Felvidéki Ujság, 1896 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1896-01-03 / 1. szám

Zsolna, III. évfolyam 1. szám 1896. január hó 3. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: SZERKESZTŐSÉG: Hirdetési árak: Egész évre.......................... . 4 frt. Zsolnán, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. Egy 3-szor hasábzott petit sor B kr. Fél évre............................. . 2 frt. KIADÓ-HIVATAL: MEGJELENIK: Negyed évre....................... . 1 frt. Áldori-féle könyvnyomda Zsolnán, hová az előfizetések és hirdetések intézendők. MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Az ezredéves újévben. A végtelenség malmának kereke egy fog­gal lejebb fordult s letűnt az ezredik év, állami létünk fölött, vihar, bánat és keserűségével, le­tűntek a fényes napok, dicsőségteljes tetteikkel s vele letűntek a dicső ősök. Letűntek azok, — s bár érezzük még a sújtó kéz nyomát, a feledés fátylát igyekszünk a sötét napok emlékére borítani, hogy eltakar­juk önmagunk előtt is fájdalmas érzelmeinket. Jól esik lelkűnknek a jobb, — a szebb időkre való visszaemlékezés, — pedig ezek is letűn­tek, de élnek ez idők tanúi, előmozditúi, hősei sziveinkben, emléküket arany betűkkel örökité meg a történelem s öröké élnek ők nemzetünk nagyjai, mint ama öröktűz hazafias érzelmeink szent oltárán, melyet ők gyújtottak fel s mely emlékükkel együtt — kiolthattam Feltűnt az öreg nap az ezredév reggelén ott Munkács várával szemközt, biborszinű kön­töst öltött e nagy napon s látta, hogy hős Zrí­nyi Ilona fészke ott büszkélkedik, sugarait végig löveli Árpád vezér országán, miként egy ezred­évvel ezelőtt, midőn a föld megrengett a büszke hadimének lábai alatt. Sugarai villámgyorsan befutják az országot s ime milliók ajkán ima rebeg — a magyarok Istenéhez — hála ima, hogy megengedő elérni e napot. Itt a második évezred hajnalán tekintsünk vissza e rengeteg időre, számoljunk önmagunk­kal, nézzük meg mi jellemzi múltúnkat, mikor volt erős és nagy nemzetünk s volt-e igaztalan a magyar nemzet? A történetiró joga bírálatot hozni e fölött, de nekünk is jogunk van önvérünk esetleges hibáit beösmerni. Hogy mikor volt erős? Könnyű a felelet reá, mikor együtt volt, midőn a haza veszély­ben volt, nagy és erős volt a megpróbáltatások nehéz napjaiban. Ez idők szülték hazánk nagy­jait, kik önkezükkel Írták fel neveiket a törté­nelem lapjaira. Hogy volt-e igaztalan e nemzet? Nézzük át az ezredéves történelem lapjait, ott látjuk a magyar nemzetet bevonulni Hunniába egy ezredév előtt, látjuk mint hadakozik a táltosok által kijelölt szent föld a Kánaánért, mint fogadja testvéréül a meghódolt nemzetiségeket. Barbár nép volt s mégis a legnemesebb erkölcsöt hordá szivében — az ember társa iránti szeretetet s humanismust. Mely nemzet múltja mutathat ily e r- kölcsöket? Nem kell-e — az egész müveit világnak e fél barbár nép erkölcse előtt elismeréssel adózni? s a kultúra ezredéves haladása után is követésre méltónak előírni ez ősi tiszta erkölcs és lovagiasságot. S ezt megőrző e nemzet egy évezreden át, védbástyája volt a művelt nyugatnak, terjesztője a kultúrának, elhagyta nomád életét el ősi szo­kásait, államiságát a nyugat államai módjára szervezte, csak egyet nem vesztett el ős régi erényét s ez hazája imádata s lovagias eljárása a testvérül fogadott nemzetiségekkel szemben. Ma a második évezred forduló napján, mi­dőn ezredéves fennállásunk ünnepére az egész világot meghívtuk, midőn kultur vívmányainkat a külföld előtt feltárjuk, ma kétszeresen szük­séges, hogy együtt legyünk, nem megyünk ugyan fegyverrel kezeinkben, győzni vagy meghalni, ma a haladás nemes háborújában vagyunk a kihívók, tartsunk együtt váll-váll mellett s igye­kezzünk győztesek lenni. Ma nem ezreknek vére, nem holtakkal fö­dött csatamező, — hanem a művelt államokkal való kultur versengés a küzdelem tere. Ez a modern háború, melyben már eddig is tekintélyes helyet sikerült kiküzdenünk, legyen most, midőn ezredéves fennállásunk ünnepére a külföldet haladásunk megtekintésére meghívtuk, az alkalom, midőn együtt látja a világ a szabad­ságért lelkesülő nemzetet, testvéreivel ölelkezve. Mi is leteszük számadásunkat másodéves létünkről s ismételjük jelszavunkat »Legyen igaz­ság mindenfelé!« Végig küzdöttük a zsenge gyermekkor má­sodik évét. — Felvidékünk kultúrája előmozdí­tása érdekében, kijelöltük az utat, mezőgazda­ságunk s állat-tenyésztésünk sanyarú helyzetét feltárva, utaltunk javításuk módjára s hanyatló kereskedelmünk fellendítése érdekében teendő lépésekre. A törvényhatósági életünkben tapasztalt zsibbasztó közöny eloszlatása s intenzivebb mű­ködésre való buzdítás, egyik főtörekvésünk volt. Zsolna város helyzetét tartózkodás nélkül tártuk föl, utaltunk mellőzésére — de utaltunk ama féregre is, mely fejlődésének csiráit pusz­títja s jó létének útjában áll. Tanügyi állapotainkban észlelt hiányok a hazafias szellemben való nevelés általánossá té­tele s a magyar nyelv terjesztése — vezérelv­ként vonúl végig működésünkön. Küzdöttünk s küzdeni fogunk a pánszlá­vizmus ellen s társadalmi rendet bontó csatlósai ellen, kik az egyházpolitikai mozgalmak szü­löttei, mindaddig mig ez elemek belátva áldat­lan munkájukat, a haza javára nem érvényesí­tik magukat. Munkatársaink díszes sora erősbült s tömö­rült s igy voltunk képesek a hazafias közönség lelkes támogatásával a »Felvidéki Újság«-ot a TARCZA. Mese a régi jó világból. „Hol volt, hol nem volt, még az óperen- cziás tengeren is túl volt.“ S igy kezdé dadám az ő csalhatlanul ható meséit, midőn mi a türhetlen- ségig csintalanok lévén, csendre birni akai’t. Ez pedig gyakran történt s igy sokszor volt alkalma dadámnak, kit többi testvéreimtől örököl­tem, meséit hallatni. Most, midőn szerény vas kályhám jótékony melege mellett elgondolkozom a családi tűzhely körüli édes élményeim fölött, képzeletem akarat­lanul is elszállong a régi jó világ mese országaiba, hallani vélem az ón jó öreg Zsuzsámat a mint lel­kesen beszél a „Tündér Ilonáról“ a „Hétfejü sár­kányról“ és sok más elképzelhetlen dolgokról. Ezek­ből üldöz egy, melyet, hogy el ne vesszen emlé­kemből, határoztam el megörökíteni, átadva a szót a jó öreg Zsuzsa néninek. Hát bizony úgy történt az a dolog ott az óperencziás tengeren túl, volt egy zsugori király, ki kiszolgált katonáit ruhátlanul és pénz nélkül bocsátotta el. Volt neki egy tizenhárom kapitulatiót kiszol­gált katonája s ennek is csak egy fél tallért ada­tott elismerése jeléül. Ez felháborodott a király zsugoriságán s vissza vitte neki a fél tallért, de mikor a király azzal fenyegette, hogy még azt is elveszi tőle — szomorúan útnak in dúlt faluja felé. Telve keserűséggel szivében vándorolt, és egy nagy erdőbe ért, útját tévesztve bolyongott ott, mig végre egy emberre talált, ki hatalmas szál­fákat tépett ki gyökerestül, mint ha csak fűszála­kat gyomlált volna. Megszólította. Hé atyafi, mit csinál kelmed? Hát kérem, katona uram, az anyámnak szerzek egy kis fűtésre való fát. Egyet gondolt erre a katona, várj te zsu­gori király megbosszullak s oda szólt a munkáját folytatóhoz. — Hé atyafi, nem jönne kelmed velem, bizony — bizony meg nem bánja. — Nem bánom, felcsapok katona uram, csak ezt a kis fát haza viszem anyámnak s mentek men- degéltek, egyszer csak egy hegyen látnak 7 szél­malmot, melyek daczára annak, hogy teljes szél­csend volt, hogy egy levél sem mozdúlt meg, vígan kelepeltek. A katonának feltűnt e dolog, hogy bizony ez jó szerivel nem lehetséges — ez valami ördöngős masina lehet, s mentek tovább vagy két magyar mértföldet, midőn iszonyatos zúgás ütötte meg fü­leiket, valóságos orkánt véltek közeledni s ime egy ember áll előttük, ki összeszoritott ajkakkal fújja magából a levegőt, kikérdik, hogy ugyan mit csinál? — Hát unalmamban szelet csinálok annak a 7 szélmalomnak ott két mértföldnyire, hogy ne vesztegeljenek hiába. A katona egyet gondolt s kettő lett belőle, felszólította e zivatar gyártót is, hogy csatlakozzék hozzá s mentek hármacskán tovább. Hát a mint szépen haladnak, ott találnak egy vadászt, ki ször­nyen czéioz a messzeségbe, ugyan mit csinálhat ez? A katona előáll s kérdi, hé vadász, mire czéioz kelmed? — Hát megkövetem katona uram, azt a pókot akarom lelőni ott három mértföldnyire, egy sze­gény legyet akar kivégezni s én nem nézhetem a vérengzést. — Na ez derék dolog vadász barátom, mond a katona, megérdemli, hogy közzénk álljon negye­diknek, csapjon fel — sohsem bánja meg. S a vadász elfogadta a feléje nyújtott kezet s tovább barangoltak. Egy rengeteg erdőben emberi füty üti meg füleiket, követik irányát, hát egy betyárosan felre csapott kalapú legényt látnak, ki mintha csak felfogadták volna, úgy fújta a szebbnél- szebb magyar nótákat. — Hej öcsém! szólítja meg a katona, de jó dolgod lehet, hogy igy lézengsz a világba. — Jó hát, felel ez, de csak addig van kel­méteknek is jó dolguk, mig a kalapom szememre nem vágom, mert akkor azután kifagy a — szusz — egyszerre az egész világból, olyan hideget csi­nálok, hogy az ég madarai is megfagynak! Na ez is nekünk való ember, gondolta a katona s csakhamar megegyeztek s a fagy készítő is felcsapott. S tovább haladtak hegyen-völgyön, tervez­getve, hogy hát mit is fognak csinálni, persze a katona vitte a szót, hogy bizony megboszulják magu­kat a hires zsugori királyon. Hej — haj emberek! merre vezet utatok, hangzik feléjük — oda néznek, hát ott látnak egy

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék