Kirsch Jenő (szerk.): Az 1928. évi május hó 6-án Budapesten megtartott késmárki diáktalálkozó emlékkönyve (Budapest, 1928)
III. Különfélék
79 István udvari papja, tudományos hitvitákat rendezett, — amelyben még régebben Szapolyai János király is mulatott, — és a fiúk érzik — hogy ereikben a kuruc ősök romlatlan vére folyik, amely kötelezi őket a legideálisabb, legönzetlenebb harcra: az öröklött jogok és szabadságok tüzes védelmére. Fent, a város másik szélén, áll a négy évszázados múltra visszatekintő evangélikus Líceum, Késmárk büszkesége... Édes gyermeki áhítattal telik meg a szívem-lelkem, ha a régi iskolámra gondolok. Ezen a szent helyen tanultam Weber Pál jó tanáromtól a világ legszebb szavát: „amare”. Ha ragozásában az élet rögös útjain néha botlottam, bocsánatot kérek professzorom halott porától; igazán nem szándékosan történt! Ezt a szót vittem el az Alma Matertől útravaló gyanánt; erre a szóra gondolok, ha Késmárk eszembe jut; ezt a késmárki szót kívánom sírfeliratomnak is. Ünnepélyes félelemmel léptem át ezelőtt 37 évvel iskolám küszöbét, mintha ezeket a szavakat hallottam volna: „Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent föld!” Tüzes csipkebokor volt jó tanáraim lelke, amelyből a szeretet és a bölcsesség édes lángjai gyermeki szívemet minden szépre és jóra ihlették. A tízéves fiú ott jegyezte el magát mindörökre a Múzsának. Büszke voltam késmárki diák voltomra és iskolámra. Ebben az iskolában tanított a híres Fröhlich Dávid (1600—1648), a nagy polihisztor, a kiváló matematikus és csillagász, aki a hazai németség őstörténeti kutatását megindította. Tudományos könyveiből a plagizátorok egész tömege táplálkozott, naptárait az egész világ használta. Jókai is megörökítette egyik szepesi tárgyú regényében a cipszer Faust alakját. Itt járt iskolába Kazinczy Ferenc; itt szívta magába a humanizmus hitvallását, az emberszeretetet; itt gyúlt ki lelkében a költészet szent tüze. Késmárk volt az ő szellemi életének dajkája. Késmárkon volt kisdiák; a naív kisfiú akkor még nem irodalmi, hanem egész más babérokról ábrándozott, ahogyan ő ezt maga írja: „Gyönyörű képe az én életemnek! Mint óhajtottam Szontágh Mihállyá válni, ki ott a zöld mentében, veres nadrággal, rókaprémmel és ezüst zsinórral jára, óhajtottam, hogy én is felserdülhessek, nekem is zöld mentém és veres nadrágom lehessen!“ Ebben az iskolában tanult és tanított Hunfalvi Pál, a magyar nyelvtudomány megalapozója. Itt kedvelte meg a történelmet Szabó Károly, Arany János nagykőrösi kollégája, a hírneves történetíró. A líceum magyar önképzőkörének volt vendége Petőfi is, akinek emléke sokáig volt eleven a városban. Még én is ismertem néhány öreg urat (Dr. Mauksch Károlyt, Scholcz Frigyest, akivel a magyar poéta elbeszélgetett), akik hallották őt szónokolni. Ebben az iskolában volt először kötelező iskolai olvasmány Arany János Toldija. Aranyt itt magyarázta először az iskolában Lindner Ernő tanár, Petőfi zseniális fordítója, a szepesi németek legnagyobb költője, — még pedig az ötvenes évek legelején; az elnyomatás sötétségébe Arany János lelke vetett itt egy kis barátságos fényt, „mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon .. Itt járt iskolába Bozzay Pál (1829—1852), a fiatalon elhúnyt jeles lírikus is. Itt tanult Szabó Endre, az „Üstökös“ szerkesztője, a jeles műsor-