Fényszóró, 1945 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1945-11-14 / 17. szám

Az »úri Magyarország« felelősségéről, a népi demokráciáról, politikusokról, politi­­káról beszélünk. — Nem gondolja, hogy bizonyos ködösí­tés folyt a múltban. Egy pillanatig gondolkodik, majd csende­sen válaszol: — Ez kétségtelen. Én nem voltam ellen­zéki ember, engem pártok és pártprogramok sohasem izgattak, de számtalanszor megír­tam, hogy Magyarországon két fontos kér­dés van: a nemzetiségi és a szociális. De a törvényhozás mindennel foglalkozott, csak éppen ezekkel az életfontosságú problémák­kal nem. Obstruáltak másfél évtizeden át, csendőrkardbojtért és ezrednyelvért. Ki lát­­ta akkor tisztán a helyzetet! — Talán mégis volt, aki látta. A népi demokrácia... Közbevág: — A­ népi demokrácia most kezdődik ná­lunk. Azt most csinálják. Kissé kényes a következő kérdés: *— Herczeg Ferencet is felelőssé teszik azért, hogy elterelődött az emberek figyel­me az igazi problémákról... A választ legyintés kíséri. — Annyit dicsértek érdemen felül, hogy nem illik tragikusan vennem a támadáso­kat. Én, kérem, sem úgynevezett úr, sem nép nem vagyok, hanem egyszerűen író. Azt a világot írtam meg, amely körülöttem élt és nyüzsgött. A népi demokrácia akkor csak­­ szívekben és papíron volt meg. Aki Ügyeskedtem sokáig, hogy a Jelen Jolival való személyes megismerke­dést elhárítsam. De sorsomat én se ke­rülhettem el. Egy főpróbás szünetben, mikor siettem kifelé rágyújtani, élém­ toppant az író bajtársam felesége, s húzta oda Jelen Jolit. Persze ez a Je­len Joli erőszakossága volt. Jelen Jolival nem lehet azt csinálni, hogy elfelejtse az ember hogy ismeri, nem, mert Jelen Joli előre köszön már messziről, lelkesen. Jó egynéhány esztendeje nem vol­tam olyan főpróbán, premieren, hogy Jolit ne találtam volna. Köszönget, olvasta az írásaimat, az tudja, hogy senki ebben az országban nem bírálta és gán­csolta annyit az úri osztályt, mint én. Nem csak a Gyurkovics-lányokat írtam, ha­nem Bizáncot is, Árva László királyt. Kéz kezet mos­t és a többit. Tisza István, aki konzervatív politikus volt, azt tartotta, hogy ragaszkodnunk kell a nemzeti hagyo­mányokhoz, különben széthull az ország. — De a helyén új országot lehet építeni. A felesét nem késik. — Igen, de félek, nagyon kicsi lesz. — Milyennek látja a mai helyzetet? — Kialakulatlannak, de hát ez természe­tes. Ismét az előbbi témára kanyarodunk. — Valami hiba mégiscsak történt. Mi volt az oka annak, hogy idejutottunk? — Nem voltak nagyjaink. Szürke, szűk látkörő emberek vezették az országot. Tör­­pék a fórumon! Az ilyeneket csak hatalmi és az egyéni érvényesülés kérdései izgat­ják. No és a dühös gyűlölet minden emberi nagyság iránt. Olyan szörnyű politikát csi­náltak, hogy mikor beavatkoztak a hábo­rúba, két ellenséget szereztek az országnak: Oroszországot és Németországot. A kettő közül az úgynevezett szövetséges volt ke­gyetlenebb. — Bárdossyt bűnösnek tartját — Mint embert sajnálom, de tudom, nincs nagyobb bűn, mint mikor valaki a törté­nelem válságos napjaiban elégtelen szelle­mi fegyverzettel a nemzet élére áll, integet, nevet a szeme, mindenkit is­mer. És jelen van Joli Hubermannál, Casalsnál, Toscanininál, minden kö­telező koncerten. Jelen van filmbemu­tatón meg operai díszelőadáson. Ver­ni százson, teniszversenyen, természete­id a gyermeknapon az urna mögött, torban a könyvnapon, ők ketten je­len vannak mindenütt Joli meg az Isten. Hallottam, hogy a Kayserling gróf felolvasásán is megjelent Joli, ott a fele publikum arisztokrata volt. Meg­jelent a Ritzben azon a fogadóestén, amit mister Cukor, a filmcézár adott, mikor hazanézett a kis óhazába. Majd hanyattestem­, mikor Jolit is ott ta­láltam azon az elég intim Galsworthy­­vacsorán a Fészekben. Intéztem is olyan kis fejcsóválást Jelen Joli felé, érthette, hogy szemtelenségnek tar­tom, hogy ide is eljött. Rám nevetett, szeretettel. d ő nem szégyelli magát. Jelen volt Joli, hát hogyne, jelen volt a Kakukban is, azon este, mikor ott hallgatta a cigányt a walesi her­ceg. Csodáltam, mikor láttam a Hír­adóban az olasz király pesti bevonu­lását, hogy nem csücsül ott Joli a kis öregnek az ölében, integetve vígan a világnak. — Kit tart valóban nagy embernek, euró­pai politikusnak? — A most szereplő új embereket nem is­merem eléggé. A régebbiek közül Bethlen Istvánt és Kornis Gyulát. — És az írók közült — írókról inkább nem beszélek. Esetleg kihagyok valakit, aki me­j érdemelné az el­ismerést. — Mit felel Gábor Andor elítélő szavaira az i­gy kezdődött«-ben? — Nem olvastam és nem is fogom elol­vasni. Kellemetlen dolgok már nem érde­kelnek. — Részt tudna venni az új Magyarország, a népi demokrácia felépítésében. — Én máig megharcoltam minden harco­mat, elvégeztem minden munkámat. Hogy jól-e vagy rosszall Arra majd az idő fogja megadni a választ. Ezentúl én már csak csendes és jóindulatú szemlélője akarok lenni annak, amit önök csinálnak. Sokat lehetne még kérdezni. Végtelen so­káig húzódhatna el a beszélgetés, hiszem egy irodalommal és politizálással eltöltött félszázad válaszol a kérdésekre. A múlt fe­lel, a jelen hallgat és a jövő ítél. Vala­hogy így van, de ne kezdjük újra az el­mélkedést. Búcsúzunk, az ajtón pedig csön­getnek. Vendéget jelent be az inas: — Kornis Gyula kegyelmes úr keresi a kegyelmes urat... Molnár Miklós úgy szokta, boldogan, hevülten a szemét körülragyogtatni: itt vagyok, ni, itt vagyok én is, élem a gyönyörű nagy életet! Hogy csúszott belé ez a Joli a Nagy Életben? Az ura, nem is tudom micso­da, mosolygós hangtalan kis muki és ő nem ilyen vakmerő. Joli legtöbb­ször a maga szakállára van jelen, vagy ismerős házaspárhoz fűződik. Van neki színésznő barátnéja, Viktorina barátnéja, az író feleségével együtt voltak gimnazisták. Hát ezek adják Jolit kézről kézre. Jelen Joli olyan se nemszép se nem­­csúnya. De vidor a kis arca, s a sze­me huncut; az a fajta ő, ki lánykorá­ban Joli szereti magáról mondani: jó­pofa vagyok. Ha látom, már csak elnevetem ma­gam. Igaz, Joli volt az első nő, akitől hallhattam, mikor az amerikás divat kezdődött: báj, báj! — kezét repdes­­tetve, mint szárnyacskáját a veréb. Azt is ő kezdte, ugyancsak karlobog­­tatással: heló, heló! — ha jön egy jó ismerős. Velem szemben nem mer be­lezni, tudja, hogy ezért kapna egyet a bottal az ülepére. - í

Next