Fiatal Fórum, 1990 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-09 / 1. szám

2 Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség NADISZ SZÁNDÉKNYILATKOZAT vési A MADISZ a romániai magyar fiatalok önálló (szervezeti és cselek­autonómiával rendelkező) szervezete, melynek célja a romániai ma­gyar fiatalok jogainak védelme, érdekeinek képviselete, sajátos problé­máinak megoldása. A MADISZ független minden politikai párttól, bárki tagja lehet nemre, nemzetiségre, vallásra, politikai meggyőződésre és foglalkozásra való te­kintet nélkül. 1. Az 1990. áprilisi szabad választásokig támogatjuk a Nemzeti Meg­­mentési Frontot demokratikus célkitűzéseinek megvalósításában. 2. Küzdünk a román demokratikus jogállam létrehozásáért, kiteljesíté­séért. 3. Együttműködünk a haladó román és nemzetiségi, valamint más or­szágbeli és nemzetközi if­júsági szervezetekkel. 4. Csatlakozunk az RMDSZ haladó törekvéseihez fenntartva az önálló véleménynyilvánítás és állásfoglalás jogát. 5. Elhatároljuk magunkat minden nacionalista, soviniszta, irredenta, szélsőjobboldali, illetve szélsőbaloldali megnyilvánulástól. 6. Különleges hangsúlyt fektetünk a fiatalok problémáinak megoldásá­ra. 7. Küzdünk sajátos nemzeti hagyományaink, kultúránk ápolásáért. 8. Követeljük a Helsinki Záróokmány elveinek tiszteletben tartását. 9. Harcolunk a kontinensünket megosztó vasfüggöny maradványainak felszámolásáért, hazánk belépéséért a közös Európa-házba. A MADISZ hezzivásárhelyi találkozóján résztvevő küldöttségek munka­tanácsa: Arad — MADISZ; Barót — MADISZ; Brassó — MADISZ; Buka­rest — MADISZ; Kézdivásárhely — MADISZ; Kolozsvár — MADISZ; Ma­rosvásárhely — MADISZ; Nagyvárad — MIDESZ; Szentkeresztbánya — MADISZ; Sepsiszentgyörgy — RMDTSZ. Kolozsvári Tájékoztató Iroda, Mócok útja 18, tel. 951/11888. I Alpár kikiáltotta magából Marosvásárhelyen, a Főtér alsó részének „előszobájában“ van egy kis park, rézsú­­tosan a Grand szállodával és a Telefonpa­lotával. Biztosan nevet is kapott valami­kor, de számomra mindeddig nem volt fontos, miként hívják. Ezután pedig új nevén lesz ismert, azon, amelyet jelenleg egy alkalmi felirat jelez: Holtak parkja. Az 1989. december 21-i véres csütörtök mementójaként. Fiatalok, békésen tüntető, demokráciát és szabadságot, a zsarnok tá­vozását követelő fiatalok életét oltották itt ki a terrorlegények, a diktatúra tartó­pillérei és heréi. (Kísértene a dicstelen emlékű keleti diktátor, a generalisszimusz szelleme? A mi polihisztor diktátorunk példaképe ugyanis valamikor a múlt szá­zadban ezen a napon született...) Kizárólag a véletlenen múlt, hogy Hamar Alpár huszonkét esztendős kazánfűtő nem a mártírok számát növelte, sebesülten fekszik a kórházban. A barát, Somodi Endre meséli : A tömeg aznap másodszor vonult a hatalmat jelképező Városháza elé. A Tu­dor negyedből indultunk. Én mind előbb és előbb furakodtam a tüntetők között. Ismerőst, barátot keresve, így találtam rá Hamar Alpárra, aki barátom, de kollégám is: kazánfűtők vagyunk mind a ketten. Bondor Sándorral haladt a menet élén. Csatlakoztam hozzájuk. Most nem mesélem el részletesen, ho­gyan tüntettünk, miket követeltünk. Csak azt akarom elmondani pár szóval, ami azután történt, hogy Alpár abban a kis parkban, golyózáporban, elhaló hangon közölte: — Endre, meglőttek! Két sortűz közötti rövid szünetet kihasz­nálva menekültünk. A Grivița roșie utcán a Poklos-patakig, annak partján pedig felfelé a Tudor negyed irányába. Este fél tíz körül járhatott az idő. Alpár a saját lábán, támogatás nélkül haladt mellettem. Ömlött belőle a vér. Ha valaki közeledett vagy egyáltalán nem­ hallatszott, arcát is megkeményítette, ne láthassanak azon fájdalmat. Kihúzta magát, mintha mi sem történt volna vele. Egy háznál nadrágot cserélt, befásliztam lábán a lőtt sebet. Mentünk tovább. Nagybátyámnál orvos is került, igaz belgyógyász, de amennyire lehetett, készségesen kezelte a sebét. Ér­zéstelenítés nélkül. Alpár még csak fel se szisszent. Hazáig kísértem. Kórházba nem akart menni, attól félt, hogy ott végeznek vele a szekusok. Hallotta ugyanis, hogy Temesváron nem egy ilyen eset történt. De nagy volt a vérvesztesége, fájdalmai is erősödtek, csak muszáj volt bevinni a sürgősségire. Végig olyan fantasztikus akaraterővel viselte el fájdalmait, hogy az csoda. Interjú a kórházi ágyon Nyílt tekintetű, jó vágású fiatalember. A kazánfűtős mesterséget tanulta ki szak­iskolában. Egy évet (a XI. osztályt) vég­zett az esti líceumban, aztán következett, ahol gépkocsivezetői katonaság vizsgát is tett. A kövesdombi 2-es kazánházban dolgozik. — Hogy érzi magát, Alpár? — Jól. Ö­ája lehet, hogy kaptam fájda­lomcsillapítót, megjött már a hatása. — Mit mond az orvos a sebéről, állhat-e elő komplikáció, marad-e valami tartós nyoma a sebesülésnek? (Folytatása a 6. oldalon) Lázár László Ahogy mi látjuk Bejelentettük csatlakozási szándékun­kat az RMDSZ-hez és továbbra is fenn­tartjuk. Eddigi párbeszédünkből az derült ki, hogy elképzeléseink lényegükben át­fedik egymást és ez lehetővé teszi a to­vábbi párbeszédet. Amivel nem értünk egyet: a struktúra. A jelek szerint az RMDSZ párttá akar szerveződni, egy régi, a mi véleményünk szerint egészségtelen struktúrát országos szerv, megyei, városi, követve: községi szervezetek, ifjúsági tagozat (vagy mun­kacsoport), női tagozat, művész stb.; ennek következtében nagyon tagozat, való­színűnek tartjuk, hogy minden kérdésben kialakul majd egy országos álláspont, amit minden szervezet helyzetétől függet­lenül hirdetni fog. Ezzel szemben jobbnak tartjuk azt az el­képzelést, miszerint, ha az ország külön­böző részein függetlenül gondolkodó cso­portok alakulnak ki, véleményütköztetés útján próbáljunk közös nevezőre jutni. Ezen kívül mindenki a többiek elképzelé­seitől függetlenül, a helyi körülmények szerint teheti dolgát, fogalmazhatja meg sajátos célkitűzéseit. Nyilvánvaló, hogy a művészeknek, mű­szakiaknak, egészségügyieknek, vidéki és városi fiataloknak, tanügyieknek és tudja kinek nem, vannak specifikus gond­ol­jai. Ezeket tételesen is képviselni kíván­juk, de a részletkérdések megfogalmazá­sát és megoldását saját érdekvédelmi cso­portjaikra bíznánk, olyan társulásokra, melyeket maguknak kell megszervezniük és működtetniük. Bár az érdekvédelmi társulások szerve­zésében, egyelőre, nem kívánunk részt venni, gondjaik megoldását támogatjuk. Ide tartozik megfogalmazni, hogy kik va­gyunk. Vigyázva az árnyalatokra is, a Romániai Demokrata Magyar Ifjak Szövetsége ne­vet választottuk magunknak. Hisszük, hogy elsősorban demokratáknak kell len­nünk, a demokráciának kell megvalósul­nia ahhoz, hogy ebben az országban tisz­tességesen és szabadon magyarok lehes­sünk. Nevünkben az Ifjak nem jelent kor­határt. A gondolat frisseségét kívánjuk jelezni vele, reformköveteléseink radika­lizmusát. Messzemenően egyetértve az Országos Nemzetmentő Tanács tízpontos kiáltványá­val, annak megvalósítását támogatva, szakemberek segítségével kívánjuk meg­fogalmazni, miként értelmezzük a kiált­ványt. Reformköveteléseinket békés úton kí­vánjuk érvényesíteni, nem zárva ki azt, hogy az ország stabilizációja után, sog esetén, minden törvényes eszközt szűk­és lehetőséget ki fogunk használni. Szövetségünkben bárki helyet aki a keresztény értékrendszerre kaphat, épített, polgári demokrácia megvalósítását céljá­nak vallja. Szívesen folytatunk párbeszédet bármi­lyen álláspontot képviselőkkel. Aggálya­ink vannak a bukott rendszer párt-, KISZ- és szakszervezeti funkcionáriusaival szemben, akik azzal keresték kenyerüket, hogy a rendszert képviselték, azzal, ami­re senki nem kényszerítette-kényszeríthet­­te őket. Szimpatizánsokat és elvbarátokat kere­sünk, ellenvéleményeket várunk. Kezd­jünk végre nyílt párbeszédet! Csíkszereda, 1990. január 2-án. A DMISZ szervező bizottsága nevében: ifj. Hangyák József Szebent december 21-én érte el a Temesváron kigyúlt láng. Békés tüntetők lepték el az ut­cákat, s bár a Nicolae Balcescu és Ioan Vodă tiszti iskolák nö­vendékeit állig felfegyverezve kivezényelték az utcákra, a „Ti is románok vagytok!“ és „A ka­tonák velünk vannak“ kiáltások lábhoz tétették a fegyvereket... Térdelő, a temesvári halottakra emlékező, gyertyát gyújtó tömeg­re szebeni katona, jövendőbeli katona nem lőtt. Másnap, húsz­ezres tömeg gyűlt össze a főté­ren. A városháza előtti téren Manóié Bogdana, egy fiatal lány, piros szegfűt tett egy tank ágyú­csövére. Aztán örömvihar futott végig a tömegen: Bukarestben győzött a forradalom. Idegenek, egymást nem ismerő emberek ölelkeztek, „Szabadok vagyunk!“, harsogott a kiáltás a tömeg fe­lett. Ám eldördültek az első lö­vések és Szeben lakói pillanatok alatt a háború kellős közepén találták magukat. ... Most Szebenben csend van, a város gyászol. Gyászolja katonai, polgári halottait, gyer­mekeit, azokat, akik harcok során. Az élet elestek­a azonban már a rendes kerékvágásba tere­lődött, a szolidaritás számos jele tapasztalható a hős várossal kap­csolatosan és Szeben nemsokára ugyanaz lesz, ami korábban volt, a műemlékek, a természetszerető, békés emberek városa. Kovács Nemere Magda János: Fény és árnyék vcö H 3 '<D­O P4 :o­ h Igazságszolgáltatást, nem bosszút A Ceaușescu-diktatú­ra viszonylagos életképességének egyik titka abban rejlett, hogy nem csak egy diktátor volt. A hatal­mi piramis minden fokán ott álltak a ki­sebb ceaușescuk. Ezek az emberek — akik a módszeres kontraszelekció révén kerültek felelős beosztásukba — bálvá­nyukhoz hasonlóan — nem voltak kötele­sek számot adni senkinek. A diktatúra ál­talános terrorját még a maguk ostoba sze­szélyeivel is megtetézték. Hosszan sorol­hatnánk a példákat erre a jelenségre — sa­ját tapasztalatunkból. Kétségtelen, eljött a számonkérés órája. Ám ez a munka kizárólag a bíróság és az ügyészség feladata. Azoké a független tes­tületeké, amelyeket immáron saját szak-, mai tudásuk és felelősségérzetük kormá­nyoz, nem pedig a városi vagy megyei pártbizottság különböző rangú funkcioná­riusai. Senki, semmilyen körülmények között nem engedhet indulatainak, nem szabad bemocskolnunk nagyszerű és sok véráldo­zatot követelő forradalmunk méltóságát! Mi nem nyúlhatunk a zsarnokság eszközei­hez, a megfélemlítéshez, az önbíráskodás­hoz, az erőszakhoz, mert a szabadság, a demokrácia és a jogállam megteremtésére szövetkeztünk. Erre köteleznek bennün­ket Temesvár, Bukarest — egy egész or­szág halottai. A bosszú — legyen a sérelem vélt avagy valós — csak további bosszúállást, szenve­dést, véráldozatot követelne. Meggátolná a rend helyreállítását, a most már értelmes termelés beindulását, emberhez méltó élet­ről szőtt álmaink megvalósulását. Legyen a mi bosszúnk az, hogy bebizo­nyítjuk: volt despota vezetőink, félművelt, dogmatikus ideológusaink nélkül (sőt, el­lenükre), őket demokratikus úton, szava­zással félreállítva sokkal nemesebb embe­ri tettekre, országépítő munkára vagyunk képesek, mint eddig. Legyen az­ ő bűnhődésük az, hogy lát­niuk kelljen: semmi sem marad a népelle­nes kaszárnya-szocializmus elméletéből és gyakorlatából, amelynek megteremtésén esztelenül, pénzt, életet nem kímélve fára­doztak. Székely Ervin

Next