Figyelmező, 1837. január-december (1. évfolyam, 1/1-25., 2/1-52. szám)
1837-02-21 / 7. szám
véteni, hogy még most is, azaz tizenhat évvel későbben, a’ már nyolczvannyolcz évű jósnő is örökké fiatal boszút neveljen ? Azonban végre is kisül, hogy ez is csak ijesztgetés , millyet a’ jó Góga szeret; mert minden boszúja, mellyet a’ király ellen forral, abból áll, hogy a’ lyányt, kit az szeret, kedvesének karjaiba vezesse vissza, mihez a’ király elleni indulat nem is kellett, elegendő ok volt volna Olda’ java, kit úgy is ő döntött olly mondhatatlan búlra. Ad ugyan Oldanak port, hogy a’ király’ serlegébe tegye; de mi az, iléreg-e vagy egyéb? ’s mi végre? ’s mi volt következése ? mind ez nem sül ki. Pedig nekünk azt tudni kellene, különben minek mind ez ? Vagy tán még is csak álompor, hogy a’ leányt elragadhassa, kit azonban, tanú nélkül lévén vele , már most is elvihetett vala ? ’S elhagyván most Oldát a’ jósnő, miért távozott annyira, hogy, a’ ki három hétiő sarkában volt az összeesküdteknek , mint maga mondja, épen most, az elválasztó pillanatban, ne legyen elég közel, hogy a’ történendő bajt megelőzhesse? Az oktondi megint elkésett. Az efféle elkésések, értem, a’ motiválatlanok, ha így nyomról nyomra követik egymást, utóljára ollynemű érzést támasztanak, melly a’ tragoediai hangulattal nem kis ellenkezetben áll. Ha Góga el nem késik ’s jókor szól Árboczczal, megnyugtathatja vala kebelét; ha jókor tér meg a’ királyi sátorhoz, meggátolhatja vala Olda’ megöletését. De első esetben , igaz, megszűnt volna a’ darab! Ha tehát a’ jósnőnek, ki mindenütt van, mindent tud, még a’ gondolatokat is látja, örökké el kelle késni ’s így minden tette foganatlan, úgy minek is ő a’ darabban ? ’S valóban e’ személy, melly annyit jár fel ’s alá, beszédei’ rejtélyességével, kitüntető formájával, ígéreteivel és szándékaival annyi figyelmet és várakozást gerjesztett, végre is nem egyébre , mint az ismeretes partumánt...ra emlékeztet; ’s meggyőződünk, hogy, ha egészen kimaradna a’ darabból, legkisebb hézag sem támadna benne; mert az előjátékot is egy, az első felvonásba szőtt rövid elbeszélés által meg lehetett gazdálkodni. Szerző’ előszava szerint a’ főcselekvény* tengelye Á r b o c z. Ezen, kán hitéhez szorosan ragaszkodó, egyébiránt valódi becsület-érző férfiú, ki kevésselez előtt nem kételkedett gyámleánya’ lényének feláldozni javait ’s királya’ kegyelmét (21, 22. 1.) az átokra viszszaemlékezvén, majd annyira gyötörtetik babonás hite által, hogy kész, az átok’ elforditására, a’ kedves, jó leányt, kit „védeni öcsém’ halál óráján esküv黓, önmaga meggyilkoltatni. ’S nincsen-e minden vakhit mellett is túlvive, nem mondom gyanúja, de az a’ mohóság, mellyel be nem várván Bazir’ feleletét, maga teszi szájára az Oldára kivallást ? ’S mikép van motiválva az a’ hiszékenység, mellyel egy bűnösnek, kit már egyszer megbélyegeztetett, ’s most újra, mint ő maga véli, gyilkoló szándékon kaptak, egyetlenegy szavára elhiszi, hogy Csupor, régi meghittje (22. 1.) ’s próbált hűségű szolgája, ki mellett minden, ’s ellene semmi sem szól, részes Bazir’ vétkében, ’s hiszi épen akkor, midőn maga Csupor hozza őt kötözve? Illy motiválatlan hiedelmen, illy ingatag alapon épűl a’ cselszövény, mellyen az egész darab megfordul. Nem tudjuk azt sem, miért kelle azon scenát, hol Árbocz a’ leányoknak a’ falura menetelt jelenti, úgy intézni, hogy Olda’ lelkét gyanúk vegyék körül; de még kevesbbé azt, miért kelle Árboczot a’ szerencsétlen gyámleány’, sőt elvétve saját leánya’ sírásójává tenni; mikép folytathatta ő ’s fejezhette be az irtózatos mesterséget egyszerre némi egykedvűséggel, ő, kit eddig örök küzdelemben láttunk önmagával ? ’s miért kelle ez által azt a’ kis sajnálkodást, mellyel talán még viseltettünk hozzá, utálattá változtatni, ’s így a’ főszemély iránti emberi érdekkel együtt, a’ darab iránti érdeket is olly hamar megsemmisíteni? ’S honnan gyanítja, sőt hiszi ő, hogy az Elmával történt fölcserélésnek Olda az oka; ’s ha így, miért szól egy perczczel utóbb már többesben: „Átokreátok, lyányom’ gyilkolói!“ a’ vég felvonásban pedig miért vádolja már egyenesen a’ királyt? — A’költő sem ezen character’ vitelében elég psychologiai mélylátást, sem a’ darab’ tervében elég bölcseséget nem fejtett ki. Főszempontja volt, úgy mond, „nem annyira a’ meggyilkolandó király, mint inkább azok, kik a’ gyilkolást elkövetendők; a’ királynak természetesen a’ fenékszínre kelle jutnia ’s a’ főcselekvény* tengelyévé Árbocznak lennie ... ennek házi viszonyait kelle kiemelnem, hogy a’ királygyilkolást Árboczból mintegy kifonhassam.“ Illy főszemponthoz nem kelle a’ természetlenségek ’s képtelenségek’ szövedéke; nem egy