Felvidéki Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-102. szám)

1884-12-03 / 95. szám

séhez a város a kívánt arányban hozzájárul­t—9 év alatt befejezhető. Egy városi képviselőnek afféle em­ncziá­­cziója, hogy a bazilikát mint műemléket oda ad­hatja a város a kormánynak, hadd tartsa azt fel a műemlékek alapjából, a város pedig egy uj s olcsóbb parochiális templomot építhet, — taktikának megjárja, hahogy vele netalán a mi­niszterre reá lehetne ijeszteni, de egyébnek nem ; azért e propositióra sem az értekezleten, sem a közgyűlésben visszhang nem­ adatott. Egy monumentális templom mindig legfőbb díszét képezi egy nagy városnak; ritka kincs­nek tartaná pl. Budapest, ha ilyen egyházzal birna, bizonyosan nem sajnálná tőle a költséget, úgymint mely sokkal többet áldoz a Lipót-ba­­zilika felépítésére, mint Kassa város most a dómjára, és ahhoz a főváros, rohamos terjedése miatt még más uj templomokat emel. A­ Városi tanács küldöttei ugyanis úgy nyilatkoz­tak , hogy a Szathmáry-féle alapítványt sem részletezni, sem elegendőleg kideríteni nem le­het, s a kir. biztos felhívására megköttetett a két vitás fél közt a barátságos egyezség. Lé­nyege abból iU , hogy a városi küldöttek, a tanács és a közönség részéről a­felől biztosí­tották az akkori püspököt, Cseh Istvánt, „hogy a város nem csak az egyház lelkészeinek és egyéb szolgáinak ellátásáról, hanem egyiránt s mindenkoron gondoskodni fog a templomi ru­­hák é­s edények beszerzéséről, a szentegyház épülete és részeinek fentartásáról, minden kegy­úri kötelezettségeit pontosan teljesítene­", s ma­gát eziránt szigorúan kötelezi ; a püspök pedig kijelenti, hogy e nyilatkozatot elfogadja, s a tett ígéretek teljesítésének feltétele alatt eláll a Szathmáry-féle alapítvány további szellőzte­tésének és kiadatásának sürgetésétől. Mely egyezség legfelsőbb helyen 1824. aug. 20. 29,058 számú királyi leirattal szentesittetvén, követke­zik , hogy ezen conventió, mig a feltételek tel­­jesittetnek, mindkét félt szorosan kötelezi és egyoldalulag fel nem bontható ; azon esetre csak, ha a város kegyúri kötelmeinek eleget tenni vonakodnék, vagy a templom­ javait más, az alapító szándékától eltérő czélra fordítaná, lehetne annak felbontását az egyház részéről czélba venni. E szerint a város úgy is mint p­a­t­r­o­n­u­s, de különösen a fenti egyezség erejénél fogva kötelezve van a dóm restaurationális költsé­geinek viselésére A nevezett egyezmény előzményeire nézve megjegyezzük, hogy amit akkor a városi depu­­tátusok részletezni nem tudtak, vagy nem akar­tak, a Szathmáry-féle alapítványnak részletei ma már ismeretesek, mert Szathmáry György a 15-ik század végén és a 16-ik század elején királyi főtitkár és főkanczellár, majd mint pécsi püspök, majd mint esztergomi érsek tett ado­mányokat a kassai sz. Erzsébet templom­­nak, s igy a pécsegyházmegyei, pozsonyi és a prima­­cziális levéltárakban szintén találtatnak ada­tok, okmán­yok, melyek ezen adományokra vo­natkoznak, s melyeknek nyomán Szathmáry, mint tudom, nem egyedül Forrót, hanem egyéb birtokát is, u. m. Kásákat, szőlőket, réteket, szántóföldeket, malmot, készpénzt stb. ajándé­kozott a dómnak, s átadta azt a városnak, mint pátronusnak ; valamint Szathm­áryn kívül má­sok is, mint az hajdan szokásban volt, hasonló bar kisebbszerü ingó és ingatlan adományaik­kal megajándékozták a templomot, melyeknek bizonyára összesen több mint 15 ezer forintnyi évi jövedelmeit a város annyi éven, sőt száza­— Tartsa meg, ha visszaélni akart volna ez­zel, nem hozza ide nekem, amit kért, teljesíteni fogom. Köszönöm gróf úr, most bátor vagyok kérni parancsait, a­mikért hivatni akart. — Ah I igen ! Ezzel csengetett. Hívd be a gróf­nőt ! — parancsolá a megjelent inasnak. — Ne várj istentelen Brúnó, megérzed még haragomat, nyomo­rért ; s még lányom keze után kapaszkodott ; szegény gyermek, ha tudna ? ! Pedig ő nagyon is tudja, — gondola Ervin ; az ég megbocsájtja nek­em ezt a kis hazugságot, a mit kigondoltam. Szerelm belépett, s atyjához sietett. — Mi lett atyám, oly­­ elindult vagy ? — s végig nézett Er­vinen is. Semmi gyermekem, kedves Ervinünk egy rettenetes következményekkel járó dologról értesített és ezáltal meg is mentett; örök hálára vagyok neki, veled együtt lekötelezve, de erről később világositlak fel; nem akarok rossz napot csinálni neked. De most jöttek gyermekeim, tanácskozzunk valamiről, ül­jetek le. — Tudjátok, hogy egy hét múlva az ég ura ismét egy évvel öregebbé tesz, név és születés­napom következik. A verseny­díjakról akartam veletek be­szélni, mert ez éven fényesebben tar­juk meg. — Véleményem az : a­ki a lófuttatásban első­nek érkezik be, az egy aranynyal hímzett lótakarót nyereggel fog kapni és egy lovag ostort, melynek végében e két név lesz : Szeréna és Amália, mint­hogy t­e Amália bárónővel fogod a jutalmakat kiosz­tani. úgy hiszem a fiatal bárónő megjelenhet leá­nyom mellett, kedves Ervin ? — Igen gróf úr, sőt nagyon is jó lesz! — fe­lesé a kérdezett. — A­ki csolnakjával lesz első, az aranyba fog­lalt, drága­kövekkel díszített albumot kap, benne a te, Amalia és az én arczképemm­el. A párbajt vi­vők közül pedig, ki győztes marad, az egy remek kardot kap, s mielőtt átadatnék neki, mindketten megcsókoljátok, mert a kard egyik ősömé volt; a csók által pedig az kegyeletes emlékké válik min­denki előtt. Jobbágyaimnak szintén különböző jutai­dokon keresztül mindig bevételezte; méltó te­hát és igazságos, hogy azokat most a roncsolt épület teljes helyreállítására fordítsa, hogy ez stilhűen reconstruáltatva és kellően felszerelve az ő uj pompájában ismét előmozdítója legyen az Isten dicsőségének és a vallásosságnak, legfőbb dísze városunknak. Karczolatok: 6—6. Artur szerette Adriennét Vaué ebben valami feltűnő? Ellenkezőleg ! Ez egészen természetes ? De Ar­tur meg is csókolta Adriennét, dac­ára annak, hogy ő jogász, sőt mi több : joggyakornok, Adrienne pe­dig princzipálisának felesége volt, s lehet, hogy ép ez oknál fogva, — a princzipál mellett ő legalább is princzipéter­nek képzelte magát Artur azonban, be­csületére legyen mondva, csak akkor csókolgatta Ad­riennet, ha egyedül voltak. Hogy miért tette azt, arról nem adott magyaráz­atot, de hogy így cseleke­dett, arról akár kezeskedni lehet, sőt azt is állítha­tom, hogy Artur ilyenkor Adriennet még meg is ölelte, — s pedig néha oly vehemencziával, mikép Adrienne fel is sikoltott volna, ha nem tudná, hogy a sikoltozás neveletlenség és csak a paraszt menyecs­kék szokása. Adrienne tehát egy szelíd bárány tü­relmével engedő magát ölelgetni, csókolgatni. Egy nap este, — szeptemberben lehetett, — mindketten egy ágy szemlélésébe valának elmerülve, — de nem a szobában, hanem a kertben, s pedig egy, őszirózsákkal ékeskedő virágágy szemléletébe, mi­dőn Artur, gyógyithatlannak minősített szenvedélye által elkapatva, — akár valami útmutató, szétter­­jesztő karjait, s mint éhes polip magához ragadá áldozatát. Szegény Adrienne ! De nem ! Szegény Artur ! Ámort nyomban Nemesis követé ! — Ördög és pokol! Ezen magvas szitok szelíd ordítása lebbent el Artur ajkairól. Más alkalmakkor Artur, ölelés közben, piros ajkait Adrienne rózsa ajkaira szokta volt nyomni, — most eltért a rendes eljárástól, — és jobb kezének közép ujját kezdó nyaldosni. Mi történt ! Az az átkozott gömböslű ! De nem. — áldott gömböslű! E naptól fogva Artur sokkal szelidebben szo­­ritgatta keblére Adriennel, — mindig szelidebben és óvatosabban, úgy hogy ez végre megunta a dolgot — és Artur a gömböstűnek köszönhető erényességét. Még egy gömböstű históriát! Aladár egyike vala a legcsinosabb legényeknek, ki valaha a szép Hernád partján született. Ha azt mondom legény, nem értek mesterle­gényt, de még agglegényt sem, hanem egy oly fiatal urat, a ki eltökélő magában, mikép soha sem fog nősülni, soha sem a házas élet mézes madzagára ragadni. Minek is, — gondolá magában ezen csinos barna legény, — van kétezerül száz forint évi jövő­makat rendeltem, melyeket megnézhettek szobámban. Most mondjátok, helyesen választottam­-e ? — Nagyon helyesen, igen ! — hangzott a De a mondottakon kívül van itt még egy, az események fonalán létrejött sajátságos szer­ződés a város és egyház között, mely új köte­lezettséget rovott a városra, a lelkészek ellátá­sát, a templom felszerelését és épületének fen­­tartását illetőleg. Itt ugyanis azon régi gyakor­lat áll fen, mely ritkítja párját, hogy a város a helybeli parochiális templom pénztárát, alapít­ványait kezeli, kiadásokat tesz belőlök, a tem­plom részére tett adományokat kezelése alá ve­szi, s e réven a századok folyamában sok oly földbirtok s más javaknak birtokába és jöve­delmeiknek élvezetébe jutott, melyek a szent Erzsébet templomát illetik, szükségleteire ado­­mányoztattak. Minek neszét vevén e század ele­jén a város első püspöke, Szabó András, hogy e rendellenességet megszüntesse, a templomja­vaknak elkülönítését és kiadatását sürgette, szorgalmazta legfelsőbb helyen. A leérkezett parancs következtében meg is indult a kutatás a levéltárban, de mielőtt a munka befejeztetnék, a bizottság tagjai, kiknek jóindulatú törekvése meghozta volna a kívánt eredményt, u. m. Polinszky biró, Rimanóczy József tanácsnok és Figura János főjegyző el­haltak, halálukkal pedig a helyzet megváltozott; a város, többszöri sürgetésre, ezentúl csak azt felelte a kir. helytartótanácsnak, hogy ha volt is a templomnak dotátiója, az a város többi birtokaival annyira összevegyittetett, hogy azt részletezni lehetetlen, s félő, hogy annak fel­színre való hozatalával a város birtokjogai el­­árultatnak; s mivel a város ugyanezt ismétlé Wurum József nagyváradi püspök, mint királyi biztos előtt is, ki 1824. évi augusztus hóban, e tárgy elintézése végett Kassán megjelent, — a — E kötelezvény nem létezik többé, az ügy­véd, már mint én, — lopást követett el; ime itt van, visszahoztam gróf urnak a mint látja alsó része nincs, a gróf ur aláirasa elveszett róla, kivágatott. — ön ellopta? Ez gyalázatos tett volt öntől, édes öcsém, s én rögtön mást állítok ki Brúnónak ! — monda a gróf. — Azt én nem fogom engedni, mert méltósá­god második atyám volt, kinek sokat köszönhetek, de másrészt ügyvédje is vagyok. — Nem engedi ? Vigyázzon magára, ügyvéd úr, nem értem önt! — Mindjárt megért gróf úri... Tudomására hozom tehát, hogy anyagilag tönkre ment. — Ha, ha, ha ! Tréfát akar velem űzni, fiatal barátom, akkor más bolondot keressen magának; hát birtokaim, elhelyezett pénzeim, hol vannak? — Többé nem a gróf, — hanem Alapi Brúnó báróé, kinek e kötelezvény értelmében, — ekkor Er­vin kivette a másikat s átadta Üdényinek,­­­ 600,000 forinttal tartozik. A gróf átolvasva elsápadt. — Ez az én alá­írásom, de hogy került ide? Beszéljen ügyvéd úr! Ekkor Ervin elmondta, mily csellel élt a báró, s miként íratta alá a gróffal a kötelezvényt. — Most arra feleljen — megfogta az ügyvéd kezét, — miként került ez önhöz kedves Ervin ? — Loptam gróf úr ; tegnap a báró urat felke­restem, s engem szobájába vezettek ; nem volt hon, a vadaskertben sétált, az inas érte ment; én meg­vártam, s időtöltésből asztalán nézegettem egyet — mást, midőn ez i­atra esett szemem ; kibontom, aka­ratlanul a számra nézek, s tízezer helyett hatszáz­ezret látok ; zsebre dugtam, távozni készülök, mi­dőn az inas jelenti, hogy a báró ur a kertből távo­zott, nem tudják merre. A gróf felállt, kezet szorított Ervinnel. — Kö­szönöm, ön megmentett, nem felejtem el soha ; a bá­róval számolok. — Nem gróf úr, halas­sza el egy hónapra az ügyet, tegye meg kérésemre, azután intézkedhetik, addig ne is gyanittassa a báróval, hogy csalásának bizonyí­ékrt kezem között van, melyet ez ideig ma­gamnál tartok meg; remélem, a gróf úr bízik bennem ? válasz. Az­után ebéddel, este vacsorával, tánczczal és egy kis álarczos bállal zárjuk b­e. Másnap Imre, a lovász Bözsényi Ervin urat ke­reste fel; a gróf azonnal szolgálatába fogadta és két fiatal ló kiképzését bízta rá, melyek már eddig is taníttattak. A lovász értesítette az ügyvédet, hogy Brúnó báró úr tegnapelőtt egész este keresett va­lami iratokat, a cselédséget mind kikérdezte, s mi­dőn nem találta, dühösen távozott el, azóta nem is jött vissza. A névnap, melyre annyi készületeket s meg­rendeléseket tettek, elérkezett, a vidék nemessége nagyobb részt megjelent, az aristokratia nagy szám­mal üdvözölte a grófot. Korán reggel a jobbágyok zene szóval vonul­tak be az ősi kastélyba; egy öreg ember lépett ki közülök s megállt a balkonnal szemben, — hol a gróf leányával és a két Bözsényivel állott; — rövid, de sokat kifejező beszédet intézett Üdényihez, ki meghatottan válaszolt. A nép azután ajándékait adta át; az öregek helyet foglaltak a lóczákon, a fi­atalság tánczolt. A gróf nehány hordó bort veretett csapra, s ételeket küldött nekik, később maga is megjelent köztök vendégeivel. Nyolcz órakor a nép a futtatási tér körül cso­portosult, s igyekezett mindegyik jobb helyet kerí­teni magának. Vitatkozásokat fogadásokat lehetett hallani, egyik rész Brúnó báróra szavazott. — Két­szer nyerte már el a díjat, most is ő fogja ! — mondá az egyik csoport. — Itt van ám most Szentkuty báró úr is -­­mondá a másik rész -­ az ám a vívó, leveri most Brúnó báró urat! Az emelvények, melyek egy sorban lettek fel­állítva, tömve voltak ; a bírák és a jutalmat osztók hiányoztak még. Ezeknek emelvényei egymás mel­lett állottak. Minden szem oda volt irányozva, a nép türel­metlenül várta ezeknek megjelenését. Folytatás a mellékleten,

Next