Felvidéki Ujság, 1896 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1896-01-09 / 2. szám
Zsolna, IIL évfolyam. 2. szám, 1896. január hó 9. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: SZERKESZTŐSÉG: Hirdetési árak: Egész évre........................... 4 frt. Zsolnán, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. Egy 3-szor halálozott petit sor 5 kr. Fél évre............................. 2 frt. KIADÓHIVATAL: MEGJELENIK: Negyed évre........................ 1 frt. Áldok-féle könyvnyomda Zsolnán, hová az előfizetések és hirdetések intézendők. MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Közbiztonsági állapotaink. A régi jó betyárvilág idejének vége szakadt, a vármegyei híres csendbiztos rendszer eltörlésével, a közbiztonsági őrök államosításával. Még élénk emlékünkben vannak a közbiztonság ama szomorú napjai, melyeket túlélni a csendbiztos kegyelméből szerencséltettünk s azért hálával emlékezünk meg ez intézményről jól megérdemelt örök nyugalmában. A kormány belátta, hogy ama »csendbiztosi« ázsiai állapotok egy modern kultur államban megszégyenítők s nem tűrhetők s levette a vármegye vállairól az igazságszolgáltatás s törvénykezéssel a közbiztonság fentartását is. Nagy és nehéz teher esett le a vármegyék amúgy is túlterhelt már-már rozzant szekeréről — a vármegyék fellélegzettek s virágzásnak indultak belügyeik s a nagy közönség örömmel látta, hogy a csendőrség behozatala által a közbiztonság annyira szilárdult, hogy már külföldiek is merészeltek ellátogatni hozzánk. Alig van intézményünk, mely oly gyorsan hódított volna, mint éppen a csendőrség, pedig a magyar népnél a »zsandár« nem igen szívesen hallott szó. Hogy daczára ennek meghonosult s ma szívesen látott ez intézmény, jele, hogy a katonai fegyelem megőrzi ez intézményt a részrehajlóságtól, s hogy az igazság kiderítésére minden állampolgár örömmel nyújt segédkezet. De jele, hogy oly kezekbe lett letéve a csendőrség intézménye, mely az átmeneti korszak nehezebb napjaiban is feltalálta a kellő tapintatot s a szigorú katona mellett jó honpolgár is volt. Szép pár éve múlt ennek is s mi ma is csak elismerőleg nyilatkozhatunk csendőrségünkről ott, ahol van; sajnos, hogy nem tehetjük ezt általánosan. Zsolna város, közbiztonságáról szól ezúttal énekünk, s hogy nem szólhatunk elismerőleg, a viszonyok kénytelnek reá. Városunkban közel 2000 munkás foglalkozik, gyáraink s iparosaink műhelyeiben, legnagyobb része tisztességes, csendes ember s a hatóságnak nem akad velük dolga, de a 2000 ember között akad vagy 10 — talán 20 % kötekedő természetű is; különösen, ha felönt a garatra. Ilyenkor azután kisebb gondjuk is nagyobb annál, váljon alusznak e a város lakói, avagy gyöngék e a szemközt jövő oldalbordái ? — Bizony próbára teszik mind a kettőt, s ha a garatra öntés véletlen nappal talál megtörténni, akkor is csak úgy végig kurjongatják a várost. Ezek azonban az ártatlan dolgok, de jönnek az úgynevezett »vándorlegények«, kik folyton vándorolnak és folyton legények, míg nem sikerült valakit oly alaposan kirabolni, hogy magukat úrrá tehetik. Száz számra jönnek-mennek évenként s jaj a családnak, ha férfi tag nem fogadhatja e hívatlan vendéget s az alamizsna igényeinek meg nem felel. Közveszélyes individiumok, kiknél csak alkalom kell a rablásra s ellenszegülés a gyilkolásra. E napokban voltak tanúi egy hozzánk beérkezett panasz szerint — fényes nappal Zsolna legnépesebb utczájában egy ily vándor-legény (beillet szegény legények is) jelenetnek, midőn egy ház kapuján kirohanva, éktelen átkozódást zúdított a ház tulajdonosára, mert őt a munkára merte figyelmeztetni s egészséges testalkatát látva az alamizsnát megtagadta. A nagy lármára több ember gyűlt egybe s egy bátorságot vett magának az idegen urat megfogni — de meg is keserülte, mert egy pár hatalmas ökölcsapás után lábai gyorsaságának köszönhette, hogy menekült. A város házán, az oda sietők, egy lelket sem találtak, persze nekik is ebédelniök kell, délben szabad a vásár. De nem szándékunk ezúttal Zsolna város elöljáróságát mulasztással vádolni s nem is lehet e tárgyban, mert belátjuk, hogy a város annyi rendőrt fel nem tarthat, amennyire a közbiztonság fentartására előre látólag szükség van. S ha daczára gyenge anyagi erejének meg is kisérlené, akkor sem felelhetne meg, mai állapotában a fegyelem hiánya miatt. Mi ismételve reá mutattunk, hogy oly népesedési, mondhatnók népvándorlási mozgalomnál, hol oly különféle elemek jönnek össze s oly mennyiségben, hogy ott a várostól a közbiztonság fentartása nem követelhető, ha pedig nem követelhető, akkor reá sem bizható s azért kötelességükké válik az intézőségeknek arról gondoskodni, hogy e hiány pótoltassék, vagyis a m. kir. csendőrség tényleges létszáma, ne legyen 4—5, hanem a helyi viszonyoknak megfelelőleg 10 — 12, úgy hogy a városi hajdúk és őrök mellett rendes és mindennapos helyi szolgálatot teljesíthessenek. Nagy hálára köteleznék városunk lakóit. TÁRCZA. A karácsony Tr.-Teplán. Szerkesztő úr szives engedelmével sikerülni fog talán a vonal alá juttatni már egyszer a szegény Tepa községet is, mely mióta a „Felvidéki Újság“ dicséretet és gáncsot szór e megye jó és rossz községeire, egyelőre sem az egyik, sem a másik irányban nem érdemesült sajtójában sajtoltathatni. De hiszen, ha úgy veszszük nem is olyan valami semmit jelentő egy község ez a Tepla község, hogy nem volna itt-ott érdemes is egyetmást róla a sajtóban is megörökíteni. Van e községnek sok előnye más fölött, s ha egyébről sem volna nevezetes, mint arról, hogy plébánosával a legteljesebb egyetértésben él, s hogy az polgártársainak osztatlan becsülésében és szeretetében részesül, s hogy ráadásul e község még oly segédlelkészt is tisztelhet körében, akiknek lelkes hazafisága áldásos nyomokat fog hagyni a serdülő nemzedék szivében. Bír úr ezért is méltán külömbnek gerálhatná magát, s jogot formálhat arra, hogy a vármegyei községek haladását figyelemmel kísérő „Felvidéki Újság“ róla is emlékezzék meg olykor-olykor, és ha hozzá még azt is elárulom, hogy e községben székel a legelőzékenyebb postamester, akkor meg pláne emlékezetre méltó községnek mondhatja magát. Legyen tehát oly szives, Szerkesztő uram s szorítson helyet e községnek a vonal alatt, — hiszen nem oly sok lesz az, a mit e különben kies, de, mint látja kissé hiú község házi történetéből előtálalni szándékozom. Nem sok az, pusztán egy estélynek a leírása, mely későn kezdődött és nagyon — nagyon korán végződött, — értem a kivilágos kivirradtkor. De hogy is kezdjem ? Kissé tán mégis vissza kell mennem a múltba, mégpedig néhány évvel, — no de ne ijedjen meg, röviden végzek az évekkel is, mert, mint ismerős, a sok írásnak nem vagyok barátja, ha lehetne, inkább szóval mondanám el, — csak hogy tán hosszabbra nyúlna akkor a mondóka, ugyebár ? Tessék tehát figyelni, már kezdem. Néhány évvel ezelőtt egy jó és lelkes tanerő távozott körünkből, s jött helyébe egy másik, akit semmikép megválasztani nem akartunk, de akit mégis megválasztottunk, — már úgy „more patria.“ Akkoron rettenetesen haragudtunk a volt tanfelügyelőre, Pachy Bertalanra, mert ő diktálta reánk a tanerőt. S képzelje kérem az emberek állhatatlanságát, — a harag helyett most a legnagyobb hálával vagyunk a derék tanfelügyelő iránt, mert akit ő reánk diktált, azt a jelenlegi már eldiktálni sem tudná közülünk, annyira szeretjük az új tanerőt. Szeretjük, de meg is érdemli, hogy szeressük és tiszteljük, mert benne oly zálogát bírjuk a községi népoktatásügy sikeres menetének, hogy bizony jó summát kellene ígérnie annak, aki e zálog kiadására bennünket reá akarna bírni. E derék tanító, kit polgári nevén, most még Korinek Józsefnek szólítanak, de ki, mint halljuk, máris búcsúzni készül ez ősi czégérétől, hogy a millenium alkalmából teljes magyar mezbe öltözhessék, a hivatásának példás teljesítésén felül még azt is tűzte ki czéljául, hogy az amúgy is szűken kijáró szabad idejének feláldozása révén örömet okozzon a gyermekeik előhaladásában örömüket lelő szülőknek és a népoktatásügy barátainak. Itt kérem, mint ígértem volt, vége a múlt történetének, — tehát úgy-, hogy rövid voltam? most pedig reátérek a jelenre, vagy jobban mondva a legközelebbi múltra: a karácsonyi ünnepekre. Roppant lusta vagyok az írásban, s mert e jó oldalomról már ismerni méltóztatik, el fogja nekem azt is hinni, hogy valahányszor az imént lefolyt karácsonyi ünnepekre gondolok, úgy elfog az érvágy, s szeretném mindazt papírra vetni, amit szívembe ez ünnepek emléke vésett, hogy ha ezen rengeteg vágyamnál még rengetegebb nem volna a toll vezetése iránti irtózatom, — egy álló fél évig ellátnám a vonal alatti rovatot az elmúlt karácsonyi tapasztalataim leírásával. Úgy-e hogy csodálkozik őszinteségemen, no de evvel adósa maradtam volna önön magamnak, s így legalább azok, akik az estély leírásáról hosszú tárczát reméltek, őszinte vallomásomon megnyugodva, a rövidet is jó szívvel fogják fogadni. Kezdjük tehát, aki pedig szives e sorokon végig futtatni tekintetét, legyen oly szives s engedje át magát inkább a fantázia leírást pótló hatalmának, mint e fekete sorokba szorított előadás gyatraságának, melylyel én a valót csak vajmi silányan fogom sejtethetni. Képzeljék tehát magukat a tr.-teplai III. osztályú vasúti váróteremben, melyben egy csinos Leyrer Károly finom ízléséről tanúskodó és igen díszes kivitelű színpad áll, melynek függönye egyelőre elzárja szemeik előtt a kulisszák mögötti titkokat. A terem többi része zsúfolásig meg van telve a község értelmiségével és a vidékről meg-