Fiatal Fórum, 1990 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-03 / 26. szám
GERONTOLÓGIA IDŐ ÉS ÖREGEDÉS A visszafiatalodás tudománya A visszafiatalodás egészen új tudományág. Annyira új, hogy jóformán teljesen ismeretlen, pontosabban fogalmazva. még nem vált ki a gerontológiából, az öregedés tudományából önálló kutatási és alkalmazási területként. Tévedés azt hinni, hogy az öregkori betegségek megszüntetése, bizonyos szervek jobb működése azonos a visszafiatalodással. Ez nem több, mint geriátriai kezeléssel kapcsolatos revitalizációs folyamat, amely nem fordítja vissza az életkort, de jelentősen lelassíthatja — ideiglenesen le is állíthatja — az öregedési folyamatot. címben említett új tudományág lényegében nem más, mint összefoglalása azoknak az elméleteknek, melyeket már néhány sikeres kísérlet is alátámaszt. Lényege az, hogy bizonyos biológiai kora visszafordítható. szervek Innen már csak egy ugrás, és visszafordítható lesz az egész szervezet biológiai órája. Keressünk új időtengelyt! A fizikusok több nemzedéke munkált azon, hogy igazítson egy kicsit az idő skáláján, érezték ugyanis, hogy valami nincs rendben a „volt-van-lesz“ fogalma körül. Amennyiben fizikai kísérletek helyett fiziológiai kísérletekkel közelítjük meg az idő fogalmát, akkor az abszolút, és a dolgoktól független fizikai idő helyett sokkal változatosabb időtengelyre bukkanunk. A legegyszerűbb fiziológiai példa: egy seb behegedése Vagy egy szervsérülés utáni reparációs folyamat háromszor-négyszer annyi időbe telik 80 éves korban, mint 20 évesen. így jelentkezik a biológiai idő fogalma mint új valóság, amely a fizikai idővel együtt egy és ugyanazon valóságot fejezi ki. Csak az új időtengely ismeretében válik érthetővé az a biológiai axióma, mely szerint az emlősök világában az érettkorúság beállta után az öregedés folytonos, szinte állandó ütemben tart az élet végéig. Aki csak a fizikai időt veszi számításba, az rögtön ráhazudtol erre, hiszen egy bizonyos életkor után (általában 65 éves kor után) sokkal nagyobb iramban öregedik el a szervezet, mint azelőtt. A biológiai idő ismerete megszünteti a kételyeket. Egyúttal választ ad arra is, hogy a gyermekkorban egy-egy délután alatt mniért történik annyi minden velünk, felnőttkorban miért telik el a nap nem egyszer úgy, hogy azt se tudjuk, mit is kezdtünk az időnkkel, öregkorban pedig miért követi az első havazást a tvaszi napéjegyenlőség s az ősz miért köszönt rá úgy az öregemberre, hogy még a nyári holmikat se volt ideje elővenni a szekrényből? Hadd idézzünk egy rosszmájú megállapítást: a férfi annyi éves, amennyinek érzi magát, a nő pedig, amennyinek látszik. Ha összevonjuk ezt a két ,,megfigyelést“, vagyis az ember annyi éves, amennyinek érzi magát, és amennyinek látszik, akkor megkapjuk a biológiai életkor pontos definícióját. Ez az életkor ritkán esik egybe ,a naptárival; az ember lehet fiatalabb vagy idősebb naptári életkoránál. A kétféle „időszámítás“ közti különbség az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb. Például: két hetven éves férfi közül az egyiknek lehet egyenes testtartása, sötét haja, sima arcbőre és ruganyos járása, a másiknak viszont kopaszodó feje már ősz, arca csupa ránc, testtartása görnyedt és alig képes vonszolni magát. Biológiai életkoruk nyilván különböző. Hogyan jelentkezik ebben az esetben a biológiai időtengely? Ha a „fiatalabb“ férfit nagy megrázkódtatás vagy súlyos betegség éri (szociális vagy biológiai sokkhatás) akkor egy év leforgása alatt teljesen megrokkanhat, annyira, hogy jóval „vénebb“ lesz társánál. Biológiai időtengelyén nagyon sok idő folyt le, míg társa, lehet, hogy szinte egy napot sem öregedett tovább — az ő időtengelyén alig mozdult az idő. A biológiai idő egyelőre mérhetetlen. Minden szervnek és szervrendszernek — a szervezet keretén belül — önálló biológiai órája van, tehát különböző ütemben öregszik. Távol állunk attól, hogy ezeket a belső órákat leolvassuk, és még távolabb attól, hogy mi állítsuk be rajtuk a mutatót. Visszafordítható-e az idő ? A biológiai rendszerekben igen. Természetesen csak egy relatív visszafordításról lehet szó; a viszonylagosság kis időközökre vonatkozik és helyi elemi jelenségekre vezethető vissza. Az idő visszafordíthatósága három szinten mutatható ki: a) a biokémiai reakciók szintjén, amelyek reverzibilitásuk révén mindkét irányba azonos sebességgel mehetnek végbe; b) a visszacsatolási (feedback) mechanizmusok láncolatában, ahol az okozat visszaváltozik okká és a láncolat képes visszaállítani a rendszer paramétereit az azelőtti állapot értékeire (pl. egy külső behatás után); c) egyes szövetek és szervek szintjén, amelyek képesek regenerálni önmagukat (főleg a máj, a bőr, de még az idegrendszer is). A felsorolt három szinten a folyamatok úgy vannak beállítva, hogy adott pillanatban álljon az idő. Aszerint, hogy ezt az egyensúlyt jobbra vagy balra mozdítjuk ki, múlik vagy fordul vissza a biológiai idő. Mindaz, ami életünk során történik velünk (beleértve a szervezetben lejátszódó folyamatokat is), taszít egyet jobbra az időegyensúlyon. Mindenki tapasztalta, hogy egy jó alvás, hosszas pihenés vagy erősítő vitamin-kúra után az ember „visszafiatalodik“. Ilyenkor sikerül balra kényszeríteni az időt. De mindig pihenni sem lehet! Hosszabb távon az idő mégiscsak visszafordíthatatlan. Fölvetődik a kérdés, mennyire hasznos az idő múlása? Nagyon is hasznos. Ha nem múlna az idő, nem tudnának kiteljesedni a biológiai rendszerek, nem volna evolúció. Minden megállna a kezdetlegesség állapotában. Az egyén számára akkor válik kedvezőtlenné az idő irreverzibilis múlása, amikor az involutív/degeneratív folyamatok felülkerekednek és kezdik eluralni a szervezetet. Ez az öregedés kezdete. Amikor a biológia még hallgatott... a művészet már tetten érte a személyre szabott, saját idő múlását. Rembrandt (1606—1669), a nagy holland festő több mint 60 festményen és rézkarcon örökítette meg saját magát, önarcképei — melyek életörömét, alkotókedvét, százféle gondját és megpróbáltatását beszélik el — a biológus szemével nézve Rembrandt biológiai órájának a működéséről vallanak. Az ifjúság és az érettkor idejéből származó önarcképek tanúsága szerint a biológiai és a naptári idő nála szinte egybeesett. De a sorscsapások következtében idő előtt öregedés útjára lépő festő „valódi“ óráján a mutató rettentő iramban haladt. Úgy tűnik, a megdöbbenés adta kezébe az ecsetet újra meg újra, hogy az idő romboló hatását önmagán mérje le. 52 éves korától 63 éves koráig, élete utolsó esztendejéig készített önarcképei a gyorsan lepergő belső idő megrendítő dokumentumai. Csire Gábor 23 évesen (önarckép csipke gallérral) A férfikor delén Miután házát, műértékeit elárverezték (52 éves) Nélkülözései kezdetén, amikor szegénynegyedbe költözött (54 éves) Fiát, Titust is eltemette; az utolsó esztendő (63 éves) Élettársa, Hendrickje halála után (59 éves)