Felvidéki Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-102. szám)

1884-02-23 / 16. szám

Gyula, Loósz József városi tanácsnok, Bélay Róbert, uffenheimer Gyula, közjegyző. Pohárköszöntőt Klek­­ner mondott. Remek szónoki hévvel előadott beszé­dében élteté Jókait, a magyar nemzet büszkeségét. Jókai a jelenlevők sajnálatára csak röviden köszönte meg a kitűnő felköszöntőt és a város szívélyes ven­dégszeretetét, mert még ekkor is rosszul érezte ma­gát. Jókai éjfélkor búcsúzott el a társaságtól, mely azután fel is oszlott.­­ Csütörtökön ismét nagy napra ébredt Kassa. A délelőtti órákat Jókai Münster polgármester, Darvas főispán és Juhász Mihály kíséretében Kassa város nevezetességeinek megtekintésével töltötte el. Megte­kintette jelenleg szomorú helyzetben, de veszélyen kívül levő székesegyházunkat, a múzeumot, melyben majdnem két óra hosszat időzött. A muzeum meg­lepte. Az ott felhalmozott gazdagság, műkincseink­­régiségeinkről igen elismerőleg nyilatkozott s nem győzött mindent eléggé csodálni. — A múzeumból a városi levéltárba ment s fél órai ott időzés után ti­zenkét és fél órakor lakására hajtatott, hol már a kereskedő ifjak társulatának egy küldöttsége várta. A küldöttséget Tattárszky Gyula vezette, ki rövid megszólító beszéd kíséretében a társulat nevében kérte Jókait, hogy fogadja el hervadhatlan babér­koszorúi mellett a társulat igénytelen koszorúját, is­ Jókai a kereskedő ifjak ez emlékét örömmel fogadta, úgyszintén be­írta nevét a társulat könyvének egy tiszta lapjára. A kereskedő ifjakat azután egyen­­kint bemutattatá magának, és a szónokkal a kassai kereskedelmi viszonyokról társalgoit. Egy és fél órakor a Jókai-pár a tiszteletükre Mal­st­er Vil­mos szinügyi választmányi tag által annak saját házánál rendezett díszebéden jelent meg. Jókai­­nénak Maléter beléptekor gyönyörű virágcsokrot adott át. Az ebéden jelen voltak: Darvas főispán, Comáromy, Berzeviczy Egyed, Kéler József és neje valamint fia Gyula, id. Novelly Sándor, Asztalos, a társalgási egylet igazgatója, Verédy Károly, Ju­hász Mihály, Münster Tivadar, Deil Jenő. Jókai Mór a szívélyes és vendégszerető házi­gazdára mondott pohár köszöntőt. A gazdag terítékű lakomán követ­kező hat fogás hordatott fel : Franczia leves. Kassai sódar és kocsonyázott nyelv. Vesepecsenye vad szalmival. Borjuczomb Champion rizssel. Balaton-fogas, tax­tár mártással. Libamáj pástétom. Kappan vörös káposztával, salátával és compot. Franczia creme. Az italok közt 1848-iki finom tokaji asszu is volt. A Jókai-pár négy órakor legnagyobb megelége­déssel, a házi gazdát hízelgő, de megérdemlett di­cséretekkel elhalmozva, vett búcsút a jelenvoltaktól, kiknek bizonyára örökemlékű lesz az a két óra, me­lyet az ünnepelt párral oly fesztelen kedélyességgel elt­öltöttek. Csütörtökön kora reggeltől lázas sietséggel folyt a díszilési munka a társalgási egylet helyiségeiben, hogy a délutáni felolvasáshoz méltólag legyen min­den elrendezve. Ratkovszky ügyes keze, rendezése alatt azonban minden gyorsan és szépen ment, úgy hogy már a déli órákban a társalgási egylet helyi­­ségei, a feljáró és külseje ünnepi pompában díszeleg­tek. A feljáró tükrökkel, szőnyegekkel, virágokkal volt nagyszerűen díszítve, oldalait illatos fényű borította. A terem középrészén Jókai számára pompás emelvény volt felállítva, melynek hát­terében egy kis pálma- és virágerdő árasztotta be kedves illattal a termet, melyet a felolvasás ide­jéig Kassa legintelligensebb közönsége zsúfolásig töl­tött meg. A midőn a Jókai-pár néhány perczczel négy és fél óra után a terembe lépett, a közönség lelkes éljenzéssel fogadta. Mig Jókainé a számára közvetlen férje előtt fenntartott díszhelyet foglalta el, addig koszorús írónk az emelvényre lépett és feszült figyelem közt elkezdte felolvasását, mely szószerinti szövegében így hangzik: Petőfi. Egy ember, a­ki holta után tovább él, maga pár már, mégis lelket önt nemzetébe ! — egy he­lyen fekszik mozdulatlanul, mégis beutazza ország­ról országra az egész világot; — örökre elhallgatott már, s mégis egyre emelkedő hangon hirdeti dicsősé­gét, szabadságát, nemes hevét a­ magyar nemzetnek. A magyar nemzet sem háladatlan elhunyt köl­tőjéhez, annak költeményeit lelke ékszeréül viseli, annak nevét, elől említi kegyelete pantheonában; emlékének szobrot emel ínséges évei áldozat fillé­reiből. Sírjára zöld fákat ültet s búcsút jár hozzája. De hát igazán meghalt-e Petőfi ? Valóban sír­emléket kér a porainak ? Csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt, a bucsujárók ajkairól saját dala­it. Ki látta elesni Tudomásomra hárman írták le a helyet és kö­rülményeket, a­hol és a­mikben Petőfit legutolszor látta ismerős magyar; mind három elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utol kelle érniök Petőfit, a szemtanú maga megmenekült.­­ Itt aztán csak két esély marad fenn: vagy megölték vagy elfogták. Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon bal végze­­tes nap hősi áldozatait egymásra halmozták. De hátha elfogták ? Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álma­imat. Hátha elhurczolták távol Sibéria belsejébe. Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hó­mezőin, hátha ott hallgatja lánczai csörgését va­lamelyikében a voldynski sivatag erődeinek ? Hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az uráli, vagy koliváni ólom­bányák áldozatai között. Nem élnek­­ ismerőseink, kik ugyan­akkor elfogatva, messze behurczoltattak Oroszország bel­sejébe ? Most képzeljük ehhez Petőfi dac­os ra­jongó jellemét, ki a kényszerrel megalkudni nem tudott soha, mi történhetett vele, ha hasonló bal­sors érte ? Hogy azóta olyan hosszú idő elmúlt, és ő róla semmi nesz nem hallik. De hát lehet e onnan, egy bánya­üregben évekig haldokló fogoly sóhajtásának idáig hallat­szani " Nem történt e meg itt hazánkban, hogy egy 1849 iki politikai fogoly csak a magyar kormány által fedeztetett fel osztrák várbörtönben, mikor már atyja, anyja, testvérei rég halottnak hitték. Nem érdemelte­­ meg egy Petőfi, hogy leg­alább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, a saját lelkünk megnyugtatásáért. Hol kérdezősködjünk ? Legelőször is ide­haza. Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kell lenni azoknál, a kik eltemették. Erdélyben jártom alatt román birtokosok megmutogattak nekem azon öltöny darabokat, gyűrűket, s egyébb ereklyéket, miket Vasváry Pál viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. igéket. Petőfi is hordott magával ily ismertető erek­jegyzetei is bizonyosan voltak. Ezek nem tűnhettek el a föld színéről. Azután pedig kérdést lehetne intézni Petőfi iránt a kül­diplomatia útján az orosz kormánynál. Ehez nem kell politikai barátság, ez emberi­ségi ügy. Meg lehetne tudni, ki volt azon orosz csapat parancsnoka, ki a segesvári csata után a mene­külőket üldözőbe vette, annak emlékeznie kell rá, hogy nem ejtett­e a csapatja foglyokat ? azok kö­zött nem emlékezik egy felötlő alakra, a­ki tiszti egyenruhája mellett nyakravalót nem viselt? Ezeket a kérdéseket tettem én ez előtt tizen­hat esztendővel. Mintegy tíz év múlva jött rájuk egy válasz Egy hazatérő, állítólagos siberiai menkült egész bi­zonysággal állitá, hogy ő egy ilyen kinézésű magyar emberrel együtt volt fogoly az Amur mellett. Az az ember verseket is irt. Ez a hir keresztül járta az egész magyar kö­zönség szivét s egy ideig extaltk­us álmot hozott ke­délyeinkre­; ez álom alatt született a következő köl­teményem : Phantasmagoria Ha visszajönne ! Ha a hihetetlen hír beteljesülne Mit visszatérő lelkek elhozának Egy más világból. Hol tűz helyett jégből van a pokol Hogy most is él az, a ki legnagyobb volt. S nem alszik ott az Emléktelen halom alatt. Hanem tör ólmot ott a Koliván part Rettenetes bányáiban, S aztán a hím­ek szelletére Megszállná a fehér czárt valami És visszaadná újra őt nekünk, Miként az áldott szultán kincseinket, A Corvinákat visszaadta. Viszontorlásul tromfra tromfot: Harminczkét Corvinára „egy“ Petőfit! Mert már nekünk szegény magyarnak ilyen ajándék jut ki mindig. Elvesznek tőlünk valamit, Mi drága kincs volt, mit nagyon szerettünk Mit megsirattunk, nem felejthetünk, De csak azért, hogy egyszer visszaadva Nagy örömet szerezzenek vele. Ha élne még ? És milyen életet ? Makacs, megölhetetlen életet, Mit vérvesztő seb, s vérfelforraló korbácsütés nem bírt megölni, Sem ólomrozsda lassú mérge, Sem a szívnek rozsdája, kín, keserv. — Hisz a nyomor szívós ! Huszonnyolcz éven át Szibériában! Hogyan telének ott az évek el ? Mind feljebb, feljebb vitték északig, Előbb gyalog, fogoly társhoz kötözve, Mindig tovább, a­hol Ritkább az ember, üresebb a föld, Törpülnek a fák, s nő az éjszaka, A hó nem vár a télre, ott az ősz Gyümölcs nem termő, zúzmarás ivad , aztán, hogy lába nem birá odább, Szánon tovább , s tovább az éjszakába, Mig egyszer megvirrad a szürke ég, Ijesztő észak fénye hajnalával, Az ottan a hajnal kisértete. S az északiénynél elterülő tájra Azt mondák neki: itt van a hazád! Egy róna, messze, messze, oly fehér! A láthatáron : fénylő jéghegyek ; Azontúl semmi, ott már nincs világ. S középen egy bércztömb oly fekete. Fekete hegyből lomhán kanyarog Fel a fehér füst, s földön elterül. Nem tűzokádó ontja azt. E szírt keblében szolgák ezrei : Rabok temetvék. Holtak, a kik élnek, Elkárhozottak, a kik vétkezőnek A földi isten ellen s bünhödésük, Hogy azt az erezet, melynek hivatása Csatában ölni embert, fölkeressék. Az a fehér füst az ólom huták örök halálköde, kénből, mirenyből. — — S azt mondták néki: itt van a hazád ! Gondolt-e vissza Kárpát­bérczire ? Kereste-e a kunság rónatáját? A kedves Erdélyt, Szamos szép vidékét? A délibábot és az ősz Dunát ? Hagyták-e nézni hosszú éjszakán át Merev szemekkel ezt a pusztaságot ? S keresni rajta mindazt, a­mi nincs És mégis megvan, lelke látja azt. Csak a szemek szófogadatlanok , nem tudják látni azt, mi itt van : itt ! — S ez ellenmondástól megtébolyodni ? Vagy jót tevének vele s becsukták Az ólomtárna süket mélyibe, Hol csak követ lát, és azt ütheti. És lassan lassan meg is szokta tán­ni honfitársait: a marmotát, A hosszan alvó táblabirót, A jegesmedvét , A hómezők futó betyárját, Király-palástnak való hermelint, Ki büszke arra, hogy bőrét lehúzzák ; És az álatvilágnak Rejtélyes száműzöttjét, az irámot, A­ki igát húz és mohát eszik (Az is nagyot véthetett valaha, De már nem tudja mit, miként a többi). S talán még az embert is ? És aztán várta, várta a napot, Egy évszakon át tartó éjszakának Megvirradását. Megjött végre az. Soká vajúdott ólom-szürkületben, Mig föltudott a láthatárra mászni. — Hát ez a nap itt? Egy rőt lapos golyó, sugártalan. Nem a mosolygó istenképe ez, Ki jön menyasszonyát fölkelteni. Az alvó földet, itt van a tavasz ! Ez egy részeg kozák veres pofája A ki benéz a börtönablakon: — A rabszolgák dologban vannak-e? S alig bukkan fel a rőt láthatáron, Lehúzza a feje s alunni megy. S aztán egyszer még is csak itt a nyár Mert hisz nyár van Szibériába­n is, S meleg van annyi, hogy ha zsákra raknák Egész telet kisüthetnék vele. A fű itt is kizöldűl, mint egyebütt, S a birka jóllakik. De a tavasznak nincsen csalogánya, Nincsen pacsirta, még csak béka sincs, — Még annak is édes melódiául venné a zümmögését, hogyha szólna. Egy ismerős­e van itt csak a hazából : Az a prücsök . . . S egy közös jóbarát. Az a kutya. A többi idegen Sirály, viharmadár és pinguin. Lánczot talán nem tettek még reá, Hiszen láncz itt a kerek láthatár, S a ráborított ég egy érerharang, A mely alól kifutni nem lehet, S az idegen nép egy-egy porkoláb. Hogyan szokhatta meg rab életét? Az, a ki még a jó baráttól is Csak kódolást tart, a ki akkorig Az ellenmondást még a jó tanács kezébe burkoltan se vette be, Ki gondolatjel vezérinek Csak önmagát ismerte, senki mást. Ki a királynak visszafeleselt, S az isten rendelésit megbírálta.-------­Hogyan szoltá meg a hetman parancsát ? Nevét elvették, — vagy meg sem találták. A név helyett, mely csillagul ragyog, Adtak neki egy néma számot, Azt a karjára kötve hordozá. Hogy értheté meg, a midőn neve helyett kiásták azt, hogy : „numero !“ Nem „semmi“, mert szám, ámde „senki“. Lánglelkű hősből egy rabszolga szám : Mi rettentő metempsychosis ez! Dalolt-e még, költött-e verseket? Gunyhó falára szegheg­gyel felírva ? Ugyan miről? Mit énekelne itt? Bordalt talán? Itt a hol a kumisz, A poshadt lófej a mámoritól ? Vagy talán szerelmi dalt ? uj „gyöngyöket ?“ Kihez ? Az emberi nőstény e tájon Arezára, termetére, köntösére. Alig külömböző a hímtől. S miért dalolna költő itt szerelmet. Hol a férj hitvesét vendéginek Aként kínálja, mint mi egy pohár bort? Mit énekelne itt meg ? A múltakat tán ? Vagy reményeit ? Hisz az csak álomlátás mind a kettő. Az egyik nem volt, — és­­ a másik Az, a­mi nem lesz. Álom , pára , füst! Botond az, a­ki erről verset ír. — Hát a szabadságról talán ? Igaz ! Igaz ! Ez a növény mindenhol megterem. Legjobban ott, a­hol legjobban irtják. Börtönfalán átfúrja gyökerét, S az önfödélen át indát ereszt. Szabadságdalt bizon­nyal zenghetett ő. Azt nem temetheti magában el, Az olyan néki, mint a fülemilének, Hogy a sötétben is kitör dala. S volt is kinek ! Hisz ott köröskörül Szabad nép lakja mind a pusztaságot, Kinek hazája : a nagy messzeség; Folytatás a mellékleten

Next