Felvidéki Ujság, 1896 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1896-09-03 / 36. szám

Zsolnán, 1896. IFel­vid­ékii Tájsá­g:_ szeptember hó 3. Ilyen volt az akkori zsidó, görög és római ? Vájjon a modern ember is úgy vélekedik-e ? A mi korunk valóban a sok ellentmondás kora. Minden ország, minden nemzet sajtója csak a világ békét hangoztatja és ennek szükségességét a né­pek számára. És ily értelemben nyilatkoznak, a kormányok képviselői is, úgyis mint magán­emberek, úgyis mint nyilvános közegek, parlamenti szónoklataikban, diplomatikus értekezleteik alkalmával sőt kölcsönös szerződéseikben is. Egyúttal azonban szaporítják a kormányok évről-évre az országok véderejét új adókat rónak ki és új kölcsönöket vesznek fel. Vajjon nem ellentmondás-e ez a szó és tett között ? * * * A kormányok intézkedéseik igazolása végett joggal hivatkoznak fegyverkezéseknek kizárólag védekező jellegére, azonban mégis megfoghatlan majdnem minden nem érdekelt ember előtt az, hogy honnan várnak tulajdonképen ellenséges bero­­hanást, mikor a nagy­hatalmak minden politikájukban közös akarattal csak a védekezés czélját követik. Valóságban olyan színezete van az egésznek, mintha minden nagyhatalom, minden perc­ben, a másiknak betódulását várná, a­minek a következ­ménye : általános bizalmatlanság és természetellenes megerőltetés arra nézve, hogy a többi hatalmak véderején túl tegyen. Ilyen verseny maga is emeli a bábom veszé­lyét, úgy hogy a legcsekélyebb ok elegendő lesz egyszer arra, hogy egész Európát egy világháború lángjai borítsák be. Talán azt hiszi valaki és vigasztalódik is azon gondolattal, hogy ilyen válság kiszabadítana ben­nünket a politikai és gazdászati zavarokból, melyek a népeket terhelik. Aligha! Mert a legújabb idő­ben viselt háborúkban szerzett tapasztalatokból tudjuk, hogy minden háború a népek ellenségeske­dését csak fokozta és Európa politikai és közgaz­­dászati helyzetét csak szomorúbbá és bonyolódot­­tabbá téve. Az egész világ megegyezik abban, hogy a háború következményei, ha az egyszer Európában kitör, hasonlítana a barbárok nagy betöréséhez és hogy azért a legdrágább béke, még mindig ol­csóbb, mint akár a legkedvezőbb háború. A bekövetkezendő háborúnál már egész népek tétele lesz koc­káztatva és azért lesz az véres, el­keseredett és kegyetlen. * * * 60 miliárd forint,"és mennyi most az ez után fize­tendő kamat? Ezen óriási összeg csak kis része is elegendő volna sok népnevelési intézmény alapítá­sára és a legnagyobbszerű közhasznú munkák végzésére. Európa jelenleg , mint látjuk, a tudomány annyi vívmánya dac­ára, és olyan helyzetben van, mint a középkor legrosszabb idejében. Mindenki panaszkodik ezen helyzet miatt, mely sem nem háború, sem nem béke. A kormányok állítgatják ugyan, hogy csak a békét akarják és versenyeznek is egymással a béke­­szeretet nyilvánításában, s ugyan­aznap terjeszte­nek javaslatokat a törvényhozó testületek elé a haderő szaporítása ügyében, azt mondván, hogy ez csak a béke biztosítása kedvéért történik. Si vis pacem, para bellum. Engedjék meg, hogy jegyzeteimből megint valamit idézzek. Moltke a nagy csataművész szavai ezek, melyeket egyszer a béketársulat küldöttségé­hez intézett. Többek között ezeket mondta: A há­ború szent, Istentől el van rendelve. „A háború egyike a világ szent törvényeinek az tartja fenn az emberben a nagy és nemes érzelmeket: a becsü­letet, az önzetlenséget, az erényt, a bátorságot. Csak a háborúnak köszönhető, hogy az emberek a legnagyobb anyagiságnak át nem engedik magu­kat.“ — A fegyveres békét pedig a következővel igazolta: „Csak a kard képes a kardot hüvelyébe szorítani.“ — Ezek Moltkének, a nagy csata hős­nek szavai. * * * A tudósok egész életük munkáját és fárado­zását csak azon czélnak szentelik, hogy egy esz­közt találjanak ki, melylyel embertársaik sorsán javíthatnak. Kitartó munka és találmányok által gazdagít­ják az emberi elmét, bővítik a tudományt, minden nap új találmányokkal lépnek fel és így szaporítják a nemzetek jólétét és erejét. Ekkor jön a háború! Engedjék meg, hogy ehhez egy kis megjegyzést fűzzek. Mit hagyott ránk a régi Görögország ? Köny­veket, márvány képeket. Vájjon nagy volt-e győ­zelmei által, melyeket kivívott, vagy az által, a­mit létrehozott?! Nem a perzsák megrohanásai akadályozták meg a görögöket, hogy a legdurvább materializmusba essenek, nem a barbárok támadásai mentették meg Rómát és támasztották fel újra és nem I. Napóleon állott a nagy szellemi mozgalom élén, melyet a múlt század bölcsészei, megindítottak. Csak ezt akarom megjegyzeni. És ti atyák és anyák, mit mondanátok ti Moltke urnak? Szomorúak az idők, minden követ­kező nap fenyegetés, ineg a talaj mindenütt lábunk alatt és a keletkező zivatar alig fog elmaradni. * * * lyok és fejedelmek kezében soha sem tagadta meg a szolgálatot.“ Rettenetes üdvözlő szavak! A római és görög tölgykoszorúval díszítette föl a győző hadvezért is. Ez volt a legszebb ékessége. — A német császár karddal övezte a diplomatát és az ő szavai szerint vassal és vérrel építve van azon korszak, a­melyet ő maga nagynak nevezett. — Mi már azt hittük, hogy az a kor, az a czivilizáczio, mely a munkában kereste a nemesítő eszközt, csak egy hatalmas ragasztó anyagot ismert: a munka verejtékét. A német császár szavai szerint e hatalmas ragasztó eszköz: vas és vér! Blut und Eisen! Nézetünk szerint a munka verejtéke hozta létre a nagy és maradandó alkotásokat. Ez vitte előre az emberiséget. Ez alkotta meg a humaniz­mus nagy művét. Ez hozott a világra békét és megelégedést. A vas csak szenvedést, a vér csak pusztulást! Hálás szívvel áldják a népek, a nemzetek s országok azon fejedelmeit és kormányait, a­kik távoltartják tőlük mai nap is a háború luh­áit, tudván azt, hogy ha az emberek százezreit bele­vinnék a háborúkba, akkor a sok szép viruló élet, a sok fáradsággal szerzett tudomány, a szenvedések árán fenntartott becsület, boldogító eszmék kincshal­maza — pár pillanat alatt tönkretéve, veszve volna. * * *­­ A mostani Európa tényleges szolgálatban lévő katonai állománya 9.000.000, tartalékja pedig 1.700.000, úgy hogy hadserege évenként körülbelül 3 miliárd forintjába kerül. És milyen nagy e mellett a társadalomnak rengeteg kára, mely azáltal keletkezik, hogy egy ilyen nagy számú erőteljes férfiút vonnak meg tőle, a­kik így az ipar és egyéb foglalatosságaik számára el vannak veszve. Ehez járulnak még a rengeteg állami adóssá­gok, melyeknek nagyobb részét a hadi készülődé­sek okozták. Európa összes államadóssága közel szerkesztőségbeli íróasztala mellől úgyszólva készen pattant ki a színpadra. Egyszerre tűnt fel a „3 Kázmér“-ral a Népszínházban s alig pár hónappal első sikere után, már egy második darabbal állott elő s első bemutatott eredeti szerzője lett a Víg­színháznak. Pedig Beöthy László nincs több huszon­három évesnél...................... A múlt hétnek azon az estéjén, a­melyen P­á­­­m­a­y Ilka „Szép Heléná“-t játszotta a budai színkörben, a fából épült szellős műcsarnok előtt összetalálkoztam a „Béni bácsi“ fiatal szerzőjével. Gratuláltam neki a sikeréhez. Melegen megrázta a kezemet. A meleg kéz­­szoritásból kiérzett, hogy hazai szerző nem igen szokta meg az ilyesmit írótársai részéről s annál mélyebb hálát érez az ilyen gratuláczióra. A kéz­­szoritás közben eszembe jutott a Mascagni nyakkendője, s elgondoltam, hogy nem cseleked­ném egészen haszontalan dolgot, ha ott nyomban egy parázs kis interview­be ugratnám bele az én fiatal szerzőmet, a­mely felderítené Béni bácsi megszületésének a homályát. Utóvégre ha Sardou, Bisson még a többi franczia szerzőnek, még csak megírandó darabja annyira érdekel bennünket, talán csak érdekelhet­ő az is, hogy mi egy eredeti bohózat megszületésé­nek a története. Megszólaltattam hát a Béni bácsi szerzőjét, a­ki egy pár ügyesen alkalmazott keresztkérdés alatt, következőleg vallott:­­• A Béni bácsi­t voltaképen Sipulusznak köszönhetem. Valami franczia könyvet olvasott, (a czimére már nem emlékszem) s a szerkesztőség­ben erről a tankönyvről beszélt nekem, a melyben valami bolondos történet volt elmondva egy házas­ Valóban borzasztók a német Császár szavai is, melyekkel nem régen 1895 márcz. 26. Bismarckot üdvözölte: „A vas és vér az az eszköz, mely a kirá­ságról. Mialatt Sipulusz beszélt eszembe ötlött, hogy nem rosz bohózatt hóma lenne egy nászutra induló ifjú házaspárnak a története, a­melyről idő­közben kisül, hogy a házassága valamelyes okból érvénytelen. .... A nászutas fiatal asszonykának lehetne például valakije, például egy nagy­bátyja, a­ki abban a h­iszemben, hogy a fiatal pár házas­sága érvénytelen, mindenütt nyomában van az ifjú párnak, nehogy a család becsületén valami foltocska essék. ... És ezzel megszületett Béni bácsi, a „Sziporka család becsületének őre.“ A théma egy kicsit borsosnak ígérkezett, de eszembe jutott Bis­son az ő Pont-Riquet-jével, meg a válás után­nal és isten nevében neki fogtam a munkának. — És mennyi idő alatt írta a darabot? — Oh nagyon rövidesen végeztem vele. Mind­össze három hét alatt a szerkesztőségi munka­szünetelése közben. Azt hiszem, a gyors munka észre is vehető egy kissé a darabon, de hát fiatal vagyok még és ráérek még az átgondolt, jól meg­fontolt munkára. Az én koromban ez tán még nem is lehetséges.......... Ennyi volt az, a­mit Béni bácsi szerzőjéből ki bírtam bátran srófolni. — Mellékesen megjegy­zem, hogy honvédhuszárhadnagyi uniformisban volt, mert épen aznapra behívták huszonnyolc­napi fegy­vergyakorlatra. Ez az apró részlet is van talán olyan érdekes, mint Mascagni nyakkendőjének a szik­é. Igen, Béni bácsi szerzője ez idő szerint a nyári hadgyakorlatokon izzad, mig a közönség jó­­izneket mulat darabján a jól ventillált Vigszinház­nak nyáron is hűvös nézőterén.......... Márkus József: Kiállítási levelezés. Kiállítási terület, 1896. augusztus 25-én. Kedves Szerkesztőm! Hat napi fáradságos utazás után itt vagyok a kiállítás területén, annak is a legeslegközepében, id. Karikás Mihály bátyánk vendéglőjében. Ne gon­dold azonban, hogy egész úton jöttem ide, mert előbb bejártam a területet s azt sem egyszer, ha­nem éppen elegendőszer arra, hogy megállapíthas­sam a helyet, honnét, ha körül­tekintek, mint valami győztes hadvezér előtt hajolnak meg előt­tem a bevett várak lobogói. A tegnapi nap ugyan nem valami nagyon kedvezett az ismeretek szer­zésének, mert a förtelmes széltől eltekintve, novem­beri hideg fagyasztotta meg fáradt tagjaimat. — Annyira, hogy nem is lakásomon hagyott felöltőm után sopánkoztam, hanem otthon hagyott bundám után. A mai nap már nagyban kedvező a kiállítást látogatók seregének. A délelőtti borongos időt szép nyári nap váltotta fel, mi a kiállítás képének is barátságosabb szint kölcsönözött. A tegnapi látás­­futást, mellyel a szél elől, a hideg elől futott a közönség, a könnyed sétálás váltotta fel, de unqye e rövid tapasztalásomból is elég meggyőződést sze­reztem arra, hogy az idő gyors változásától a jó pestiek sem mentek. Egy nap jó lenne a bunda, másnap a felöltő is csak teher. A kiállítás nagy­­szerűségét már annyiszor méltatták, hogy erről írni, kárba veszett fáradság. A mi azonban mindig le­köti figyelmünket s a mi különösen minket zsol­naiakat érdekel legjobban, mert oly büszkeségünk, mely az egész országgal közös lett : ez a zsolnai posztógyár. Az iparos csarnok „Észak“ oldalán lépve be az ipar­csarnokba, rögtön az első lesz, mely leköti figyelmünket, a mi kedves ismerősünk, jobban mondva földink, L­ö­w Károlynak a zsol­nai posztó­gyár működését előtüntető kiállítása. A gyapjú feldolgozásának minden átmenete van itt feltüntetve, oly remek kivitelben, hogy minél job­ban ismerjük, annál inkább fokozódik bennünk az öröm, hogy Zsolna van általa képviselve, még­pedig oly mértékben, mely mindenkit bámulatba ejt. Nagy­ban fokozza ezt a sikerült dioráma, mely a zsol­nai gyárat, azt mondhatom nem is teljes nagyságá­ban, hanem nagyítva tárja elénk. Nagyítva annyira, hogy szinte az ismerősök körébe igyekeznénk jutni, ha kedves Haas barátunk nem állana mellettünk s tőle nem tudnánk, hogy még a kép mérete is titok. A földmivelésü­gyi kiállításon találkoztunk ifj. báró Wo­dián­er Albert caprizai uradalmának képviseletében, földink: Kemka Gyula erdésznek gazdasági szerek kiállításával, s bár Krassó-Szö­­rény megyét mutatja be, de mint megyénk szülött­jét örömmel üdvözöljük őt a kiállítók között. Styka és Kossák: „Kosciusko győzelme“ az oroszok feletti csata körképe előtt áhítattal hajol­tam meg s a testvér lengyel nép ez elszánt har­­czában mintegy osztozni látszik minden magyar néző. A szabadságot szerető, hazáját védő nemzet­nek igaz lelkesedése, mely a kicsikből óriásokat teremt, mint írásból olvasható le a képről. Azért látása kétszeres értékkel bír, egyik a testvéri sze­retet erősbítése a derék lengyel nemzet iránt; másik értéke a soha nem melegedhető magyar hazaszeretet. Hogy a pokolba be ne tévedtem volna, az nem is képzelhető. Dante poklának e festmény általi megörökítését nem jelezhetném jobban, mint úgy, hogy attól talán maga a költő is vissza­ret­tenne. Annak elejétől végig való átnézése maga a

Next