Fényszóró, 1946 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1946-01-02 / 1. szám

II. ÉVF. 1 SZÁM I I 1946 JANUÁR II. ÉVF. 1. SZÁM I­I­I 1946 JANUÁR FÉNYSZÓRÓ MŰVÉSZETI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: BALÁZS BÉLA ________________ _ _______­­________ FELELŐS SZERKESZTŐ: BÉKEFFI ISTVÁN FŐMUNKATÁRS: DARVAS SZILÁRD 1945 elmúlt, lezárult ez a szokatlan szín­­házi évad, amely nem szeptemberben kez­dődött, amikor a nyár búcsúzik, hanem egy fagyos és véres januári napon, amikor a szabadság hirtelen ránk köszöntött. Néhány nap múlva a Magyar Színház lobogókkal feldíszített színpadán kigyullatc a fényszórók és a zsúfolt, hideg nézőtéren sírva halgattam a szabadság mindennél forróbb és édesebb verseit. Mintha 10 mil­­lió ember harsogta volna: »Fázunk és éhe­zünk s átlőve oldalunk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. ..« Újra kezdtük az életet- A színház is újra kezdte az életét. Ez az alkalom nem tér vissza többé s éppen ezért, kissé keserű szájízzel kezdek hozzá, hogy megcsináljam 1945-től — a számadást. * Ez a számadás nem egyszerű feladat Soha nem volt olyan nehéz színházat ját­szani, mint 1945-ben, a nagy lehetőségek és a még nagyobb lehetetlenségek esztendejé­ben. A jószándék megmutatkozott, sőt némi hősiességet is felfedezhetünk abban, hogy egy-egy darabbal még most is visszakanya­rodnak az eredeti, a nemesebb célkitűzések felé. De minden mérlegnek két serpenyője van. A nehézségekkel szemben ott­ ragyog a színház örök varázsa. Nem hazug frázis, ha azt mondom: nincs az a hideg nézőtér, amelyet be ne fűtene a drámai feszültség csodálatos forrósága. Nincs az a kopott díszlet, foltozott jelmez, amelyet újjá, ra­­gyogóvá ne varázsolna a színpadi költészet és az emberábrázoló művészet végtelen ha­talma. Nincs az a háború utáni fáradtság, cinizmus és közömbösség, amelyet meg ne törne a színház, amelynek deszkái világot is tudnak jelenteni. A műsor itt áll előttünk. Mindegyik cím egy-egy premier emlékét idézi. Próbáljuk először is azt megállapítani, melyik szín­­ház mit dobott a mérleg egyik és mit a másik oldalára? Színházak Nemzeti és Nemzeti Kamara Színház Eleget tett egyik legfontosabb hivatásá­­nak, a világirodalom nagy drámáit, ugye­ írta: MOLNÁR MIKLÓS kezeit színpadra vinni. Megismertette az új orosz drámát két lelkes, lobogó indulato­kat árasztó darabbal, amelyek az ortodox dramaturgia szabályai szerint talán nem kifogástalan alkotások, de mélyen bele­­világítottak egy erős és fiatal új világ lel­­kébe- Készséget mutatott az új törekvések felé, játszott modern angol és francia da­rabot, de nem felejtette el a klasszikus ha­gyományokat sem. Csokonai, Madách és Katona József, Moliére és Beaumarchais szavával bizonyította, a klasszikusok örök időszerűségét és ezzel a nagy emberi sza­­badságeszmények mindig és mindenütt je­­lenvalóságát . A darabválasztás tantárgyából végered­ményben jelesen vizsgázott az új Nemzeti Színház-Demokráciából pedig kitűnően. Major Tamás számára ez volt a legkönnyebb fel­adat, mert ő is demokrata és — bármeny­nyire fáj az úgynevezett »politikamentes, tiszta irodalom« hirdetőinek és művelőinek — a nagy drámaírók is demokraták ... Az előadások összeredménye közepesen jó osztályzatot ad­ A kissé hullámzó Bánk bán, a nem minden pontján meggyőző Szent Johanna, a vitathatóan helyes Fi­­garo után azonban a lelkesítő orosz embe­rek s a nagy m­űvészegyéniségek nélkül is ragyogó Veszélyes forduló kitűnő együttes és nemes, de végre pátoszmentesen nemes, igazi nemzetiszínházi játékstílus kialaku­lását ígéri. Vígszínház és Pesti Színház Az igényes, széplelkű, minden, nyerses­­ségtől és valljuk be, igazságtól is ir­­tózó közönség lipótvárosi színházpalotája ma romhalmaz. Romjai alatt nemcsak a Molnár-, Fodor­ , Lakatos­, Bernstein­p­remierek emlékei hevernek, hanem az egész hajdani Lipótváros. Az előkelő víg­színházi hagyományokból tehát éppen elég az előadások művészi gondosságát és sajá­­tos, finom hangulatát megőrizni. Ezt nyil­­ván megérezte Jób Dániel és a régi, nagy­polgári Vígszínház helyett, — ha nem is forradalmi — de haladó szellemű színházat indított a Nagymező­ utcában. Gorkijt, Thornton Wildert, Gábor An­­dort és Huxleyt játszott. Az Éjjeli mene­­dékhely mélységes filozófiája, A mi kis városunk derűs életbölcsessége, A dollár­papa maró szatírája és a Most- vagy soha ragyogó politika- és tá­rsadalomszerűlélete — valamennyi bátor állásfoglalás is egy­úttal. A Molnár-felújítás és az új Márai- darab azonban ismét a régi szellemet idézi. Ezekre a darabokra is írhatta volna József Attila: »Úgy szállong a semmi benne,­­ mintha valaminek lenne a pora«. Még egy hibapont: 7 előadásból 5 felújítás volt. A Vígszínház és Pesti Színház előadásai­­ról nem is kell külön-külön megemlékezni. Nem volt olyan közöttük, amely ne sugá­­rozná a nagykultúrám­ együttes szorgalmát, pontosságát és művészetét. Művész Színhez Várkonnyi Zoltán hősiesen­­kísérletezett az igazi irodalommal. Bár a Lement a hold darabváltozata messze a regény szín­vonala alatt maradt és Maugham Esője is csak dramatizált regény maradt a színpadon. A kettő között volt némi kiegyezés a korszel­­lemmel, a közönséggel, a kasszával, de mindig úgy, hogy ne kelljen szégyelnie magát. A Rettenetes szülők sokat javít a Somogyi Erzsi a Tiszazugban.

Next