Felvidéki Közlöny, 1895 (20. évfolyam, 1-59. szám)
1895-07-18 / 36. szám
XX. évfolyam. 36-ik szám. Kassa, 1995. július 18. FELVIDÉKI KÖZLŐK Megjelenik minden csütörtökön. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: j Hirdetések a legjutányosabb árak mellett vétetnek fel. Előfizetési ára egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr., HEDRY BERTALAN. Iözv .-Selmeczi BertaMohány tőzsdéjében Kassán, Fő-utcza & b 40. sz. Kemény-fele házban, negyedévre 1 frt 25 kr. Egy számára 6 kr. Szerkesztő : ifj. RÖSSLER ISTVÁN.Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassán Mészáros-utcza 18. Emancipált asszonyok. Annyi elcsépelt mondás, frázis után, ami ebben a tárgyban már elhangzott, megívódott, bizony elég joggal lehetünk közönyösek és értéktelenek minden újabb térítés, vagy támadás iránt. A nőemancipáció kérdésében egy kiváló szellemű asszonyíró szólalt meg: Markolai Laura, aki az északi írók közül való s együtt dolgozik azokkal, akik Ibsen tekintélyétől támogatva jutottak be Európa irodalmába s hirtelen hatalmas forradalmat idéztek elő a szellemi világban. Ezek az írók, noha szokatlanul bizarrak, gyakran túlzók és túlságosan aprólékosak, mindig eredetiek és frappánsak. Ilyen Malcolm Laura is, samikor Asszonyok Könyve czímü, a napokban megjelent könyvében merészen, csaknem cinikusan, de éles pszichológiával fejtegeti a nőemancipáció kérdését, teljes mértékben felkelteti figyelmünket és leköti érdeklődésünket. Hat előkelő boldogtalan asszony példájával mutatja meg, hogy a nőemancipáció nem hozza meg a nők boldogságát, hanem veszedelemmel fenyegeti lelki nyugalmukat. Sok érdekeset és újat mond könyvének abban a részében, amely így szól: A nőemancipációt akarjátok ? Azt kívánjátok, hogy a nő minden tekintetben szabad legyen, mint a férfi, hogy éppen úgy küzdhessen hatalomért, hivatalért, dicsőségért, mint a férfi és szabadjára bocsátva küzdhessen az élet nagy harczában, ahelyett, hogy családjának élne ! Jó ! A gondolat engemet is lelkesít, de az a kérdés, hogy szabad e ezt megengedni? Vajjon boldogabb lesz-e a nő, ha érmeket kap a kiállítások zsűrijétől és babérral koronázzák meg a tudós társaságok, mint ha szerelmes lesz és férjet kap, ahogy eddig volt szokásban ? Íme, itt van hat kiváló asszony példája, aki a maga erejével vitte végbe azt, amit ti társadalmi úton akarták elérni. Felszabadították magukat és új asszonyok lettek. Baskirsev Mária az egyik, főrangú orosz leány, aki, miután gyermekéveit a kozmopolita társaság fő mulatóhelyein, Spanban és Biarritzban, Párisban, Rómában és Nizzában töltötte, művésznövendék lett, legszorgalmasabb tanulója volt a festőműtermeknek és festményeivel éppen jókor kezdett dicsőséget aratni, hogy halála előtt, amely huszonnégy esztendős korában érte, még élvezhessen belőle valamit. Kovaleszka Szonja a másik, aki a matematikára adta magát és olyan nagy hírnevet szerzett, hogy mint a stockholmi egyetem tanára halt meg, s a franczia akadémia egyik nagy díjával tüntette ki . . . A harmadik nő, akiről Marholm Laura megemlékezik, a Dilletantes szerzője : Jean de Néthy (Némethy Emmi), magyar származású osztrák arisztokrata nő, amint ezt róla Justh Zsigmond munkáiban elmondja s ki a párisi előkelő társaságban nagyban szerepelt és ünnepelt volt. Reviczky Gyula verseit is fordítgatta francziára. A negyedik nő Edgern asszony, a pár év előtt meghalt svéd regényíró, az ötödik Skram Amália, a naturalista norvég író és a hatodik Duse Eleonora. Mindannyian lerázták magukról a társadalmi konvenciók bilincseit, mondja a könyv írónője, és naggá fejlődött mindegyik. De vajjon szerencsésnek érezték-e magukat és boldogabbá lettek-e ? A legszomorúbb olvasmány az a két kötet napló, amelyet Baskirsev Mária hagyatékában találtak. Az első derűs lapok után tele van kétségbeesett panasszal, fájdalommal, a szerelem után való égető vágyakozással. Kavaleszka Zsófia élete valóságos tragédia. Tragikus vétsége : a szív elhanyagolása , tragikus bűnhődése : lelkének kétségbeesése. Mélységes melankóliába olvadó pesszimizmus és elégedetlenség vonul át Jean de Néthy könyvén és ilyen jelenségek mutatkoznak a többieknél is . . . Mindannyian egy Tele szájjal habzsolva a szerelmet, a szerelemre éheztem, amely más legyen, mint az eddigiek, kevesebb is, több is, nagyobb és nyugodtabb, nem forró, mint a tűz, hanem meleg, mint a napfény. Nem tudom, megvolt-e már bennem a vágy, még mielőtt ismertem volna az asszonyt, vagy az ő csodálatos lényéből világított az én lelkembe ez a sugár, — de tudom, hogy egyszerre megszállt, megkapott, úrrá lett felettem is kiforgatott a valómból, — szinte megfiatalított. Azt se tudom, mi hajlott ehhez az asszonyhoz. Valószínű, hogy ledér vágy és léha szeszély csupán. Az asszony fiatal volt, szép, szellemes és özvegy, Telivér asszony, — aki után megfordulnak az emberek. Udvara volt és értett hozzá, hogy udvara legyen. Beszegődtem szép asszony kocsisának és csodálatos dolgok történtek velem. Akkor nem tudtam okát adni sok mindennek, — ma elromlott szemekkel tisztán látom mindazt, ami történt. Lassankint nélkülözhetetlen lett előttem az asszony. Látnom kellett mindennap leányos, majdnem gyermekes arczát, nagy, nedves kék szemeit és hallanom kellett behízelgő hangját. Csak annyit akartam és semmi többet. De boszantott, hogy az asszonynak udvara van. Mit keres körötte ez a léha, nevetséges had ? Mi szüksége van ezekre az üres fejű, üres szivü uracsokra és ostoba bókjaikra. Anélkül, hogy a legcsekélyebb jogom is lett volna hozzá, szemrehányást tettem neki. — Mi szüksége van magának erre az ostoba hadra, mondja. Egész menazsóriát gyűjt maga köré. Hát mulattatja magát ez a zagyva tábor ? Csodálkozva nézett reám, belső szakadásnak voltak a betegei, egy olyan sebnek, amelyet a nőkérdés fölmerülése idézett elő a lelkükben. Szakadás állott be értelmük iránya és női természetük „homályos bázisa“ között. A női természet homályos bázisa alatt Marholm Laura természetesen a szerelmet érti. Nem ismerték, nem akarták ismerni a szerelmet és elfojtották érzékeik föltámadt vágyait. Baskirsev Mária, hogy a művészettel nyerjen el mindent, lemondott arról, ami évezredek hagyományos filozófia szerint, mindenért kárpótol: a szerelemről és mikor Bastien Lepage-zsal megismerkedett, a megfékezett természet buszúl állt rajta. Csak azt érhete már el, hogy szerelmese karjai között halt meg. Kovalevszka Szonja is elfeledkezett a szerelemről. Mikor férjhez ment, az volt a czélja, hogy külföldre mehessen tanulni és mikor a lenyűgözött érzékei fellázadtak, már csak ölni tudtak. A legszerencsésebb volt még Edgern asszony, aki 40 éves korában visszament oda, ahonnan elindult: az ebédfőző, egyszerű polgárnők táborába. II. TAECZA. Ne kisértsdl az asszonyt. (Egy Bon Juan memoirjaiból) Irta: Szőlősi Zsigmond. Évforduló. Boldogtan és gyűlöletes. Haragosan szorul ökölbe a kezem, ha rá gondolok, és csúfos lábbal, kopasz fővel, megroppant gerinczczel átkozlak meg rideg magányosságomban május, szerelmes, illatos, gonosz, ledér május. Nekem már nem hozol semmit kikelet hónapja, se virágot, se szerelmet — csak önvádat, lelkifurdalást, szemrehányást. A te meleged hideg már nekem és a te mámorod csak keserűbbé teszi az én józanságomat. Húsz esztendeig prédikáltam az erkölcstelenségét és most nincs egyebem egy csomó morálnál. — Az én esetemben senki se kerülheti ki a morált, utoléri a podagrával és a gyomorhuruttal egy időben. Külön-külön is kellemetlen mind a három, — együtt keserűbb, mint az epe. Huszonnyolcz éves voltam akkor, mikor először környékezett meg a morál. Kissé talán vén is voltam a koromhoz képest és kétségtelenül több ablakon ugrottam már ki, mint amennyi a testgyakorlás érdekében feltétlenül szükséges. Koronként szereztem a karomra, vagy a mellemre egy-egy sajgó vágást, olykor egy-egy sajgó tapasztalatot is. Élveztem a gyönyör édességét, de nem marad el a kijózanodás fanyar keserűsége sem. Mint ez a hat példa mutatja, az emancipált nőre csak két sors várhat: vagy visszatérés régi helyzetébe, vagy bukás. Hogy tökéletesen szabad lehessen és naggyá válhasson, a nőiesség bilincseiből teljesen ki kell szabadítania magát, amit azonban csak úgy tehet meg, ha lemond a szerelemről és a nő természetes örömeiről. De a természet boszul áll, ha jogaitól meg akarják fosztani s a bűnhődés annál keservesebb, minél később tör ki a természet. De hát nem egyesítheti-e a nő a szerelmet a szabadsággal ? — támad fel önkéntelenül is a kérdés. A felelet az, hogy : semmiképen sem. A nőt a szerelem bizonyos mértékben rabszolgává teszi; férje mellett nem lehet tökéletesen szabad és az anyaság, a család lenyűgözi. Ha pedig lemond erről, lelkében meghasonlás következik be. A nő inkább legyen Úgy látom, barátom, — mondá fól komolyan — maga szemrehányásokat tesz nekem. Tudja, hogy ez kissé különös és az embernek önkéntelenül is eszébe jut a kérdés — mi jogon? Fogtam a kalapomat és távoztam. A fejem szédült. Dühös és levert voltam. A kora tavasz hűvös levegője nem tudta enyhíteni a forróságot, mely kihajtotta a verejtéket homlokomra. Nem tudtam számot adni magamnak róla, hogy igazában mi bánt. Egész testemet és lelkemet gyötörte a láz. Az éledő természet tavaszi zsongása vonzott és mintha enyhülést adott volna az én sejtelmes bánatomra. Kifelé siettem a városból és elfelejtettem köszönni az ismerőseimnek. Valahol a ligetben rám szólt Hübnerné: — Nono, de hová trappol maga olyan kétségbeesetten ? Rá se néz az emberre, csak megy ki a világból. Mi lelte magát, szórakozott lovag. Fogadni mernék, hogy szerelmes! A szép asszony kaczagott, én elpirultam, mint egy gimnazista. Szerelmes ? Mint mindig, nagyságos asszonyom ! Az asszony megfenyegetett az ujjaival. Nem mint mindig, nem, nem. Ennek az asszonynak igaza volt. Nem mint mindig, hanem mint még soha és mint ahogy többé soha. Ez a szerelem volt amire óhoztam. Nagy igaz, örök szerelem. Csak a boldogtalanságát ézeztem, de ez is többet adott a szivemnek, mint mindaz, amiben eddig részem volt. Bajos dolog kámforos flanellbe burkolva, tar koponyával, reszkető közökkel ódát írni a szerelemről. Huszonnyolcz éves voltam és elő-