kinek a jogi pályát kivéve, minden más foglalkozás derogál. Az egész parlamentben nincs egyetlen egy oly képviselő, aki ne jogi, hanem gazdasági pályára lett volna képezve. A jogvégzettség az egyetlen kvalifikáczió, melyre a dzsentri világ nem húzza a száját, s ami a dzsentri családokban nem derogál. Hát ha azt mondjuk, hogy a földművelési miniszterségre oly kaliberű ember, aki minden tekintetben és tetőtől talpig gazda lenne, nincs, akkor a miniszterelnök választásának csak gratulálhatunk, mert be kell ismernünk, hogy a mai körülmények közt erre az állásra alkalmasabb tehetséget nem ismerünk. Ámde lemente után kell dicsérni a napot. Az uj minisztereket a szabadelvű párt tagjai üdvözölni és dicsőíteni szokták, az ellenzéki lapok pedig lerántják a sárga földig. Hogy egyik hibába se essünk, nem dicsőítjük, lerántani pedig, eo ipso le nem rántjuk, csak róla, amit minden ember tud, azt mondjuk el hogy: képzett, művelt, józan gondolkozású, reális és praktikus okos ember, aki a gondolkodáshoz is ért annyit, mint a képviselő urak közül akármelyik. Egyébként nem is az kell nekünk, hogy valaki az ekeszarvánál felnőtt tősgyökeres gazda legyen, hanem hogy az ország gazdasági hlyzetét, a gazdák bajait ismerje, a gazdák iránt jóakarattal viseltessék , ne csak nemzet és államgazdasági, hanem magán szempontból is tanulmányozza, bírálja a gazdák dolgát. Még eddig, a létezett összes miniszterek alatt működött földmivelésügyi minisztériumnál azt tapasztaltuk, hogy ott a gazdák privát bajai iránt sem tekintet, sem figyelem, sem érzés, hanem hogy országos szempontból fognak föl mindent. Pedig országos szempontból is kétféle irányban lehet kiindulni. Vagy átalános áttekintéssel, nem látva más semmit, csak az egészet, vagy részletekből alkotni meg az egészet. Bizony sok oly dolog történt, melyeknél csak az átalános szempontok vétettek figyelembe. Darányi Ignácz mint ügyvéd, mint olyan ügyvéd, ki nem egy előkelő gazdának való alteregója, az ország gazdasági helyzetét részleteiben is ismeri. Kérdés azonban, hogy mindig a nagybirtokosok körében forogván, vájjon a közepes kisebb birtokosok helyzetét ismerie ? Mert még eddig mindig az volt legnagyobb bajunk, hogy földmivelésügyi minisztereink mindig a nagybirtokos osztály köréből kerülvén ki, a kisebb birtokosok helyzete iránt alig bírtak érzékkel, márpedig a nagy kereskedő, vagy kiskereskedő, a nagy iparos, gyáros vagy kisiparos helyzetét összetéveszteni vagy érdekeiket egy kalap alá vonni nem lehet. Magánál a gazdasági kvalifikáczió kérdésénél is oly nagyok az eltérések, miszerint bátran elmondhatjuk, hogy a gazdasági intézeteknek, de még a földművelési iskoláknak is kevés hasznát veszi a gazdasági középosztály vagy a kisebb birtokosság. Miért ? Mert ezeknek az osztályoknak a miniszter urak közt bajtársuk, kollegájuk, megértőjük nem volt soha. Az egész földmivelésügyi minisztérium mágnási lábra van állítva s el se tudja gondolni, hogy ott, ahol a nagybirtok érdekében sokat tesznek, az még nem minden, mert abban a keretben a közép és kisebb birtokos osztály nincs benne. Szóval nagy bajára és nagy hátrányára voltak a közép és kisebb birokos osztály fejlődésének a mágnás miniszter urak , bár kezdetben valamennyitől sokat vártunk, mikor távoztak semmit sem vesztettünk, mert úgyszólván, nyomot sem hagytak maguk után. Végre valahára tehát, íme az első eset, hogy a földművelési miniszter nem a mágnási osztályból lett kiszemelve, s habár nem is tisztán és kizárólag a gazdák közül, de a gazdasági ügyek vezetésében mindig részt vett s teljes ismeretével bír azoknak, amik miniszter elődei alatt történtek. Megvalljuk, hogy mindazokat nem tartottuk és nem tartjuk elegendőknek az üdvösségre. Nem állítjuk, hogy a földreűvelési minisztérium ne tenne, vagy ne tett volna semmit, mert hiszen annyi embernek, amennyi ott van, csak tennie kell valamit, de hogy a gazdák által érezhető, valami közvetlenül ható, jótékony és praktikus dolgot elkövettek volna, mi legalább ilyesmikről nem tudunk. Annál kiváncsiabbak vagyunk tehát a Darányi Ignácz miniszterségére : fogunk-e hát látni, fogunk-e hát érezni valami jót? Avagy ez a földművelésügyi miniszterség olyan egy megátkozott pozíczió, hogy aki azt elfoglalja, egyszerre elveszti éleslátását, elkezd bürokraticre experimentálni, elveszti szeme elől a részleteket, egyesegyedül az átalános szempontoknak hódolván. De csak hogy idáig vagyunk ! Csak hogy megszületett az első nem mágnás-miniszter, kinek praktikus éles eszétől minden jót óhajtunk remélni. A FELSŐMAGYARORSZAG TARCZAJA. Ideál. I. Eddig remény nélkül szeretni Csak kin volt mindenik szerelmem, És most, hogy tégedet szeretlek, Elhamvadod a vágy szivemben. Ha szép leányért lángban égtem, Ajkára vágytam csók sováron De most felém nem is mosolygasz, Te vagy legszentebb ideálom. II. Ne higyj, ne higyj a czifra szónak, Ne hidd, hogy oly nagyon szeretlek, Hiszen csak ráfogom magamra, Hogy rabja lettem szép szemednek, Ha megjelensz tündér-alakba, Azok csupán szerelmes álmok, Nem az a vágy, hogy bírjalak tán, Csak ideál vagy, kit csodálok. III. Tekintsd azt a kaczér leánykát, Mint férfi ebbe nem szeretnél, Hamis szeme egész előnye, De az — bűvösebb a tiednél. Nem szép ugye, csupán igéző, Miként a gyenge rétvirágok — S én csak az ő csókjára vágyom, Te ideál vagy, kit csodálok. Grób Béla: A sasfészek. Björnstjerne-Björnson titán. Endregaardeve volt a neve annak a kis falunak, mely magas füstfalaktól körülvéve, magánosan rejtőzködött ott. A talaj, melyen ezt a falut építették, sík és termékeny volt ; azonban széles folyam szelte át, mely a hegyek közül zuhogott alá. Ez a folyam, nem messze a falutól, szélesen elterülő tóba ömlött. Eme nagy tóhoz jött csónakon az az ember, a ki a völgyben először irtani kezdett. Endrének hivták s a falu mostani lakosai az ő utódai voltak. Némelyek azt beszélték, hogy agyonütve valakit, ide menekült s azért látszanak itt oly komoraknak az emberek ; mások ellenben azt állították, hogy ennek a szirtfalak az okai, melyek még János napkor sem engedték be délután öt órakor a napsugarakat. A falu fölött egy sasfészek volt. Egy sziklacsucson, ott fönt a hegyen rakta azt a sas pár. Mindenki láthatta, mikor az anyasas költeni kezdett, de senki sem tudott a fészekhez jutni. A sas ott lebegett a falu fölött, hol egy bárányra, hol egy kecskegidára csapva le, sőt egy ízben egy kis gyermeket is elrabolt. E miatt aztán a falu nem volt biztonságban, mig a sas fészke a szirtcsucson volt. Az emberek közt az a monda keringett, hogy régi időkben két testvér lett volna, kik a fészekhez férkőztek s azt elpusztították ; azonban mai napság senki sem tudott oda eljutni. Ahol a faluban két ember találkozott egymással, szóba hozták a sasfészket s fölpillantottak arra. Tudják, mikor szoktak a sasok minden évben visszatérni, hol csaptak le és okoztak károkat s ki volt az, a ki legutóbb megkísérelte, a fészekhez fölmászni. A fiatalság, zsenge gyermekkortól fogva gyakorolta magát a hegyek és fák megmászásában, versenyezve az ügyességben, hogy egykor a sasfészekhez jutva, azt, mint hajdan a két testvér, szétrombolhassa. Abban az időben, melyről itt beszélünk, Lejfnek hívták a falu legderekabb legényét. Nem Endrének az ivadéka volt ez a göndörbaju, apró szemű legény, ki pajkos, csintalan természetű ember hírében állt s szerette a fehérnépet. Már Lubancz korában dicsekedett, hogy ő lesz az, a ki a sasfészekhez fölkúszik valamikor ; de az öreg emberek azt mondták, kár azzal előre oly fennen kérkedni. De ez csak tüzelte őt s mielőtt férfikorába lépett volna megkísérelte a sziklacsucs megmászását. Nyár elején, derült vasárnap reggel volt, a sasfiókák már bizonyosan kibújtak tojásaikból. Nagy csapat ember gyűlt össze a szirtfal alatt. Az öregek a vakmerő vállalkozót lebeszélni iparkodtak, a fiatalok pedig egyre biztatták. De ez csak a saját vágyának engedelmeskedett s csak ezt várta, mig az anyasas odahagyja fészkét, aztán egy ugrással egy fán termett, több elnyire a földtől. Ez a fa a sziklanyilásból nőtt ki s ezen a nyíláson kezdett fölfelé kúszni. Apró kövek váltak el lábai alatt, törmelék gurult alá; különben a legmélyebb csend uralkodott. Csak a folyam a háttérben, zuhogott alá folytonos morajjal, torkolatából. Egyre meredekebb lett a szirtfal : sokáig csüngött a fiatal ember egy kézen, keresve lábával a biztos támaszpontot, melyet nem láthatott. Sokan, különösen asszonyok, elfordultak s így szóltak : „Ezt nem kellett volna cselekednie, mig a szülei élnek !“ A fiatal legény szilárd alapra talált. Keze s lába folyton működésben volt s ha olykor megcsúszott is, rögtön ismét fentartotta magát. Az alant állók hallhatták egymás lélegzetvételét. Egyszerre fölkelt egy magas karcsú leány, ki addig egy kőtömbön ült.