Felvidéki Közlöny, 1895 (20. évfolyam, 1-59. szám)

1895-07-18 / 36. szám

XX. évfolyam. 36-ik szám. Kassa, 19­95. július 18. FELVIDÉKI KÖZLŐK Megjelenik minden csütörtökön. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: j Hirdetések a legjutányosabb árak mellett vétetnek fel. Előfizetési ára egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr., HEDRY BERTALAN. Iözv­ .-Selmeczi BertaMohány tőzsdéjében Kassán, Fő-utcza & b 40. sz. Kemény-fele házban, negyedévre 1 frt 25 kr. Egy szám­ára 6 kr. Szerkesztő : ifj. RÖSSLER ISTVÁN.­­Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassán Mészáros-utcza 18. Emancipált asszonyok. Annyi elcsépelt mondás, frázis után, ami ebben a tárgyban már elhangzott, megívódott, bizony elég joggal lehetünk közönyösek és értéktelenek minden újabb térítés, vagy tá­madás iránt. A nőemancipáció kérdésében egy kiváló szellemű asszonyíró szólalt meg: Markolai Laura, a­ki az északi írók közül való s együtt dolgozik azokkal, akik Ibsen tekintélyétől támo­gatva jutottak be Európa irodalmába s hir­telen hatalmas forradalmat idéztek elő a szel­lemi világban. Ezek az írók, noha szokatlanul bizarrak, gyakran túlzók és túlságosan apró­lékosak,­­ mindig eredetiek és frappánsak. Ilyen Malcolm Laura is, sam­ikor Asszonyok Könyve czímü, a napokban megjelent könyvé­ben merészen, csaknem cinikusan, de éles pszichológiával fejtegeti a nőemancipáció kér­dését, teljes mértékben felkelteti figyelmünket és leköti érdeklődésünket. Hat előkelő boldog­talan asszony példájával mutatja meg, hogy a nőemancipáció nem­ hozza meg a nők boldogságát, hanem veszedelemmel fenyegeti lelki nyugalmukat. Sok érdekeset és újat mond könyvének abban a részében, amely így szól: A nőemancipációt akarjátok ? Azt kívánjátok, hogy a nő minden tekintetben szabad legyen, mint a férfi, hogy éppen úgy küzdhessen hatalomért, hivatalért, dicsőségért, mint a férfi és szabadjára bocsátva küzdhessen az élet­ nagy harczában, a­helyett, hogy csa­ládjának élne ! Jó ! A gondolat engemet is lelkesít, de az a kérdés, hogy szabad e ezt megengedni? Vajjon boldogabb lesz-e a nő, ha érmeket kap a kiállítások zsűrijétől és babérral koronázzák meg a tudós társaságok, mint ha szerelmes lesz és férjet kap, ahogy eddig volt szokásban ? Íme, itt van hat kiváló asszony példája, aki a maga erejével vitte végbe azt, amit ti társadalmi úton akarták elérni. Felszabadították magukat és új asszonyok lettek. Baskirsev Mária az egyik, főrangú orosz leány, aki, miután gyermekéveit a kozmopolita társaság fő mulatóhelyein, Spanban és Biar­­ritzban, Párisban, Rómában és Nizzában töl­tötte, művésznövendék lett, legszorgalmasabb tanulója volt a festőműtermeknek és festmé­nyeivel éppen jókor kezdett dicsőséget aratni, hogy halála előtt, amely huszonnégy esztendős korában érte, még élvezhessen belőle valamit. Kovaleszka Szonja a másik, aki a matemati­kára adta magát és olyan nagy hírnevet szer­zett, hogy mint a stockholmi egyetem tanára halt meg, s a franczia akadémia egyik nagy díjával tüntette ki . . . A harmadik nő, akiről Marholm Laura megemlékezik, a Dilletantes szerzője : Jean de Néthy (Némethy Emmi), magyar származású osztrák arisztokrata nő, amint ezt róla Justh Zsigmond munkáiban elmondja s ki a párisi előkelő társaságban nagyban szerepelt és ünnepelt volt. Reviczky Gyula verseit is for­­dítgatta francziára. A negyedik nő Edgern asszony, a pár év előtt meghalt svéd regény­író, az ötödik Skram Amália, a naturalista norvég író és a hatodik Duse Eleonora. Mindannyian lerázták magukról a tár­sadalmi konvenciók bilincseit, mondja a könyv írónője, és n­a­g­­­g­á fejlődött mindegyik. De vajjon szerencsésnek érezték-e magukat és boldogabbá lettek-e ? A legszomorúbb olvas­mány az a két kötet napló, amelyet Baskirsev Mária hagyatékában találtak. Az első derűs lapok után tele van kétségbeesett panas­szal, fájdalommal, a szerelem után való égető vá­gyakozással. Kavaleszka Zsófia élete valóságos tragédia. Tragikus vétsége : a szív elhanyago­lása , tragikus bűnhődése : lelkének kétségbe­esése. Mélységes melankóliába olvadó pesszi­mizmus és elégedetlenség vonul át Jean de Néthy könyvén és ilyen jelenségek mutatkoz­nak a többieknél is . . . Mindannyian egy Tele szájjal habzsolva a szerelmet, a sze­relemre éheztem, a­mely más legyen, mint az eddigiek, kevesebb is, több is, nagyobb és nyu­­godtabb, nem forró, mint a tűz, hanem meleg, mint a napfény. Nem tudom, megvolt-e már bennem a vágy, még mielőtt ismertem volna az asszonyt, vagy az ő csodálatos lényéből világított az én lelkembe ez a sugár, — de tudom, hogy egyszerre meg­szállt, megkapott, úrrá lett felettem is kiforga­tott a valómból, — szinte megfiatalított. Azt se tudom, mi hajlott ehhez az asszony­hoz. Valószínű, hogy ledér vágy és léha szeszély csupán. Az asszony fiatal volt, szép, szellemes és özvegy, Telivér asszony, — a­ki után megfor­dulnak az emberek. Udvara volt és értett hozzá, hogy udvara legyen. Beszegődtem szép asszony kocsisának és csodálatos dolgok történtek velem. Akkor nem tudtam okát adni sok mindennek, — ma elrom­lott szemekkel tisztán látom mindazt, a­mi történt. Lassankint nélkülözhetetlen lett előttem az asszony. Látnom kellett mindennap leányos, majdnem gyermekes arczát, nagy, nedves kék szemeit és hallanom kellett behízelgő hangját. Csak annyit akartam és semmi többet. De boszantott, hogy az asszonynak udvara van. Mit keres körötte ez a léha, nevetséges had ? Mi szüksége van ezekre az üres fejű, üres szivü uracsokra és ostoba bókjaikra. A­nélkül, hogy a legcsekélyebb jogom is lett volna hozzá, szemrehányást tettem neki. — Mi szüksége van magának erre az os­toba hadra, mondja. Egész menazsóriát gyűjt maga köré. Hát mulattatja magát ez a zagyva tábor ? Csodálkozva nézett reám, belső szakadásnak voltak a betegei, egy olyan sebnek, amelyet a nőkérdés fölmerülése idézett elő a lelkükben. Szakadás állott be értelmük iránya és női természetük „homályos bázisa“ között. A női természet homályos bázisa alatt Marholm Laura természetesen a szerelmet érti. Nem ismerték, nem akarták ismerni a szerelmet és elfojtották érzékeik föltámadt vágyait. Bas­kirsev Mária, hogy a művészettel nyerjen el mindent, lemondott arról, ami évezredek hagyo­mányos filozófia szerint, mindenért kárpótol: a szerelemről és mikor Bastien Lepage-zsal megismerkedett, a megfékezett természet buszúl állt rajta. Csak azt érhete már el, hogy sze­relmese karjai között halt meg. Kovalevszka Szonja is elfeledkezett a szerelemről. Mikor férjhez ment, az volt a czélja, hogy külföldre mehessen tanulni és mikor a lenyűgözött érzékei fellázadtak, már csak ölni tudtak. A legsze­rencsésebb volt még Edgern asszony, aki 40 éves korában visszament oda, ahonnan elindult: az ebédfőző, egyszerű polgárnők táborába. II. TAECZA. Ne kisértsdl az asszonyt. (Egy Bon Juan memoirjaiból) Irta: Sző­lő­si Zsigmond. Évforduló. Boldogtan és gyűlöletes. Haragosan szorul ökölbe a kezem, ha rá gondolok, és csúfos lábbal, kopasz fővel, meg­roppant gerinczczel átkozlak meg rideg magányos­ságomban május, szerelmes, illatos, gonosz, ledér május. Nekem már nem hozol semmit kikelet hó­napja, se virágot, se szerelmet — csak önvádat, lelkifurdalást, szemrehányást. A te meleged hi­deg már nekem és a te mámorod csak keserűbbé teszi az én józanságomat. Húsz esztendeig prédikáltam az erkölcstelen­ségét és most nincs egyebem egy csomó morál­nál. — Az én esetemben senki se kerülheti ki a morált, utoléri a podagrával és a gyomorhuruttal egy időben. Külön-külön is kellemetlen mind a három, — együtt keserűbb, mint az epe. Huszonnyolcz éves voltam akkor, mikor elő­ször környékezett meg a morál. Kissé talán vén is voltam a koromhoz képest és kétségtelenül több ablakon ugrottam már ki, mint a­mennyi a testgyakorlás érdekében feltétlenül szükséges. Koronként szereztem a karomra, vagy a mellemre egy-egy sajgó vágást, olykor egy-egy sajgó tapasztalatot is. Élveztem a gyönyör édes­ségét, de nem marad el a kijózanodás fanyar ke­serűsége sem. Mint ez a hat példa mutatja, az eman­cipált nőre csak két sors várhat: vagy vissza­térés régi helyzetébe, vagy bukás. Hogy töké­letesen szabad lehessen és nag­gyá válhasson, a nőiesség bilincseiből teljesen ki kell szaba­dítania magát, amit azonban csak úgy tehet meg, ha lemond a szerelemről és a nő ter­mészetes örömeiről. De a természet boszul áll, ha jogaitól meg akarják fosztani s a bűn­­hődés annál keservesebb, minél később tör ki a természet. De hát nem egyesítheti-e a nő a szerelmet a szabadsággal ? — támad fel önkéntelenül is a kérdés. A felelet az, hogy : semmiképen sem. A nőt a szerelem bizonyos mértékben rab­szolgává teszi; férje mellett nem lehet töké­­letesen szabad és az anyaság, a család lenyű­gözi. Ha pedig lemond erről, lelkében megha­­sonlás következik be. A nő inkább legyen Úgy látom, barátom, — mondá fól komo­­lyan — maga szemrehányásokat tesz nekem. Tudja, hogy ez kissé különös és az embernek önkéntelenül is eszébe jut a kérdés — mi jogon? Fogtam a kalapomat és távoztam. A fejem szédült. Dühös és levert voltam. A kora tavasz hűvös levegője nem tudta enyhíteni a forróságot, mely kihajtotta a verejtéket homlokomra. Nem tudtam számot adni magamnak róla, hogy igazában mi bánt. Egész testemet és lelke­­met gyötörte a láz. Az éledő természet tavaszi zsongása vonzott és mintha enyhülést adott volna az én sejtelmes bánatomra. Kifelé siettem a vá­rosból és elfelejtettem köszönni az ismerő­seimnek. Valahol a ligetben rám szólt Hübnerné: — Nono, de hová trappol maga olyan két­ségbeesetten ? Rá se néz az emberre, csak megy ki a világból. Mi lelte magát, szórakozott lovag. Fogadni mernék, hogy szerelmes! A szép asszony kaczagott, én elpirultam, mint egy gimnazista. Szerelmes ? Mint mindig, nagyságos as­­szonyom ! Az asszony megfenyegetett az ujjaival. Nem mint mindig, nem, nem. Ennek az asszonynak igaza volt. Nem mint mindig, hanem mint még soha és mint a­hogy többé soha. Ez a szerelem volt a­mire óhoztam. Nagy igaz, örök szerelem. Csak a boldogtalanságát ézez­­tem, de ez is többet adott a szivemnek, mint mindaz, a­miben eddig részem volt. Bajos dolog kámforos flanellbe burkolva, tar koponyával, reszkető közökkel ódát írni a szerelemről. Huszonnyolcz éves voltam és elő-

Next