Felvidéki Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 1-104. szám)
1881-10-22 / 85. szám
III. évfolyam. Kassa, szombat, 1881. október 22. 85. szám. ^ f ■ [UNK] ■ [UNK] ., ,:i. mmíi] krízIflBY" ELŐFIZETÉSI DU: l|j|lU||l|jL|l JX SI Íl U 11 1 . ““ Egész évre 6 fit a legjutányosabb ár Fél évre 3 „ __________ m v*.'letnek fel a Negyedévre 1 „ 50kr. Pannónia könyv—^ nyomda- részvénytár-Kejen számára 8 II. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. 8.»-----------------------p »-----------------------4 ----------«I A babona Minél műveletlenebb valamely nép, annál hajlandóbb a babonára. A magyar faj világos értelmiségének fényes bizonyítéka, hogy daczára keleti vért élénk képzelődésének, a babona iránt még a középkorban is kevés fogékonyságot érzett; a köztünk lakozó szláv román törzseknél a babona még mindig nagy szerepet játszik. A babona keletkező okai felett nem lehet pálczát törni, nem mindig csalás, szemfényvesztés, pénzzsarolás, de a fürkésző tudvágy, az emberi szellem tévedésének folyománya volt és előkészité a csecsemő emberiség elméjét a valódi igaz csalhatatlan tudományokra. A csillag jóslás előfutára lett a mindenséget betöltő bolygók, álló csillagok, üstökösök és meteorok fenséges tanának, az állatbél és madár a repülés utáni jóslat a zoológiának, az alchimia az igazi vegytannak, a méregkeverő boszorkányok a növénytannak, a kuruzsló javas asszonyok a gyógyászatnak, a bűbájos varázslók és ráolvasok a villany és delejességnek, a kisértetek és hazajáró lelkek a metaphysikai észleleteknek, az alvajárók és holdkórosok orvoslásának, — végre a talizmánok, ereklyék és amulettek a legújabban,felfedezett fémgyógymódnak veték meg alapját, — a kétkedés ördöge pedig folytonosan sarkalta a tudósokat, hogy a természet nagy könyvében búvárkodjanak, mi oly isteni jutalommal kecsegtet. Meg volt tehát létjoga valamikor a babonának is, épen mint a hajnal szürkületnek az éjszaka és nappal között és midőn a tudományok napja felvirradt, a babona köde is elpárolog a légben, elsuhannak a kísértetek árnyai, elrepülnek tüzes szekereiben a boszorkányok és varázslók, a lólábú ördög kénköves füst fellegben lesülyed a pokol fenekére, hogy soha többé vissza ne térjen a földre, hol nem hisz bennök senki, nem félnek tőlök csak a gyermekek, a tudatlanok, néhány ideges, élénk képzelődésű gyenge nő, az is szégyenli nyíltan bevallani. De nincs szabály kivétel nélkül ! E közmondás itt is valónak bizonyul. A műveltebb osztályban is találkozunk oly hátfejű együgyű lényekkel,kik azt hiszik, hogy néha a kapanyél is elsül, az égbe kiáltó átokra lecsap a Nemesis villáma és bizonyos számú Tanner féle koplalással vagy felfogadott böjtöléssel és hajmeresztő pokoli imádságokkal ellenségeiket kipusztítják az élők sorából. Vak hitök az — vagy legalább azt akarják elhitetni a könnyen hívőkkel, hogy a hajdankori sátán a földön még mindig megjelen a boszul lihegő kebel hívására, ki vérrel írott szövetségre lép vele, ha azután a szerződő fél meghatározott napokon koplal, kárhozatos imádságokat ledarál, gyűlöletes ellensége, ha Herkules erejével és egészségével bírna is, rögtöni halállal szörnyet hal. Nagy örökségre áhítozó rokonok, férjeitek és feleségeiteket megunt hites társak, elöljáróitok székére vágyó hivatalnokok, stb. kössetek szövetséget az ördöggel, koplaljatok és fohászkodjatok a halálos enyészet mindenható urához ! — minden veszély nélkül gyakorolhatjátok az emberirtó mesterséget, a titokteljes és rejtélyes szánszándékos gyilkosságot, mert nincs az a törvényszéki bíró a földön, ki felelőségre vonna érte. Ne képzeljék olvasóim, hogy egy borzasztó lehetetlen mesét rögtönzök ámításukra, ez a mese való, és megtörtént dolog. Nem vezérczikkezünk a babona kiirtása ellen, mely ezredévek óta a nép hitében gyökerezik és már kihaló félben van, de e speciális, ritkaságot vagy pláne unicumot, az egyetlent a maga nemében nem hallgathatjuk el, annál inkább, mert félni lehet, hogy sokaknak megzavarja fejét, új életre serkenti a babonát és divatba hozza a gyűlöletes és átkos ember kikoplalási mániát. Most jött nyilvánosságra a tény maga, a nagy koplaló hirdeti, hogy úgy történt. Ez év folyamában gördült le szemeink előtt egy kínos családi dráma, egy boldog férj kilöketett a nyeregből szerencsésebb vetélytársa által, de ez alig élvezhette diadalának édességét, midőn rögtöni hallállal kimúlt. Az elkeseredett férj szívében ekkor azon gondolat támadt, hogy őt a Nemesis boszulta meg, az ő átka sújta porba vetélytársát. Legyen neki az ő hite szerint, semmi közünk hozzá, de ő tovább ment a határnál, két megbízottat külde a gyászba borult anyához. E szegény, együgyű asszony írni, olvasni nem tudott, nem ösmerte a nagyvilági szédelgők cselfogásait, búskomoly vallásos kedélye nem engedte volna, hogy szemfényvesztő játékot űzzön a kérdezőkkel, mert szentül meg vala győződve, hogy amit lát, az valósággal úgy van, többször az oltár előtt letett esküvel bizonyítá állításait és kijelenté, hogy életét, üdvösségét is kész azért áldozni. Valami ismeretlen, természeti erők működtek-e közre, a delejes álomlátók vagy holdkóros alvajárók sajátságával volt-e felruházva, erősen kifejlett sejtelem vagy szellemi sugallat volt-e az, hogy a valót mindig eltalálta, sőt sokszor olyat is ellesett a sír titkaiból, mi a hallgatókat rendkívüli bámulatba ejtette ? E nő palócz szokás szerint búcsúkra, vásárokra járt, hol csakhamar hire futamodék „itt a halott látó asszony !“ és a kiváncsiak egész serege vette körül, soha még híréből sem ismert egyének ostromolták kérdéseikkel, s ő egyszerűen elmesélte mit lát a koporsóban és mindig azzal végző beszédét „imádkozzatok a szegény halott lelki üdvéért !“ Némelyek a jobb módúak közül egy pár garast dobtak oda fáradságáért, ennyi volt az egész haszon, ha adtak elvette, de nem kért senkitől, így nem lehet gyanúsítani, hogy valami jövedelmező üzlet hajtotta volna e sajátságos kereset módra. Azon szomorú korszakban, midőn a nemzet vérében, meggyilkolva ravatalán feküdt, e közös nagy temetőbe nagyon oda illett az a halott látó gyászos asszony, ki az élőket figyelemre sem méltatá, csak a halottak országában tévelygett lázas képzeletében. Kiaszott, sárgás arczán a halál színe ült, ősz fürteivel és felhőktől borongó, barázdás homlokával oly kisérteti jelenség volt, mint egy ősrégi múmia, mit galván folyam mozgat, mintha maga is a temető csendes lakói közül tért volna vissza. nem Midőn kérdést intéztek hozzá, epés arcza csakólomszinre sötétült, szemeit a földre szegzé, mintha keresné az elhunytak hamvainak hollétét, és áthasson tekintetével a pázsiton, a sürü föld göröngyön, a koporsó zárt fedelén és a szemfedő fedőzetén azon kijelentéssel, hogy fiának hirtelen halála az ő közreműködésével történt, minden vasárnap böjtölt, égbe kiáltó átkos fohászkodásokat mondott, mire az ég haragja és a pokol büntetése utól érte a vakmerőt. Szegény anya, ki az egész családi drámában csak szenvedő szerepet játszót, mily kint szenvedhetett e borzasztó esztelen nyilatkozatra de szerencsére oly műveit világos fő, hogy csak méltányos megvetéssel felelt. Miután azonban már nyilvánosságra jött e babona diadala, az egész város apraja nagyja tele van vele, így a sajtónak is nemcsak joga, de kötelessége hozzászólani Nem beszélünk a műveitekhez, kik csak szánó vagy gúnyos mosollyal néznek a babonára, de a műveletlenek, a kétkedők, a könnyen hívők, a vakbuzgókhoz, kik azt suttogják hátha mégis igaz és kiböjtölhetjük embertársainkat a világból ? De ha Istenben hisznek, úgy az csak az örök szellem, örök jóság, áldás és szeretet istene lehet! Szabad e ahhoz ily gonosz szándékkal, aljas átkokkal közeledni és ily rut áldozatot bemutatni ? És feltehető-e az, hogy a mennyekben kegyesen meghallgattatik és teljesittetik és hogy a világ egyetlen mindenható ura egy boszul lihegő kebel orgyilkosává törpül ? ! Igen hasonlít e történet Don Carlos, spanyol trónörökös, e féleszű dühön v. gonosz szándékához, ki a papokat a gyóntatószékben avval ostromolta, hogy azt, kitől életet nyert életétől megfoszthassa, egy elkövetendő bűnre adjanak feloldozást és üdvösséges penitencziát. II. Fülöp neszét révén a gonosz szándéknak, birodalmát megszabadítá a hóbortos szörnyetegtől. A halál a végzet öldöklő pallosa, nincs joga azt semminek kezéből kicsikarni, még az sincs eldöntve a tudomány és jog bölcsészei által, van-e joga a legfőbb állami hatalomnak, a legvérengzőbb gonosztevőt a közbiztonság és igazságszolgáltatás érdekében éltétől megfosztani Szerencse, a sajátságos böjtölőre nézve hogy senki sem hisz állításának igazságában mert ha közhitelre találna, úgy vád alá kellene helyezni, mint titkos merénylőt és bűnös emberpusztitót veszélyes mesterségéért, néha jobbra balra forgolódik, kutat, kémlel, mintha távol országokban keresné az elrejtett sírt, miglen rátalál, s ilyenkor úgy tetszik álmodik, nincs ébren eszmélete, szelleme a túlvilág kapui előtt bolyong. Egy ízben Egerben egy gyászos nő kérdezősködik férjéről. — Ott hervad, elborult arczczal, nyak szírt csigolyája ketté van törve, nyaka körül egy zsineg kékveres vonala fut körül ; úgy látszik felakasztották, de díszesen eltemették, sírja fölött koszorúk és virágok illatoznak. És ki gyilkolta meg, rabló, hóhér vagy örö mÁRGYA. A halott látó nő Nincs már semmi új a nap alatt. Ha valaha úgy most el lehet ezt mondani, mert a mozgékony társadalmi élet hullámai, a dús képzelődésű írók sokasága, a tarka események után sóvárgó napi sajtó mindent, mi valaha megtörtént vagy megtörténhetett, kiaknáz, lefordít, dobra üt, közhírré tesz, úgyhogy napjainkban alig találkozik ía, ki tudva, vagy tudtán kívül ne ismételné, mit már mások régen elbeszéltek, és alig mondhat olyat, mi az újdonság ingerével bilincselné le a közfigyelmet. Én sem hízeleghetek magamnak azzal, hogy oly mesét gyártok, mi az olvasót rendkívül meglepné de állítani merem, hogy nem merném régi forrásokból ezen, a legnagyobb ritkaságok közé sorozható eseményt, mely nem költött mese, hanem valósággal megtörtént, több hiteles szemtanúra hivatkozhatnám, kik Tamásként saját szemeik és füleikkel győződtek meg annak igazságáról. A gyászos emlékű Bach korszakban az 50-es évtizedben élt Hevesben a palóczok között egy igénytelen özvegy földraivelőnő, ki miután férje és egyetlen fia élte virágában elhunyt, búbánatában mindig kedves halottairól ábrándozott, mindig azok lebegtek szemei előtt, halvány, viaszsárga arczozal, meredt tagokkal a koporsóban, a föld göröngyei közé bilincselve. E beteges látomány végre rögeszmévé fajult és, ha valami elhunyt emberről beszéltek, rögtön feltűnt előtte a sír, az abban nyugvóval, megjelölte minő koporsóban, minő halotti ruhában temettetett el, a testen mily felismertető jegyek mutatkoznak a feloszlás mily szakában van, — e különös tulajdonsága miatt oly sajátságos hírnévre tett szert, mi páratlan a maga nemében : ,.halott látó nő“ néven ösmerte a félország, úgyhogy tulajdonneve is egészen feledésbe merült mellette, végre maga is elköltözött e világról, anélkül hogy nevét feljegyezhetnék a történet számára, kései ? — Én azt nem tudhatom, én csak a nyugvó halottat látom környezetével, a halál örökre megnémítá ajkait, kérdezd meg a törvényszéket, imádkozzál a boldogult lelkéért. — Igazad van jó asszony, csak kísérletet tettem veled, igaz , mit rólad beszélnek, férjem aradi vértanú volt, kit a bitófán fojtottak meg. Ezután egy fiatal nő lépett elő barátnőjével, kinek így felelt : Egy szép barna ifjú porlad a sírboltban, egy éves gyermekével, de mit keres ott még négy férfi, kik egymás hátán szoronganak. Az özvegy nő láng vörös lön és félre fordítá fejét, a barátnő gúnyosan mosolygott, mert ő tudta, mit jelent e titok ; férje halála után négyszer váltott jegyet másokkal, de azok egymás után elpusztultak párbaj, kolera, typhus, szélhűdésben. Az özvegy a temetés után valamennyit kiásatta és férje sírboltjában összehalmozta, hol aztán módja volt egyszer a szőkéért, máskor a barnáért, majd a kövérért és karcsúért felváltva sírdogálni és fohászkodni. Most a barátnő szoríta sarokba a halott látót. A nő egész lénye megmeredt, olyan volt mint egy alvajáró, ki behunyt szemekkel jár meredek toronytetőn, de iszonyú nyugtalanság martaléka lesz, mert nem bír nyomára találni. — Talán még él, magam sem tudom biztosan, hová tűnt el, a forradalom után kimenekült a kül-